„A háború túl bonyolult dolog ahhoz, hogy politikusokra bízzuk” - parafrazeálhatnánk Lloyd George mondását annak az ügynek a kapcsán, amely az elmúlt hónapban leginkább borzolta a washingtoni kormánykörök idegeit.

Stanley McCrystal tábornok, az afganisztáni egyesített NATO-amerikai csapatok főparancsnoka több hónapig utazgatott az amúgy finoman szólva nem biztonság- vagy katonapolitikára szakosodott Rolling Stone magazin egyik újságírójával, Michael Hastingssel, s beszélgetéseik során fesztelenül szidalmazta feletteseit.  A lista impozáns: sorra került Richard Holbrooke veterán diplomata, jelenleg afganisztáni -pakisztáni ügyekkel foglalkozó különmegbízott („mindenbe beleszól”), Eikenberry kabuli nagykövet („dilettáns”), Joe Biden alelnök („az meg kicsoda egyáltalán?!”), Jim Jones nemzetbiztonsági főtanácsadó („egy bohóc”) s legvégül maga az elnök is („szemlátomást rosszul érzi magát katonák körében”). Hastings a magazin júliusi számában aztán hosszabb cikkben közölte le a tábornok által mondottakat. Obama sajnálkozott, McCrystal páros lábbal röpült. Utódja David Petraeus, a Bush-éra egyes számú csillaga, iraki hős, kipróbált, veterán róka. Szabad mosolyogni.

A tegnapelőtt botrányt kavart eset, hogy a Jobbik szelektív táplálással próbálja kitenyészteni a "színtiszta magyar" fajt, valójában komoly politikai manőverként is értelmezhető. Maga az akció mit eredményezhet az árvíz által sújtott faluban? Az adományozottakban minden bizonnyal elmélyül a cigányellenesség: valamivel mégiscsak meg kell indokolni, hogy ők miért kaptak, amazok meg miért nem. A cigányokban sem kelthet valami pozitív érzést a nem-cigány szomszédokkal kapcsolatban: az ember nem szereti azokat, akik kirekesztik és igyekeznek ellehetetleníteni az életét.

Azonban miután a Jobbik-akció országos visszhangot kapott, ugyanez a jelenség országosan sokakban megismétlődhet. Aki nem szíveli a cigányokat, az most majd még szilárdabbul nem szíveli őket. A társadalom csoportjainak etnikai alapon való szétválogatása, majd a csoportok ellentéteinek mélyítése pontosan abba a neonáci retorikába illeszkedik, amit a Jobbik a választási kampány óta használ. A Jobbik harcot akar, nem békét. Fel akarja forgatni az országot, bármilyen eszközökkel, és ennek érdekében ezúttal egy falu öt családjával szemben követett el jogsértést.

Igen! Nyílt társadalmat akarunk! Mindenki mutassa meg az arcát mindenkinek! Ne lehessen elrejteni! Le a burkával, le a nikábbal! De akkor mostantól tessék a motorosok bukósisakját is átlátszóra építeni, és betiltani a bohócjelmezt is! Nyílt utcán becsületes ember nem közlekedik eltakart arccal. Pláne hogy ne lehessen látni, mi van a burkája alatt! De akkor már ballonkabátot se lehessen hordani, télikabátot se, csak hidegben! Sőt! Le a gatyával is, legyünk sans-culotte-ok! A Nagy Francia Forradalom pozitív vívmányaira, többek között a vallásellenességre, de elsősorban persze az emberi jogokra emlékezve Jacques Roubaud francia költőtől ajánlom a következő idézetet:

2.

2.1. Néhány év óta Franciaország, meg kívánván mutatni, hogy nem orrolt meg Németországra a közös újabb történelmükben fölmerült bizonyos félreértések miatt, kölcsönvette tőle a fasiszta irányultságú politikai mozgalom elgondolását, melynek neve Nemzeti Front lett és a vezérét (kellett egy vezér) Le Pennek hívják.

2.2. A Nemzeti front egyik kényszerképzete: „Franciaország a franciáké!”, vagy még pontosabban: „Maradjunk meg magunk közt és őrizzük jól a legelőket!” Túl sok az idegen Franciaországban, mondják, elárasztanak minket, mint régen az arabok, akiket Martel Károly (a Nemzeti Front egyik tiszteletbeli tagja) 732-ben legyőzött Poitiers-nél. Föleszik a kenyerünket, lerombolják egyéni és társadalmi biztonságunkat. Röviden, „Letörnek népet és hazát, / Bosszut állnak ifjon s gyönge lányon”. Legalábbis szimbolikusan.

