Néhány hónap. Ennyi választja el a világot attól, hogy Irán működő atombombával rendelkezzen. Most akkor mi a teendő? Hisztizni?  Rögtön odacsapni? Kicsit később odacsapni? Vagy kivételesen nyugton maradni, és nem kísérletezni „gyógymódokkal”?

Az iráni kérdés eljutott abba a fázisba, amikor mindenki számára világos kell, hogy legyen: az országot békés eszközökkel már nem lehet megakadályozni abban, hogy belépjen az atomhatalmak klubjába. Nem valószínű, hogy bárki képes lenne olyan ajánlatot tenni a tárgyalóasztal mellett, aminek hatására Mahmud Ahmadinedzsád úgy döntene, mégis inkább szétszereli már majdnem kész kis bombáit, lebontja az erőműveit, és inkább visszatér a perzsaszőnyeg-szövéshez.

Pokorni Zoltán egykor korszakalkotónak hitt ATV-s szereplése tegnap óta a múlté. Mogács Dániel az új hősünk. Sírva röhögünk, és fejethajtunk teljesítménye előtt. Az interjú minden másodperce kincs.

Írjátok meg kommentben, hogy mit gondoltok!

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Azt a sort kérem! – mondta Tamás, az immár trilógiává terebélyesedő vízitúrás történetünk főhőse (ugye emlékeznek még az első és a második részre?) feketére égve, egyhetes szakállal, napszemüvegben, fejkendője alól kilógó copffal, tehát meglehetősen marcona külsővel. Fecó – vajon miért ír valaki a névtáblájára ilyen hülye nevet? – mosolya még idétlenebb lett, és zavartan pillantott Tamás mutatóujját követve a háta mögötti táblára. – Azt a sort? – kérdezett vissza, majd Tamás határozott bólintását látva elkezdte pakolni a tálcára a BigMacet, MacRoyalt, a FishMacet és a többit. A győri Mekiben történt mindez, a Rába-túra végén. Kemény túra volt, és az első, amit ő vezetett. Mondták, hogy először valami szelídebb vízre menjen, a Tiszára leginkább, de nem bánta meg a döntését. Aki lehoz ötven gyereket a Rábán, joggal lehet büszke magára. A városon kívül vertek tábort, és a megérkezés után Tamás rögtön átment a szabadstrandra zuhanyozni. Természetesen csak hideg víz volt, néhány kezdő túrázó kislány csak a lábát dugta a vízsugár alá, Tamás azonban bőszen szappanozta magát. A szomszéd tus alól át is szólt neki egy helybéli, tüzes fekete szemű legény a pipiskedő szőke lányokra mutatva: – Nem bírják a hideg vizet a gádzsók, ugyi?

Az LMP hivatalos Facebook oldala úgy próbálja az ajánlószelvények leadására buzdítani a felhasználókat, hogy készítettek egy eseményt "Az LMP-nek adom az ajánlószelvényemet" címmel. Az egy dolog, hogy az esemény nevű Facebook intézménybe próbálják beszuszakolni az ajánlószelvény gyűjtést, de nem ez a fő gond. A fő gond az, hogy minden lelkes aktivista, meg szimpatizáns meghívja az összes ismerősét válogatás nélkül. Ez vezethetett oda, hogy az esemény kommentfalán viccesebbnél viccesebb, felháborodottabbnál felháborodottabb beszólásokat, visszautasításokat kapnak.

Megszámoltam a legutóbbi 50 kommentet, melyekből 3 mondta azt, hogy nekik adja, 47 pedig változatos formákban azt, hogy nem. Íme, pár a legjobb nemekből:

