Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2.
Donggo hala-i Ajan tűnődve forgatta kezében a rénszarvascsontból faragott hüvelykvédő gyűrűt. Rögtön megismerte, pedig tíz év telt el azóta, hogy utoljára látta. A Kuang Hszü Császár uralmának hatodik évét írták, vagy ahogy újabban mondják, 1881-et. A gyűrűt apjától kapta, családi örökség volt, de állandó használatban, védte az ujját nyilazáskor. Ezért ez volt az egyetlen értéktárgy nála annak idején, amikor életének megmentője zálogot kért tőle. A tajcsi naplementekor várja a fekete sztúpánál, szólt az üzenet, és a kölyökképű mongol katona már ki is hátrált a sátrából. A tajcsi a mongol nemesség, az Altan urag tagjainak címe, akik a nagy Dzsingisztől származtatják magukat. Ajan emlékezett a kékfarkas bundát viselő, görbe lábú öregre, és ezek szerint az sem felejtette el őt. Mennyi lehet most, talán hatvan? És mit akarhat a zálogért? Évek óta nem gondolt a zálogra. Különös, illékony dolog a hála, emlékezett rá, hogy akkor érezte, de most semmi késztetés nem volt benne, hogy lerója tartozását. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a másik megmentett, a szakállas félvér. Nem értette, miért veszik le a nyakából a kis keresztet, de a tiltakozáshoz is kába volt. Amikor másnap Ajan megpróbálta elmagyarázni neki a zálog értelmét, hangosan nevetett, még hogy őt bármire is kötelezhetné az a kócbajszú! Nincsenek véletlenek, így az sem lehet az, hogy most mindketten itt vannak az Ili-folyónál, és ezek szerint a mongol főnök is. Mégis csak érdemes lesz este elmenni a sztúpához, ha másért nem, hát azért, hogy megnézze, mit csinál a félvér.
A Tien San havát már rózsaszínűre festette a lemenő őszi nap, amikor Ajan felért a fekete sztúpához. A sztúpa valamikor leéghetett, már csak megfeketedett rom volt, törött csonk. Turkesztán és Dzsungária rég muzulmánná vált. Ajan lenézett. Az Ili-folyó völgye, Kína három nyugatra nyíló kapuja közül a középső, egyetlen hatalmas katonai tábor. A domboldalon a két mandzsu zászló zöme, az Ürümcsiben állomásozó Szegélyezett Piros és Ajan Pekingből érkezett Tiszta Sárgája. Alattuk a legkülönbözőbb kínai egységek kavalkádja: a régi Zöldlobogós Hadsereg császárhű egységei és a nyugati tartományokban toborzott Hszian Hadsereg. Az Ili kanyarulatában különálló, fehér sátrak szabályos négyszöge volt látható, a nyugati mintájú Északi Óceán Hadsereg, amit barbárok vezettek. Végül a dombok mögött sorakozott néhány jurta, a mongol segédcsapatoké. Az orosz tábort innen nem látta Ajan, de a folyó túlpartján elügetett egy lovas járőr, kozákok vagy kalmükök, nem tudta kivenni. Miután a Kuang Hszü Császár csapatai leverték a tajping felkelést, azután a kínai muzulmánok lázadását és felszámolták Jakub Bég turkesztáni államát, visszakövetelték az oroszoktól az Ili völgyét is. Miközben a diplomaták tárgyaltak, a két hadsereg farkasszemet nézett. Ajan lépteket hallott, és megfordult. A szakállas félvér volt, az Északi Óceán Hadsereg kék egyenruhájában. Elmosolyodott, amikor meglátta Ajant, de nem szólt semmit. Nekidőlt a romos sztúpának, dohányt és papírt vett elő, cigarettát sodort és rágyújtott.
– Donggo hala-i Ajan, a harmadik mandzsu nyíl niru edzsenje, a Tiszta Sárga Zászló Tigris ágából. Nick Lucas, a második zászlóalj hadnagya, az Északi Óceán Hadsereg Kék ezredéből. – A három mongol a sztúpa mögül lépett elő, és aki megszólította őket, meghajolt. A közös nyelvet, a pekingi mandarint használta. Újra meghajolt, és jobb karjával széles mozdulatot tett, mintegy színpadra híva az üzenet küldőjét: – Engke tajcsi, a Szecsen Kán tartományának Bajan zászlójából. – Ajan felkapta a fejét. Az eddig leghátul álló és most előlépő, kékfarkas-prémet viselő tajcsi nem a Szecsuánban látott öreg volt, hanem egy csupaszképű ifjú. Kezét köszönésképp összekulcsolta, biccentett, majd leült és várakozóan nézett a két idegenre. A félvér eldobta a cigarettát és közelebb lépett: – Ki vele! Miért vagyunk itt? – Még Ajan is meghökkent az otrombaságon. A mongol főnök arca nem rezzent. – Apám többek között egy gyűrűt és egy keresztet hagyott rám azzal, hogy ha szükségem lesz rá, behajthatom a tartozásokat. – A félvér felröhögött, és Ajan megint undort érzett, jóllehet Lucas csak kimutatta, amit ő is gondolt. – Szükségem van a segítségetekre. Szükségünk van a segítségetekre. – folytatta a tajcsi zavartalanul. – Képzelem! De miért segítenék egy zöldfülű mongol uracskának? Mert az apja megmentett? Katonák voltunk! – robbant ki Lucasból. Ajan még mindig nem szólt egy szót se, de kérdőn meredt a mongolra. – Mert nektek is szükségetek van valamire. – Pénzt kínálsz? Mennyit? – a félvér újra röhögött. – Pénzt is. De leginkább mást. – Mi mást? – bukott ki Ajanból. A mongol arca továbbra is rezzenéstelen maradt, de a tekintete mintha mosolygott volna. – Célt, Eje baki. – Ajan két évtizede nem hallotta mongol nevét másnak a szájából, de Engke választ sem várva a félvérhez fordult: – Célt, Nyikolaj Szergejevics.
Kislexikon
Folytatása következik november 21-én
Kolbenheyer ír 147.: Mongol 3. A nyugati kapu
2015.11.14. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: mongol kolbenheyer ír
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr987870026
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.