2.3. Tehát meg kell szabadulnunk az idegenektől.

2.4. Ekkor azonban akad egy probléma. Ha hazaküldjük az idegeneket, ez azt jelenti, hogy tisztán és vitathatatlanul meg tudjuk különböztetni a franciákat, akiknek itthon kell maradniok. Jó. Ki egy francia?

2.5. Elgondolkodván e kérdés fölött a Nemzeti Front a vezére tolmácsolásában (kell egy vezér, aki mindenki nevében beszél) javasolta a francia ember definícióját.

2.6. Le Pen Definíciója: Francia az a férfi vagy nő, akinek mindkét szülője francia.

2.7. Fellelkesedvén ezen a definíción, az itt következő költeményt szereztem, melyet már több nyelvre lefordítottak (ami nem túl gyakori), büszkén mondom, németre is.

2.8. Figyelem: a költeményt nagyon gyorsan kell mondani!

2. 9. Költemény:

Le Pen francia?

Ha Le Pen francia volna, ez Le Pen definíciója szerint azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyja és Le Pen apja szintén francia, Le Pen definíciója szerint, ami azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apja, miként Le Pen apjának az anyja, nem feledkezvén meg Le Pen apjának az apjáról sem, Le Pen definíciója szerint francia, s következésképp Le Pen anyjának az anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apjának az anyja, miként Le Pen apjának az anyjának az anyja és Le Pen apjának az apjának az anyja francia kellett hogy legyen Le Pen definíciója szerint s ugyanígy és ugyanezért Le Pen anyjának az anyjának az apja, miként Le Pen anyjának az apjának az apja, miként Le Pen apjának az anyjának az apja és Le Pen apjának az apjának az apja francia kellett hogy legyen, még mindig ugyanezen definíció, a Le Pené szerint

amiből gond és Le Pen segítsége nélkül, az érvelést követve arra következtethetünk, hogy

vagy létezik a franciák végtelenje, akik franciáknak születtek Le Pen definíciója szerint, Le Pen definíciója szerint franciákként éltek és haltak meg az idők kezdetétől fogva, vagy pedig

Le Pen nem francia, Le Pen definíciója szerint.

Jacques Roubaud, provanszál

 

(ford. Seláf Levente)

Az amúgy korlátlanul szervilis Stumpf András most nem a Fidesznek nyalt be gyomorszájig*, hanem keresztény-humanista mázba öntve szólt be a TASZ-nak és simizte meg a gonoszka Jobbik buksiját. Reggel megírtuk: bőrszín alapján nem válogathat senki az árvízkárosultak között több okból sem. Egyrészt azért, mert a gyűjtést nem így hirdették meg - bár ez Stumpf szerint gyenge érv, jogilag mégis helytálló lehet. Másrészt olyat pedig igazán nem lehet kikötni, hogy márpedig cigányok nem kaphatnak segítséget. Márpedig Stumpf finoman emellett érvel. Vagyis, hogy ehhez joga van a Jobbiknak vagy bárkinek, hogy vélt vagy valós származás okán megtagad. Rengeteg egyéb szempont alapján lehet dönteni, ezen az alapon nem. Stumpf nem más mellett érvel, mint a legsötétebb jobboldali hagyományok mellett - az etnikai különválasztás szabadsága mellett. A magát mérsékeltnek eladni próbáló Heti Válasz és annak publicistája sunyi módon legitimálja a rasszizmust, akármit is ír arról, hogy a Jobbik csúnya, gonosz, embertelen és rasszista párt, amelyik még a szentséges krisztusi hagyományokat is kifordítja - nem mint Stumpf, ugye. (Közben megfeledkezve arról, hogy olyanok is kaptak az adományokból, akiket nem is érintett az árvíz - és ettől igazán árulkodó az egész ügy.)

Remek publicisztikája végén beszól a TASZ munkatársának, Juhász Péternek. Szerinte őt eddig csak fűlegalizálás-aktivistaként ismerhettünk. Aki követte a TASZ munkáját, azok nem csak onnan ismerhetik, de ez majdnem lényegtelen. Azzal ugyanis, hogy Stumpf Juhászt a füvesek körébe utalja rögtön vitaképtelenné próbálja tenni. Hiszen az olvasó egyből elkönyveli az ostoba drogos kategóriájába, akivel nincs is miért foglalkozni, hiszen csak egy drogos. Egyrészről ugye a fű közel sem olyan veszélyes, mint mondjuk a masszív pálinka fogyasztás. (Ráadásul Juhász vélt vagy valós napi fűadagja nem adakozás, ahogy az ő sör adagja sem - így nincs is etnikai színezete.) Másrészről pedig Stumpf igazán megtanulhatna nem ad hominem* érveléssel élni. Ugyan akkor is nehéz elképzelni, hogy igaza lenne, ha nem így érvelne, de így nem más az írása, mint a szalonképessé tett rasszista hecckampány része.