Niall Ferguson-nak sajnos csak a legutóbbi, A világ háborúja című könyve jelent meg magyarul (amit én is ismertettem), pedig a revizionista történetírás mesterműve az I. világháború tényeit és mítoszait új fénybe helyező The Pity of War (Szánni való háború, Penguin, London, 1998; német fordításban Der falsche Krieg, dtv, München, 2001). A könyv roppant módszeres felépítésű, az elején kijelöl nyolc kérdést, amire a forrásanyag újszerű vizsgálatával (a hagyományos diplomácia- és hadtörténeti iratok mellett nagy hangsúlyt kapnak a gazdasági adatok, valamint a személyes emlékeket közvetítő naplók, fotók stb.) keres és a végül ad választ. A militarizmus, az imperializmus, a titkos diplomácia vagy a fegyverkezési verseny elkerülhetetlenné tette-e a háborút? Miért kockáztatott mindent a német vezetés 1914-ben a háború kirobbantásával? Miért avatkozott be Anglia a kontinentális háborúba? Miért nem vezetett gyors győzelemhez a Brit Birodalom elsöprő gazdasági fölénye? Miért nem vezetett győzelemhez a nyugati fronton is a német hadsereg katonai fölénye? Volt-e a háborús lelkesedés? Miért harcoltak a katonák ilyen embertelen körülmények között, a halál ilyen biztos tudatában? És miért adták fel végül mégis? Haladjunk fordított sorrendben.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Talán emlékszik még a nyájas olvasó Tamásra, két héttel ezelőtt bemutatott hősünkre, akinek kormányossá válása nem volt zökkenőmentes. Most nem azt fogom elmesélni, hogyan is zajlott a fejlődési folyamat (írjon Bildungsroman-t, akinek kedve van hozzá), hanem egy másik kalandot szeretnék feleleveníteni abból az időből, amikor már megedzették az élet, és a folyók viharai. Miután egy ideje már új szelek fújtak Európának ebben a zugában is, az igazgatónak merész ötlete támadt: a Tisza-túrát nem Tiszabecsnél fogják kezdeni, hanem kimennek Kárpátaljára, és Bustyaházán szállnak vízre. Csak végzősöket meg volt diákokat vittek magukkal, mégsem akárhová mennek, és persze Tamást. Béreltek egy buszt, a hajókat meg az iskola Fordja húzta tréleren. A határon simán átjutottak, bár kissé meglepetten nézték, hogy milyen sok errefelé a némileg már kopott fényű, ámde gigászi Mercedes (folyt ugyebár a benzincsempészet ezerrel). Az egyik mindenképp meg akarta akadályozni, hogy megelőzzék, de megtörtént, és már épp el is felejtették, amikor újra megpillantották Beregszászon egy rendőrautó mellett parkolni. A zsaru meg kinn állt a poros úttest közepén, mint aki rájuk vár, és le is intette őket. Mert tényleg rájuk várt. Balesetet okoztak, magyarázta a közeg, ennek a derék úrnak a kocsiját rongálták meg, aztán elhajtottak. Most vagy kifizetik a bírságot, itt egy korántsem csillagászati, de azért pofátlan összeget nevezett meg, vagy kénytelen lesz a sofőrt a zárkába kísérni. Ki is vezetett?

Phaae vendégposztja

Megértem, ha sokaknak már a kérdésfelvetés se tűnik egyértelműnek és azt kérdezik vissza, hogy minek egyáltalán liberalizmus. Főleg ennyi év többé-kevésbé liberálisnak tekinthető, nem túl sok népszerűségnek örvendő kormányzás után. A címben feltett kérdés azért jogos (és szükséges is), mert nem a liberalizmus bukott meg, hanem az a politikai oldal, amely ezt képviselte.

 A Magyar Nemzet teljes mértékben él a független, szabad újságírás lehetőségeivel. Utánajár az igazságnak, a dolgokat helyes módon értelmezi egy adott nézőpontból. Az egyetlen probléma a nézőponttal van. Az ugyanis egyetlen: nem szabad utánajárni az igazságnak, ha az ártana a Fidesznek.

Szombati vezércikkük címében Schmittet mint „minden magyar elnökét” állítja be, ezzel máris elfedve a Schmitt Pál elnökké választását övező botrányt. Ezután a cikk minden szava aranyból van, miután bölcsen semmivel nem ellensúlyozza a kormánypárti nézetek egyhangú ecsetelését. Megkíséreltem ellátni a cikket ellensúlyokkal. Íme.
Köztársasági elnökként az egyensúly, nem az ellensúly szerepét kívánja betölteni Schmitt Pál fideszes politikus. Ezzel – sokadszor – beismeri, hogy az ellenzéki véleménnyel összhangban valóban Orbán Viktor minden döntéséhez kritika nélkül kíván asszisztálni.

Az új elnök a második világháború során kétessé vált, a szélsőjobb által istenített Wass Albert idézésével egyértelműsítette, hogy valóban egyensúlyt kíván – neki az olyan szélsőbalosok, mint Jókai vagy Petőfi (a magyar nemzettudat valódi letéteményesei) nem felelnek meg. Ezután utalt az elnöki szerep méltóságára, amelyet elődeinek köszönhet – itt nyilván Mádl Ferenc világos fogalmazásmódjára gondolt.

