Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3.

A tengeri vidra mancsa fázhatott, mert össze-összedörzsölte, ahogy kidugta a vízből, miközben békésen ringatózott a hátán. A szemét lehunyta, csak a bajszát mozgatta néha, ahogy élvezte a délutáni napsütést. Nyikolaj intett, hogy hagyják abba az evezést, csendesen suhant a bajdarka. Óvatosan igazított a kormánylapáton, hogy jobb kéz felől kapják el a vidrát. Aagluudax kiemelte a csónak aljából a szigonyt, finoman feldobta, ahogy fogást váltott és az egyensúlyt kereste. Már csak pár méter. Kitámasztotta a lábát, két társa átölelte egy-egy combját, hátralendítette, majd eldobta a szigonyt. A vidra azonnal kimúlt, testét behúzták, a másik három mellé fektették. Nyikolaj kiadta a parancsot az evezésre, és a bajdarka visszafordult Novoarhangelszk felé. Négy vidra nem számított rossz fogásnak 1867-ben, de Nyikolaj tudta, hogy a pénz most is csak arra lesz elég, hogy a következő vadászatig valahogy kihúzza. A nap lemenőben volt, feltámadt a nyugati szél, Nyikolaj fázósan húzta össze a bundáját. Ilyenkor sajnálta, hogy ő nem evez, csak az aleut legénység. A bajdarka befordult a Baranov-sziget nyugati oldalán a szitkai öbölbe, és meglátták Novoarhangelszk épületeit. Az amerikai fregatt már két napja a kikötőben horgonyzott. Nyikolaj felnézett a Kreposztyra, a dombon lévő erődre, és önkéntelenül felkiáltott. A cár kétfejű sasos sárga zászlaja helyén a csillagos sávos lobogót világította meg a lemenő nap fénye. Hát megtörtént. A cár eladta Alaszkát, a Tengerföldet az amerikaiaknak. Orosz-Amerika megszűnt létezni.

Nyikolaj Szergejevics Ljukanov igazi orosz-amerikai volt. Apja, Szergej Alekszejevics Ljukanov Murmanszkból települt át Alaszkába. Ott vette nőül Tugidangot, méghozzá a szó szoros értelmében. Fizetett az aleut lány alkoholista apjának, de a szabályos esküvőért a pópának járó összeget inkább megspórolta. Nyikolaj fattyú volt, de Orosz-Amerikában ki nem volt az. Viszont félvér is volt, és bár a magafajta sötétebb bőrű, ferdébb szemű oroszból is volt elég, másodrendűnek számított. De legfőképpen árva volt, Tugidang nem élte túl a szülést. Szergej Ljukanov pedig úgy tartotta, hogy a gyereket kemény életre kell nevelni. Nyikolaj megtanulta, hogy hamar fel kell nőnie. Tizenhét évesen promüslennik lett, az Orosz-Amerikai Társaság prémvadásza, és többé nem vett tudomást az apjáról. De a prémkereskedelem már haldoklott. Nem a kereslet hiányzott, a kínai mandarinok súlyos ezüsttel fizettek, de a tengeri vidra megritkult egész Orosz-Amerikában, sőt a kanadai, amerikai és mexikói partok mentén is. Az apja még több tucat vidrás fogásokról beszélt, igaz akkoriban lehajóztak egészen Kaliforniáig. Medvefókát még bőven lehetett találni, de a durvább fedőszőrök miatt annak a bundája messze nem volt olyan keresett. Ki lehet persze tépni a fedőszőröket, és akkor csodálatosan puha pehelybundát kapunk. Nyikolaj is próbálta már, de nagyon fárasztó volt, és könnyen sérült a prém. Más munkát kell keresnie. Jól lőtt, feltalálta magát a tengeren és az erdőben egyaránt, sőt parancsolni is megtanult. Beléphetne az Egyesült Államok hadseregébe. Talán most elérkezett az alkalom.

Nick Lucas 1868-ban hagyta el San Franciscot a Mary Jane fedélzetén. Az amerikai állampolgárságot minden orosz-amerikai megkapta, és Nyikolaj félelme ellenére a félvérek is. A Sitkára át- vagy inkább visszakeresztelt Novoarhangelszk új, amerikai polgármestere először Nicholas Lucanofnak akarta írni a nevét, de ő meggyőzte az amerikaiasabb alakról. Az Orosz-Amerikai Társaságot felszámolták, Nick munkanélküli lett. Az utolsó fogás négy vidrabőrét becserélte egy San Franciscoba szóló hajójegyre, és még időben eltűnt, mielőtt Aagluudax és társai rájöttek volna, hogy átverte őket. Az amerikai hadseregbe végül mégsem lépett be. Elég volt kártyán elnyernie egy polgárháborús veterán-igazolványt. Ahhoz legalábbis elég volt, hogy a kínai császár új hadseregébe amerikai kiképzőket toborzó nyugalmazott százados felvegye őrmesternek, magasabb zsolddal és egy mindentudó mosoly kíséretében, ahogy az igazolvány személyleírását átfutotta: világosbarna haj, zöldes szem. A tajpingok ellen felállított Örökké Győztes Hadsereget akkorra már feloszlatták, de amerikai parancsnokának Frederick Wardnak, de még inkább az angol „Kínai” Gordonnak, a későbbi szudáni pasának a híre elég volt, hogy újabb kalandorokat csábítson a Csing Birodalomba. Nick Lucas örömmel tapasztalta, hogy az Anhui Hadsereg han és hui katonáival épp úgy ordítozhatott, mint az aleut vidravadászokkal. A tiszti kantinba ritkán járt, nem akarta újra és újra elmagyarázni, hogy nem félig mongol. Katonákat képzett, lázadókat ölt, és mindezért pénzt kapott, jó pénzt. Közben a sereget átkeresztelték Északi Óceán Hadseregre, Tengerföld pedig elsüllyedt a múltban.

Kislexikon

Folytatása következik november 28-án