Nem nevezném könyvismertetőnek, hiszen mindenki ismeri, legyen akkor inkább szerelmi vallomás: az egyik kedvenc, többször újraolvasott könyvsorozatom a Harry Potter (J. K. Rowling; London, Bloomsbury, 1997-2007). Személyes tapasztalatom, hogy a sorozat szélsőséges érzelmeket kelt, általában szeretik, mások pedig kifejezetten utálják. Utóbbiba sokszor a könyveken kívüli tényezők játszanak szerepet, a filmek és a merchandising egyéb kellékei, de ezek miatt vessék meg (ha jól esik nekik) a szerzőt vagy az egyéb haszonélvezőket, de mi maradjunk magánál a műnél. Vitathatatlan a sikere, és ennek a mi kultúrasirató korunkban csak örülni szabadna, az ellenkezőjét sajnos tényleg csak az irigységnek tudom betudni. Van, aki gyerekirodalomként idegenkedik tőle, de a műfaji ellenszenveket csak hóbortnak tudom felfogni, egyikünk a családregényeket nem csípi, másikunk a sci-fit, de ezek nem esztétikai érvek. Ha egyszerűséget (mondjuk ki: primitívséget) sejtetünk a gyerekirodalom bélyeg mögé, akkor azt mondanám, igen, a stílus olvashatóvá, sőt befogadhatóvá teszi a legfiatalabbak számára is, de nekem is tudott mindig újat adni. Hogy mit? Akkor kifejteném.

Nyilvánvalóan zene sokak fülének, hogy a pozitív diszkrimináció lassan, de biztosan vereséget szenved az Egyesült Államokban, ahonnan ered. A vereség tényénél azonban sokkal érdekesebb és fontosabb az, hogy miért és hogyan történik mindez. Mert nem egyszerű elvi vitáról van szó, annak nem is lenne sok értelme. Minden diszkrimináció egyszerre pozitív és negatív: ha valakit kedvezményez, azzal más valakit hoz hátrányba, és ha valakit kizár, azzal más valakinek szerez előnyt. Természetesen nem mindegy a kezdeményezés iránya: kedvezni vagy elnyomni akarunk-e, és az előbbi esetben milyen múltbéli hátrány leküzdésért tesszük ezt. De jól tudjuk a történelemből, hogy a negatív diszkrimináció indoklása a legtöbbször mások állítólagos pozitív diszkriminációjának szükségessége volt: azért korlátoztuk a zsidók továbbtanulását és pályaválasztását, hogy az „elnyomott keresztények” számára lehetőséget biztosítsunk. De térjünk vissza az USA-hoz, és a feketék pozitív diszkriminációjához. Mi is ezzel a baj?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Balázs mindig szerette a skolasztikát tanítani, a 12. c faktos csoportjában meg igazi élmény lesz. Nagyon régen volt ilyen intelligens és elkötelezett csoportja, a lányok meg szépek is ráadásul, de ez most nem tartozik ide. Szóval skolasztika, először is Aquinói Tamás. Az istenérveken mindent be lehet mutatni, nem csak az egész skolasztikát, de az egész középkort. Amikor azonban újra olvasni kezdte, libabőrös lett a háta: „Vajon van-e Isten? Úgy tűnik, hogy nincs Isten. Mivel ha az ellentétesek közül az egyik végtelen, akkor a másiknak tökéletesen el kell pusztulnia. Ha tehát volna Isten, semmi rossz nem lehetne. De találunk rosszat a világban. Tehát nincs Isten. Továbbá, ami megvalósulhat kevesebb princípium révén, nem fog több révén megvalósulni. Mármost úgy tűnik, hogy a természeti jelenségek a természetre, a céltudatos tevékenységek pedig az emberi észre vagy akaratra vezethetők vissza mint princípiumra. Semmi szükség tehát Isten létének feltevésére.” Úgy érezte, hogy Aquinói egész további érvelése lufihámozás, fingreszelés; itt az elején kimondta az igazságot, amivel játszani lehet, de megcáfolni nem.

Közhely, hogy az oktatás jó befektetés a jövőbe. Nem azért közhely, mert nem igaz, hanem azért, mert mondogatni ugyan jólesik, de nem szokott belőle következni semmi. Mert hogyan is kellene az oktatásba fektetni? Növeljük a tanári fizetéseket? Csökkentsük az osztálylétszámokat? Szereljük fel modernebb eszközökkel az iskolákat? Fejlesszük a tanárképzést? Mindez bizonyára segít, de ki tudja, mennyire, és főleg mikor. Az tudja, aki megméri. És az eredménye lehangoló: mindez segít ugyan, de viszonylag keveset. És akkor jöjjön a jó hír. Van, ami látványosan segít. Mit tennénk annak érdekében, hogy egész életünkben a keresetünk 2%-kal magasabb legyen az átlagnál? Az a tényező, ami ezt eredményezi nem más, mint a tanár személye. Bizony.

