Ungváry Krisztián évtizedes kutatásainak eredményét tette súlyos kötetével az asztalra, de sajátos módon mintha nem is időzíthette volna tökéletesebben. A Horthy-rendszer mérlege (Pécs-Budapest, Jelenkor-OSZK, 2013) önmagában megtévesztő cím, de az alcímmel (Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon) kiegészítve kíméletlenül összegzi a lényeget. A két világháború közti Magyarországon a szociálpolitikát szinte kizárólag csak újraelosztással, azaz mások diszkriminálásával tudták elképzelni, ennek áldozatai pedig több sajátos körülmény összejátszása folytán döntően a zsidók voltak. Az időzítés pedig három szempontból is tökéletes. A magyar politikában és közbeszédben aktuális kérdés a 20. század újra- és átértékelése: Ungváry világossá teszi, hogy mi számít szerecsenmosdatásnak. A német történetírásban előtérbe került a holokauszt funkcionalista értelmezése, ahol a gyilkosság „csupán” a rablás kényszerű végső állomása: Ungváry méltó párját írta meg Götz Aly Hitler népállama című könyvének. Végül lassan elfogadottá válik a nyugati történetírásban a sztálini és a hitleri diktatúra párhuzamosságának elemzése (v.ö. Snyder vagy Applebaum könyveit): Ungváry pontosan világít rá a háború előtti és utáni rasszista közbeszéd (németek kitelepítése!) és államszocialista törekvések azonosságára.
A Horthy-rendszer az elejétől a végéig antiszemita volt: ez úgy hangzik, mint egy marxista törikönyv. Ungváry nem is ezt írja. Hanem azt, hogy Horthy, Bethlen és Kállay „csak” mérsékelt szalon-antiszemiták voltak, és sokat tettek a valóban antiszemita Gömbös, Teleki és Imrédy megfékezéséért. A korszak társadalma viszont rettenetes mértékben fertőzött volt. Az 1920-as évek konszolidációja megakadályozta a fizikai erőszakot, sőt a formális jogtiprást is. De végig működött a bürokratikus antiszemitizmus (zsidók távoltartása az állami alkalmazástól, üzleti tevékenységük hivatali zaklatása), végig működtek az antiszemita társadalmi szervezetek („keresztény” mérnökök, orvosok, ügyvédek egyesületei a rengeteg politikai, revizionista szervezet mellett), és végig uszított az antiszemita sajtó. A ’30-as évek végén nem fordulat, hanem gátszakadás történt: a konzervatív elit visszaszorulásával előkerültek a fiókból az államapparátus által már kidolgozott jogszabályok, elővették az évtizedes „társadalmi” munkával összegyűjtött statisztikai adatokat, és hivatalos politikává tették az uszítást. Mindez nem német nyomásra történt. A ’20-as években Magyarország volt az európai szélsőjobb példaképe, a ’30-as években pedig a nürnbergieknél szigorúbb zsidótörvényeket alkotott a magyar országgyűlés.
De hogy lehet az antiszemitizmus népszerű? Ungváry beszámol a komplett elmebeteg „fajbiológusokról” is, de a szélsőjobb népszerűsége nem az ő érdemük. Mert a szélsőjobb népszerű volt: az 1939-es titkos választásokon (addig a nyílt szavazás miatt az ellenzék esélytelen volt) úgy szerezték meg a szavazatok ötödét, hogy a választókerületek majd felében nem tudtak indulni az antidemokratikusan magas letéti összeg miatt. Ha a választópolgárokon múlik, már 1939-ben nyilas kormánya van Magyarországnak. A magyar szélsőjobb a modernizáció és a modernizációellenesség sajátos keveréke, egy európai szellemi jelenség törzsökös hajtása. A régi társadalmi hierarchia elsöprése, a szegénység felszámolása, az állam és nem a piac által biztosított egyenlő érvényesülési lehetőségek voltak azok a követelések, amik a szélsőjobbot a liberális, ám antidemokratikus és antiszociális elit alternatívájává tették. Ezzel fonódott össze a kor (?) két tévképzete: a nulla összegű játszmáé és a nemzeti kollektívák abszolutizálásé. A szegénység csak a vagyon és a pozíciók újraosztásával számolható fel, a megcélzott egyenlőség pedig a nemzeti közösségen belül érendő el. A zsidók idegenek, vagyonukat itt szerezték, tehát azt a nemzet „igazi” tagjai javára el lehet venni. Ez az igazi turáni átok, ami a züllöttség olyan megnyilvánulásait eredményezte, mint pl. amikor a „keresztény” zongoratanárnő egy konkrét lakásban álló konkrét zongora számára való kiutalását kérvényezte az addig talán általa tanított tulajdonosok deportálása után.
Ezek a téveszmék annyira erősek voltak, hogy a szélsőjobb elleni fellépés csak mentegetőzve, vagy rasszista alapon történhetett. A konzervatív elit és az egyházak nem akartak a „zsidók pártjára állni”, csak a brutalitást tartották túlzásnak. A kisgazdák és a népiek pedig a zsidók mellett a svábokat is kifosztották és elüldözték volna, és ezért voltak antifasiszták, azaz a náci Németország ellenfelei. Míg azonban a háború előtt és alatt a feudális eredetű nagybirtok és a hazai németség képes volt megvédeni magát az összefonódott szociális és rasszista indulattól (ami miatt is a zsidóság maradt az egyedüli áldozat), addig a háború után ugyanennek a logikának estek áldozatul. Magyarország szovjetizálása moszkvai utasításra történt, de a „demokratikus” koalíció valamennyi pártja állami irányítású gazdaságról, a magántulajdon „közérdekből” való kisajátításáról ábrándozott. A nyilas és a kommunista programot nem csak az éles szemű megfigyelő, de groteszk módon néha az egymást gyűlölő „vörös és zöld bolsevikok” is összekeverték. A zsidóságot persze nem csak kifosztották és üldözték, hanem meg is gyilkolták. Méghozzá páratlan gyorsasággal: a magyar állam, a társadalmi szervek és a közvélemény egymást radikalizálta, és a háború poklában elérkezettnek tűnt a pillanat, hogy végképp megszabaduljanak áldozataiktól, ráadásul úgy, hogy hivatalosan eltűnésük mikéntjét nem is kell tudomásul venni. A deportálásokat nem egyszerűen a magyar szervek végezték, de minden német tiltakozás ellenére (!) észveszejtő tempót diktálva tették.
Utóirat: Kolbenheyer most nyaralni megy. Ti is tegyétek ezt. De semmi pánik, augusztus 30-án jön a következő poszt. Becsszó.