R2P: Responsibility to Protect, vagyis a védelmi felelősség kérdése. Egy rövidítés, egy kifejezés, ami néhány nemzetközi jogászon és elvetemült IR-szakértőn kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit, pedig a nemzetközi politika és jog világának egyik legizgalmasabb, legösszetettebb és sürgetően világos szabályozásra váró problémaköre, dilemmája köthető hozzá. Az alábbiakban megpróbáljuk viszonylag követhetően és érdekesen összefoglalni, miről is van szó.

Ha az ember a nemzetközi politika világát tanulmányozza, gyakran belebotlik a szuverenitás kifejezésébe, s nem véletlenül. Ez a régi alapelv, vagyis az állam kizárólagos területi és személyi felségjoga, valamikor a XVII. században, Richelieu bíboros dicső korában kristályosodott ki, tehát gyakorlatilag egyidős a modern államokkal. Bármilyen formában történő megsértése rendszerint (fegyveres) konfliktusba torkollott a történelem során. A békekötések, szövetségi rendszerek kialakítása alkalmával azonban szívesen hivatkoztak a tiszteletben tartására, és vele összefüggésben az államok területi sérthetetlenségére is.  Ezek a békenyilatkozatok, szerződések azonban hosszútávon általában fabatkát sem értek, hiszen nem voltak egyetemes, kollektív jellegűek, a háborúzás általános tilalma nem szerepelt bennük, s ráadásul meghatározott, rövid- vagy középtávú érdekek mentén kötötték őket.

Biszku Béla egy aljas, hazaáruló gyilkos, akit rég meg kellett volna büntetni az 1956-ban és később elkövetett tetteiért. Ahogy Pozsgay Imre - Orbán Viktor barátja - párttársa, Péter Gábor is megérdemelte volna a kivizsgálást és a büntetést - erre egészen 1993-ig lett volna idő, hiszen csak akkor halt meg. Sokáig lehetne sorolni azokat a figurákat, akik megérdemelték volna a büntetést, azonban ez elmaradt, ami komoly hiba.

Most azonban komoly veszélyben a szólás szabadsága. Úgy tűnik, ehhez az MSZP-kormány alatt mélységesen szólásszabadságpárti blognak, a Mandinernek is csak annyi szava van, hogy, ha így el lehet ítélni Biszku Bélát, akkor legyen. Mi ugyan csak liberálisok vagyunk, akik, mint ahogy a Mandinertől tudjuk, nem a valóság talaján állunk és még etikátlanok, nevetségesek is vagyunk, velük ellentétben, akik két lábon állnak a földön, bár csodákban ennek ellenére hisznek, nos, mi azt gondoljuk, hogy Biszku Bélát nem lehet a mondataiért elítélni. Többször elítéltük a kommunizmus bűneit, tehát nem lehet azt állítani, hogy picit is elnézőek lennénk a kommunista múlttal. Most azonban azt gondolom, hogy nem lehet egy nyilatkozatáért elítélni.

Jared Diamond az egyik kedvenc tudományos szerzőm, több könyvét ismertettem is már (itt, itt és itt). Eddigi utolsó műve az Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez (Typotex, Budapest, 2007; az angol eredeti: Collapse. How societies choose to fail or succeed, Viking, New York, 2005). Az angol alcím pontosabban adja vissza a könyv mondandóját: az emberi társadalmak nincsenek eleve túlélésre rendelve, maguk az emberek döntik el viselkedésükkel, hogy fenntartják vagy szétrombolják azokat. Ha végignézünk a földgolyón, számtalan helyen bukkanunk „titokzatos” romokra: a Húsvét-sziget kőszobrai, a maja Tikal vagy a khmer Angkor városa, Új-Mexikó elhagyott pueblói vagy a grönlandi Hvalsey normann temploma mind arról tanúskodnak, hogy valaha volt fejlett civilizációk tűntek el a Föld színéről, vagy hagytak maguk után alacsony szinten vegetáló lakosságtöredékeket. Diamond biológus, ezért a megközelítése ismét természettudományos: az emberi civilizáció mindig környezetpusztítással jár. Az összeomláshoz azonban számos tényező összjátéka vezet: ha az adott társadalom sérülékeny környezetben települt le, amit nem észlel időben; ha a klíma kedvezőtlenül változik; ha valami elvágja az összeköttetést a barátságos szomszédokkal és/vagy agresszorok jelennek meg; és ha az adott társadalom értékei és döntési mechanizmusai nem teszik lehetővé a felismert veszély elhárítását. A könyv a múltbéli kudarcok (polinéz és indián kultúrák) és sikerek (Új-Guinea, Japán) után a jelenkor ökológiai és politikai katasztrófáit (Haiti, Ruanda) és aggasztó folyamatait (Kínában, Ausztráliában és az USA-ban) veszi sorra. De nem feledkezik meg a bíztató jelekről sem, akár multinacionális vállalatok, akár civil szervezetek körében tapasztalhatóak. A hatalmas gondolati ívet nem tudom részleteiben bemutatni, ezért ízelítőül csak a viking kirajzás és a grönlandi összeomlás történetére fókuszálok.