Chetty, Friedman és Rockoff 2,5 millió (!) amerikai gyerek iskolai eredményeit, majd továbbtanulását, keresetét, lakóhelyét elemezte egy harmincéves (!) időtartamban. Megnézték a gyerekek angol és matek teszteredményeit, majd azt, hogy továbbtanultak-e, mennyit kerestek, mikor lett gyerekük és hol laknak. Mindezt összevetették azzal, hogy mikor ki tanította őket. A tanárok esetében megvizsgálták, hogy az általuk tanított osztályok teszteredményei hogyan alakultak. Ezek alapján minősíthetőek lettek, voltak nagy hozzáadott értéket produkáló tanárok, és olyanok, akik erre nem voltak képesek. A kutatás két nagy kérdéskört vizsgált. Megbízhatóak-e a teszteredmények, azaz nem arról van-e szó, hogy a válogatott, jó hátterű gyerekek eredményei eleve jobbak lesznek, a szerencsétlen sorstársaké pedig rosszak, azaz a tanár ki van szolgáltatva a gyerekanyagnak. A másik kérdés pedig az, hogy a tanárok a tesztre vagy az életre tanítanak-e, azaz a jobb teszteredményeknek van-e bármilyen hatása a gyerekek felnőttkorára.

Az eredmény döbbenetes. A jó tanárok bárhol képesek értéket hozzáadni: ekkora mintán világosan kiderült, hogy a tanárváltásoknál mindig ugrásszerűen javul egy osztály eredménye, ha olyan tanárt kapnak, akinek eddig is javultak a tanítványai, és fordítva, a rossz tanár rontott az osztály teljesítményén. Másrészt az iskolai teszteredmények statisztikailag igenis befolyásolták a későbbi jövedelmeket. Bármilyen családi háttérrel rendelkezett egy  diák, ha csak egyetlen évig jó tanárt fogott ki, jövőbeni keresete 2%-kal nagyobb volt azokhoz a kortársaihoz képest, akiket rossz tanár tanított. Ez egyetlen iskolaév eredménye, gondoljunk bele, mi történik, ha valakit hosszú évekig jó, vagy épp rossz tanárok tanítanak. Még egyszer: az angol és a matek tesztről van szó, kis hazánkra lefordítva, ha jó a magyartanárod, bizony többet fogsz keresni, akár gépészmérnök leszel, akár szinkronszínész.

Mi a tanulság? Természetesen ez a legnehezebb. Az nyilvánvaló, hogy szükséges lenne a gyerekek eredményeinek sztenderd mérése: minden magyar iskolában, minden évfolyamon kötelező tesztek kellenek. Az is nyilvánvaló, hogy ezeket össze kell vetni a tanárok személyével, és ennek az összevetésnek következménye kell, hogy legyen. A jó tanárokat meg kell fizetni, a rosszakat ki kell rúgni. A valóságban nyilván van egy csomó buktató. Hogyan akadályozzuk meg a csalást, és azt, hogy kizárólag a tesztre készítsenek fel a tanárok? Nem tudom. De azt igen, hogy az oktatáson múlik mindannyiunk jövője, ez a jövő minden pénzt megér, de az elköltése önmagában nem garantálja a sikert. Pedig garantálnunk kell. Akkor fogsz ugyanis jól keresni, ha jó a magyartanárod.

(Már-már társszerzőm Paradise Lost.)

Kolbenheyer kommentpolitikája


 

Ha már Seres Lászlónak is feltűnt, akkor biztos igaz: nemzeti kormányunk egyik kedvenc nemzeti tőkése a CBA-franchise tulajdonosa. Mert a különadók, a plázastop, meg a nemzeti ételutalvány mind-mind a nemzeti vállalatnak kedvez. Ami a nemzeti burzsoá szerint természetes is, hiszen minden ország jól teszi, ha védi piacát, védi saját tőkéseit. Seres szemmel láthatóan mélyen megveti a politika és az üzlet ilyetén összefonódását, amivel csak maximálisan egyetérteni tudok, sőt azzal a sejtésével is, hogy nincs ez a sok támogatás ingyen, visszafele is csak csurran-csöppen valami. De attól, hogy egyetértek vele, még nem vagyok teljesen elégedett. Mert a baj sokkal nagyobb.

