A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)
Magyarországon húsz éve demokrácia van, vagy inkább lenne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig úgy vélik, hogy aki többségben van, annak mindenben igaza is van, hogy az ellenzék valójában ellenség, és hogy a politikai vita kicsinyes és felesleges torzsalkodás. Ma Magyarországon közönyös belenyugvás kíséri, ha egy új kormány az iskolaigazgatókig bezárólag lecserél szinte mindenkit az állami szférában, ha törvényeket, sőt alkotmányt változtatnak meg pillanatnyi hatalmi érdekek miatt, és mindent ellep a politika és a politikus feleslegességének, sőt kártékonyságának hamis és ostoba legendája. Mindezt a közösség nevében: népuralom és nemzeti egység. Mert a kisebbség szánalmas lúzer, röhögjük is ki, ha már kisebbség, az előző kormány pedig nyilvánvalóan köztörvényes gazemberek gyülekezete, akik elszánt akarattal tették tönkre a hazát, a pártok zsivaja helyett meg kövessük a politikán felülemelkedő, erőskezű vezető akaratát. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, korrumpálja a politikát és megöli az egyéni szabadságot.
A demokrácia a történelem során kétszer alakult ki (vagy pontosabban két politikai berendezkedés határozta meg magát ekként). Az antik demokráciától eltérően a mi modern rendszerünk liberális demokrácia, és itt a jelző egyben kronologikus elsőbbséget is jelent. Az egyéni szabadságjogok kinyilvánítása majd érvényre juttatása teremtette meg az alkotmányosságot, és ez fejlődött demokráciává a részvétel kiszélesítése során. A rendszer lényege tehát, hogy a többségi akarat nem önmagában igazság, hanem az eddig megismert leghatékonyabb módja az igazsághoz való közelebb kerülésnek, azzal a megszorítással, hogy az igazság az egyes döntésekben nem állhat ellentétben azokkal az alapvető igazságokkal, amik miatt a rendszer kialakult: az egyén méltóságával, szabadságával és tulajdonával. Ahhoz pedig, hogy valóban demokratikus döntések szülessenek, szükség van a véleménynyilvánítás szabadságára, azaz arra, hogy a politikai vitákat ne bíróságok döntsék el, és arra, hogy a vitában látható felek és vélemények jelenjenek meg, ezek artikulálóit nevezzük pártoknak.
Nehéz komolyan venni minden olyan állítást, ami szerint nem a liberális demokrácia a modernitás legjobban működő politikai rendszere. Akár az anyagi jólétet, akár a kulturális sokszínűséget, akár bármilyen más életminőség-mutatót veszünk, mindig a demokráciák nyernek. Ha ugyanis a többség korlátlan felhatalmazást ad (hogy egy sajnálatosan amortizálódott politikusunkat idézzem: „a legfontosabb játékszabály az, hogy kétharmados felhatalmazással minden játékszabály megváltoztatható”), akkor valójában éppen a többségi döntéshozatal semmisül meg. Ez ugyanis arról szólna, hogy minden egyes alkalommal, minden egyes kérdésben külön-külön kell többséget szerezni. Ha tehát a kisebbség veresége totális, akkor lehetetlenné válik mind a többségből, mind a kisebbségből való kilépés, a szekértáborok közti küzdelem pedig nem demokrácia, hanem klán-háború. Az állandó visszacsatolás hiánya pedig megszünteti a politikusi felelősséget, és az ilyen hatalom korrumpál.
Azért ezt a kérdéskört hagytam a végére, mert ez egyben össze is foglalja az előző három problémát. Demokrácia csak piaci viszonyok között működhet, ahol a polgárok zöme nincs kiszolgáltatva az államnak, és a versengés nem a juttatásokért folyik. Demokráciában a politikai közösségből nem lehet származási alapon senkit sem kizárni, hiszen a megváltoztathatatlan kategóriák lehetetlenné teszik a többségi elv érvényesítését. Demokráciában a köz- és a magánszféra élesebben válik el, hiszen a berendezkedés azon a felismerésen nyugszik, hogy értékválasztásainkhoz ragaszkodunk a legjobban, ezért ezekben kell elkerülni a vitát. A többségi zsarnokság tehát tökéletes táptalaja és egyben terméke is a piacellenes etatizmusnak, a romantikus etnicizmusnak és az álszent moralizmusnak.
A demokráciában a többség dönt. De a többség szabad egyének alkalomszerű halmaza, akik más alkalommal, más ügyekben más többséget alkothatnak, sőt négy év múlva teljesen meg is gondolhatják magukat. Ha bölcsek, akkor azt is tudják, hogy létszámuk nem bizonyítéka igazuknak, csupán eszköze véleményük megvalósításának. A kollektivizmus bűne a rossz társaságé: ahol cikivé válik néha mást mondani, mint a többiek, és ahol a másik asztaltársaság eleve hülye. Miért kellene a többségnek mindenről döntenie? A többségi döntést az egyet nem értő kisebbség csak két esetben fogadja el: egyrészt ha belátja, hogy bár most veszített, a dolgok logikájából fakadóan máskor neki is lehet igaza, valamint biztos benne, hogy alapvető méltóságát, szabadságát és tulajdonát semmilyen többségi döntés nem írhatja felül; másrészt ha erőszakkal arra kényszerítik. A kollektivizmus kollektív erőszakot szül, és azt a beszűkült tudatállapotot eredményezi, ahol nem egyének, hanem csak baráti és ellenséges tömegek érzékelhetők: amikor azért folyik a küzdelem, hogy a többség örökre legyőzze a kisebbséget, miközben meggyőzi tagjait arról, hogy ők ezzel nyertek. A kollektív erőszak a negyedik halálos bűn. Amit a legkisebbel tesztek, azt énvelem teszitek.