Lesz még magyar Franciaország köztársasági elnöke! Lehet, hogy most épp még nem magyar, de majd kiderül az a nemzeti identitástudat, amikor...

A Magyar Nemzet tegnapi számából értesültem, hogy Nicolas Sarkozy francia államfő épp olyan törvényt akar keresztülvinni, amely lehetővé tenné a nem-francia gyökerű francia állampolgárok állampolgárságának megvonását, amennyiben visszaeső bűnözőnek bizonyulnának. Azaz: ha apád-anyád algériai, te magad pedig illegális bevándorló szüleid gyermekeként Franciaország területén láttad meg a napvilágot, ne is számíts kegyelemre. Elég néhány nőt megerőszakolnod, ha rádbizonyítják, nemcsak a szabadságod ugrott legalább öt letöltendő évre, hanem az állampolgárságod is.

Ezzel kapcsolatban két probléma merül fel. Egyrészt: az állampolgárok származásukra való tekintet nélkül élvezik az állampolgári jogokat. Ha már egyszer megadjuk valakinek az uniós állampolgárságot, azt nem tudjuk visszavenni. Legfőképpen ebben különbözik a tartózkodási engedélytől az állampolgárság.

Másrészt: Nicolas Sarkozy apja 16 éves korában emigrált Franciaországba, és anyai nagyszülei sem büszkélkedhetnek komoly gall gyökerekkel. Nem tudom, hogy ezzel Sarkozy épp első, második vagy harmadik generációs franciának tekinthető, de kétségkívül rezeg a léc. Már csak az kell, hogy Sarkozyról bebizonyosodjon mondjuk öt évre elegendő korrupció, no meg hogy lemondjon a mentelmi jogáról, és ki tudja? Lehet, hogy elveszti francia állampolgárságát? Ebben az esetben gondolkozzunk el, nem akarunk-e egy bevándorlót. Ha tudunk várni rá öt évet.

A Nyugat hidegháborús ellenségei az utóbbi években új erőre kaptak, így a leggazdagabb országok polgárait az arab világgal kialakult konfliktus mellett ismét Oroszország, Kína és Észak-Korea is egyre erősebben fenyegeti. Ez a sorozat rendre az hidegháború zombiszerű újjáéledésének jeleire hívja fel a figyelmet.

A nyugati országokat sújtja a demokratikus berendezkedés átka: általában képtelenek erélyesen szembeszállni a fenyegetéssel. Ha egy fenyegetés támadássá válik, akkor persze jön az erély, de akkor is csak lassan, nehézkesen kezdődnek meg a válaszlépések.
Észak-Korea például elszigeteltségben gyarapodik. Nem igazán tudni, mi zajlik az országban, amely hivatalosan még háborúban áll Dél-Koreával. Az Egyesült Államok bicskája annak idején Kína miatt tört bele a koreai kommunista rezsim megdöntésébe – a hidegháborús konfliktusok mindig megálltak az atomfegyverek használata előtt. Most milliónyi taposóakna védi Dél-Koreát, és bár vannak tervek arra, hogy az ide s tova több mint hatvan éve zajló háborút hivatalosan lezártnak tekintsék, Észak-Korea nukleáris és talán vegyi fegyverekkel is felszerelkezett arra az esetre, ha az események számára kedvezőtlenül alakulnának.

