Tim Harford könyveit örvendetes gyorsasággal adják ki magyarul is, immár a harmadikat jelentette meg a HVG: Az alkalmazkodás logikája (Budapest, HVG, 2011; az angol eredeti: Adapt, London, Little, Brown, 2011). Én is ismertettem az előző kettőt A leleplezett gazdaság-ot és Az élet rejtett logikájá-t, és nagy élvezettel olvastam a harmadikat is. Nem csoda: Harford az ideális ismeretterjesztő. Egyrészt szakmabeli – ez esetben közgazdász –, azaz részleteiben is érti, amiről ír, és könnyedén illeszti bele gondolatmenetébe a legújabb tudományos eredményeket, legyen szó Acemoglu, Levitt vagy Duflo kutatásairól, másrészt azonban nem főállású kutató, aki mellékesen publikál, hanem főállású író-újságíró, aki szellemesen és gördülékenyen, ugyanakkor eredetien ír. Új könyve inkább Az élet logikájá-hoz hasonlít, semmint A leleplezett gazdaság-hoz: van egy fő témája, mégpedig a szervezetek és egyének alkalmazkodóképessége és -képtelensége, és ezt vezeti végig olyan szerteágazó területeken, mint Irak megszállása, a kutatás-fejlesztés, a segélyszervezetek, az üvegházhatás, a jelzáloghitel-válság és az atomerőmű-balesetek. A továbbiakban magáról az alkalmazkodásról, valamint a környezetvédelemről és a pénzügyi rendszerről szóló gondolatait ismertetném.

A statisztikák hihetetlenül izgalmasak lehetnek. Például kiderülhet, hogy a világ száz legnagyobb vállalata milyen gyorsan változó tagságú klub, vagy hogy a szakértők előrejelzései milyen kevéssé válnak valóra (jóllehet sokkal inkább, mint a laikusoké), de az is, hogy a vállalatok ugyanolyan hullámszerűen mennek tönkre, ahogy a fajok halnak ki az evolúció során. Az evolúciós hasonlat végigvonul az egész könyvön: bár nincs kitűzött cél, így haladási irány sem, a folyamatosan változó környezet folyamatosan szelektál, mégpedig a szinte véletlenszerűen felmerülő ötletek közül. Az alkalmazkodás három aranyszabálya tehát a következő. 1. Folyamatosan, és nagyon bátran kell kísérletezni, annak biztos tudatában, hogy az ötletek döntő többsége kudarcnak bizonyul, de csak így bukkanhatunk rá a sikerre. Nem véletlen, hogy egy-egy iparág kialakulásakor, alapvető technológiai ugrásokkor nem kevesebb, hanem jóval több cég megy tönkre: az ő kudarcuk teszi lehetővé a többiek sikerét. 2. Nem szabad azonban a kudarcba belepusztulni, hiszen az mindennapos. Éppen az első pont érvényesítésével kell kialakítani azt a működést, hogy miképpen lehet kudarcot vallani. Bizonyos cégek létrehoznak kísérletező leányvállatokat, vagy éppen a munkatársak munkaidejének egy részét engedik át a saját ötletek kiélésre. 3. Fel kell tudni ismerni a kudarcot. Ez elsősorban szervezeti kérdés: a túl centralizált hierarchia hatékony végrehajtó lehet, de katasztrófát okoz minden jelentős változás esetén, mert képtelen a kritikát eljuttatni a megfelelő helyre.

Hogyan kapcsolódik az alkalmazkodás kérdése a környezetvédelemhez? Úgy, ahogy mindenhez: a változó környezethez, itt most a változó jogszabályokhoz alkalmazkodnak a cégek. A kérdés csak az, hogy örüljünk-e ennek. Anglia ünnepelt környezetvédelmi szabálya a Merton-előírás: minden nagyobb ingatlanfejlesztésnél biztosítani kell, hogy az energiafogyasztás 10 (majd 20) %-át alternatív forrásból teremtsék elő. Jó ötlet, ugye? Hát nagyon nem. Belvárosi, magas épületeknél eleve szóba se jöhet a napkollektor és a szélkerék, így gyakorlatilag a vegyes tüzelésű kazán marad. Ennek használata persze azt jelentené, hogy pár naponta óriási kamionokkal kellene a faforgácsot bejuttatni a belvárosba, az épületben pedig óriási tárolóra lenne szükség, ezért aztán a kazánt beszerelik, majd vígan fűtik földgázzal. Alkalmazkodás. De mi a cél? A széndioxid-kibocsátás csökkentése? Akkor egyszerű a megoldás: meg kell adóztatni minden fosszilis tüzelőanyagot, innentől kezdve pedig a piac alkalmazkodik. A drága tüzelővel takarékoskodni fognak, és beruháznak a relatívan olcsóbbá vált alternatív forrásokba.

A pénzügyi rendszer leginkább egy atomerőműhöz vagy olajfúrótoronyhoz hasonlít. Ezek a bonyolult és szorosan kapcsolt rendszerek: nagyon sok a hibalehetőség, viszont a hibák nagyon gyorsan, így gyakorlatilag észrevehetetlenül végzetessé válhatnak. A bonyolultságot nem lehet, és nem is érdemes mesterségesen csökkenteni. A szoros kapcsoltságot viszont igen. Az eszközök rendelkezésre állnak, csak okosan kell használni őket. Vannak olyan kötvények, amik csőd esetén részvénnyé alakulnak, így nem terhelik a bankot (ezek „békeidőben” persze magasabb kamatozásúak). Adókedvezményekkel kellene elérni, hogy a bankok szervezete minél átláthatóbb legyen, és rendelkezzen csődtervvel: jelenleg éppen adóelkerülési céllal lesznek egyre bonyolultabbá. Csőd esetén ketté is lehetne osztani a bankokat: egy működőképes, a magánbefektetéseket kezelő bankra, és egy a rossz hiteleket továbbvivő bankra. Utóbbi persze csődbe menne, de egyrészt ez a piac törvénye, másrészt pedig mint a „jó” bank tulajdonosa, annak részvényei eladásával mégis mérsékelhetné veszteségét. Akár azt is elő lehetne írni, hogy a „bank” név, és a magánemberek megtakarításai csak az egyszerűen működő, nem spekuláló intézményeket illetik meg. A többiek kísérletezzenek és bukjanak. Alkalmazkodjanak.

Kolbenheyer kommentpolitikája