Régi nóta, hogy az állami beavatkozás feleslegesen torzítja a piacot. Ha előnyben részesítünk egy céget, azzal hátrányba hozzuk az összes többit. Ezzel egyrészt az előnyben részesített cég megspórolja a hatékonyság növelésének költségeit, hiszen versenytársai automatikusan „megdrágultak”. Másrészt a hátrányba hozottak áthárítják a megemelt költségeket a fogyasztókra. Az eredmény áremelkedés, de legalábbis a verseny által elérhető árcsökkenés és/vagy minőségnövekedés elmaradása. Jó-jó, de legalább egy hazai vállalat járt ezzel jobban, azaz hazai zsebekbe került több pénz, vetik sokan ellen. Pontosan. Még pontosabban: hazai tőkések zsebébe került az a pénz, amit bizony hazai proletárok fizettek ki. Mert ők vásárolnak.

Mert a nemzeti hőzöngés helyett érdemes lenne itt is a mérhető eredményekre összpontosítani. Az Egyesült Államok gazdaságának termelékenysége gyorsabban nőtt az utóbbi évtizedekben, mint az európai. Emiatt gazdagszik az USA gyorsabban. Miért? Biztos a legfejlettebb technológiákat előállító, szilícium-völgyi cégek miatt. Lehet. De a termelékenységnövekedés felét bizony a Wal-Mart és társai, azaz a nagy szupermarketláncok érték el. Mert versengtek egymással, és az árak leszorításáért. De ez nem elvont siker. Az árak leszorításának hatása óriási. Az amerikai szegények jövedelme alig növekedett, fogyasztásuk viszont igen. Mert többet vásárolhattak, hála a kereskedelmi versenynek. A Fidesz kormányoz: eldöntheti, hogy a nemzeti burzsoázia zsebeinek kitömése fontosabb-e, vagy a nemzeti proletariátus életkörülményei. Mintha már döntöttek volna is.

(Újra köszönet Paradise Lost-nak.)

Kolbenheyer kommentpolitikája

Rendszeresen visszatérő konzervatívnak tetsző nosztalgia az általános hadkötelezettség visszasírása. Mert azokban a régi, szép időkben minden férfi igazi férfi volt, bírta a kiképzést, rendet tanult, és ez még a lányoknak is tetszett. Persze mások máshogy emlékeznek: a katonaság az értelmetlen kegyetlenség csúcsa, a fogkefével történő vécémosások helyszíne. De megint beleveszünk a személyes sztorizgatásba, pedig – sokszor mondom, hogy mindenki megértse – a társadalmi jelenségeket meg lehet vizsgálni, meg lehet mérni. És mi derült ki a katonaság férfinevelő hatásáról? Az, hogy a szolgálat a hadseregben növeli az erőszakos bűncselekmények elkövetésének valószínűségét.

Legyünk pontosabbak. A vietnámi háború idején egyfajta sorsolással hívták be az amerikai legényeket. Ez kitűnő természetes kísérlet, nagyszerűen modellezi, hogy mit tesz statisztikailag mérhetően a katonai szolgálat a véletlenszerűen kiválasztott alanyokkal. Az eredmény elsőre meglepő. A katonaviseltek szignifikánsabban kevesebb nem erőszakos bűncselekményt követnek el. Csak nem embert faragtak az enyveskezű fiúkból? Hát nem. Ugyanis ugyanilyen szignifikánsan nőtt az erőszakos bűncselekmények száma. Azaz a katonaviselt férfiak nem bűnöznek kevesebbet, viszont azt erőszakosabban teszik. Akinek fegyver volt a kezében, az a civil konfliktusait is nagyobb valószínűséggel oldja meg erőszakkal. Van még egy fontos momentum, ami azt is magyarázza, hogy korábbi hasonló mérések mért nem vezettek ilyen eredményre. A bűncselekmények elkövetésének valószínűsége közvetlenül a katonai szolgálat után magas, később az adatok belesimulnak a nem katonaviselt férfiakéba.

Állítsuk hát helyre a sorkatonaságot, és képezzünk ki minden férfit potenciális bűnözővé. Persze, túlzok. Elég, ha éppen csak valószínűbbé tesszük, hogy erőszakosakká váljanak. Igazi férfiakká.

P.S.: Akit érdekelt, az látta, hogy ez nem egy Fülke poszt. A Fülke egyelőre bezárult. Kár.

P.S.2.: Most már többedik társadalmi-gazdasági-politikai posztom háttéranyagát köszönhetem egyik állandó kommentelőmnek Paradise Lost-nak. Éljen!

