Jared Diamond az egyik kedvenc tudományos szerzőm, több könyvét ismertettem is már (itt, itt és itt). Eddigi utolsó műve az Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez (Typotex, Budapest, 2007; az angol eredeti: Collapse. How societies choose to fail or succeed, Viking, New York, 2005). Az angol alcím pontosabban adja vissza a könyv mondandóját: az emberi társadalmak nincsenek eleve túlélésre rendelve, maguk az emberek döntik el viselkedésükkel, hogy fenntartják vagy szétrombolják azokat. Ha végignézünk a földgolyón, számtalan helyen bukkanunk „titokzatos” romokra: a Húsvét-sziget kőszobrai, a maja Tikal vagy a khmer Angkor városa, Új-Mexikó elhagyott pueblói vagy a grönlandi Hvalsey normann temploma mind arról tanúskodnak, hogy valaha volt fejlett civilizációk tűntek el a Föld színéről, vagy hagytak maguk után alacsony szinten vegetáló lakosságtöredékeket. Diamond biológus, ezért a megközelítése ismét természettudományos: az emberi civilizáció mindig környezetpusztítással jár. Az összeomláshoz azonban számos tényező összjátéka vezet: ha az adott társadalom sérülékeny környezetben települt le, amit nem észlel időben; ha a klíma kedvezőtlenül változik; ha valami elvágja az összeköttetést a barátságos szomszédokkal és/vagy agresszorok jelennek meg; és ha az adott társadalom értékei és döntési mechanizmusai nem teszik lehetővé a felismert veszély elhárítását. A könyv a múltbéli kudarcok (polinéz és indián kultúrák) és sikerek (Új-Guinea, Japán) után a jelenkor ökológiai és politikai katasztrófáit (Haiti, Ruanda) és aggasztó folyamatait (Kínában, Ausztráliában és az USA-ban) veszi sorra. De nem feledkezik meg a bíztató jelekről sem, akár multinacionális vállalatok, akár civil szervezetek körében tapasztalhatóak. A hatalmas gondolati ívet nem tudom részleteiben bemutatni, ezért ízelítőül csak a viking kirajzás és a grönlandi összeomlás történetére fókuszálok.
A társadalomtudományok örök átka, hogy nincs lehetőség ismételt kísérletek elvégzésére, így a következtetések mindig spekulatívak maradnak. Diamond megfigyelése, hogy bizonyos esetekben tekinthetünk párhuzamos folyamatokat egyfajta „természetes kísérleteknek”: ilyen Polinézia benépesítése, vagy a 9-10. századi normann expanzió. Nagyjából homogén népesség rajzott ki viszonylag rövid időszakon belül eltérő ökológiai helyzetű környezetekbe, az eredmény különbözősége tehát nagy valószínűséggel az ökológiai faktorral magyarázható. A 9-10. század során Norvégiából hat észak-atlanti szigetet népesítettek be: Orkney-t, Shetlandot, Färöert, Izlandot, Grönlandot és Új-Fundlandot (Vinlandot). Az eredmény nagyon különböző: Orkney gazdag hatalmi központtá, Shetland jómódú teleppé, Färöer szegény közösséggé vált, míg Izland többször jutott a kipusztulás szélére, és ma a leginkább tönkretett környezetű európai állam, Vinlandot egy évtizeden belül fel kellett adni, Grönland lakói pedig kb. ötszáz évvel a letelepedés után éhen haltak. A különbség magyarázata Diamond szerint a talajminőségben, az erdősültség mértékében, a csapadékban, a klímában, mindezekből következően a növényzet ellenálló és reprodukciós képességében van. Ettől függ ugyanis, hogy mit és mennyit tudnak termelni, mi exportálható és milyen importra szorulnak rá ők maguk. További tényező a partnerektől (Európától) való távolság, illetve az ellenséges őslakosság vagy épp annak hiánya.
Grönland benépesítése kedvező körülmények között történt. A 9. században a maihoz hasonlóan enyhe volt a klíma, így a hajóút bár hosszú, de kiszámítható volt. A Golf-áramlás hiányában azonban a növényzet lassabban nő és a növekedési ciklus is rövid. A nyugati part fjordjaiban azonban vannak legeltetésre alkalmas területek. További előny volt, hogy őslakosság hiányában (ekkor még nem éltek itt eszkimók) a természet érintetlen volt. A szükséges importot (vas és fa, illetve a kulturális identitás fenntartásához szükséges luxuscikkek) pedig különös exportcikkel lehetett kiegyenlíteni, az ún. északi elefántcsonttal: rozmáragyarral (Európában ekkor hiánycikk volt az igazi). A grönlandi viking telep azonban fénykorában is a lehetséges határán egyensúlyozott. Egy-egy keményebb tél annyira megtizedelte az állatállományt, hogy a szegényebb parasztok csak a gazdagabbak kölcsöneivel tudtak talpon maradni (állatkölyköket kaptak új állomány felneveléséhez). Az állattenyésztésből nem lehetett eltartani a lakosságot, rászorultak a rendszeres fókavadászatra, ez adta a hús 70%-át! Vashoz és fához pedig csak Európából, vagy a Baffin-szigetről (Markland) juthattak.
A több ezer évig érintetlen környezetet a normannok pár száz éve alatt elhasználták: kivágták az összes fát, túllegeltették a réteket, építkezéshez felszedték a gyepet, így aztán megindult a talajerózió. Az élelemmennyiség csökkenni kezdett. És akkor beköszöntött a kis jégkorszak. Az egyre nehezedő élelemtermelés mellett újabb probléma volt a hajózási útvonalak eljegesedése, ezzel az import megszűnése, és a fémtárgyak eltűnése. A hidegebb időben megritkultak az addig vadászott fókák. És akkor megjelentek az inuitok (eszkimók) is. Mivel az első találkozásokkor a normannok következetesen legyilkolták őket, a viszony elmérgesedett. Pedig lett volna mit tanulni tőlük. Fa hiányában télen jégből építettek iglut (jégkunyhót), csontból és bőrből kajakot és umiakot (egy nagyobbfajta hajót), bálnazsírral világítottak. Képesek voltak a jég alatt is fókára vadászni, umiakjaikkal pedig bálnákra is. A jégen kutyaszánnal közlekedtek. És ők tanultak is a normannoktól: kést, fűrészt, hordódongát és csavarmenetet készítettek. Végül aztán végignézték, hogyan halnak éhen a normannok, sőt esetleg be is segítettek ebbe. Miért haltak ki a grönlandi normannok? Túlzott mértékben pusztították az európaihoz képest érzékeny környezetet; nem vették észre, hogy évszázadok alatt lehűlt az éghajlat; elvesztették a kapcsolatot Európával; ellenségeikké tették az eszkimókat; de leginkább azért, mert a középkori Európában sikeres társadalmi értékeik megakadályozták, hogy változzanak, tanuljanak, alkalmazkodjanak. Legyünk bölcsebbek.
