J. K. Rowling megígérte, hogy nem ír több folytatást Harry Potter-nek. Aztán mégis írt. Vagyis mégsem, hiszen nem regényt, hanem drámát írt. Engem mindez csak annyiban érdekel, hogy bár sose ígért volna semmit, és bár írt volna még folytatásokat. A Harry Potter és az elátkozott gyermek-et (Budapest, Animus, 2016; az angol eredeti: Harry Potter and the Cursed Child, London, Little, Brown and Co., 2016) így is pillanatok alatt felfaltam. A regényfolyamot én lezártnak éreztem, az epilógust annak bizonyítékaként értelmeztem, hogy tényleg vége, minden jó, nincs több kaland. A feleségem már akkor mondta, hogy az, hogy a seb tizenkilenc éve nem fájt, nagyon azt sugallja, hogy hamarosan fog. És szerencsére valóban újra fájni kezdett. De miért drámában? Azzal, hogy csak párbeszédeket kapunk, no meg néhány szerzői-rendezői utasítást, a cselekmény egyszerre lesz szikár és gyors, vagy kritikusabban fogalmazva: lukacsos. Amit elhatározunk, rögtön meg is tesszük, amire szükségünk van, rögtön a kezünkben is terem, amitől félünk, az szembejön a következő oldalon. Persze én nem vagyok mérvadó, mert utálok drámát olvasni, a nyomtatott forma állandóan kizökkent a világból, elidegenít a szereplőktől és a cselekménytől. De ha már dráma, jól használja-e Rowling? Zseniálisan.

Drámában nincs, mert lehetetlen, és mert szükségtelen a regénytől elvárt világépítés. Itt persze nem csak azért szükségtelen, mert a színpadi alkotás csapatmunka, ahol a szerző ötleteit a rendező gondolja tovább és a díszlettervező álmodja formába. Hanem azért, mert a világ áll, a hét regény bőséges hátteret biztosít mindenhez. A helyszínek, a mellékszereplők, a mágia működése mind adott és szabadon használható, sőt a (felnőtt) főszereplők története is adott és közismert, a karakterüket nem felépíteni, hanem megcsavarni kell. A párbeszédek pedig erre alkalmasak. Rowling azt teszi, amihez nagyon ért: tökéletesen hiteles párbeszédekben pillanatok alatt vázol fel teljes kapcsolatrendszereket, vonzalmakat és feszültségeket, múltat és jövőt. A hitelességet újra hangsúlyoznám: minden kínlódás nélkül beszéltet gyerek és felnőtt szereplőket, sőt azok egymással is természetesen tudnak kommunikálni. Ha pedig a párbeszéd mégis kevés, akkor könnyeden kannibalizálja a regényeket, ami azokból színpadon megjeleníthető és a beszédet kiegészítő jelentést hordozhat, azt átemeli. Roxfort folyton mozgó lépcsői így válnak a tinédzser érzelmek kiismerhetetlen útvesztőivé.

A regényeket Rowling valószínűleg Harry aktuális kortársainak szánta mint legifjabb olvasóknak. A dráma egyértelműen legalább tizenhatos karikás műfaj. Felnőtteknek írta. Hiányzik a varázslóvilág gyerekmesés bája, a folyamatos evés, a puha ágyak, az önműködő micsodák és a cuki lények. Ugyanott vagyunk, tehát ott vannak ezek valahol, de nem figyelünk rájuk, mert a történet komor és felnőttes. Ebben persze nagyon Harry Potter folytatás, hiszen ott is sötétedik a horizont, ahogy Harry öregszik és közeleg a végső összecsapás. Itt pedig Harry egyenesen felnőtt: negyven múlt. A világ persze itt is veszélybe kerül (és persze megmentik, de többet nem spoilerezek), de az alapkonfliktus nem ez. Hanem a felnőtté válás egyfelől, és a szülői felelősségvállalás másfelől. Sikerülhet-e Albus Severus Potternek és Scorpius Malfoynak egyszerre önálló lénnyé válni és ugyanakkor felvállalni az apai örökséget, egyszerre megmérettetni a rájuk vetülő szülői árnyékkal, de ki is bújni belőle a napfényre. És sikerülhet-e Harrynek és Draconak apává válni: úgy segíteni gyereküket, hogy az támaszkodhasson rájuk, de önálló lehessen, hogy szüleiktől való különbözőségüket értékként és ne csalódásként éljék meg.

A regényekhez képest a dráma még inkább egyetlen konfliktusos kapcsolatra fókuszál, ami persze legalább három. Apák (szülők) és fiúk (gyermekek) állnak szemben egymással. A háromszorozás valahogy mégis inkább erősíti a fókuszt, mert a másik kettő inkább csak megvilágítja Harry és Albus Severus viszonyát. Ahogy a cselekmény állandó tükröződésében, úgy a felvillanó alternatív valóságokban is, a kapcsolat olyan variációit láthatjuk, amik tovább értelmezik azt. A tetteink tesznek minket azzá, amik vagyunk, mondja mindig Rowling, de felelősségünk bonyolultabb: nem minden tettünkért vagyunk kizárólag mi felelősek, hiszen a körülmények és társaink folyamatosan befolyásolnak, és épp ez a második kérdés, hogy mi kiket és hogyan befolyásolunk. Rowling nem fél a közhelyességtől, mert nagyszerű író: a középső gyerek dolga mindig a legnehezebb, amit nagyban súlyosbít, ha a szülő tehetsége nyomasztó, ha a szülő mindig a világot menti meg először, és ha a tehetség és az azzal való élés felelősségét már születésekor a gyerek vállára teszi, például a névadással. Most komolyan, kinek ne lenne serdülőkori válsága, ha Albus Severusnak hívnák egy James nevű bátyja és Lily nevű húga között? És Rowling szerencsére a happy endtől sem fél: a megoldás nem varázsütés-szerű és nem végleges, de van remény, sőt, még a rosszak is megjavulhatnak.