Placebo, Lily Allen, The Offspring, Faith No More, The Prodigy, Fatboy Slim…

Aki használ tömegközlekedést, vagy a nyárra korán tervező típus, az már tudja, hogy ezek a szavak előadókat takarnak, és az elóadók az idei Sziget Fesztivált. A következőkben írok néhány keresetlen szót annak a fesztiválnak az idei zenei kínálatáról, amely 16 év alatt Diákszigetből kinőtte magát Európa egyik legjobb ár-érték arányú zenei kultúreseményévé.

Európa talán legjelentősebb nemzeti ellentéte volt a német-francia konfliktus, amely mindkét világháború okai között is előkelő helyen szerepel. A 20. század második felében aztán sikerült ezt stabil szövetséggé alakítani. Hogy hogyan, az nem ennek a posztnak a témája. Most csupán egyetlen aspektusára térek ki: mivé is oldotta az emlékezés a háborúk, megszállások és népirtások közös múltját? Sajátos dokumentuma ennek a Histoire/Geschichte, egy közös történelem tankönyv, melyet a német és a francia középiskolák utolsó három évfolyama számára írtak német és francia történészek és tanárok, természetesen mindkét nyelven (a Klett és a Nathan kiadó gondozásában egyszerre jelent meg). A megjelenés sorrendje fordított, először a harmadik, záró kötet jelent meg Guillaume Le Quintrec és Peter Geiss szerkesztésében(2006), majd a második, ahol Daniel Henri is csatlakozott szerkesztőként (2008). Az első kötetre még várunk. Miről szól egy közös történelemkönyv? Hogyan tanulják a történelmet a német és a francia diákok? Elképzelhető lenne ez Magyarországon is?

A magyar főiskolák és egyetemek színvonala egy-két egyetemtől (illetve képzési területtől, szaktól) eltekintve elmarad a nyugati felsőoktatásétól. Emiatt önmagában még nem kellene nemzethalált vizionálni, azonban mint oly’ sok más területen, itt is az a probléma, hogy esély sem látszik a hátrány lefaragására, a szakadék csak egyre mélyül, ez a trend pedig már igenis kétségbeejtő. Azzal kell ugyanis szembenéznünk, hogy a felsőoktatás tipikusan olyan terület, ahol a minőségbeli különbség kontraszelekcióhoz vezet. Ha a Piros Egyetem jobb, mint a Kék Egyetem, akkor a jobb diákok és a jobb oktatók a Piros Egyetemre akarnak majd menni, így az még jobb lesz, még jobb hallgatói, oktatói, támogatói gárdát vonz, így még jobb lesz, pillanatok (pár év) alatt hatalmas különbségek alakulnak ki. Ez a kontraszelekciós folyamat pedig nem csak Magyarországon belül működik, hanem világviszonylatban is. Az oktatás egyre magasabb lépcsőin egyre inkább; a legtehetségesebbek, PhD hallgatók esetében már most behozhatatlannak tűnik hazánk lemaradása.

Első lépésként azt kell azonosítani, hogy mik az alapvető és lényegi különbségek a hazai és a nyugati felsőoktatás között, majd ezeken a területeken kell jó irányban fejleszteni. Induljunk ki a rengeteget hangoztatott sztereotípiából, hogy míg a magyar oktatás a lexikális tudást veri a gyerek fejébe, addig nyugaton kompetencia alapú oktatás folyik. Itthon bemagoltatják a kamatos kamat képletét, Angliában pl. inkább azt hangsúlyozzák, hogy hogyan találd ki magad, ha elfelejted.