Kolbenheyer kommentpolitikája


 

John Lukacs mintha mindig ugyanazt a könyvet írná tovább, de mintha éppen azt, amit olvasni szeretnénk, és amivel olyan nehéz betelni. A második világháború öröksége (Budapest, Európa, 2011; az amerikai eredeti: The Legacy of the Second World War, London-New Haven, Yale University Press, 2010) persze egyfajta összegzés is, hiszen a kiindulópont maga a téma mai napig tartó népszerűsége, vagyis eme népszerűség okainak keresgélése, illetve hatása a világképünkre. Lukacs egyrészt régimódi történész, akit a politikatörténet eseményei érdekelnek, mégpedig nagyon is személyes szemszögből. Másrészt még régimódibb, aki meg van győződve arról, hogy a történelmet eszmék irányítják, és nem az anyagi valóság, és ezek az eszmék egy-egy kiemelkedő személyiségben kristályosodnak ki leginkább, akik aztán a sorsfordító döntéseket hozzák. Aki tehát szívesen olvas szellemesen megírt történelmi esszéket, amikben a szerző szinte együtt mereng az olvasóval, annak nagyon ajánlom a könyvet. A magyar olvasóknak szóló előszó pedig kerek perec kijelenti, hogy a téma ma nem is lehetne aktuálisabb, amikor maga a miniszterelnök fényezi a Horthy-rendszert. Márpedig – ahogy Lukacs fogalmaz – a magyar állam legnagyobb katasztrófája lehetett éppenséggel Trianon, de a magyar népé egészen biztosan 1944-45 volt. Szokás szerint három fonalat vennék fel: a nacionalizmusét, a kommunizmusét és a személyiségek szerepéét.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Olivér nem szívesen ment át a folyó túloldalára. Igazából mindig is csak a Körúton belül érezte otthon magát, a külvárosok már-már vidéknek számítottak, de odaát, hát az meg egy másik világ. De most kénytelen volt átugrani, mert családi megbízásból le kellett szállítani néhány ajándékcsomagot az unokatesókhoz, akiknél majd a közös családi karácsony lesz. Utána lassan sétált vissza a metrómegálló felé, délután ötkor már töksötét volt, de szépen ki volt világítva az utca, karácsonyi díszek mindenütt. A polgármesteri hivatal mellett karácsonyi vásár, forralt bor és kürtős kalács szaga a levegőben, hát be is fordult rögtön. Irhabundák, üvegékszerek, mázas csuprok, fajátékok, nicsak, egy könyves stand. Fura, egyetlen szerzőt vagy címet sem ismert. Aztán meglátott egy nagy Dávid-csillagos címlapot, és automatikusan nyúlt is feléje. Az a Drábik legújabb könyve, szólalt meg a könyvárus, nem tudom, mit olvasott tőle? Hát, igazából nem ismerem, válaszolta Olivér, de már nem volt visszaút, a kedves könyvárus beavatta a szerző életrajzába, és a globális pénztőke elleni hősies küzdelmébe, aminek legújabb fejezete a könyv, nagyon ajánlja. Olivér zavart mosollyal tette vissza a könyvet, és behátrált a tömegbe. Elment a kedve a vásártól, hazaindult.

Ez egy Fülke- poszt

Régi megfigyelés, hogy bizonyos pályákon, munkakörökben meglepően nagy a zsidók aránya. Az is régi megfigyelés, hogy ezekben a munkakörökben több pénzt lehet keresni, mint a gazdaság más ágazataiban. Például sok ügyvéd, bankár vagy újságíró zsidó, míg a földművesek vagy a bányászok között elvétve sem találunk. A zsidó földművesek hiánya egészen különös, hiszen minden társadalom többsége eredendően földműves. Mindez persze azt is jelenti, hogy a zsidók a többségi társadalmaknál sokkal inkább városlakók. A régi megfigyelésnek három klasszikus magyarázata van. A rasszista olvasatban a zsidók maguk monopolizálják ezeket a szakmákat, kirekesztik a gójokat, sőt ezeken a „nem termelő” szakmákon keresztül ki is zsákmányolják a „termelő” többségi társadalmat. Mivel nyilvánvaló, hogy az évszázadok óta jogilag korlátozott zsidóság nem volt képes monopolizálni semmit, és az is, hogy a modern társadalmakban a lakosság egészének többsége a tercier, azaz klasszikusan nem termelő szektorban dolgozik, ez az olvasat ostoba, és persze ami annál is rosszabb: gonosz és káros. Egy ellentétes érvelés szerint éppen a zsidók jogfosztása vezetett a megfigyelt jelenséghez: mivel a középkorban nem birtokolhattak földet, és nem lehettek céhek tagjai, csak a kereskedelem, a szolgáltatások és a pénzügyletek maradtak számukra. Az érvelés első fele nyilvánvalóan igaz, a probléma inkább az, hogy a zsidóság városba költözése Európában is korábban indult meg, mintsem a középkori egyház ezt elérhette volna, ráadásul lejátszódott a muzulmán Közel-Keleten is, ahol ilyen korlátozások nem léteztek. Végül a harmadik elmélet szerint a zsidókban nincs semmi különös, a vallási/faji kisebbségek a világon mindenhol úgy igyekeznek közösségként fennmaradni, hogy néhány szakmában koncentrálódnak. Így van ez az afrikai indiaiakkal éppúgy, mint az indonéziai kínaiakkal, vagy épp az európai zsidókkal. Ez ugyan cáfolhatatlanak tűnik, nem magyarázza meg azonban azt, hogy miért éppen a jobban jövedelmező szakmákban koncentrálódtak a zsidók.

