Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14.
A Gandan nagy tróntermének ajtaját nyitva hagyták, hadd szellőzzön, hiszen majdnem száz ember tolongott odabenn. A huzat meglebegtette a trón mellett két oldalt kifeszített imazászlókat. A nyolcadik Bogd Gegen kezével végigsimított a legközelebb eső, az öt elem színeiben pompázó zászlókon, kék, fehér, piros zöld és sárga, és a ráírt mantrákat olvasta, vagy legalábbis úgy tett, hogy leplezze zavarát. A Bogd Gegen tizennégy éves volt, és bár már nyolcadszor született újra, még mindig nem tudott elég jól mongolul. Most viszont a Szecsen Kán tartományának mind a huszonnégy zászlós hercegét mutatták be neki. Egymás után léptek be a terembe, prémes fövegben, csillogó vértben, nehéz köpenyben, egy, két vagy három szolga hozta rangjuk egyéb jelvényeit, és féltékenyen méregették egymást, nem lépte-e át valaki a szokások szigorú törvényeit. A trón két oldalán a sárga sapkás és köpenyes szerzetesek sorakoztak, a Bogd Gegen jobbján Norbu rinpócse állt és súgta a fülébe a soron következő kung, vang vagy bejle nevét. – Igen, emlékszem rád. – mondta ilyenkor a Bogd Gegen, hangosan elismételve a herceg nevét, áldást mondott rá, és érdeklődést színlelve meghallgatta mondandóját. A válaszadás szerencsére Tenzin rinpócse feladata volt, aki a balján állt, és méltóságteljes orrhangon közölte, hogy a Bogd Gegen örül vagy szomorú, és az ügyet ide vagy oda utalja. Az idősebb vangok és kungok sorra ellépdeltek a trón előtt, és már csak néhány fiatalabb bejle volt hátra.
– Igen, emlékszem rád, Baján bejle. – mondta a Bogd Gegen – A szeretet szavait kimondani könnyű, felismerni, hogy a szeretet türelemre és kitartásra épül, már nem könnyű. – tibeti akcentussal, színtelen hangon, de érthetően mondta, de a pillantása éppen csak átsuhant a hercegen és rögtön visszatért az imazászlókhoz. A bejle azonban nem köszönte meg az áldást, és nem lépett tovább udvariasan, hanem izgatottan hadarni kezdett. – Szentségednek tudnia kell róla, tennie kell valamit, azonnal adjon parancsot az üldözésre, én is csak most kaptam a hírt, hogy az egész szállás megszökik, már az apja, Badma is áruló volt, de ez az Engke még istentelen is, kicsapták innen, a Gandanból, most meg megszökteti az egész szállást, üldözőbe kell venni őket, Szentséged adjon parancsot! – Nem keletkezik, nem pusztul, nem örökkévaló, nem megsemmisülő … – olvasta a Bogd Gegen a sárga imazászlón a szép, ám mégis kissé gyerekes kézírást. Ha valaki a lesütött szemébe nézett volna, láthatta volna, ahogy a pupillája összeszűkült, mint aki elréved. Aztán összerezzent, felnézett és hirtelen Tenzin rinpócse szavába vágott, aki már a kínai kormányzóhoz küldte volna Bajánt. – Igen, emlékszem Engke tajcsira. Nem áruló, nem lesz üldözés. Aki fél, az ne féljen többé, aki rab, az legyen szabad. – a hangja most élesen csengett. Norbu és Tenzin rinpócse haragos pillantást váltott, Baján hátrahőkölt, a mongol hercegek közt mormogás támad. A nyolcadik Bogd Gegen felállt, áldásra tárta a karját, még egyszer végigsimított az imazászlókon és kiment. A szerzetesek köpenyük alatt összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel követték.
Rincsen a kolostor piros kapujánál állt Baján többi emberével, és a nyakát nyújtogatva kereste a bejlét a kifelé tóduló tömegben. A hercegek láthatóan izgatottak voltak, néhányan egymással pusmogtak, mások öles léptekkel siettek várakozó szolgáikhoz, már messziről kiáltva, hogy nyergeljenek. Ekkor Rincsen észrevette Bajánt. Gyorsan, leszegett fejjel lépkedett, de fövegét a kezében gyűrögette és az arca kivörösödött. A többiek elhúzódtak tőle. – Sikerült, uram? – kérdezte Rincsen, de Baján csak a fövegét vágta hozzá. – A lovamat! – vakkantotta, aztán rögtön felperdült a pejre. Rincsen loholt a saját lovához, düh és kétségbeesés kavargott benne. Az nem lehet, hogy megszöknek! Hát hiába lovagolt Baján szállására, majd amikor megtudta, hogy a bejle Ik Hürébe ment, hiába követte oda is, hiába érkezett még időben, a Bogd Gegennél tett látogatás előtt, hiába győzte meg a bejlét, hogy ott kérjen segítséget, minden hiába! A fia megtévesztői, a fia árulói, vagy ahogy egyre többször gondolt rájuk, a fia gyilkosai megszöknek. – Rincsen! – kiáltott hátra a bejle, és Rincsen mellé ugratta a lovát. – Mikor is jártál ott? – Három napja, bejle, az utolsó csoport akkor még ott volt! – Az utolsó? – Igen, már egy ideje szökhetnek, kisebb csoportokban. De én a családommal a kurultáj után kiköltöztem a szállásról, nem tudom pontosan. – Három napja? Még utolérhetjük őket. – De uram, nem azt parancsolta a Bogd Gegen … – Baján szinte sziszegte a választ: – El akarod kapni őket? Akkor? – és vágtába ugratta a pej lovát.
Kislexikon
Folytatása következik február 13-án
Kolbenheyer ír 159.: Mongol 15. Igen, emlékszem
2016.02.06. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: mongol kolbenheyer ír
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr747870164
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.