Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Az első részt itt olvashatod.
Menachem nem mozdult, amíg Bekele el nem tűnt a vállára vetett zsákkal és kezében a hosszú, kettős végű lándzsával. Nem aludt már, de nem akarta megzavarni a hatalmas termetű etiópot. Tudta, mi a dolga, de tudta azt is, hogy sosem fogja rávenni Mirjamot a menekülésre, ha az láthatja Bekele áldozatát. Becsúsztatta a sitara yabot, az asztrolábiumot, ahogy a görögök mondták, a kis zsákba, amiben Bekele a mirrhát és a tömjént hozta magával, ellenőrizte a vizestömlőket, felszíjazott mindent az öszvérekre és felrázta a családot. Azonnal indulniuk kell, és így is kicsi az esély, hogy eljutnak Caesareaba. Nem hagyott időt a tiltakozásra, szelíden simogatta hosszú, ősz szakállát, miközben feltuszkolta Mirjamot az öszvér hátára, és már indultak is. Nem hiába bízott benne Bekele, nem hiába hívták Menachemnek, a vigasztalónak. Valami nagy nyugalom szállta meg. Bekele öngyilkos harcra készül Arkhelaosz katonáival, az áruló megszökött az arannyal, ők pedig ostoba öszvéreken menekülnek a tenger felé. Kíváncsi volt, hogy ha újra elővenné a MulApin harmadik tábláját, akkor újra úgy értelmezné-e a csillagok állását, mint hónapokkal ezelőtt, amikor útra kelt. De a táblát, minden más csomaggal, ami csak hátráltatná őket, otthagyta, a tenyérnyi, bronzból készült sitara yab volt egyetlen, amitől képtelen volt megválni. Hasznát már nem veheti, de még mindig csillagász volt.
Rós hásánákor, az újév ünnepekor kezdődött minden, tisri hónapban, amikor Jeruzsálemben eső is eshet, de odahaza, Babilonban maradt a forróság. A MulApin előrejelezte az együttállást, de a saját szemével akarta látni. Kivételesen tiszta volt az égbolt minden éjjel, cserébe a nappali hőségért, de megérte. A Zedek, a bolygók királya, akit a rómaiak Jupiternek neveznek, méltóságteljesen olvadt bele a Sharuba, a csillagok királyába, Ari, az Oroszlán csillagkép legfényesebb csillagába. Majd továbbvonult és visszafordult, és az együttállás megismétlődött. Tudta, hogy így lesz, de mégis elakadt a lélegzete, amikor a Zedek másodszor is elvált a Sharutól, továbbvonult, újra megfordult és bekövetkezett a harmadik együttállás. Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből, idézte az Írást, először csak megszokásból, eszébe jutva, amit a háchám tanított neki, mindig mindenről az Írás. Aztán eszébe jutott a másik sor is, fiatal oroszlán lesz Júda és nem tűnik el a királyi pálca a lábától, és újra elővette a MulApint. Kilenc hónap múlva, tammuz havában a Zedek újabb együttállás része lesz. Ezúttal a bolygók anyja, a Kokebet olvad vele össze. Badarság, mondta, kilenc hónap meg anya, és félretolta az agyagtáblát. Badarság, gondolta másnap is, amikor a piacon Arkhelaosz és Antipasz gonosztetteiről hallott, a jajszóról, hogy meddig tűri ezt az Úr. Badarság, gondolta akkor is, amikor eltűnődött, hogy a Zedek és a Kokebet a nyugati égbolton fog felkelni, Jeruzsálem irányában. És a MulApin szerint még egyszer meg fog állni égi útján.
Csak a kohanim véleményét akarja hallani Jeruzsálemben, esetleg értekezni valami görög csillagásszal a Dekapoliszban, ezt mondogatta magában, miután a badarságon túljutott, és útnak indult. Ha esetleg már siván hónapban odaér, Jeruzsálemben ünnepelheti a sávuotot, az is dicséretes dolog. Aztán persze összetalálkozott a hatalmas feketével meg az ellenszenves udvaronccal, aki a szörnyű hírt hozta. A Sharu délre mutatott, és nem hiába mondta Mikeás, hogy de te, Betlehem Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. A keresésből menekülés lett, az utat az áruló aranya és az etióp ereje törte, de Menachem volt a vigasztaló, aki a lelket tartotta Joszéfben és Mirjamban. Könnyen lehet, hogy a vigasz eddig tartott. A nap már felbukkant a domb felett, ők pedig gyorsabb ügetésre nógatták az öszvéreiket, miközben rettegve füleltek, hallják-e a fegyverek összecsapását és a halálsikolyokat. Mégiscsak badarság volt, gondolta Menachem, de ez a badarság nem csak az ő hosszú, de a gyermek rövidke életébe is kerülhet.
Folytatása következik május 2-án.
Kolbenheyer kommentpolitikája