Ez egy Fülke- poszt

Most meg éppen az oktatási rendszert reformálják. Ez önmagában jó hír is lehetne, de mégsem az. Amit a Fidesz (vagy a KDNP?) szándékaiból látni lehet, azt négy pontban foglalhatjuk össze:
1. Az oktatáson keresztül erősítsük a nemzeti identitást.
2. Állítsuk helyre a régi színvonalat (ez valójában erősen egybeesik az első ponttal, pl. amikor Hoffmann államtitkár asszony János vitéz vs. Harry Potter küzdelmet vizionált, úgyis mint a magyar minőség és a globális szenny harcát).
3. Alkalmazkodjunk a piac igényeihez, azaz legyen rövidebb a tankötelezettség, könnyebb a szakiskola és szakmaibb a felsőoktatás (a piac ebben a kontextusban mindig Demján Sándor és Széles Gábor vállalkozókat jelenti pars pro toto).
4. Mivel nem merjük megfizettetni a hallgatókkal a felsőoktatás költségeit, röghözkötéssel oldjuk meg a problémát.
A következőkben csak a 2-4. pontokkal foglalkoznék. (Bár szakmámból fakadóan kéjes élvezettek turkálok a naftalinszagú múltban, az oktatást nem a 19. század veszélyes hulladék-lerakó telepének tekintem, de erről majd máskor.) Az oktatás ugyanis olyan nagyüzem, ami ún. humán tőkét termel, ez pedig elengedhetetlen feltétele, sőt, valójában a legfontosabb motorja a gazdasági növekedésnek. És mint oly sok más esetben, ennek a hatékonyságát is megmérték mások, máshol, az eredmények figyelmen hagyása saját ignoranciánk jele. Miért ne így reformáljunk?

Ez egy Fülke- poszt

Azt írja TGM, hogy „Csurka nekünk nem közömbös. Meggyászoljuk, mert gyászoljuk magunkat.” Ezzel nagyjából mindent elmondott, amit egy Csurka-nekrológban lehet, de attól tartok mégsem úgy gondolta, ahogy én. TGM ugyanis azt írja: Csurka nem volt nagy drámaíró, ez csak utólagos legenda, akiknek muszáj volt elhatárolódniuk az antiszemitizmusától, azok ezzel takargatták látens rokonszenvüket, mindazonáltal közepes irodalmi munkássága mégis a magyar nép sorsa körül forgott, és hatalmas szívével szerette népét, amit féltett a modernitástól, a rendetlenségtől, a lázadástól ezeket nevezte ő ugyanis zsidónak, és hát ezért minden Csurka által okozott kár ellenére sajnálhatjuk őt, mint valakit közülünk. Mindez persze gondosan ellenpontozva van: Csurka antitézise a Jobbik, ami nem szeret, csak számít, nincs gyökere, „strukturális globálfasiszta”, ahogy TGM fogalmaz. Attól tartok, téved. Nem mindenben, a részletekben általában igaza van, mint oly sokszor, hanem a lényegben, az egészben téved óriásit, mint mindig.

Leon Uris-tól leginkább az Exodus-t szokás ismerni, Izrael születésének hőskölteményét, ami vállalt pártossága mellett is a dokumentarista regényírás gyöngyszeme. Kevésbé ismert, nekem legalábbis eddig fogalmam se volt róla, hogy Uris írt egy párt is regényének A Zarándok címmel (Debrecen, Aquila, 1997; az amerikai eredeti: The Haj, New York, Doubleday, 1984). A zsidók Palesztinába visszatérésétől a szuezi válságig terjedő korszakot egy palesztinai arab család szemszögéből követhetjük nyomon. A téma hallatlanul érdekes, a szerkesztés viszont kifejezetten problémás. Uris az elejére oda is biggyeszt egyfajta mentegetőzést: a fiktív elbeszélő Ismael próbálja megmagyarázni (sikertelenül), hogy honnan tudhat olyan dolgokról, amik a regény dramaturgiájának lényege szerint titkosak. De még ha ezt figyelmen kívül is hagyjuk, akkor is szétveti sokszor a regény kereteit, hogy az író kénytelen „történelmi” betéteket beleilleszteni, hiszen az olvasót mindenről tájékoztatni akarja, arról is, amiről a főszereplő írástudatlan arab parasztok nyilvánvalóan nem tudhatnak. Aki tehát a történelemre kíváncsi olvasmányos formában, annak tetszeni fog A Zarándok, de az irodalmi értéke jóval csekélyebb. Nem tartom ügyesnek a cím fordítását sem, hiszen a könyv nem egy zarándokról szól, hanem egy család (vagy legalábbis annak minimum három fontos tagja) sorsán keresztül egy egész nép, egy egész kultúra, egy egész generáció metaforikus utazásáról – a pokolba. Ennek az utazásnak három hátborzongató keretéről szeretnék most írni: a családról, a társadalomról és a nemzetről.