Nem csak választások közelednek, de maga a magyar pártrendszer is átalakulóban van. Ez adta az aktualitását annak, hogy egy politológiai szakkönyvet ismertessek. Enyedi Zsolt és Körösényi András Pártok és pártrendszerek (Osiris, Budapest, 2001) című műve egyetemi tananyagnak készült, de ez pusztán a nagyon aprólékos, ezért áttekinthető szerkezeten, az alapos és pontos hivatkozásokon és bibliográfián, illetve a hűvösen pártatlan nyelvezeten látszik. Olvasni ugyanis kifejezetten jó és érdekes ezt a könyvet. Jellegénél fogva meg sem kísérlem bemutatni az egészet. Vannak részek, amik egész egyszerűen nem érdekelnek, mint a pártszervezetek vagy a koalíciós elméletek. Mások viszont annyira érdekesek, hogy legalábbis külön posztot érdemelnének, mint a pártok története vagy a választási rendszerek és azok hatása a pártrendszerre. A könyv legnagyobb hiányossága, hogy mivel elsősorban az európai szakirodalmat összegzi, szinte meg sem említi Magyarországot. A posztban ezt a hiányt fogom pótolni szerény eszközeimmel. Három kérdéskört emelek ki: a politikai törésvonalakat, a pártcsaládokat és a pártrendszereket, és megpróbálom Enyedi és Körösényi összefoglalója alapján Magyarországot is elhelyezni. (Az egyszerűség kedvéért csak a számottevő magyar pártokat veszem számításba, azaz a parlamenti MSZP-t, SZDSZ-t, Fidesz-KDNP-t és MDF-t, valamint a parlamenten kívüli Jobbikot).

 Tegnap új fejleményéről olvashattunk az olaszliszkai és az kesznyéteni büntetőügyeknek. Az előbbiben az ügyész életfogytig tartó fegyházbüntetést kért az autóval elütött kislány apjára, aki társaival agyonverte a vezetőt. Az utóbbiban az ügyészség több emberen elkövetett emberölési kísérlettel vádolta meg a veteményese köré húzott drótba áramot vezető gazdát. A két eset teljesen különböző, azonban bizonyos momentumok közösek.

Mindkét helyen borzalmas tragédia történt. Mindkét eset a cigány-magyar etnikai konfliktus emblematikus története lett. Annak ellenére, és ez az első dolog, amit le kell szögeznünk, hogy egyiknek sem etnikai konfliktus volt az elsődleges kirobbantó oka. Nem azért lincselték meg Olaszliszkán a sofőrt, mert nem volt cigány, hanem azért, mert úgy gondolták, hogy az ő hibájából sérült meg a balesetben a kislány. (Utólag tudjuk, hogy tévesen, hiszen nem is az áldozat hibája volt a baleset, és a kislány sem sérült meg.) Kesznyétenen sem cigánygyűlöletből rakott ki a veteményesbe áramos drótot a gazda, hanem azért, mert meg akarta akadályozni, hogy ellopják a dinnyét és az uborkát. 

Az alábbiakban közöljük Bercixcore vendégpostját.

A nagy köztéri- és postaládacsatában úgy tűnik minden fronton beindult a harc, s ebből egyik oldal sem marad ki. Ebben a felfokozott helyzetben szellőztette meg a kuruc.info, hogy az SZDSZ egy amerikai nehézsúlyú sportoló képével kampányol, az illetőt népnemzeti huligánként beállítva. A botrányt olyan szinten sikerült felpörgetni, hogy Tito Ortizhoz is eljutott a híre, és jogi képviselője is forrongott dühében. A dolog szépséghibája, hogy mindeközben nyilvánosságra került a kép eredeti forrása, ami egyértelműen nem a sportolót ábrázolja, de valahogy ez az utánajárás már a kezdetektől elmaradt a vádló részről, úgyhogy kínos helyzetbe kerülve megtalálták, hogy hol köthetnek bele az SZDSZ plakátjába. A nagy leleplezést lehetett volna ezzel kezdeni, elkerülve a fölösleges extra köröket. Hiszen az észrevételük valóban jogos: az imagebank szolgáltató, ahonnan a nyomdai munkában használható minőségű, nagy felbontású kép megvásárlásra került, egyértelműen tiltja a képek politikai célzatú felhasználását.

