John Darwin After Tamerlane (Timur után; London, Allen Lane, 2007) című könyve konzervatív mítoszromboló. A világtörténelem a birodalmak története, mondja, és miközben elmeséli mindezt 1400 körültől napjainkig, sikeresen cáfol meg két közkeletű mítoszt. Egyrészt nem igaz, hogy a világtörténelem legalábbis a kora újkortól Európa (a „Nyugat”) fokozódó fölényéről szól, és még kevésbé, hogy ezt bármiféle eredendő intézményi, kulturális vagy faji előny okozná. Önigazoló mítosz csupán a nyugati dinamizmus szembeállítása a keleti mozdulatlansággal. Másrészt nem igaz, hogy a nem-európai világ ártatlan áldozata lett volna az nyugati agressziónak. A könyv egyik alaptétele éppen az, hogy minden nyugati behatolás ellenére Eurázsia nagy államai nagymértékben képesek voltak az ellenállásra és máig megőrizték önálló identitásukat. A jobbára csak a köztudatban, semmint a történettudományban elterjedt mítoszok rombolásán túl azonban Darwin meglehetősen szűkmarkúan bánik a magyarázattal. Érvelése szerint a birodalmak interakciója inkább kiszámíthatatlan tényezők összejátszásának, semmint valamilyen nagy folyamatnak az eredője. A figyelemfelkeltő cím is különös: Timur 1405-ös halála Eurázsia egyesíthetetlenségének, a birodalmak önálló és mégis folyton egymást keresztező fejlődésének jelképe.

Darwin nem foglalkozik azzal, miért Eurázsia a „világsziget”, a nagy birodalmak kontinense, és miért rendelődött alá a „külső világ” (Amerika, a szubszaharai Afrika és Óceánia). Egy mondatban utal Diamond földrajzi-biológiai meghatározottság-elméletére, és csak néhány sorban a járványok szerepére. Az ő fókusza Eurázsia négy nagy régiója: Európa (a „Távol-Nyugat”), az iszlám világ (főleg az Oszmán Birodalom és Irán), India és Kína Japánnal. Gondolatmenete szerint köztük a nagy földrajzi felfedezések után a kereskedelemi kapcsolat ugyan intenzívebbé vált, de alapvető hatalmi egyensúly állt fenn. Európa egyértelműen csak a tengeri hajózásban volt fölényben, aminek következménye az amerikai ezüst ázsiai termékekre való cseréje volt. De az ázsiai kereskedelem legfontosabb sajátossága az, hogy Európa szorult rá az ázsiai termékekre, és ezért képtelen volt saját tömegtermékkel fizetni. Az európai (portugál, majd holland, angol és francia) jelenlét Ázsiában a 18. századig a tengerpartokra korlátozódott, és inkább a meglévő, helyiek üzemeltette hálózat parazitái voltak csak az európai rablókereskedők. A szárazföldi ázsiai birodalmakat ez alig befolyásolta.

A 18-19. század fordulóján következett be az eurázsiai forradalom, ami az erőviszonyokat tartósan felborította. A könyv erénye a globális eseménytörténet, ezért ennek a forradalomnak a geopolitikai vonatkozásai domborodnak ki meggyőzőbben. Az Európán belüli francia hegemónia megtörése a hétéves háborúban, majd a forradalmi és napóleoni korszakban egy sor távlati következménnyel járt. Észak-Amerikában megszűnt a francia-angol patt, megindult a nagy kivándorlás, és kialakult egy „Új-Európa”. Anglia megszerezte a tengerek feletti uralmat, ezzel lehetővé vált Óceánia feltérképezése, és egy újabb, bár kisebb „Új-Európa” kialakítása (Ausztrália és Új-Zéland). Anglia biztosította mindenki számára a szabad kereskedelmet, ezzel megszűnt az európai uralkodók által árusított monopóliumok létjogosultsága és költségnövelő szerepe. Francia támogatás híján Lengyelország felbomlott, Oroszország vált Kelet-Európa urává, és felgyorsulhatott észak-ázsiai terjeszkedése. Végül egy véletlen egybeesés következtében ekkor bomlott fel a Mogul Birodalom, és Anglia váratlanul megszerezte Indiát. Hangsúlyos szó a véletlen, hiszen a többi térség sosem vált európai gyarmattá. Darwin szerint ez a geopolitikai átrendeződés katalizálhatta az ipari forradalmat, ami Európa fölényét megteremtette.

A világ felosztása a 20. század elején azonban rövid, átmeneti jelenség volt csupán. A többi eurázsiai birodalom képes volt az európai minták innovatív adaptálására. Nem csak az iskolapélda Japán, de valójában Kína is, ami szinte teljes egészében megőrizte egykori birodalmát. Irán és Törökország elvesztette külső területeinek javát, de máig hatalmi tényezők maradtak. Másrészt a tengerentúli birodalmak formális uralomként való fenntartása sosem volt teljes, és sosem volt egyértelműen nyereséges. A II. világháború utáni dekolonizáció azonban újabb optikai csalódás, hiszen az eredmény nem a nemzetállamok világa, hanem két informális szuper-birodalom felemelkedése lett. A Szovjetunió összeomlása utáni helyzet annyiban sajátos, hogy az Egyesült Államok informális birodalma hatalmasabb, mint valaha. De a történelem Darwin szerint éppen arra figyelmeztet, hogy a főszabály az egyediség és nem az uniformizmus. Az kiszámíthatatlan, hogy Kína minden gazdasági növekedése ellenére lesz-e katonai-politikai kihívója is az USA-nak, az viszont nagy valószínűséggel sejthető, hogy a globalizáció okozta kulturális interferenciák új adaptációs stratégiákat kínálnak Eurázsia nagy birodalmainak, és Timur álma az egyesített világról örökre álom marad.

Kolbenheyer kommentpolitikája