Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7.

Ajanga már középkorú lónak számított a maga hét évével, ezért Engke ahogy csak tudta, óvta. De mintha Badmának se lett volna sürgős, kényelmesen kocogtak végig a Mennyei Birodalmon Kantonból Halháig. Engke úgy látta, hogy apja bajsza szürkébb és ritkásabb lett, de a szeme csillogása a régi volt, főleg, ha fiát hallgatta. 1876-ot írtak, a Kuang Hszü Császár uralkodásának második évét, amikor Badma eljött fiáért a kantoni jezsuita misszióba és hazavitte. Minden évben eljött, kétszer haza is mentek az egész nyárra, de a mostani búcsú az iskolától végleges volt. Engke bánta is meg nem is, hiányzott neki az anyja meg az otthona, de nehéz volt elképzeli, hogy az élet csak pásztorkodásból álljon. Apa is, fia is egyre hallgatagabb lett, ahogy a mongol sztyeppén lovagoltak. A domb mögül vékony füstcsíkok szálltak fel, de ahogy felértek a gerincre, nem a megszokott jurták, hanem alacsony vályogházak tűntek elő. Engke megrántotta a kantárt, és kérdőn nézett Badmára. Aki mintha vizsgáztatni akarta volna a fiát. – Kihez tartozik ez a legelő, Engke? – Engke gyanakodva vágta rá. – Dzsirgal vang zászlójához, a Szecsen Kán tartományában! – Dzsirgal vang a tél végén meghalt. Zászlóját a Kuang Hszü Császár felosztotta a vang két fia, Baján bejle és Bajir bejle között. – Engkét bosszantotta az apja szűkszavúsága, hát illetlenül kérdezett tovább. – És akkor most ez a legelő melyik bejle zászlójához tartozik, apám? – Egyikhez sem. Nem látod a sárga lófarkat? A vang tartozott az Erdene Zú kolostornak, és most a fiai megfizették. – Engke még mindig nem értette: – De a házak … Miért nem jurtában … – Ezek nem mongolok, Engke, nem látod?! A kolostor han telepeseknek adta a legelőt.

Badma szállása vagy négy tucat jurtát számlált. A vang halála után Baján bejle zászlójához tartoztak, és a fiatal bejle erőszakos ellenszenvvel próbálta ellensúlyozni kisebbrendűségi érzéseit az idős, tapasztalt és egyszerűen bölcs tajcsival szemben. Engke a hazaérkezés után kezdte megérteni apja hallgatagságát. És azt is, miért tűnik úgy, mintha folyamatosan vizsgáztatná őt. Mert azt tette. Engke tudta, hogy apja messzebbre lát, mint a szálláson élő egyszerű pásztorok. Nem a han telepesek miatt fogy el a legelő. És az se olyan nagy baj, hogy elfogy. Csak ki kellene találni, mi legyen utána. És ezt sem Baján, sem a többi mongol hercegecske nem fogja megtenni, ők a császár kegyeit keresik, készségesen hajtják alattvalóikat a háborúkba rangért és címért. Engke rájött, hogy apjának tervei vannak vele, igazából mindig is tervei voltak, azért küldte először Ik Hürébe, aztán Kantonba. Rasi esküvőjén vált mindez bizonyossá, három évvel a hazaérkezése után. Egykorúak voltak, Rasi és Engke, gyakran őrizték hát együtt a lovakat, ők és a testvérpár, Nim meg Dava. Örülnie kellett volna hát, hogy a barátja megnősül, de a két fiatal arcát látva csak keserűséget érzett. A szülők szerveztek meg mindent. Mindkét család Belső-Mongóliából költözött Halhába. Rasi apja legelőt keresett az állatainak, amit még nem törtek fel han telepesek, Hulan anyja megözvegyülése után költözött a rokonaihoz. A megkeseredett pásztor szabályosan megvette fiának a néhány évvel idősebb Hulant. Rasi, aki a lovakkal kelt és feküdt, nem értette, mit keres a kínai iskolába járt városi lány mellett, Hulan pedig összeszorított szájjal tűrte, hogy a rokonok kegyéből élő anyja könnyíthessen sorsán és megszabaduljon túlkoros lányától.

Engke észrevétlenül kihátrált a tűz fényköréből, egy dülöngélő férfi kezébe nyomta a kumiszos tömlőt, és kisétált a szállásról. Egyedül akart lenni a bosszúságával, ezért aztán majdnem visszafordult, amikor a hold fénye egy alakot rajzolt ki a dombtetőre. De még időben rájött, hogy apja nézi a csillagokat. – Azt szeretnéd, hogy ilyen ne történhessen többet. – mondta Badma, hátra sem nézve. – Hát szabadítsd ki ezeket az embereket! – A felszólítás mellbe vágta Engkét. Kiszabadítani? Miről beszél Badma? – Mit gondolsz, miért küldtelek iskolába? Hogy lovakat tenyéssz, és harcolj, ha hív a császár? Fiam, én nem tudok írni-olvasni, és csak kínaiul tanultam egy keveset. De Nanking ostroma után találkoztam egy barbárral, aki mesélt az Északi Óceánon túli földekről. Ahol mindenki az lehet, ami akar. Ahol nincs császár. Ahol a nőket nem adják-veszik. Ahol a gyerekek iskolába járnak. – Badma egészen közel lépett hozzá, hogy a sötétben is látta a szemét. – Én nem tudom őket megmenteni, de te igen, fiam. Érzem magamon az ősök tekintetét, de ez a feladat nem az enyém. – Egy pillanatra elhallgatott, majd mintha egészen mással folytatta volna: – Amikor visszafoglaltuk Nankingot, azt hittem vége a háborúnak. De Si Dakai nem adta fel. Üldöztük, egészen a Daduig. Nem keltek át, hanem váratlanul felvették a harcot. Mire odaértünk, az előőrsünket megölték vagy elfogták. Éjjel átkeltünk a folyón, de csak két foglyot találtunk. – Elhallgatott, tűnődve. – Nem hiszem, hogy segít, de ezeket neked adom. – Hirtelen Engke zsebébe csúsztatott valamit. – Zálogok, bár kétlem, hogy be tudod hajtani a tartozásokat. Pedig megmentettük az életüket. – Azzal Badma megfordult és lesétált a dombról. Engke még nézte egy darabig a csillagokat, de fázni kezdett, és ő is visszatért a jurtába. Másnap vette csak elő a két kis csontból faragott zálogot, a gyűrűt és a keresztet.

Kislexikon

Folytatása következik december 26-án