Valakik folyton kettős mércét alkalmaznak. A strasbourgi bíróság szerint szabad vörös csillagot viselni, de a horogkereszt felszabadításáról nincs szó. Nyugati lapok magyar szélsőjobboldali veszéllyel riogatnak, ám egy szavuk sincs a kommunisták túlélőtechnikái ellen. Néhány tisztázatlan bűnügy kapcsán rasszizmust kiáltanak, míg bizonyítottan cigány elkövetők által meggyilkolt nem-cigányok esetén ez fel sem merül, sőt már a cigánybűnözés szót sem szabad használni. Betiltanák a holokauszt tagadását, miközben akár országgyűlési képviselő is éltetheti a múlt rendszert, és pocskondiázhatja az 1956-os forradalmat. Állandóan a meggyilkolt hatmillió (?) zsidóról van szó, de a többi népirtásról alig. Hát nem kettős mérce ez? De. És? Tényleg nem értem, mi is a baj. Próbáljuk megközelíteni máshonnan. Mi a rosszabb: egy érzelemmentes bérgyilkos, vagy egy szenvedélyes kéjgyilkos? Értelmetlen kérdés? Naná. Miért akarnánk összehasonlítani az összehasonlíthatatlant? De miért ne lehetne összehasonlítani, mondjuk, a két gyilkos módszereit, eszközeit, áldozatait? Azt persze, hogy lehet, no de mi köze ennek az erkölcsi ítélethez? Az is lehet, hogy feltárjuk a gyilkosok motivációit. De ettől még nem azonosulunk velük, ugye? Nem gondoljuk azt, hogy ha valaki elítéli a bérgyilkost, azzal máris felmentette a kéjgyilkost? Akkor kezdjük elölről.

A Fidesz alkotmányozni fog. Már persze, ha lesz kétharmados többsége, ami a pécsi polgármester-választás után nem is tűnik lehetetlennek. Ráadásul Orbán Viktor sem hessegeti már el ezt a gondolatot, hanem arra emlékeztet, hogy Horn Gyula idején az MSZP és az SZDSZ sem fogta vissza magát. Szerintem három kérdés merül fel. Jogos-e a hivatkozás az 1994-es eseményekre? Milyen változtatásokat akar a Fidesz az alkotmányban? Miért beszél most erről Orbán?

Ki lesz a harmadik erő? Ez a kérdés köszön ránk most már plakátokról is, és valóban úgy tűnik, hogy a következő választás egyetlen nyitott kérdése ez. Magyar Bálint a pénteki Népszabadságban próbált meg egy egész oldalon át válaszolni. A kiinduló helyzet szerinte a „két pogány közt” állapota, amikor két paternalista néppárt (az MSZP és a Fidesz) verseng a járadékos többség kegyeiért, hogy aztán javukra szétosztogathassa az adófizető kisebbség által termelt pénzt. A válság talán felébreszti az elaltatott választókat, akik azután a „reménybeli polgári közép”-re voksolhatnának: azaz az SZDSZ és az MDF összefogására. Ehhez feledni kellene végre a múlt sérelmeit, és abbahagyni azt a teljesen hiábavaló kísérletet, hogy elhódítsák egymás szavazótáborát. Az EP-kampány még ennek a rossz politikának a terméke, de a 2010-es választásokig létre lehetne és kellene hozni a valódi Harmadik Erőt. Nem teljesen új gondolat, de valamelyik kis párt vezető személyiségétől mégis merész lépés. A kérdés csak az, hogy hova?

Az alábbi levelet április 15-én küldtem a Kormányszóvívői Irodának. Azóta eltelt 30 nap, de nem kaptam választ.

Tisztelt Kormányszóvívői Iroda!

Tájékoztatásukat szeretném kérni arról, hogy mi igaz abból a városi legendából, mely szerint Bajnai György Gordon miniszterelnök születésekor anyakönyvezett neve Bajnai György, azonban mivel karrireje elején kapcsolatba került több olyan céggel is, melyek csődbe mentek, neve lejáratódott, ezért édesapja javaslatára változtatta meg nevét Bajnai Gordonra. Édesapjának ötlete pedig onnan származott, hogy szerette a Gordon's Dry Gint.
Tiszletettel:
xxx yyy

Közben Lodovik kollegával utánajártunk, hogy jó döntés volt-e a Gordon's. Majdnem az egész üveg elfogyott egy este alatt, így bátran állíthatjuk, hogy nem is csak vállalható, hanem egyenesen kiváló döntés volt.

