Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16.

Tíz nap gőzhajón nagyon unalmas. Sztyeppei pásztoroknak, akiknek a többsége jó, ha hírből hallott róla, és aki látott már ilyet, az is csak a part biztonságából, pedig félelmetes is. És ahogy telnek a napok az egyre szélesebbé váló fekete vízen, az egyre idegenebb tájon, az egyre szűkebbnek tűnő és egyre mocskosabb fedélzeten, úgy egyre félelmetesebb. A Jelizavetát, az Olgát és a Katyerinát nem személyszállításra tervezték, és a hetven-nyolcvan utas nagyon szűkösen fért el rajtuk, csomagjaikat pedig a raktérbe zsúfolták, ahol nemigen fértek hozzá. Engke tudta, hogy a menekülés az Argunynál fog csak igazán elkezdődni, mégis azt remélte, hogy a majdnem végzetessé váló hajóra szállás után a kedélyek megnyugszanak. Nem így lett, és a fiatal tajcsi erejét megfeszítve igyekezett fenntartani a lelkesedést, eloszlatni a kételyeket és elsimítani a konfliktusokat. A hajók sötétedés után megálltak, senki sem akart zátonyra futni. Engke minden este átevezett egyik hajóról a másikra, így minden hajón háromnaponta voltak a tábortűz melletti beszélgetések. Kicsinyke meleget és még kevesebb fényt persze csak a vaskályha adott, a fafedélzeten szigorúan tilos volt tüzet gyújtani, de a mongolok akkor is így nevezték az esti gyűléseket. Leginkább a jövőről faggatták Engkét, aki minden szavát százszor megrágta, hiszen se becsapni, se megijeszteni nem akarta népét. Lassan, nagyon lassan, hitetlenkedve és sok félelemmel kezdték el felfogni, hogy odaát, ahol felkel a nap, nem egy jobb és üresebb új Mongólia várja őket.

Harmadszor tartott a Jelizavetán tábortüzet, és reményei szerint utoljára, másnap elérik Nyikolajevszk kikötőjét. Engke Ajant kereste tekintetével, aztán elmosolyodott, ahogy meglátta a hatalmas katonát, ahogy megpróbál eltűnni egy hordó árnyékában. Hulant bezzeg nem zavarta a vaskályhából puhán kifolyó fény, és az sem, ha hangos nevetésére többen feléjük néznek. Engke tudta, hogy Hulan sem az esküvő előtt, sem utána nem nevetett ennyit. És azt is, hogy Ajant már nem csak a kötelességtudat hajtja. Aztán összeakadt a tekintete Hulan unokatestvérével, és meg mert volna esküdni rá, hogy az ideáig őt nézte, ám most azonnal elkapta a fejét. Mit is mondott, hogy hívják? Meghökkenve jött rá, hogy Hulan sose mutatta be a furcsa fiút, aki keveset beszélt rekedt hangján, mindig bő köpenybe burkolózott és leszegte a fejét. De nem folytathatta a töprengést, mert Tömör kérdezett valamit. Amikor feljött a hold, Engke lezárta a beszélgetést, és a mongolok szedelőzködtek, ki-ki elvonult a szalmazsákokból és nemezpokrócokból rögtönzött ágyához. – Szerinted együtt maradnak, tajcsi? – Engke megpördült, az ismeretlen fiú volt a kérdező. – Remélem. Azon leszek. – mondta, de látszott, hogy nem is ez volt az igazi kérdés, mert a fiú közbevágott: – Tudod, mi lenne a legfontosabb szerintem? Hogyan boldogulhatnának odaát? – Na mi? Ki vele! – Iskola! Tanulniuk kell! Írni és olvasni! Még a felnőtteknek sem késő! Tudod, a kerekszeműek írása sokkal egyszerűbb … – ahogy Engkére nézette, teljesen elpirult. Milyen hosszú a szempillája, gondolta Engke, ő is elpirult, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta a fiú süvegét. A fekete hajzuhatag mindenfelé leomlott. Lány ez a fiú.

Azt könnyű volt megakadályozni, hogy ne fusson el, csak jól meg kellett ragadni a vékony karját. Attól pedig nem kellett félni, hogy sikítozni kezd, épp eléggé megijedt, hogy feltűnést kelt. De beszélni csak akkor volt hajlandó, amikor már Hulan is sírt. Engke ugyanis egyszerűen odarángatta az állítólagos unokatestvérhez, aki először azért sápadt el, mert Engke Ajannal szorosan összeölelkezve talált rájuk, aztán mert meglátta Vang Liangot fedetlen fővel. De végre beszélni kezdtek. Nem voltak unokatestvérek. Belső-Mongóliában, Szili Jin városában éltek, az iskolában lettek barátnők, a mongol és a kínai lány. Aztán Hulan apja meghalt, és a nyomor elől Halhába költöztek. A két lány elvesztette a kapcsolatot egymással még azelőtt, hogy Hulant férjhez adták Rasihoz. Liangra hasonló sors várt, a kérő egy idősebb, vagyonos orvos volt. Ezért szökött meg férfiruhában, kétségbeesett elhatározással, hogy megkeresi Badma-szállást. Egy Ik Hürébe tartó karavánhoz csatlakozott, és nyitva tartotta a fülét az esti tábortűznél. Így tudta meg, hogy az egy héttel később érkezett, ritkás bajszú mongolnak van egy pimasz, majdnem kínai menye, aki meghalt fia után maradt rá. Hajnalban a lovához lopózott, és a Kerülen mentén megkereste Hulant. Együtt szöktek Badma-szállásra, ahol Ajannal találkoztak. És most már velük megy Oroszországba, nem küldhetik vissza. – Oroszországba? – mosolyodott el Engke – De mi Amerikába megyünk! – Amerikába? – kérdezte ijedten Liang. – Akkor ti nem is tudjátok … – előhúzta a gyűrött orosz újságot, amit Szajánától kért el. – Az Egyesült Államok megtiltotta a bevándorlást a Csing Birodalomból.

Kislexikon

Folytatása következik február 27-én