Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4.
– Miféle célt? Van nekem célom! – a félvér horkant fel hamarabb, de Ajannak is a nyelvén volt a kérdés. És persze a válasz. A mongol tajcsi nyugodtan ült tovább, nem nézett fel rájuk. Ajan tudta, arra vár, hogy Lucas folytassa. És folytatta is, a barbárok nem tudnak hallgatni: – Pénzt gyűjtök. Aztán visszamegyek Amerikába, és talán veszek egy farmot. – maga sem értette, miért mondta ezt el. Akkor sem szokott beszélni a terveiről, ha közvetlenül kérdezik. Gyorsan elfordult és kiköpött. Ajant megszállta az a nyugalom, ami a csata kezdetekor szokta: nem tudta, mindez hogy végződik, csak azt, hogy most csak a jelen létezik. Lassan leült a mongollal szemben. Engke Ajanra nézett, de továbbra is Lucashoz beszélt: – Egy farmot, Nyikolaj Szergejevics? – Ne szólíts így! – fordult vissza a félvér – Miért szólítasz így? Zsarolni akarsz? Kit érdekel, milyen néven születtem? – Igen, Nyikolaj Szergejevics, ez itt a kérdés. Kit érdekel? – aztán mintha elvesztette volna a Lucas iránti érdeklődését, váratlanul a mandzsut szólította meg: – És neked, Eje baki? Neked is van célod? – Ajan nem válaszolt, csak nézte a mongolt. Hallgatni ő is tud. – A szüleid meghaltak, Eje baki. Nincsen családod. – ez nem kérdés volt. És a hangsúlyban sem volt semmi sértő, Ajan mégis önkéntelenül a kardjához kapott: udvarias ember nem hívja fel a figyelmet a beszélgetőtársa veszteségeire. – A zászló a családom! – kiáltotta, hangosabban, mint szerette volna. A tajcsit kísérő két mongol harcos pár lépésnyire guggolt és halkan beszélgetett, most elhallgattak és a vezérükre néztek. Engke arca továbbra is mozdulatlan maradt, de enyhén meghajolt ültében, és tekintete nem eresztette Ajant. – A zászló a családom. – ismételte meg az halkabban, viszonozva a meghajlást és eleresztve kardja markolatát.
– Aki harminc évesen niru edzsen, és akinek az apja is niru edzsen volt, abból még dzsalan edzsen is lehet. – folytatta Engke. Ajan hallgatott. Látta, ahogy a mongol hallgatása Lucast beszédre kényszerítette, de érezte azt is, hogy az ő hallgatása most csak lehetőséget teremt a másiknak, hogy elérje célját. – Öt mandzsu nyíl van a Tigris ágban. Hánynak a niru edzsenje született a Tiszta Sárga Zászlóban? – Csak én. – a választ már nem tudta visszaszívni. A mongol széttárta a két tenyerét: – A főtiszteket általában áthelyezik. Nem maradsz a Tiszta Sárga Zászlóban te sem. Neked nincs családod. – Ajan már nem reagált, lesütött szemmel ült. Engkének igaza volt. – Erre megy ki a játék? A múltunkban turkálsz? Hiába teszed, nincs ott semmi! – Nick Lucasról Ajan már szinte meg is feledkezett, de a félvér most újra melléjük lépett, és új cigarettát sodort magának. Ajan látta, hogy remeg a keze, ahogy halkan, inkább magának megismétli, az utolsó szót: semmi. Engke azonban még nem végzett Ajannal. – Niru edzsen, te tudod, ki volt az apád apjának az apja? – Nergüj – vágta rá, hiszen minden baki tudta az apai felmenőit, ez biztosította a zászlóhoz tartozását. Aztán felkapta a szemét, mert Engke most először szólította a rangján. – Igen, Nergüj. Az ő öccse volt Dorcsi. A fiát Bazarnak hívták. Az ő fiát Badmának. Az ő fia vagyok én. – Engke öltözete kifejezte a rangját, de arca fiatal volt, fájdalmasan fiatal. Egyáltalán nem hasonlít rám, gondolta Ajan, de a mongol tekintete, az a szokatlanul tágra nyitott szempár, és ahogy egyenesen ránézett, azt mondta, hogy ez az igazság.
Ajant váratlanul érte a hátba veregetés, majdnem előre bukott ültében. Ezek a barbárok! – Unokatesók vagytok! – kiáltotta gúnyosan Nick Lucas – Hát erre megy ki a játék? Családot ajánlasz neki? A végén még nekem is? – és újra felröhögött. Engkén nem látszott sem sértődés, sem zavar. – Én ajánlhatok. De új családot neked kell választanod, Lucas hadnagy. És persze kiérdemelned. – Lucas dühre vagy gúnyra számított, és nem válaszra. Nem szólt hát, csak horkantott. – Azt mondtad, a segítségünket kéred, tajcsi. – mondta helyette Ajan. – Igen, a segítségeteket. Apám rám bízta a zálogotokat, de azt mondta, a császár két zsoldosa valószínűleg nem tartja a szavát. Én azonban láttam a mongol írást a rénszarvascsont gyűrű belsejében, és rájöttem, hogy a kis kereszt orosz ugyan, de rozmáragyarból faragták. A szavatokat nem tartjátok, de adhatok nektek valamit, amitek nincsen. – Célt. – mondta Ajan. – Igen, célt. – válaszolta Engke. – Célt? – kérdezte Nick, de már halkabban. – Segítsetek nekem. Segítsetek nekik! – és Engke a harcosaira mutatott, de értették, hogy nem csak arra a kettőre gondol. – Adjatok nekik jövőt! – Jövőt? A Mennyei Birodalomnak nincs jövője. – mondta keserűen Ajan. – Nincs. – válaszolta Engke – Ezért megyünk el. – El? Hova? – Engke keletre fordította az arcát. – Oda, ahol felkel a nap. – Ravasz ember vagy te, tajcsi. – Nick hangja újra élénkebb lett, de a gúny hiányzott belőle, és Ajan azt is észrevette, hogy a rangján szólítja a mongolt. – Egy mandzsu tiszt kell neked, és egy orosz tengerész. Amerikába akartok szökni.
Kislexikon
Folytatása következik december 5-én
Kolbenheyer ír 149.: Mongol 5. A felkelő nap
2015.11.28. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: mongol kolbenheyer ír
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr807870054
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.