Ez egy Fülke- poszt

A fogamzásgátlástól okosabbak lesznek a lányok, ha tetszik, ha nem, és akinek nem tetszik, az jól tenné, ha erről beszélne. Mert lehet a fogamzásgátlást mindenféle erkölcsi szempontból is megközelíteni, de vaknak lenni a mérhető eredményre biztosan erkölcstelen. Mert a társadalmi jelenségek bizony mérhetők, és abból tudományosan igazolható következtetéseket lehet levonni. Ha már valaki bele akar szólni felebarátai életébe, akkor előbb vizsgálja meg a várható hatásokat, mondjuk úgy, hogy megnézi, ahol már bekövetkeztek. Mert mi történik, ha valahol elterjednek a fogamzásgátlók.
Úgy tűnik, hogy először mintha elromlana minden: csökkenni kezd a gyerekszám, de arányaiban egyre több az alacsony súllyal és/vagy szegény családban született gyerek. Arányaiban, mondom, azaz nem lesz több, mint korábban, csak épp a csökkenés jórészt a magasabb státusú családokban következik be. Azok a nők szülnek kevesebb gyereket, akiknek több esélyük van tovább járni iskolába és állást vállalni. Aki nem lát maga előtt ilyen esélyt, az továbbra is szül (vagy a férje álláspontja érvényesül, de ez most mellékszál).
De egy idő után változik a trend. Egyre növekszik a felsőfokú végzettséggel rendelkező anyák száma. Ez önmagában is hatalmas érték, de ha valaki csak a gyerek szempontját vizsgálná, akkor más kutatásokból pedig tudjuk, hogy a gyerekek iskolai teljesítményét a leginkább a szülők iskolázottsága határozza meg. Másrészt pedig – figyelem! – csökken a válások száma. Puff neki, erkölcsi szempont. Kedves ellenzők: ne lehessen fogamzásgátlás, tehát több válást szeretnétek?
Még nincs vége. A józan ész is ezt mondaná, de meg is mérték: a fogamzásgátlással csökken az abortuszok száma. A gyerekgyilkosságoké, ha úgy tetszik.
Én az okos lányokat választanám.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Ez egy Fülke- poszt

Van két pénzügyi legenda Magyarországon, amiknek első ránézésre semmi közük egymáshoz. Pedig de. Egyrészt a bankok folyton visszaélnek erőfölényükkel és igazságtalanul magas kamatot követelnek. Ezért aztán a derék államnak be kell avatkoznia. Ha a végtörlesztés vagy az árfolyamgát a finnyásabbaknak túl radikálisnak tűnik is, azt kevesen utasítják el, hogy a bankok körmére kellene nézni, hogy ne egyoldalúan nyerészkedjenek. Ez ugyebár a középosztály saját problémája. A másik legenda az uzsorakölcsöné, miszerint a szegény falvak lakosságát a gonosz uzsorások terrorizálják, ezért aztán jobb lenne a gyermeteg szegények kezébe konzerveket adni készpénz helyett. Mert akkor nem tudnak törleszteni, tehát nem is kapnak uzsorakölcsönt, és ez mindenkinek a legjobb. Hát ez is a középosztály problémája, hiszen egyrészt a szegényeket erről nem kérdezzük meg, másrészt meg minek is tennénk, hiszen úgyis a mi adónkból segélyezzük őket. (Most direkt nem térnék ki a két probléma rasszista olvasatára, mert ugye kik a bankárok, és kik a segélyezett szegények, na, ugye, mindannyian tudjuk, kik, de most tényleg nem erről van szó.) De mi köze a két legendának egymáshoz?

Ez egy Fülke- poszt

Vona Gábor legfrissebb coming out-ja végre megvilágított mindent, amit az elmúlt napokban nem éttettünk. Mondjuk meg kellett várni a beszéde végét, hogy kiderüljön az igazság, sőt addig elég durva szellemi fekvőrendőrökön kellett átbukdácsolnunk, de megérte. Hogy mire gondolok? Hadd vezessem végig az olvasót ezen a verbális szerpentinen. Mert Vona Gábor önmeghatározott, és jó radikális módjára a tagadással kezdte. Hiszen mi definiálná jobban azt, hogy kicsoda ő, ha nem az, hogy kicsoda nem. Az ellenség a legjobb összetartó erő, ezért is van belőle a Jobbiknak olyan sok.

