Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10.
Kurultáj. Ízlelgette magában a szót. Tömör tudta, mi az, a régi nagy kánok hívták össze, Dzsingisz, Kubiláj meg Altán. És Engke tajcsi tőlük származik, nem vitás. De akkor is, manapság senki nem hívott össze semmilyen gyűlést, a bejlék örültek, ha a tajcsik véleményét nem kell meghallgatniuk. Az egyszerű pásztorokat meg még sose kérdezte senki. Kurultáj. Micsoda nagyképűség, gondolta Rincsen, Rasi apja. Tegnap a fiam halálhíre, ma meg ez. Mit képzel magáról a taknyos? Kurultáj. Altáj arca kifejezéstelen maradt, de gyomrában jeges gombóc volt a félelem. Megint a bajt keresi Engke? Nem volt elég a kalandozás a lámák, aztán a kerekszemű barbárok között? Ulán és Majdar végigjárta a Badma-szállás összes jurtáját, hirdetve, hogy Engke tajcsi kurultájt hív össze „minden szabad mongolnak” a következő holdtöltére, majd ellovagoltak, hogy a közelben, a Kerülen partján telelő családokat is értesítsék. Engke a jurtája előtt állva nézte őket. Bár az apja már egy éve meghalt, a szállást még mindig az ő nevével emlegették, ahogy a kegyelet kívánta, és ez így marad még évekig, már ha akkor még létezik ez a szállás. Engke tudta, hogy minél többfelé jár a hír, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb Baján bejle fülébe is eljut. De nem tehetett mást, minél több emberhez el kellett jutnia a hírnek, hogy van szabadulás. Mielőtt belépett a jurtájába, kelet felé nézett, mintha észrevett volna valamit, de aztán csak megvonta a vállát és bebújt a nemezfüggöny mögé.
A jurta hatalmas lett, ahogy Engke tervezte. Ha már kurultájt hívott össze, meg kellett adnia a módját: érezzék magukat a meghívottak megtisztelve, egyszersmind lássák a helyzet komolyságát is. Nem tudta, hány jön el abból a legalább ötven felnőtt férfiből, aki a szálláson él. Hívta volna a nőket is, de tudta, hogy egyszerre két forradalmat nem vívhat. Amikor azonban a férfiak szállingózni kezdtek a kurultájba, elküldte anyját, Szarájt és Rasi özvegyét, Hulant, hogy a jurták közt kíváncsian tébláboló nőknek hírt vigyenek. Ki tudja, ki kit győz meg. Tudta, hogy a rangja miatt megengedhetné magának, hogy a jurtában a családfő helyén ülve várja a meghívottakat. De éppen ezért nem így tett, hanem vállán a kékfarkas prémmel a bejárat mellett állva, egyenként fogadott mindenkit, meghajlásokat, mosolyokat, üdvözlő szavakat osztogatva. – Gratulálok a sólymodhoz, Tömör! – Bár Rasi is itt lehetne, Rincsen bátyám! – Lassan eladósorba kerül a lányod, Altáj! – A jurta megtelt, legalább hatvan férfi szorongott benn, az idősebbek a tűz körüli belső körben, a fiatalabbak hátrébb, az egész fiatalok a nemezfalak mellett ácsorogva. Engke leült és kiszáradt szájjal nézett körül. Nim és Dava, Ulán és Majdar bíztatóan mosolyogtak, érezte, hogy nem várhat tovább. – Badma azt mondta – vágott bele, és majdnem abba is hagyta a hirtelen támadt csendben – Badma azt mondta, hogy az Altan urag mindig magán érzi az ősök tekintetét. Azért kaptuk a kékfarkas bundát, hogy felelősséggel viseljük. – Körülnézett. A tekintetekben elismerés és gyanakvás keveredett a meglepetéssel.
– A zászló legelői fogyatkoznak. Mandzsúria és Belső-Mongólia után Halhában is egyre több a han telepes. – Egyetértés morajlott, ezért gyorsan folytatta. – A Birodalom lángokban áll, felkelések és háborúk mindenhol. – Újra csend lett. Bátor szavak, de veszélyesek. – Badma-szállás napjai meg vannak számlálva. – A jurta méhkassá változott. Egymással és vitáznak, egymást győzködik, gondolta Engke. Mégiscsak az apja fia, vezetni fog minket, de vajon hova, tűnődött Tömör. Már jósnak is képzeli magát? A fiam halálát kellett volna előre látnia, tört fel Rincsenben a keserűség. Miket beszél ez a szerencsétlen kölyök, valaki már biztosan úton van Baján bejléhez, nézett körül rémülten Altáj. – A jurtát azelőtt kell felszedni, mielőtt a legelő kiszárad. – idézte Engke a közmondást, és a figyelem újra felé fordult. – El kell mennünk. El Halhából, el a Mennyei Birodalomból. A nagy óceánon túlra. – Az újabb hangzavarba vékony gyerekhang sivított bele, a bejárat nemezfüggönyét félrehúzva vékonyka fiú kiáltott be: – Mandzsuk! – Tömör az íjához kapott, de persze a kurultájba nem hozta magával a tegezt. Rincsen kárörömmel fonta össze a karját. Altáj halálra sápadtan nézte Engkét, aki azonban mozdulatlan maradt és mosolygott. Lódobogás hallatszott, majd csizmák döngése, de a tajcsi nem mozdult. A nemezfüggönyt újra félrevonták, és egy vörös egyenruhás, páncélos mandzsu tiszt lépett be, megtorpant, amíg a szeme megszokta a félhomályt, és elmosolyodott, ahogy megpillantotta Engkét. Aztán körülnézett, mintha megértette volna az arcokon tükröződő félelmet és haragot. Kihúzta a kardját, két tenyerére fektette, és fél térdre ereszkedett. Egy különös arcvonású, kék egyenruhás alak lépett be utána, meghökkenve nézett a térdelőre, ő is körülnézett, orrlyukai kitágultak, de aztán összeütötte a bokáját és fejet hajtott Engke előtt.
Kislexikon
Folytatása következik január 16-án
Kolbenheyer ír 155.: Mongol 11. Kurultáj
2016.01.09. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: mongol kolbenheyer ír
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr267870124
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.