A Jobbik érdekesen akarja megfogni Szőcs Géza kulturális államtitkár génkutatási törekvéseit: tenyésztéssel próbál módosítani a magyarok genetikai állományán. Hiába vette át most az Index a jobbikos "magyar/cigány"-megkülönböztetést, a cikk egyébként pontosan hívja fel a figyelmet a neonáci párt visszás akciójára.

A TASZ szerint jogsértő volt, amit a jobbikos aktivisták véghezvittek. Ez igaz, hiszen az adományokat nem kimondottan nem-cigányoknak, de még csak nem is "magyaroknak"-címkével gyűjtötték. De ennél rosszabb a helyzet a Jobbikkal. A Jobbik nem törődik az emberi méltósággal, a Jobbik állatnak tekinti az embereket, állatnak azokat a magyarokat, akik cigányok, éppúgy, mint azokat, akik nem cigányok. Az állattenyésztés alapvető eszközét, a szelektív táplálást alkalmazza, amikor az összegyűjtött adományból nem ad valakiknek, külső ismertetőjelek alapján ítélve - a többi állatnak azonban ad.

Pedig nem vagyunk állatok, és ezt meg kéne mutatnunk. Könnyen mondhatnám, a szárazon maradt lakásomban, hogy a szalonnai Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökének nem kellene panaszkodnia a neonácik adományának elmaradása miatt - dehát nem az adomány a baj, hanem az, hogy az adományozók nácikra bízzák a szétosztást, és hogy a nácik olyanok, amilyenek. És persze az adományt kapott 12 család bebizonyíthatná, hogy nem csak a cigányok nem állatok, hanem a nem-cigány magyarok sem: a kapott adományból arányos részt adhatna az öt cigány családnak.

Bibó István nevét illik ismerni, de nem nagyon szokás a könyveit olvasni. Éppen ezért szeretném felhívni a figyelmet egy vicces, de mégis nagyon komoly írására, egy pár oldalas vázlatra. A Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna … (Válogatott tanulmányok 4. kötet, Magvető, Budapest, 1990) című uchrónia tényleg vázlat, egy fiktív dialógus tartalmi kivonata. Mint a cím is jelzi, történelmi alternatívával van dolgunk, ami a kidolgozatlansága ellenére is szórakoztató, jóllehet jelentős műveltségi anyagot mozgat meg. Bár a mai olvasónak talán már nem sokat mond a zsinati mozgalom fogalma, Bibó jó érzékkel választott egy olyan kiindulópontot az alternatív történelem elágazásához, ami tényleg gyökeresen megváltoztathatta volna a világunkat. A 15. században ugyanis több nagy, egyetemes zsinatot tartottak, ahol többek között sikerült elhárítani az avignoni fogság utáni nagy nyugati skizmát, azaz a kettős pápaválasztás miatti egyházszakadás veszélyét. A zsinatok egy ideig azzal kecsegtettek, hogy megváltozik a katolikus egyház kormányzata, a pápai hatalmat a rendszeresen ülésező zsinatok korlátozták volna. A mozgalom azonban elhalt, a pápaság megerősödött, az egyház pedig a 16. század elején belefutott a reformációba. De mi történt volna Bibó szerint, ha a zsinati mozgalom győz?

Nekünk ugyan nincs szerkesztőségünk, még csak utasítani sem utasít senki senkit, mégis kérem a Sárdobáló összes szerzőjét, hogy függessze ki a lakása leglátogatottabb helyére a Nemzeti Együttműködés blablabla szövegét. (Ez a hely könnyen lehet, hogy a WC lesz, de ez persze nem gond, az isteni mannát mindenhol kell olvasni.) Hiszen sosem lehet az igazságot elégszer hangsúlyozni. Az alábbi képpel szeretnénk hozzájárulni az egység megteremtéséhez, hangsúlyozva, hogy ennek semmi köze nincsen a személyi kultuszhoz:

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gergő ötre rendelte a taxit, mert úgy emlékezett, hogy a check-in 5.30-kor nyílik. Már az autóban vette elő a jegyet, és döbbent rá, hogy csak az ideúton volt így, visszafelé már ötre kinn kellett volna lenniük. Talán elég lesz a maradék fél óra is a becsekkolásra. A taxisofőrnek mind a harminckét fehér foga kivillant sötétbarna arcából, amikor segített bepakolni a csomagokat, de annyira már német volt, hogy a hajnali üres utcákon sem volt hajlandó ötvennél többel menni. Gergő hátrafordult és aggódva nézte, ahogy Vera próbálta összenyalábolni a három, ide-oda dülöngélő, álomittas gyereket. Épp csak kihúzták őket az ágyból, rájuk adták a ruháikat, és mint három törékeny csomagot, bepakolták őket a hátsó ülésre. A barátaiktól, akiknél ezt a hetet Hamburgban töltötték, még előző este elbúcsúztak, nem akarták őket fél ötkor felkelteni. A taxi halkan gurult, a házaspár idegesen latolgatta az esélyeket, a sofőr pedig élénk érdeklődéssel figyelte őket a tükörben. Egyszer csak Gergőhöz fordult és megkérdezte: „Ugye, magyarul beszélnek?” Gergő zavartan bólintott, még soha senki sem ismerte fel külföldön a magyar beszédet, de hogy egy közel-keleti sofőr legyen az első, erre végképp nem számított. Hamar kiderült, hogy Kenan törökországi kurd: indoeurópai anyanyelvén kívül az altáji törököt és a sémi arabot is beszéli még odahazulról, majd megtanult németül, de a kuncsaftok kedvéért tud néhány szót angolul, franciául és lengyelül is. Mivel Gergőéket kelet-európainak gondolta, és kizárta a szláv nyelveket, a latin románt, sőt a görögöt is (a felesége egy görög étteremben mosogat), csak a magyar maradt.

Minden évben június 26-án rendezik a drogmentes világnapot. Ezért tegnap a TASZ egy filmvetítést és egy beszélgetést szervezett a témáról a Gödörbe. A taszosok ígérete szerint az egész beszélgetés felvétele nemsokára felkerül a netre, ezt majd akkor posztoljuk.

Annyi biztosan elmondható a beszélgetés után, hogy a mai magyar helyzet nagyon rossz. Ugyanis a drogok ellen háború folyik, holott erre így biztosan nincs szükség, hiszen drogmentes világ nem létezhet. (Ahogy olyan sincs, hogy nem lesznek melegek, bármennyire szeretné is ezt Semjén Zsolt.) A háborús fogalomkészlet persze ennek megfelelő intézkedéseket von maga után. Az alapvető kezelési mód ma is a büntetés, illetve a hazug, képmutató oktatás. Ugyanis ma ez vagy nem, vagy alig téma a közoktatásban és akkor is valami eleve ördögi dolognak láttatják. Számos nemzetközi szervezet (ezekről is majd az alábbi videókban) küzd azért, hogy a drogpolitika alapvető eszköze a gyakorlatban is az ártalomcsökkentés legyen.

Óriási divatja van manapság a misztikus thrillereknek, Dan Brown pl. sorozatban szállítja őket. De aki A Da Vinci-kód-nál vagy az Angyalok és démonok-nál komolyabb olvasmányra vágyik, annak inkább Umberto Eco-t ajánlom. A Foucault-inga a titkos társaságok és összeesküvések regénye. Azt a filozófiailag érdekes kérdést járja körül, hogy van-e terv, irányítja-e valaki a történelmet. És természetesen eljut addig a posztmodern felismerésig, hogy a hiedelmek valósággá válnak, tehát ha hiszünk az összeesküvésben, akkor az meg is fog valósulni. De ez persze csak regény. Ami pontosan azt jelenti, hogy a valóság sokkal ijesztőbb. Eco a Hat séta a fikció erdejében című kötetében (Európa, Budapest, 1995; az angol eredeti Six Walks int he Fictional Woods, Harvard University Press, Cambridge-London, 1994) a valóság és fikció viszonyát vizsgálja különböző szemszögekből. A hat séta közül a kedvencem a Fiktív jegyzőkönyvek, hiszen ez nem csak a történelemhez kötődik, de politikai értelemben is aktuális. Az antiszemita gondolkodás közhelyei ugyanis vagy azért hasonlítanak annyira egymásra, mert tényleg a valóságot írják le, vagy azért, mert ugyanazt a fikciót ismétlik újra és újra. Kérdezzük meg hát Umberto Eco-t, hogy ki találta ki a zsidó világ-összeesküvés történetét!