Nehéz élete lehet most Gréczy Zsolt tanácsadó, bloggerkollégának, mióta lemondott a kenyéradó gazdája, Ferenc. A blogja is behalt, keveset és érdektelen dolgokat posztol. Legutóbbi írása is teljesen érdektelen, kicsit siránkozik azon, hogy Szili Katalin veszített Pécsen, de felhívja a Demokratikus Erők figyelmét, hogy küzdjenek az Orbán képében visszatérő horthyzmus ellen, amiben Vona Gábor segíti, akit meg Orbán Viktor futtat. Röviden: hozza a kötelező ijesztgetést, hátha még néhány szavazót elveszítenek.

Azonban Zsolt érdekes területre tévedt. Kikelt a vasárnapi Legalizációs Piknik ellen, ahonnan elvittek egy arcot, mert volt nála két tő kender. Zsolti nem ért egyet a piknik céljával, hogy ne legyenek a fogyasztók büntethetőek. A bácsi a következő képpen érvel:

Van egy elméletem. A lényege az, hogy Én feljebbvalóbb vagyok nálad. Minden szempontból. Intelligensebb vagyok, szebb vagyok, kedvesebb vagyok. Értékesebb vagyok, hozzád képest egy isten vagyok. Persze azt gondolod, hogy hiú vagyok, hogy önző vagyok, de mint mindenben, ebben is tévedsz. Tökéletesen objektív módon ítélem meg magamat, és könnyű a viszonyítási alap, hisz te egy senki vagy, sőt, rosszabb annál. Ha elpusztítanálak, senki nem venné észre, mégis tudom, hogy jót tennék vele a világnak.

A címben idézett sor Arany Jánostól származik, aki Pest utcáit szemlélve ragadtatta magát erre a kijelentésre. Ezzel a felütéssel kezdi Boronkai Szabolcs Bedeuntungsverlust und Identitätskrise (Jelentőségvesztés és identitásválság, Peter Lang, Bern-Wien, 2001, magyar fordítása nincsen) című könyvét, melyben a soproni német nyelvű irodalom és kultúra példáján mutatja be hogyan is zajlott a 19. századi magyar nemzetépítés a hazai németek szemszögéből. Mikor, hogyan és miért váltak magyarrá a német értelmiségiek és polgárok, és ezzel párhuzamosan hogyan tűnt el a német nyelvű városi kultúra. Mire jó méltán elfeledett provinciális költőket, lelkészeket, műfordítókat olvasni? Esztétikai szempontból semmire, ezért ismertetőnkben nem is fogunk kitérni a Boronkai könyvében hosszasan (talán túl hosszasan) bemutatott költőkre és műveikre. Ha azonban arra fókuszálunk, hogy milyen nemzeti témák jelentek meg az irodalmi alkotásokban, hogyan reagáltak a szerzők koruk politikai eseményeire, honnan merítették irodalmi példáikat, nos akkor talán árnyaltabb képet kapunk a magyar nemzet ifjú- és hőskoráról, az asszimilációról és egy kultúra kimúlásáról. A városi németség ugyanis lelkesen csatlakozott a magyar nemzethez, de arra csak később döbbent rá, hogy ez önmaga felszámolását jelenti. Közben pedig el kellett viselnie a példaképei szájából elhangzó, a címben idézetthez hasonló mondatokat.

A hazai jobboldal állandó traumája, hogy hogyan lehetnek „ezek“ még mindig itt? Hogyan lehetséges, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig a volt állampárt emberei kormányoznak? Hogy lehet az, hogy a magyarok jelentős része nem tartja ezt problémának, sőt kifejezett nosztalgiát érez a Kádár-rendszer iránt? Ezt a sok kérdést most nem fogom mind megválaszolni, de megnyugtathatom az olvasót, hogy nem különös magyar tulajdonságról van szó: Németországban a helyzet sokkal rosszabb. Nekik nem csak fogatlan munkásőrnyugdíjasaik vannak, hanem igazi, hívő kommunistáik is. A szerecsen mosdatása, azaz a kommunista múlt szépítése ott folyik csak nagyüzemi körülmények között. Legutóbb a Süddeutsche Zeitung-ot szemléztem, most szombaton a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ba néztem bele. Richard Schröder teológiaprofesszor veszi számba a múltszépítés minősített eseteit. Sose hidd el senkinek, ha Magyarországra azt mondja, ilyen ország nincs még egy.