A Jobbik ugyanis nem kommunista, hiszen „szellemi centruma” (már magától a szótól borsódzik a szívcsakrám) nem az osztályhatalom. Ez még igaz is lehet, főleg, hogy nehezen találom a Jobbik szellemi centrumát (most tényleg, szellemi?). De antikommunizmusa leginkább a nyugdíjas-ellenességében merül ki (emlékszünk még, hogy tavaly ilyenkor hárommillió nyugdíjas és hárommillió cigány országát vizionálta?). Az a párt, amelyik ingyenes, állami oktatást, az állam által teremtett munkahelyeket, az állam által megvédett földtulajdont és állami irányítású külkereskedelmet akar, valamint kizárólag azoknak adna enni, akik dolgoznak, talán tényleg nem kommunista, de akkor mi? Mert Vona szerint nem is fasiszta, hiszen az sz. c-je nem az államhatalom. Nem ismételném el a fentieket. De még nincs vége, ugyanis a Jobbik nem is náci, hiszen a sz. c-je nem a faji hatalom. Gondolom az Izrael-ellenességnek, Cohn-Bendit mániákus gyűlöletének, Irán imádásának, vagy másrészről a „cigánybűnözés” emlegetésének, sőt a cigányság szaporulatának leszorítására való törekvésnek semmi, de semmi köze a faji gondolathoz. Hát ezt eddig nem vettük be.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Kezicsókolom, Marika néni, csak egy borítékot veszek … – Viktor már fordult is volna ki az iskolatitkárságról, kezében az A4-es borítékkal, amiben a jelentkezési lapot akarta elküldeni a Szépművészeti Múzeum által meghirdetett ókori egyiptomi témájú versenyre, de Marika néni a szokásosnál fürgébben felugrott és utánaszólt: – Ja, Viktor, ha lehet, most mégse, mert mondta a Magdika, a gazdaságis, tudja, hogy hó végéig már nincs keretünk irodaszerre, és csak ez a hat boríték maradt, és az igazgató úr is kérte, érti ugye, nem magától sajnálom, de hát most ez van, szóval, inkább ne vigye el, jó? – Viktor igazából nem lepődött meg, értette is, de megalázónak találta, ahogy vissza kell kullognia a borítékkal, mintha lopta volna. Tudta, hogy egy iskolában sosincs pénz, de idén különösen nincs, mert nyáron meg kellett csinálni a beázott kémialabor plafonját. Nincs kréta, az alagsorban nem cserélik a kiégett villanykörtéket, elmaradt az ablakmosás. Szép lassan, fenéket, villámgyorsan rohad le az iskola. Rosszkedvűen vágta le a táskáját a székére, a fogasra akasztotta a kabátját és csíkos sálját, és lehuppant a számítógéphez. Amíg a jelszavát ellenőrizte a program, körülnézett, és megakadt a szeme a nagybetűs kiíráson: „Kedves Kollégák, idén már nem tudunk több patront venni, ezért a tanári szoba nyomtatója nem üzemel. Sürgős esetben forduljatok az informatikus kollégákhoz!  Megértéseteket köszönjük.”

Ez egy Fülke- poszt

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig a szóösszetétel csöppet sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Nézzük most már egészben: mi is az a nemzeti függetlenség? Mivel a definiálással eddig sem jutottunk sehova, most inkább azt vizsgáljuk meg, hogyan jött létre és működött ez a mítosz a magyar történelemben. Mint minden ez is 1848-cal kezdődött. A 19. század mifelénk is a modernizáció nagy korszaka, amikor többek között nálunk is meghonosodott az alkotmányosság, a természetes jogok elismerése és a piaci verseny. De a kor másik nagy divatjából sem lehetett kimaradni: az egyenjogú polgárok politikai közösségét nemzetként definiálták, amit egyben azonosítottak a magyarul beszélők kulturális közösségével is. Ez az egybeesés vezetett ahhoz a félreértéshez, hogy a modernizációpárti politikai elit és az azt gátolni igyekvő uralkodóház konfliktusát a magyar nemzet idegen elnyomókkal szembeni szabadságharcává stilizálták. Bár itt a túlzás költői eszközével éltem, az leszögezhető, hogy egyetlen, mégoly nemzetiszínűre mázolt uralkodóház sem volt akkoriban modernizációpárti, másrészt pedig a modernizációs törekvésekben sem volt semmi nemzeti jelleg, épphogy inkább a kozmopolita mintát követték.