Magyarországon az állam kivonult a legszegényebb társadalmi csoportok életéből. Ahol sok a roma és a szegény, ott alig működik az iskola, a roma gyerekek jelentős része szegregált osztályokba jár. Ezekben az osztályokban rosszabbul képzettek a pedagógusok, mint a nem roma osztályokban, rosszabb a szegregált iskolák anyagi felszereltsége, mint a nem szegregált iskoláké.

Az állam, úgy tűnik, a roma telepek árvízi védelmét sem biztosította tökéletesen, a telepek nem voltak annyira fontosak, ráadásul - és ez egyértelműen az állam hibája - olyan helyekre kaptak a legszegényebbek építési engedélyt és hozzá szocpolt, ahol lehetett tudni, hogy árvíz esetén baj lehet. Így tehát az állam növelte a romák elnyomorodását, kirekesztettségét.

Az állam az Út a munkához programmal iszonyatosan messze lökte a valós munkaerőpiactól a szegényeket, ráadásul január elsejétől egy családban csak egy rendszeres szociális segély adható, így meg a szegénység növekszik. Bizonyos jelek mutatnak arra, hogy a romákat indokolatlanul sokszor bírságolják a rendőrök - például kopott bicikligumiért -, vagy indokolatlanul sokszor és nem hatékonyan igazoltatják őket.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Tulajdonképpen érdekházasság volt. Kristóf és Ági nyáron akartak összeházasodni, és közös életüket közös lakásban tervezték kezdeni. Volt egy kevés megtakarított pénzük, kaptak a szüleiktől, de a munkahelyüktől és az önkormányzattól is fel akarták venni a kamatmentes kölcsönt. És itt kezdődtek a gondok. Pályázni ugyanis csak fiatal házaspároknak lehetett. Ha viszont csak nyáron pályáznak, akkor csak ősz végére lesz meg a pénz, és nem tudják megvenni azt a helyes kis kétszobás lakást a Kékgolyó utcában, nem is beszélve arról, hogy hónapokig vagy albérletben, vagy Ági mamájánál kellene lakniuk. Egyik sem tűnt csábító kilátásnak. Így aztán elhatározták, hogy januárban polgárilag összeházasodnak. Azt találták ki, hogy a munkahelyükön – merthogy ez bizony munkahelyi szerelem volt, az első látásra – majd azt mondják, eljegyzésük volt, és akkor nyugodtan hordhatják a gyűrűt. A barátoknak sem fogják megemlíteni, hiszen elég fura lenne a júniusi nagy templomi felhajtás előtt egy zugesküvő januárban. Csak egy-egy gyerekkori barátot avattak be, akiket felkértek tanúnak. De mi legyen a családdal? Előttük nem lehet eltitkolni, de nehéz lesz lebeszélni őket arról, hogy ne akarjanak komoly esküvőt. Az első említés után kiderült, hogy arra nincs esély, hogy el se jöjjenek. A gyorsan, csendben letudni kívánt esküvő hát bonyolódni kezdett.

Ugye ez a két ember szemmel láthatóan közeli rokona egymásnak? Nem? Pedig franciául beszélnek mindketten: Franciaország és Haiti elnökei.

Na de ők már tényleg rokonok, nem? Tényleg nem látszik? Pedig törökök. A török és a kazah elnökök.

Őket talán fel tetszenek ismerni. Ugye mennyire nem hasonlítanak? Hiába a vért nem lehet letagadni. Az egyik finnugor, a másik latin.

És ők? Két ennyire különböző karakter, nem igaz? Az egyik megint tipikus finnugor, a másik viszont germán. Hogy melyik melyik? Hát a nő a finn elnök, a férfi meg a svéd király!

Az érveket innen vettem át:

"01) A melegség nem természetes. Egy igazi amerikai visszautasít minden olyan természetellenes dolgot, mint pl. a szemüveg, a poliészter, vagy a légkondícionálás.

02) A melegházasság melegségre fogja bátorítani az embereket, ugyanúgy, ahogy magas emberek társaságában magasabbak leszünk.

03) A melegházasság legalizálása ajtót nyit majd mindenféle őrült viselkedés előtt. Az emberek még a házikedvenceikkel is össze akarnak majd házasodni, mert egy kutya emberi jogokkal rendelkezik, és alá tudja írni a házassági szerződést.

04) A hetero házasság régóta létezik, és egyáltalán nem változott azóta; a nő még mindig tulajdon, a feketék nem házasodhatnak fehérrel, és a válás törvénytelen.

05) Ha a melegházasság megengedett lenne, az a hetero házasság jelentőségét csökkentené; Britney Spears 55 órás, "csak buliból" köttetett házasságának szentsége romba dőlne.

