A méltatások társadalomtudományi trilógiájának záró darabjaként emlegetik Jared Diamond A világ tegnapig című (Budapest, Typotex, 2013; az amerikai eredeti: The Wold Until Yesterday, New York, Penguin, 2012) könyvét: a Háborúk, járványok, technikák és az Összeomlás folytatása, összegzése és továbbgondolása. Akik nem ismernék: Diamond nem történész, hanem biológus, aki nem végzett eredeti kutatást társadalomtudományos területen, bár rendszeres új-guineai utazásain az anekdotikusnál jóval mélyebb ismereteket szerzett a tradicionális társadalmakról. Amit ír, az nem új felfedezés, hanem olyan friss szemléletű szintézis, amitől szakembernek és laikusnak egyaránt leesik az álla. A világ tegnapig a korábbi könyveinél is inkább emlékeztet a legjobb tévés ismeretterjesztő sorozatokra, ahol a bölcs narrátor a világ legizgalmasabb pontjain felbukkanva mutat rá mások figyelmét elkerülő részletekre, amikből váratlan és lenyűgöző kép áll össze. Ma az emberiség (de legalábbis a könyv olvasóinak) jó része nyugati, iskolázott, iparosodott, gazdag és demokratikus társadalomban él (western, educated, industralized, rich, democratic − WEIRD). Ez azonban, ahogy az angol mozaikszó is mutatja, történeti értelemben különös, rendhagyó kivétel. Génjeink, értelmünk, érzelmeink és szokásaink java tradicionális (vadász-gyűjtögető vagy földművelő-állattenyésztő) körülmények között fejlődött ki. Nézzünk szembe „vademberi” önmagunkkal minden misztika, romantika és elfogultság nélkül, és tanuljunk a találkozásból.

Miután Diamond végigvezet az igazságszolgáltatás, a háború, a gyereknevelés, az idősekhez való viszonyulás, a veszélyek érzékelése és a rájuk való reagálás, a vallás, a nyelvtudás és az egészségügy oly különböző területein, röviden összegzi, mit is tanulhatunk őseinktől: minek örüljünk, mit ne ismételjünk meg, mit hiányoljunk, mit utánozzunk. Van, amit megtehetünk egyénileg, és van, ami társadalmi változást igényel. Táplálkozási szokásaink ki vannak ugyan téve modern környezetünk csábításainak és a csoportnormának, de elég elszántsággal mégis egyéni döntés eredményei. A hagyományos társadalmakban senki sem hal meg magas vérnyomásban és annak érrendszeri következményeiben, miközben ez mifelénk gyakori. Ha azonban egy hagyományos népcsoport váratlanul belekerül a modern világba, még pusztítóbb népbetegséggé válik a magas vérnyomás. Miért? Hagyományos körülmények között nehezen jut az ember sóhoz. Ezért ízlik a só, igyekszünk minél többet megenni belőle. Éppen ezért evolúciós szempontból azok voltak sikeresek, akiknek a veséje visszatartja a sót. A mi világunkban viszont nagyon olcsó a só, és az ételek többsége sós. A hagyományos körülmények között előnyt jelentő tulajdonságok hátránnyá váltak: túl sok sót eszünk, és az bennünk is marad. A só pedig növeli a vérnyomást.

A gyereknevelésben már nem mindig ilyen egyszerű érvényesíteni a hagyományos társadalmaktól tanultakat. Sok minden utal arra, hogy a babának jobb, ha testi kontaktusban van a szülővel, testhelyzete függőleges és ugyanazt látja, mint a szülő: ezért szerencsésebb egy háti hordozó, mint a babakocsi. A korábbi nézetekkel szemben szintén úgy tűnik, hogy jobb a szoptatások idejét a baba igényeihez igazítani, és minden síráskor rögtön felvenni: ezeket már nem olyan egyszerű beilleszteni a sokkal szabályozottabb, időhöz kötöttebb modern életritmusba. A hagyományos társadalmak gyereknevelésének van ezen kívül még számtalan olyan vonása, amit a megfigyelők nagyra tartanak és irigyelnek, de amiket egy-egy család nem tud megvalósítani. A hagyományos társadalmakban a gyerekeket nem csak a szülők, de a tágabb felnőtt közösség neveli, a gyerekek mindig vegyes korcsoportokban vannak, játékaik együttműködésre és nem versengésre tanítanak és sokkal több mindent kipróbálhatnak, ezzel korábban felelősséget vállalva tetteikért. Talán érdemes ezeket szem előtt tartani, amikor a szociális ellátórendszereket vagy az oktatás formáit és tartalmát tervezzük meg.

Harmadik példának az erőszakhoz való viszonyt emelném ki, ahol ugyan marad még némi szerepe az egyéni hozzáállásnak, de javában mégis a közösség, az állam egységes cselekvésmódjáról van szó. Mindjárt szögezzük le az elején, hogy a modern világ a világháborúk és minden nagyvárosi bűnözés ellenére nagyságrenddel biztonságosabb, mint az állam nélküli hagyományos társadalmak vérbosszú-ciklusokkal tarkított világa. Mit tanulhatunk ebből? Talán azt, hogy miképp az erőszakot a hagyományos világban nem elvont eszmék, hanem gyakorlati előnyszerzés (élelem, nők) motiválja, úgy lezárása sem annyira elvi kérdés, mint inkább az együttélés helyreállítására tett kísérlet. Igazságszolgáltatásunk megbünteti ugyan a bűnösöket, de ezzel sem az áldozatnak nem szolgáltat elégtételt, sem a bűnöst nem illeszti vissza addigi viszonyaiba (sőt: kifejezetten kiszakítja onnan). Az olyan új próbálkozások, mint a mediáció vagy a helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatás ezen próbálnak változtatni: állítsuk helyre a konfliktus előtti viszonyokat, tegyük lehetővé az együttélést.

Kolbenheyer kommentpolitikája