A német nyelv szépségeinek egyike az összetett szavak barokkos burjánzása. Az még magyar füllel is rendben van, hogy a jogállam az a Rechtsstaat. De ezután jön a java, mert mi a jogállam ellentéte? Unrechtsstaat. Jogtalanállam. A mai német közélet egyik vitája az, hogy minek nevezzük az egykori NDK-t. A jobboldal prominensei az Unrechtsstaat kifejezést aggatják rá, ami természetesen nem tudományos meghatározás, de ragyogóan leírja a lényeget: fosztóképzővel kezdődik. A volt állampárt (Német Szocialista Egységpárt, SED) és a nyugati szocdemekből kiváló balosok egyesülésével létrejött és előretörő Balpárt (Die Linke) vezetői ezt a bizonyos jogtalanságot akarják cáfolni. Ismerős?

Kihirdették a netes oszkárnak is nevezett és 1997 óta évente kiosztott Webby Awards győzteseit. A múlt héten jelent meg a www.webbyawards.com-on a lista, amely olyan nagyobb neveket is tartalmaz, mint Lisa Kudrow vagy Sarah Silverman. De ne ugorjunk a közepébe.

A Webby alapvetően egy magas elismerés azoknak, akik sok munkát ölnek abba, hogy az internetes fejlődés szélesebb rétegeket is elérjen. A díjat magát 1996-ban alapították, és átadója a The International Academy of Digital Arts and Sciences (A digitális művészetek és tudományok nemzetközi akadémiája), amely egy 550 fős testület, olyan tagokkal, mint David Bowie brit rockisten, Vint Cerf, az internet egyik atyja, aki kulcsembere volt a legfőbb internetes protokollkészlet, a TCP/IP megalkotásának, Matt Groening a Simpsons alkotója, mellettük egy rakat világcég vezérigazgatója meg persze jópár újságíró.

Érdekes tüntire készül ma a Fidesz, annak is  nő- és babakocsitagozata, a fakanalas Pelczné vezetésével. Szerintük ugyanis népellenesek a megszorítások, a családokat veszélyeztetik a tervezett intézkedések, ráadásul a demográfiai katasztrófát is mélyítik. Arról, hogy pontosan mi is a kapcsolat a juttatások mennyisége, színvonala és a gyerekszám között nincsenek pontos adatok, de Pelcznének biztosan igaza van. (Sokak szerint az anyák hamarabbi visszatérése a munkaerőpiacra, kezdetben részidős vagy távmunkával, illetve kiszámíthatóbb jövővel magasabb gyerekszámot eredményez, mint a bőkezű állami juttatások.)

A kérdés csak az, hogy a Kossuth tér porában gyerekeket felhasználni kampánycélokra nem erkölcstelen-e? Nem süllyednék Vekerdy Tamási magasságokba, miszerint ez a gyerekek megrontása, azonban az álszentség tetten érhető. Emlékszünk még milyen hisztit csapott a Fidesz jobbszárnya, az ostobák pártja, amikor három kisgyerek volt a tavalyi meleg felvonulást megelőző reklámkampány arca? Akkor az alábbi kép miatt kezdtek el hörögni, pedofília csak egy korlátolt ember fejében fordulhatott meg:

A hétfői Süddeutsche Zeitung-ban (Németország vezető baloldali napilapja) egész oldalas publicisztika jelent meg Magyarországról „Nem, nem, soha“ címmel. A cikk feletti fényképen egy szögesdrót kerítésen keresztül láthatjuk a magyar zászlót. A képaláírás szerint húsz évvel a vasfüggöny lebontása után Magyarország új határt készül húzni maga és Európa közé. A publicisztika alcíme pedig: Válság és európai parlamenti választás között: a populizmus és a nacionalizmus határozzák meg a magyar politikát. A szerző bizonyos Richard Swartz, állítólag író és publicista, amúgy Bécsben élő svéd, aki Közép-Európára specializálódott. A meghökkentő kezdetek után lássuk, miről is tájékoztatja a német nagyérdeműt Swartz úr.