06) A hetero házasság indokolt, mert gyermekek születnek belőle. A meleg, vagy terméketlen pároknak, és az öregeknek nem szabadna házosodniuk, mert az árvaházaink még nincsenek tele, és a világnak több gyerekre van szüksége.

07) Nyilvánvalóan a meleg szülők gyereke is meleg lesz, ahogyan a hetero szülők csak hetero gyereket nevelnek.

08) A melegházasságot nem támogatják a vallások. A miénkhez hasonló teokráciában egyetlen vallás értékrendje követendő az egész országban. Ezért van csak egyetlen vallás Amerikában.

09) Egy gyerek sikeres felneveléséhez szükség van egy férfi és egy női szerepmodellre. Társadalmunk ezért kifejezetten tiltja az egyedülálló szülőknek a gyereknevelést.

10) A melegházasság a társadalom alapját változtatja meg; soha nem tudnánk új szociális normákhoz alkalmazkodni. Ugyanígy nem alkalmazkodtunk az autókhoz, a szolgáltatási szektorhoz a gazdaságban, vagy a hosszabb élettartamhoz."

Ennyire bízhatunk a valószínű következő köztársasági elnök értékítéletében. Amikor top-level értelmiségiek csoportja próbál vele kommunikálni, foglaltat jelez. Most világossá vált, mennyit ér önmagában az, ha valakinek olyan sok diplomája, doktorátusa, nyelvtudása és olimpiai aranyérme van, mint Schmitt Pálnak. Arról nem is beszélve, hogy milyen ciki lesz, ha tényleg ő lesz a következő elnök, hogy erre nem fordított figyelmet:

Nyilatkozat

  

2010 május 3-án nyílt levelet intéztünk az országgyűlési képviselőkhöz, amelyben arra kértük őket, hogy ismét Sólyom Lászlót válasszák meg a köztársaság elnökének. Karátson Gábor, Kopp Mária, Lányi András, Majtényi László, Makovecz Imre, Mellár Tamás, Schneller István, Szabó Gellért, Tölgyessy Péter, Vida Gábor és id. Zlinszky János kezdeményezéséhez akkor több mint száz aláíró csatlakozott, köztük tudományos és művészeti életünk számos kiválósága és egy sor magyar település polgármestere. A következő hetekben a ke2010.hu honlapon további mintegy 5000 aláírás gyűlt össze.

 

A felhívást az aláírók teljes névsorával együtt szerettük volna átadni az új Országgyűlés elnökének, ő azonban elfoglaltságára hivatkozva elhárította megkeresésünket, ismételt próbálkozásunkat már válaszra sem méltatta.

 

Őszintén sajnáljuk, hogy sem a Parlament döntésére váró ügy, sem az aláírók személye nem bizonyult elég fontosnak ahhoz, hogy Schmitt Pál időt szakítson erre a találkozóra. Ezért a sajtó útján szeretnénk emlékeztetni a képviselőket felhívásunkra. Reméljük, lesznek közöttük elegen, akik ugyanolyan felelősségtudattal, a pártszempontokat a nemzet érdekének alárendelve látnak munkájukhoz, mint Elnök Úr.

 

                                                                          A szervezők nevében,

 

                                                                                Lányi András

 

Budapest, 2010 június 16.

 

Vajon mi kínosabb az eljövendő generációk történelemkönyveiben? Horn Gyula 1994-es miniszterelnöki kinevezése, vagy Schmitt Pál küszöbön álló köztársasági elnöki mandátuma? Horn védelmében elmondható, hogy akkor még fiatal volt a demokráciánk, éppencsak lezajlott a rendszerváltozás, és a régi struktúrák jelentős része érvényben volt. Talán nem volt olyan nagy csoda, hogy az egy évtizeddel azelőtt még erős hatalmú ex-kommunista köröknek sikerült megfelelő támogatást szerezniük.

Schmitt pedig nem is olyan ciki, mint Horn. Horn '56-ban pufajkás volt, meg '89-ben is hosszú ideig zárva tartotta a műszaki határzárat. Olyan igazi komcsi. Schmitt csak sportolni szeretett volna, meg a sportpolitikában akart részt venni, azért vállalt miniszterelnök-helyettesi rangot.