 "Széttörték a lelkünket" - Tímea, a kislétai túlélő

15 éve történt a srebrenicai mészárlás, ahol is bosnyák - főleg - férfiakat és fiúkat végeztek ki a szerb erők. Több mint 8000 embert mészároltak le, amit a Hágai Nemzetközi Bíróság népirtásnak minősített. Ez volt az első ilyen tett Európában a második világháború óta. Ez persze Jugoszláviában sem csak úgy, a semmiből következett. A sajtó, a politikusok gondosan hergelték egymás ellen a különböző csoporthoz tartozó embereket - ahogy ez történt Ruandában is. Az etnikai feszültségek felszítása is kellett ahhoz, hogy emberiesség ellenes bűncselekményeket követhessenek el.

Ma Magyarországon naponta hol sunyibb, hol nyíltabb cigányozást nem csak a Jobbik nyilatkozatait olvasva, de a Magyar Nemzet, Magyar Hírlap véleményrovatában is találhatunk - időnként még a finomkodó Heti Válasz is besegít a rasszista gondolatok terjesztésébe. A blogokon megjelenő írások azonban már rég lekörözték a hagyományos sajtó uszítását, ezeken a helyeken egész konkrét javaslatok is megjelennek arra nézve, hogy mit is kellene kezdeni a cigányokkal, a kommentek erre csak rátesznek.

Ismertebb nevén Hoffmann Rózsa. A mondat, amit az óvodai nevelési alapprogramból törölt, a nemi, valmint a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek erősítésének kerülését írta elő. Hoffmann szerint ez a nemi különbségek elmosására tett kísérlet. A konzervativizmus hagyományos erkölcsközpontú retorikájához igencsak passzol, hogy Hoffmann Rózsa saját cselekedeteivel is kimondottan erősíteni kívánja a - szerinte áldásos - nemi sztereotípiákat, és önmagán mutatja be, mennyire képtelenek is a nők (hisztis picsák) a higgadt, analitikus gondolkodásra.

Hoffmann Rózsa két dologban téved. Az egyik: attól még, hogy ő képtelen az analitikus gondolkodásra, más nők messzemenően képesek rá, tehát ez a sztereotípia máris helytelen. A másik: a homoszexualitás nem "vitatható irány". De erről kicsit később.

A Nyugat hidegháborús ellenségei az utóbbi években új erőre kaptak, így a leggazdagabb országok polgárait az arab világgal kialakult konfliktus mellett ismét Oroszország, Kína és Észak-Korea is egyre erősebben fenyegeti. Ez a sorozat rendre az hidegháború zombiszerű újjáéledésének jeleire hívja fel a figyelmet.

Oroszország ismét járatja a Tu-95-öseit. Néha beficcennek egyik-másik idegen légtérbe; ilyenkor visszafordítják őket. Szerintem nem vissza kéne őket fordítani.

Ha valaki fellök a villamoson, morcos leszek, esetleg odamondok neki, netán visszalökök. Ha viszont egy pisztolyt dug a torkomba, akkor nem kérdezem, hogy töltve van-e az a pisztoly, hanem - ha túléltem - megpróbálom eltulajdonítani a lőfegyvert. Mert az olyan kezébe nem való.

Ha egy sportgép sérti meg egy ország légterét, azt vissza kell kísérni, ezt elhiszem. Ha egy felderítőgép teszi ugyanezt, akkor - feltéve, hogy valószínűleg nem látott meg semmi fontosat - szintén ez a helyes cselekvési stratégia. De egy Tu-95-ös ("Bear") más tészta. Azon atombomba lehet.

Ó, persze, sikerült megoldani a Marty McFly-paradoxont, mi? Nagy hírverés, sok pénz, és azért nem kell embert utaztatni még, úgyhogy mindenki jól jár, még ha át is verjük a közvéleményt.

A témához képest meglepően világos Index-cikk egyértelműen fogalmaz, olyannyira, hogy egy hozzám hasonló hozzánemértő bölcsészfatty is kiszúrja benne a bibit. Az elméleti tudósok a cikk szerint kizárják a paradoxont, mivel csupán azokat a részecskéket engedik végülis időutazni, amelyek nem csinálnak galibát a múltban, nem változtatják meg saját jövőjüket. Esetleg másét sem, az lenne a legjobb. De persze ha ez részecskékre igaz, akkor a részecskékből álló emberre is.