A cikk személyes hangvételű úti beszámoló-féleség, hat fejezetre tagolva. A kulcstézisek a következők. I. Magyarországon a válság már testközelből érzékelhető: bedőlő hitelek, bizalomvesztés a politikában és romló közbiztonság. II. Az utca embere Gyurcsányt szidja és a globalizációt, miközben persze nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás előtti hiánygazdaság a múlté. III. Az utcát a Jobbik, és paramilitáris szerve a Magyar Gárda uraljak, jelképük a nyilasok árpádsávos zászlaja. A párt nyíltan antiszemita, cigányellenes, irredenta. IV. Magyarország még mindig nem heverte ki a trianoni traumát. Ebből táplálkozik a populizmus, a “legveszélyesebb populista” pedig Orbán Viktor, aki valamikor szemtelen politikai csodagyerek volt, ma viszont olyanokat mond, hogy a nép nem lehet ellenzékben. V. Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselőjelöltje sajtótájékoztatóján bizonyítja, hogy okos asszony, egészen máshogyan beszél, mint az utcán. Szó sincs szalonképtelen eszmékről, csak a problémák kibeszéléséről és egy kis euroszkepticizmusról. VI. Ma még Magyarország Közép-Európa része, de a Balkán lassan utoléri és bekebelezi.

Melyik magyar államférfit pofozta fel felesége a Ferihegyi reptér VIP várójában, miután megtudta, hogy férje összeszűrte a levet Julia Timoshenko ukrán miniszterelnökkel?

Bár az állítólagos eset nem most történt, a kérdés aktualitását az adja, hogy nemrég bejárta a világsajtót a hír, hogy Timoshenko rövidebbre vágatta haját, és megújította a szinte védjegyévé vált frizuráját. Véleményünk szerint egyébként az új frizurával még dögösebb.

Az index egy tegnap este megjelent cikkben foglalkozik a nemsokára bemutatásra kerülő fém 200-asokkal. Alapvetően a pénzgyár látogatásakor ismertetett érdekes adatokat tudhatjuk meg, illetve a gyártás folyamatát, és a mutatós készterméket ismerhetjük meg. Egyébként elárulom nekem is tetszik az új 200-as. Álljon itt egy kis idézet a cikkből, ami arról szól, hogy hány db érmét, mennyi pénzt készítenek percenként, óránként a gépek. 

Gyorsbecslést csinálunk: ha percenként egy gép mondjuk csak 500 érmét gyárt – ennél látogatásunk idején mindegyik többet készített –, akkor a négy-öt gépen percenként 400-500 000 forintunk keletkezik. Kicsit megszédülünk, amikor továbbkalkulálunk, és arra jutunk, hogy ha nincs üzemzavar és semmilyen váratlan leállás, akkor egy óra alatt 24-30 millió, egy nyolcórás műszakban 200-240 millió forintot gyártanak itt. Ahhoz viszont nincs elég ujjunk, hogy kiszámoljuk, mennyi időt alatt – vagy milyen címletre váltva – tudnák a masinák megtermelni a magyar államadósságot.

A dologban pedig az idézet végén feltett kérdés az érdekes, hogy ebből mennyi idő alatt lehetne visszafizetni az államadósságot. Gondoljon egy jó nagy számra években, mondjuk 1000 év, vagy 100000 év, majd kattintson a Továbbra, és lepődjön meg.

A Terror Háza múzeum a rendszerváltásra emlékezve egy Vasfüggöny imitációt akart elhelyezni az Andrássy úton, az intézmény előtti zöld területen. Ezzel akarták emlékeztetni az arra járókat, hogy 20 éve élünk a szabad Magyarországon. Azonban nem tehetik, mert a Főváros megtorpedózta a tervet. A Fővárosi Közgyűlés városképvédelmi bizottság, Horváth Csaba főpolgármester-helyettes javaslatára, leszavazta a javaslatot.

A szocialisták nem szeretik a Terror Házát, sok konfliktus volt körülötte megnyitásakor, feltételezhetőleg Fideszes intézményt látnak benne, amire talán lehet is okuk. A tudományos élet szereplői éles kritikákat szoktak megfogalmazni a múzeum egyoldalú történelem szemlélete miatt. Így tett a Narancsban Mink András is, aki azért kritizálta az intézményt, mert egyoldalúan mutatja be Nagy Imre perét a kádári propaganda film felhasználásával, kommentár nélkül.

