Kondor Vilmos kihagyta történelmi krimisorozatából az 1944-es epizódot, mondván, hogy az akkori borzalmak elmondására nincsenek szavak, vagy talán azért, mert morbidnak tűnhet hatmillió halott gyilkosai helyett csak egyetlenét keresni. Harald Gilbers Germania (München, Knaur, 2013) című könyvével megkísérelte a lehetetlent, és az eredmény lenyűgöző, esetleges hibái nem az alapötletből fakadnak. Sőt, ha valami minden jellemábrázolási és dramaturgiai fogyatékosságot felülír, az éppen az alapötlet. 1944 nyarán a brit légierő lassan, de biztosan porrá és hamuvá bombázza Berlint, a keleti front közeledik, a nyugati megnyílik, a Harmadik Birodalom tehát haláltusáját vívja, de még közel egy évig kitart. A náci hatalom otthon még sziklaszilárd, de a vezetőket igenis foglalkoztatja a nép hangulata. Éppen ezért titkosítják a nagy erőkkel folyó nyomozást egy olyan sorozatgyilkos után, aki nem egyszerűen szexuális aberrációja miatt kínoz és gyilkol nőket. Az áldozatok kiválasztása, a tett anatómiai részletei, a helyszín berendezése és a kísérőlevelek egyben azt is mutatják, hogy az eszme korrumpálásától félő hithű, ám elmebeteg náciról van szó. A nyomozást vezető SS tiszt végül Richard Oppenheimerhez, a volt gyilkossági nyomozóhoz fordul, akit zsidóként elbocsátottak, ám árja felesége miatt még nem deportáltak. Ennél bizarrabb és feszültségektől terhesebb kiinduló helyzetet nehéz kitalálni. Nézzük, hogyan működik a könyv krimiként, történelmi regényként és allegóriaként.
Nemrég az írtam, hogy a jó krimihez karizmatikus nyomozó(páros), zárt gyanúsítotti kör és kitalálhatatlanul logikus cselekmény kell. Egyik alkotóelem sem hibátlan, ám mindenhol van valami, ami bőven elég a mentéshez. A nyomozópáros meglehetősen sablonos. Oppenheimer nem zseni, csak épp nagyon gyakorlatias és módszeres. Vogler pedig igazi náci Übermensch. Személyükről, múltjukról alig tudunk meg valamit, és az az alig valami is csak néhány további sablon. Mégis, kettősük mindig lekötött, hiszen az alaphelyzet zseniális: Vogler tudja, hogy eredményt csak Oppenheimerrel érhet el, Oppenheimer pedig tudja, hogy sikere sem garantálja a túlélést, sőt akár végzetes is lehet. Ellenségek, mégis összeköti őket a vadászszenvedély és az igazságérzet. A gyanúsítottak köre egy darabig beláthatatlannak tűnik, de aztán hirtelen kiderül, ki lehet a gyilkos, innentől inkább csak az a kérdés, hogyan találják meg, és még időben érkeznek-e. Azaz a cselekmény logikus ugyan, de nem kitalálhatatlan, pontosabban nem az az elvárás, hogy az olvasó találja ki. Az utolsó áldozatnál a dramaturgia is megbicsaklik, egyáltalán nem tudjuk, hogyan választotta ki a gyilkos, kik és miért üldözték, vagy hogy került oda Vogler. A végső találkozás önmagában jó lezárás, de jobban meg kellett volna írni.
A Germania történelmi regény is, amiben a jelző megint jobban sikerült, mint a jelzett szó. A bombázások, az óvóhelyek, a romeltakarítás, egyáltalán az élet a haldokló városban nagyon pontosan, hitelesen van megírva és nagyon érdekes is. Azt, hogy 1944 nyarán Berlinben, a Harmadik Birodalom szívében még élhettek zsidók, egyáltalán nem tudtam. Viselniük kellett a sárga csillagot, külön zsidó házakban élhettek, és csak az árja házastársuk mentette meg őket a deportálástól. De mégis léteztek még azután is, hogy a lengyel és szovjet területek zsidóságának millióit ekkorra már elnyelték a haláltáborok. A többi történelmi érdekesség azonban csak mérsékelten simul bele a cselekménybe. Leginkább még a gyilkossági nyomozásban megjelenő pszichológiai profilkészítés: Oppenheimer beszélgetései orvosnő barátjával, ha nem is lendítik előre a cselekményt, de közük van hozzá. Ám a hadsereg és az SS titkosszolgálatainak rivalizálása vagy éppen az árja fajnemesítő program, a Lebensborn elég szervetlenül fityeg: nagyon érdekes, a szerző nagyon utánanézett, ezért muszáj volt beleírnia. Tulajdonképpen tejesen megértem, én is ezt tettem volna.
Végül a Germania allegorikus történet is: a főszereplők a világvégén keresik a bűnöst és próbálják megérteni a bűnt. A címbeli Germánia a Hitler által megálmodott, megalomán új Berlin neve lett volna, ha az a végső győzelem után megépül. Berlin azonban csak elpusztult. A könyv a terepasztalon megálmodott Germániával indul, és a kilátóból látott, foszforbombáktól égő Berlin képével zárul. Oppenheimer nem sokat gondolkozik rajta, én azonban annál többet tettem, hogy milyen különös egy náci gyilkos szövetségében üldözni egy másik náci gyilkost. A felsőbbrendűség és a fajtisztaság egyik megszállottja megbízásából elkapni valakit, aki a felsőbbrendűség és a fajtisztaság megszállottja. Persze lehet, hogy nem kezdő írói hiba, hanem teljesen szándékos, hogy Oppenheimer ezen nem rágódik. Lehet, hogy a világvégén csak a gyakorlatias józanság ment meg a bűntől és mutat egyenes utat. Nincs lezáró happy end, hiszen 1944 nyarán Berlinből nincs végleges menekvés, akkor sem, ha megtalálták a gyilkost. De a gyakorlatias józanság aprócska győzelme halvány fénysugár, ami Oppenheimer, de még Vogler életét is megvilágítja egy pillanatra, és ez a villanás határozottan nem csak az apokalipszis foszforbombáinak csalóka fénye.
P.S.: A Kolbenheyer olvas most egy időre búcsúzik, egész pontosan februárig. Nem kell megijedni, olvasok tovább és be is számolok majd róla, de csak februártól. Addig: Kolbenheyer ír. Bizony, minden héten. Folytatásosat.