Hogy kell ezt elképzelni? Visszamehetek a múltba, de a karomból hiányozni fog pár részecske? Dehogy. Amint bármit csinálok nézésen kívül, azaz pusztán azzal, hogy ott állok, befolyásolom a jövőt. Az MIT fizikusai jó szlogennel újrafogalmazták a legnépszerűbb időparadoxont. A paradoxon eredetileg úgy hangzott, "ha visszamész az időben, megváltozhat a saját jövőd". Az új változat: "ha az időben visszamenve megváltoztatnád a saját jövőd (és ezt mérni tudjuk!), akkor nem engedünk időutazni". Nesze semmi, fogd meg jól.

Az úttörő fizikuscsapat érdeme egész máshol van, de arról az Index-cikk nem képes érthetően fogalmazni. Az a cucc, amivel ezt a jövő-megváltoztatós dolgot mérni, utólag válogatni ("posztszelektálni") tudják, baromi izgalmas lehet tudományos szempontból. Kár, hogy ettől még nem tudunk visszamenni a múltba, és már előre még jobban elrontani a jövőnket, mint eredetileg tettük volna.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Melyik hajót szeretnéd? – fordult Tamáshoz az igazgató, miközben cigarettázva figyelte, ahogy az öregebb diákok lepakolják a trélerről a túrakenukat. – Most már tapasztalt túrázó vagy – folytatta – és tanárként nem engedheted meg magadnak, hogy csak sztrogolj. – adta meg a kegyelemdöfést. Az igazgató majdnem kétméteres volt, legalább százhúsz kilót nyomott, és többen látták, ahogy tavaly kiemelte a Fordot a sárból, az a történet pedig egyenesen legendássá vált, amikor az áradó Rábán egy váratlan zúgó előtt megállította a hajóját, és egyedül visszaevezett ár ellen. Nem az az ember volt tehát, akinek szokás lett volna ellentmondani. Tamás torka kiszáradt, és erőtlenül jegyezte meg, hogy még nem tanult meg kormányozni, de látszott, hogy a főnök már nem figyel rá, rutinból legyint és a hajók vízre rakását kezdi vezényelni. Pedig milyen jól indult minden! Az idő meleg volt, de nem elviselhetetlenül forró, a Hernádban bőven volt víz, a táj gyönyörű. Elképzelte, ahogy ott ül a kenu orrában (ezt nevezték a „tapasztalt túrázók” sztrogolásnak), evez és beszívja a víz illatát. Hát ebből nem lesz semmi. Ehelyett ki kell ülnie a hátsó dekkre, mert a Széchenyi vízitúrásai nem a hátsó ülésből kormányoznak, és meg kell próbálnia a lehetetlent: egyszerre erősen húzni, irányítani és nem beesni.

Pénteken Krokodillal leereszkedtünk a siófoki Tescoba. Lévén, mindketten zseniálisan gyakorlott vásárlók vagyunk, két zalahús és húskenyér között észrevettük az alábbi képeken szereplő manifesztumot. Ez elméletileg az "értékcsökkent áruk" polca. Mivel továbbra se vagyunk Tékozló Homár, ezt a posztot lezárjuk a képekkel és a videóval, az értékelést pedig a kommentelőkre bízzuk.

A konferenciakötetek sajátos melléktermékei a tudományos életnek: a felszólalók elteszik a polcra, újabb címmel bővül a publikációs lista, de arra általában teljesen alkalmatlanok, hogy a laikus érdeklődő forgassa őket. Ezért is lepődtem meg, amikor azon kaptam magam, hogy élvezettel olvasom a Történelemtanárok Egylete által kiadott, Lőrinc László által szerkesztett Egyezzünk ki a múlttal! Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről című kötetet (TTE, Budapest, 2010). Az Egylet több műhelyvitát rendezett a 20. század magyar történelmének eseményeiről és korszakairól, ahol történészek nyitóelőadásai után történelemtanárok vitatták meg mítoszainkat. A cél kettős. Egyrészt a kötet fel akar lépni a csak eufemisztikusan mítosznak nevezhető marhaságok ellen, ezt egyfajta rövid, kérdezz-felelek típusú írásokkal teszi. A forma természetesen nem a fanatikusok meggyőzésére szolgál, hanem a történelemtanárnak ad szakszerű mankót, ha váratlan kérdést kap. Ebben a részben a 20. század mellett helyet kapott az örökzöld őstörténet is (etruszk és sumér rokonság cáfolata, up-to-date finnugrisztika, turul, rovásírás stb. Klima László és Fodor István tollából). A másik cél viszont az volt, hogy a különböző értékrendű történelemtanárok elbeszélgessenek a közös történelem értékeléséről. És ez az ami nagyon érdekes ebben a kötetben, és az alábbi három példával meg is próbálom érzékeltetetni, hogy történelemszemléletünk annak ellenére különbözik, hogy az értékelendő tényekben majdnem konszenzus van. Nézzük meg tehát Trianont, a II. világháborút és a „népi demokráciát”.