Sajnos az első számú mókamestert (Mr. Bush) nem helyettesítheti, azonban el kell ismernünk, hogy nagyon komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy megközelítse mesterét. Mi itt Európa közepén azt hisszük csak nekünk jutott bohóc az ország élére, azonban nagyon úgy tűnik ez már globális. Míg azonban a jelenleg ex-miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc Hugh Grant hasonmásaként táncol, Orbán Viktor Tobey Maguire-t megszégyenítő mozdulatokkal simogatja a magyar Seabiscuit-et, addig Mr. Berlusconi csupán egy nagyon félresikerült utánzása az Al Pacino által megformált Don Corleone-nak. A 72 éves Berlusconi Lindsay Lohant (bocsi Lodovik) megszégyenítő tehetséggel kerül állandóan az olasz lapok címlapjára. Ahogy Homer Simson mondaná: "Biztos rakoncátlankodik a meszecske az agyacskájában".

Annyi szó esett már a cigányokról, hogy úgy éreztem, itt az ideje elővenni a téma klasszikus összefoglalását, Sir Angus Fraser A cigányok (Osiris, Budapest, 2002, az angol eredeti: The Gypsies, Blackwell, Oxford, 1995) című könyvét. A cigányság eredetéről, nyelvéről, csoportjairól olvashatunk benne, de leginkább arról, hogyan érzékelte az európai közvélemény a cigányság jelenlétét. Ha a cigányságra nem a liberális jogfelfogás szemüvegén keresztül nézünk („cigány az, aki annak vallja magát”), hanem etnográfusként, akkor sem lesz könnyű a dolgunk. A cigányságot ugyanis nem elsősorban a romani nyelv választja el a gádzsóktól, azt csak kisebbségük beszéli. Maga a nyelv egyértelműen indiai eredetű, de talán nem is egy nyelvnek, hanem rokon dialektusok családjának kellene tekinteni. Antropológiai jegyeik sem egyértelműek, ráadásul legjelentősebb európai szállásterületükön, a Balkánon nem is nagyon ütnek el a többségi lakosokétól. A B vércsoport viszont az indiaiakhoz hasonlóan felülreprezentált körükben. A társadalmi helyzet változékony dolog, ráadásul a cigányság ebben sem egységes, viszont vannak más, hasonló helyzetű peremcsoportok is. Ha összegezzük is a fenti jellemzőket, akkor is csak egy nagyon heterogén, elmosódott kontúrú csoportot kapunk. Vissza kell térnünk a kiinduláshoz: a cigányokat (mint persze a világ összes etnikai csoportját) az önelnevezése, az öntudata különbözteti meg a többiektől.

Az elmúlt évek egyik legnagyobb és legsikeresebb kulturális beruházása a Művészetek Palotája volt. Építésekor szokás szerint rengeteg balhé volt, azonban kétségkívül megérte felépíteni, hiszen Budapesten előtte nem volt koncertteremnek épített terem. Megépítése óta számos világsztár járt Budapesten, saját elmondásuk szerint a MüPa miatt, hiszen ennek már világszínvonalú az akusztikája, és a kiszolgálása. Az itt járt sztárokat nehéz is felsorolni, csak néhány: Velenczei Tamás (trombita, Berlini Filharmónikusok), Radovan Vlatkovic (kürt), Concentus Musicus Wien (vez.: Nicolaus Harnonourt), Budapesti Fesztiválzenekar, Nemzeti Filharmonikusok,  Londoni Szimfonikusok, Cesare Evoria, Pierre Boulez, Zempléni Szabolcs (kürt, Bambergi Szimfonikusok), Nigel Kennedy (hegedű), Bécsi Opera szólistái és zenekara, a sort a végtelenségig lehetne folytatni.

Amikor legutóbb Mr. Obamáról írtam azt mondtam nem lehet tudni, hogy milyen elnök lesz,  és bármilyen furcsa is, ez a 100 nap elnöksége után sem változott. Teljesen érthető tehát ha egyesek továbbra is Obama-s poloban vagy sapkában járnak, ahogy az is, hogy sok kritika éri. Ez egy normális demokráciában, (ahol a pártpreferncia nem 70-25 arányban alakul…) teljesen elfogadott, azt is mondhatnánk hogy az amerikai társadalom megdermedt a 2008 novemberi állapotában és várja, hogy mi lesz.