„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

A választott negyedik harcterünkön újra egy összetett szóval találkozunk. Az eddigiek közül itt tűnik a legvilágosabbnak a jelentés, a harc most nem is erről szól. Hanem arról, hogy az elnevezéssel egyben meg is lehet-e magyarázni a valóságot, sőt ok-okozati viszonyba hozni a valóság más elemeivel. Ez az eddigiek közül a szómágiának a legegyszerűbb esete, amikor nem homályos konnotációról van szó, nem értelmezésről, és még csak nem is arról, hogy egy újonnan kreált szót megfelelő jelentéssel töltenek fel, hanem a kézrátétel csodájáról, hogy ezzel a képzavarral éljek.

A bérrettegés kifejezés használata kézenfekvő előnyökkel jár. Ha az ellenfél retteg, az csak jót jelenthet. Mert a rettegés nem indokolt és együttérzést kiváltó félelem, hanem beteges kényszer. Az illető nem csak gyáva, de oktalanul és kínosan az. Az előtag hozzáillesztése pedig az anyagi haszonszerzés ocsmányságát is hozzáragasztja, ami mifelénk önmagában is etikátlannak minősül, de ráadásul ezzel a szóval kifejezve olyan alantas tevékenységeket juttat a közönség eszébe, mint a bérgyilkos vagy a béranya. A bérrettegők tehát jól keresnek azzal, hogy látványosan félnek imaginárius veszélyektől. A kézenfekvő előnyök mellett azonban van egy korántsem kézenfekvő is. Az elnevezés ugyanis teremtési aktus: a bérrettegés léte csak attól kezdve nyilvánvaló, hogy beszélnek róla. Empirikus bizonyítékra itt sincs szükség, elég állítani, hogy vannak bérrettegők.

A fegyver ügyesen használva megsemmisítő erejű. Hiszen ha valaki veszélyekre hívja fel a figyelmet, óv az erőszaktól, kétségeket fogalmaz meg, akkor arra könnyen rásüthető, hogy retteg. A címke nem hárítható el egyszerűen, hiszen nem lehet nem félelmet mutatni, ha valaki veszélyről akar beszélni. Az intézményesített politikában pedig a haszonszerzés hihető vád, hiszen a politikus valóban árucikke, az ideológia árusításából él, a médiamunkás pedig ennek a tevékenységnek a kifutófiúja. Ennek a tagadása gyanúsabbá teszi a vádlottat, mint ha vállat vonva elismerné: a magyar választó a korrupt politikust, a harácsoló újságírót önmagában nem bünteti, de az ártatlanság bizonygatását képmutatásnak tartja. Hogy ez mennyire így van, azt a napnál világosabban mutatja, hogy a támadó szabadcsapatok a blogoszférában is válogatás nélkül tüzelnek, minden más véleményen lévőt bérrettegőnek neveznek, anélkül, hogy bárkit a legkevésbé is zavarna, hogy a blogolás nem piaci tevékenység: fizetség és haszon nélkül űzött hobbi.

Fordulatot hozhat viszont a küzdelemben, ha a megtámadott fél adaptálja a technológiát. A bérrettegés kifejezés ugyanis egyelőre még értéksemleges: bármilyen ügyért lehet bérrettegni. Márpedig a támadó fél ebből a szempontból nagyon is sebezhető. Akik ugyanis jelenleg bérrettegőket látnak a garanciális jogállam leépülését vagy az etnikai diszkriminációt vélelmező aggódókban, azok maguk még nagyobb katasztrófákat vizionálnak, inkluzíve nemzethalál polgárháború vagy megszállás formájában. Ez igazán szaftos kis rettegés. A haszonszerzés pedig szintén elég nyilvánvaló, hiszen a népnemzeti szubkultúra teljes infrastruktúrával rendelkezik már, ami piaci alapon működik a zenétől az öltözködésen át az étkezésig. Viszonylag nyugodtan dőlhetünk hátra. Ez az ütközet még csak nemrég kezdődött, és a kimenetele erősen kétséges. Könnyen kihozható a döntetlen is, ahol a hívők természetesen a saját oldalon önfeláldozó szabadsághősöket, míg a másikon enyveskezű lelki betegeket látnak. Akinek a szemét meg már csípi a füst, az húzódjon hátrébb, és rögtön látni fogja, hogy félni és keresni Magyarországon sem ciki. Hazudni az.

Kolbenheyer kommentpolitikája