Nem mondom, sajnálom én a devizahiteleseket. Meg lehet, hogy nem most fogom megrendelni az új, nyolchengeres quadomat se Németországból. Vagy megrendelni igen, de még nem fizetem ki, majd csak ha megérkezik. Addigra úgyis visszamegy a forint. Azért a francia importsajtot kifizetem holnap, mert még rámrohad.

Viszont élvezem is én a politikát. Az IMF és az Orbán-kormány (e néven a második, kétharmadik, lesz itt még háromharmadik is!) csak acsarkodik egymásra, blöffölgetnek, Orbánék próbálják a forradalmi retorikájukat külföldre is exportálni, a külföldnek viszont csak a stabil valuta kell, Orbánék próbálják belföldön a forradalmi (értsd: poszt-őszödi-beszéd, azaz anti-MSZP-)cégeket előnybe hozni, a külföldnek viszont még friss a görög hitelgombóc a torkában, az a rengeteg hiteleuró még ki sem hűlt, hát nem szívesen veszik az ilyen EU-normákat sértő törvényjavaslatokat.

Eközben néha idejön az IMF, kiadja a parancsot az Orbán-kormánynak (II., 2/3., lesz itt még 3/3. is!), hogy gondolják át az életüket, ha nem akarnak újabb (0/3.) forradalmat, majd elvonul, honatyáink (igen! honatyáink! Schmittet pártfőtitkárnak köztársasági elnöknek!) meg gondolkodóba esnek. Izgalmas ez a dolog. Itt változások lesznek, akár akarja az Orbán-kabinet őket, akár nem.

Ne dőljünk be a hullámzásnak, ne riadjunk meg a csatazajtól. Ha minden elemző megrémül, a befektetőknek ugyan kár menekülniük minden részvénytől: az OTP úgyis megmarad. Ne azzal foglalkozzunk, hogy mi megy a csatározásban. Csak az utolsó csatát kell megnyerni.

Mit akar a magyar gazdaság? Milyen álomképünk legyen, hogyan kellene adóznunk nekünk, a bankoknak, mennyi ÁFA kellene, mennyi nyugdíj, kinek járjon, és mi legyen a társadalombiztosítással egyáltalán? Függetlenedni kell a Fidesz álláspontjától, hiszen az változik. Lőjünk be egy célt, és lökjük afelé a kormányt. Ha tudjuk. Most lesz egy önkormányzati választás, az lehet az első lépés. Csináljunk programot!

A világ hetekig izgulhatott, vajon mi lesz a sorsa Sakine Ashtianinak. Az iráni nőt bizonyítékok nélkül házasságtöréssel vádolták, s kövezés általi halálra ítélték.  A világ közvéleménye háborgott, az Amnesty International és számos civil szervezet minden követ megmozgatott. Politikusok, állami vezetők, köztük Barack Obama, tiltakoztak. Hogy már megint, már MEGINT megsértik az emberi jogokat. Hogy az iráni hatóságok gyakoroljanak mérsékletet, kegyelmet, még hányszor kell elmondani ezt, hányszor… hogy ez így nagyon nincs rendben.