Emlékszünk még, hogy Orbán a választások előtt hogyan hangoztatta, hogy a Fidesz nem készül az alkotmányos rendszer megváltoztatására? Tölgyessy Péter blogunknak villáminterjúban még a választások után is hitelt adott ennek a kijelentésnek. Az ilyen jelek miatt érthető, hogy a kétharmados Fidesz-győzelem ellenére is mindenki meglepődött a kormány első lépésein. Ezentúl a Fidesz mindent maga akar csinálni. Alkotmánybírákat kijelölni, alkotmányt írni, alkotmányt elfogadni. A köztévé-birodalmat felügyelni, az Állami Számvevőszéket igazgatni, köztársasági elnököt választani. Nem az a bibi, hogy most akkor biztosan az egypártrendszer tör be Magyarországra. Az a bibi, hogy

Épp egy éve, hogy bevezették a fémkétszázast. Formája, színe tetszetős, tapintásra ötvenes, kinézetre százas, van benne valami a kéteurósból, de kicsit aránytalanabb, nehogy összetévesszük - hiszen bevezetésének idején körülbelül három új érme ért két eurót.

Most, hogy történelmi távlatból szemlélhetjük az eseményt (a Fidesz nagyobb győzelmet aratott, mint anno Obama, kolbenheyer pedig rengeteget írt és olvasott), tessék, kérem, megmondani, lesz-e részünk hasonló eseményben, kapunk-e vissza még a boltból frissen vert, fémből készült ötszáz forintos érmét?

Lesz, lesz, lesz! Lesz heteró büszkeség napja Budapesten! Ezzel mi mélyen egyetértünk. Szükségesek a hasonló rendezvények. Mély fájdalmunk ellenére tavaly már nem volt hideg büszkeség napja, voltak helyette egyebek, amelyekről akkor részletesen be is számoltunk. A szervező úgy gondolja, hogy ha tavaly a ratyik miatt lezárták a fél várost, akkor az bizony most neki is jár, hiszen köztudomású, hogy Budaházy György a heterók ellen szokott szervezkedni betyárgatyóban. Koletár Csaba szervező szerint ugyanis már így is túl sok a buzi az utcákon, bár őt tisztes konzervatív szexusúként az is zavarja, ha két kamasz (szigorúan fiú és lány) smacizik az utcán, hiszen ő abba részt akarna venni, csak hát nem teheti, pedig igénye, az lenne rá. Ezt tökéletesen megértjük, tegnap is a 6-os villamoson alig bírtunk parancsolni magunknak a felharsanó cuppogás hallatán. Azért szerencsére nem volt vészes a helyzet, az életet élvező pár már a Blahán leszállt, mi pedig Andor Mátyással hazajöttünk az Anal Intruder DCCIX. részét megnézni.

Nagyon izgalmas kérdés, hogy miért tér el az európai történelem a világ többi részétől. Korábban már ismertettem Jared Diamond nagyszabású magyarázatát, most egy klasszikusabb, de épp oly érdekfeszítő elméletet mutatnék be. David Herlihy The Black Death and the Transformation of the West (A fekete halál és a Nyugat átalakulása,  Harvard University Press, Cambridge, 1997; magyar fordításról nem tudok, de német létezik: Der Schwarze Tod und die Verwandlung Europas,  Wagenbach, Berlin, 1998) című könyve az 1348-49-es nagy pestisben látja azt a fordulópontot, ami Európát másik pályára terelte. A könyv három tézist állít fel és jár körül, ismertetésemben én is ezekre koncentrálok. Az első tézis, hogy a nagy pestis egy teljességgel véletlenszerű, külső hatás volt, ami kimozdította Európát az addigi malthusiánus patthelyzetből. A második, hogy a pestis pusztítása lehetővé tette egy, a korábbitól eltérő demográfiai és gazdasági modell uralkodóvá válását. A harmadik pedig, hogy a változás a kultúra és az ideológia terén is hatott. A könyv történeti bevezetője kitér arra is, hogy a nagy pestist tulajdonképpen csak a hagyomány miatt hívjuk pestisnek, orvosilag nem lehet egyértelműen azonosítani a ma is ismert bubópestissel. Ugyan a kortársak is beszámoltak az ágyéktáji és hónalji duzzanatokról, de számukra a pestis legbiztosabb jele egyfajta bőrkiütés volt, ami nem jellemző a bubópestisre. Ráadásul a bubópestis elsősorban a rágcsálók betegsége, a patkányokról csak akkor terjed át az emberekre, ha azok már olyan tömegben pusztultak el, hogy nincs elég gazdatest. A középkorból azonban senki sem adott hírt tömeges patkánypusztulásról, ami pedig elég feltűnő és baljós jelenség lett volna. Sajnos a kortársak leírásai nagyban történetírói toposzokat követtek, így egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy összevessék őket modern orvosi vizsgálatokkal. Talán örökké homályban marad, mi is volt az a járvány, ami Európa lakosságának többségét pár év alatt megölte.

