A magyar főiskolák és egyetemek színvonala egy-két egyetemtől (illetve képzési területtől, szaktól) eltekintve elmarad a nyugati felsőoktatásétól. Emiatt önmagában még nem kellene nemzethalált vizionálni, azonban mint oly’ sok más területen, itt is az a probléma, hogy esély sem látszik a hátrány lefaragására, a szakadék csak egyre mélyül, ez a trend pedig már igenis kétségbeejtő. Azzal kell ugyanis szembenéznünk, hogy a felsőoktatás tipikusan olyan terület, ahol a minőségbeli különbség kontraszelekcióhoz vezet. Ha a Piros Egyetem jobb, mint a Kék Egyetem, akkor a jobb diákok és a jobb oktatók a Piros Egyetemre akarnak majd menni, így az még jobb lesz, még jobb hallgatói, oktatói, támogatói gárdát vonz, így még jobb lesz, pillanatok (pár év) alatt hatalmas különbségek alakulnak ki. Ez a kontraszelekciós folyamat pedig nem csak Magyarországon belül működik, hanem világviszonylatban is. Az oktatás egyre magasabb lépcsőin egyre inkább; a legtehetségesebbek, PhD hallgatók esetében már most behozhatatlannak tűnik hazánk lemaradása.
Első lépésként azt kell azonosítani, hogy mik az alapvető és lényegi különbségek a hazai és a nyugati felsőoktatás között, majd ezeken a területeken kell jó irányban fejleszteni. Induljunk ki a rengeteget hangoztatott sztereotípiából, hogy míg a magyar oktatás a lexikális tudást veri a gyerek fejébe, addig nyugaton kompetencia alapú oktatás folyik. Itthon bemagoltatják a kamatos kamat képletét, Angliában pl. inkább azt hangsúlyozzák, hogy hogyan találd ki magad, ha elfelejted.
Olvasom tovább »