A patália megtette hatását. A hölgyet kiengedték a börtönből, a kövezést levették a napirendről.  Sakine Ashtianinak szerencséje volt, hogy olyan ország polgára, amely jelenleg nagyon a bögyében van sok befolyásos és fontos hatalomnak, és azok vezetőinek.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Csókolom, Magdi néni! Ezek a kedves fiatalok lesznek az új lakók! Látja, nekik is vannak kisgyerekeik! – hadarta Anna negédes mosollyal és hangon, ami, így visszagondolva, már akkor sem volt meggyőző, de nekem másra volt gondom, érthető módon. – Nagyon kedves néni, mindig ad a gyerekeknek egy kis narancsot vagy csokit. – mesélte tovább, miután Magdi néni nem adta jelét, hogy beszélgetésbe akarna elegyedni a leendő felső szomszédaival, olyannyira nem adta, hogy elég határozottan bevágta az ajtót, sőt mintha az arckifejezése is tömény megvetést és utálatot sugárzott volna. De én nem erre figyeltem, mondom, hanem a lakásra magára. Úton volt a harmadik, kellett a nagyobb lakás, és a csendes, zöld utca is nagyon tetszett. De hát legfelső emelet, meleg lesz, sőt néha be is fogunk ázni. De legalább mellettünk nincs szomszéd, csak a padlásajtó. A házban zömmel idős emberek laktak, ki egyedül, mint az inkriminált Magdika néni, ki házastársával, mint a roppant energikus, ám ugyanakkor aggodalmas közös képviselő, aki szemmel láthatóan meg volt győződve arról, hogy ha egy emberrel több fog lakni a harmadikon, akkor az egész ház elsüllyed a homokos talajban. De ezek apró kellemetlenségek, a lényeg a gyönyörű lakás, a tér, a fény. Így aztán az sem érdekelt, hogy Anna, az eladó még kedvezőbb színben akarja lefesteni a szomszédokat, akikkel úgysem akarunk barátkozni.

Ma 10 éve halt meg Petri György. Végakarata szerint Dunaalmáson temették el, ki tudja, hanyadik, mindenesetre biztos nem utolsó felesége, Maya mellé, ugyanabba a temetőbe, mint Csokonai múzsáját, Lillát. Lilla sírját mindenhol táblák jelzik, Petrién pár évvel ezelőtt még sírkő se volt, csak egy félig kidőlt fakereszt.

Kis elégia

Kedves Mihály s Dezső, egy részét már tudom
     annak, amit ti
tudtatok, elindultam a ti utatokon,
elkezdtelek titeket óvatosan követni.
S nem is vacog a fogam, legalábbis nem nagyon.

Utánozhatatlan féregmozgásomat,
     ahogy így rákmenetben
hátrálok, hátrálok, kívülebbre szünetlen
(vagy inkább lebegek, pangó vizen moszat?),
     nem csinálja utánam egyőtök sem.

Éldeklem – tán ez a helyes kifejezés,
     és elmúlattat
ez a sok álzárlat, nem-jövő befejezés,
halasztott halasztás, nem látványos lefejezés.
     Kiváró taktika. Nem huszár-attak.

(A szöveg forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum -- Digitális Irodalmi Akadémia)

Na! Ez az, amiért érdemes követni a híreket! Izgalmas meccs készülődik! Megtörtént a hivatalos találkozó, és az ellenfelek véleménye között 180 fokos eltérés mutatkozik! A "Gárda" részéről Vona "vitéz" Gábor még csak hosszú vitával fenyegetőzik, a mi lovagunk azonban máris "konfrontációról" beszél! Kíváncsian várom ezt a frontot. Vajon mire számíthatunk?

Talán a Jobbik bedurvul, és a kis rohamosztagát nekivadítja megint a Parlamentnek? Lesz még itt kordonbontás, csak most nem a Fidesz, hanem a Rosszabbik képviselői fogják véghez vinni? Vagy Összecsapás lesz? Rendőrök, könnygáz, kék művért fecskendező kamionok? És vajon nem lesz a Rendőrség tanácstalan, amikor Agyar Gárdára meg Nemzeti Íjászegyletté keresztelik át magukat a paranyilasok? Vajon akkor is közibük csapnak a rendfenntartók? Nem válik ki hirtelen a testületből az antidemokratikus ellenzékkel szimpatizáló tettrekész rendőrök csapata?

Orbán szavai kis reményt azért adnak. Ha nagy történelmi felelősséget nyakába véve a Fidesz magához is ragadt minden, többé-kevésbé demokrata módon megszerezhető hatalmat, és kormányon is akar maradni legalább a következő ezer évre, azért a miniszterelnök ma lovagiasan kijelentette, hogy a Jobbik antidemokrata, hogy a Gárda törvényellenes, és hogy ha itt valaki rendet (és törvényt! ne feledjük, rendet és törvényt!) teremt, az csakis a (valóban) demokratikusan megválasztott kormány lesz. És, ugye, akárki vezeti is a Számvevőszéket vagy akár az országot, azért ez még mindig jobb, mintha a "Magyar Gárda" próbálna rendet tenni. De akkor mi lesz a gárdistákból alakuló új polgárőrségekkel?