Ezt az írást még pénteken hoztam össze, és holnap reggel a kormány gazdaságpolitikai terveinek bejelentésével remélem végleg aktualitását veszti, de érdemes még egyszer végignézni, hogy mi, és miért is történt a múlt hét végén.

*

Csütörtök délután kezdődött az egész, és mindenkit teljesen váratlanul ért. Nem mondhatjuk, hogy lett volna valami közvetlen előzménye, és az sem világos, hogy mik lesznek a következményei. Azonban a legérdekesebb – az előzményeknél, és a következményeknél is sötétebb folt – az, hogy miért történt ez az egész. Mi volt a motiváció. Kinek az ötlete volt ez? Ki gondolt azt, hogy ezt megengedhetik maguknak?

Csütörtök délután nem voltam számítógép közelben, de a mobilomon folyamatosan olvasgattam Twitter üzeneteket a nagyvilágból, amelyek tökéletesen közvetítették akkor, hogy mi is történt, így utólag visszanézve pedig nagyon személetes leírás. A Twitteren éppen csak pár napja aktív Concorde alapkezelőtől 14:13-kor jött az első érdekes tweet: „OTP-n csaptak 4 perc alatt vagy 70 Ft-ot, hír nélkül.” Ez persze előfordul, de érezhetjük, hogy a bróker is érdekesnek tartja megjegyezni, hogy ez a tőzsdei mozgás csak úgy, minden ok, hír nélkül történt.

Majd pontosan 10 perccel később a magyarázat: „A Reuters átvette Kósa Lajos fura nyilatkozatát ("kríziskezelés" "szűk lehetőség a görög helyzet elkerülésére"), erre volt az OTP öntés” A következő percekben pedig már kicsit bosszús, kicsit vicces megállapítások: “Most már egyértelmű, Kósa kijelentés para van”. “néha segíthetnének nekik tudatni azt a tényt, hogy ha rosszul beszélnek, drága lesz a hitel is...”

Orbán Viktor úgy döntött, hogy a nagy nemzeti együttműködés rendszerében új alkotmányt is összepakoltat. Ez akár még jó is lehetne, vagy nem - bár egyes alkotmányjogászok szerint a ma hatályos Alkotmánnyal a sorszámán kívül különösebb gond nincsen. Tulajdonképpen az alkotmányozás nem önmagában rossz dolog, bár az utóbbi napokban fontosabb volt a Fidesznek, hogy a forinttól kezdve bedöntse az egész világpiacot - egyelőre úgy néz ki, sikertelenül, bár ha Kövér úr elkezdi még kicsit komcsizni az IMF elnökét, még akár sikerrel is járhat.

De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Orbán szakrális tanácsadó testületet kért fel, hogy segítsenek összerakni az új Alkotmányt. Egész pontosan a hvg.hu-t idézve: 

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve

Kati orrát azonnal megcsapta a forralt bor illata. Nem egészen illett a Szent Erzsébet zöld linóleumos, felmosószer-szagú folyosójára. Nemigen lesz ma így próba, gondolta. Sejtése akkor vált bizonyossággá, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja, és Gabi szaladt ki rajta két kancsóval a kezében. „Felteszek teavizet is, mert sokan vezetnek!” – kiáltotta oda Katinak mosolyogva, és már ott sem volt. Kati belépett a könyvtárba. A lányok nagyon szorgalmasak voltak, megterítettek az asztalon, lilahagymás zsíroskenyeret kentek és egy rezsón forralt bort csináltak. A fiúk még csak most kezdtek szállingózni, általában munkából jöttek, zakóban-nyakkendőben, de máris pakolták a székeket, de leginkább a dvd-lejátszó körül csoportosultak és osztották az észt Misinek, aki próbálta beállítani a képet és a hangot. A „lányok” és a „fiúk” jó negyvenes-ötvenes családanyák és -apák voltak, akiknek a gyerekei a Szent Erzsébetbe jártak, és Kati pörgős szoknyája mellett tanultak néptáncolni.

Juhász Gyula: Trianon

 

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

 

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

Mitől is borult ki a nemzetközi közvélemény a hétfői izraeli eset kapcsán? A kommandósoktól és az eset helyszínétől. A kommandósok bevetése valóban rossz ötletnek bizonyult, nemcsak azért, mert így nem lehetett elkerülni a halálos áldozatokat, de azért is, mert a hadsereg oldalán is komoly veszteséget okozott, kommandósokhoz méltatlan módon.

Azonban az egész ügyet igazolni lehetne