Ez egy Fülke- poszt

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig az összetett szó egyik eleme sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Folytassuk a hátuljával. Mi a függetlenség? A szótár szerint a függetlenség egy ország képessége az önkormányzásra, valamint területének szuverenitása. Ha tehát egy ország maga hozza és kényszeríti ki törvényeit, valamint területétől jogszerűen nem lehet megfosztani, akkor független. Elég önkényes definíció, hiszen ennek segítségével egyáltalán nem mondható meg, kinek is jár függetlenség. Amíg egy ország nem létezik, addig egyrészt nincs kihez-mihez kapcsolni az önkormányzás és a szuverenitás jogát, másrészt addig ezek éppen ahhoz az országhoz kapcsolódnak, amiből kiszakadni készül. Amíg nem létezett Szlovákia, honnan tudtuk, hogy éppen ennek az országnak jár a függetlenség? És amíg nem létezett, addig a függetlenség éppen a Magyar Királyságnak járt, nem? Felágaskodott bennünk a revizionizmus fenevada? Ültessük le, mert az okfejtés épp így alkalmazható a Habsburg Birodalomra is. A függetlenség csak utólag válik értékké, mégpedig a mindenkori győztesek értékévé.

Ez egy Fülke- poszt

A magyar kormány szabadságharcot vív. Ez az értelmezési kerete a jelenlegi gazdaságpolitikának. Megint nem egy szakpolitika tartalma, hanem a köré szőtt mítosz szerez neki támogatókat és ellenfeleket. A mítosz mindig konstrukció, de ezúttal nem csak hamis, de káros is. Szedjük szét.
I. A nemzet (01.23.), II. A függetlenség (01.25.), III. A mítosz (01.27.)

A nemzeti függetlenséget evidens értékként kezeljük, anélkül hogy rákérdeznénk, miért. Pedig az összetett szó egyik eleme sem egyértelmű, úgy pedig nehéz az értékéről nyilatkozni. Kezdjük az elejével. Mi a nemzet? A szótár szerint a nemzet vagy egy bizonyos állam polgárainak összessége, vagy pedig olyan emberek csoportja, akiket a közös származás, nyelv, kultúra és történelem köt össze. Szokás a két kategóriát államnemzetként, illetve kultúrnemzetként leírni, és persze szokás kritikusan hozzáfűzni, hogy az államnemzet tagjait a legtöbb esetben bizony nyelvi és kulturális szálak is összekötik, meg fordítva a kultúrnemzet tagjai is általában egy állam polgárai. De előreszaladtunk. Vegyük az államnemzetet. Ha a nemzet tehát egy állam polgárait jelenti, akkor a nemzeti függetlenség tökéletes tautológia, hiszen nem létezik nem független nemzet. Hiszen maga a független államiság generálta a nemzet fogalmát, azzal magyarázni a függetlenséget nem lehet: ha azért vagyunk franciák, mert létezik Franciaország mint szuverén állam, akkor nem magyarázhatom Franciaország függetlenségének jogosságát a franciák létezésével. Ez zsákutca, ezzel a fogalommal csak leírni lehet egy állapotot („léteznek független nemzetek”), de értékítéletre nem alkalmas.

Ken Follett megbízható sikerkönyv-gyáros, ami azt is jelenti, hogy a futószalagról legördülő termékek zöme inkább csak egyszeri fogyasztásra alkalmas. Fontos kivétel volt annak idején A katedrális, és ugyanilyen fontos „folytatása” Az idők végezetéig (Budapest, Gabo, 2008; az angol eredeti: World without end, London, Macmillan, 2007). Az idézőjel oka a két regény cselekménye közt eltelt kétszáz év, így aztán a szereplők nem azonosak, sőt a sztori sem folytatódik, csak a világteremtés és a szerkesztés mutat örvendetes párhuzamokat. Alulnézetből írt történelmi regénnyel van dolgunk, ahol ugyan a főszereplők némelyike részt vesz a crecy-i csatában és találkozik a francia és az angol királlyal, de alapvetően kitalált parasztok, polgárok, papok és nemesek életéről és haláláról olvashatunk több mint ezer oldalon át. A sztori hihetetlenül fordulatos, hogy ne lankadjon a figyelem, na, éppen ebbe lehet belefáradni. A jól eltalált karakterek mellett egy ilyen regény erénye a hiteles korfestés lehet, ami természetesem nem fulladhat a történelemóra unalmába, de nem válhat mesévé sem. Utálom a borítók bombasztikus reklámmondatait, de most igaza volt az Independent-nek: nem tudtam letenni. A történeti hitelesség és érdekesség lenyűgöző kombinációja különösen három témában ragadott meg: a nők, a tudomány és a világ változása. Nesze neked, sötét középkor.

Ez egy Fülke- poszt

Van az úgy, hogy már teljesen kifulladtunk és csak lesből tudunk gólt rúgni. Valahogy így van ezzel az egész jobb sorsa érdemes neokonzervatív média. Múltkor a Konzervatórium posztja kapcsán elmélkedtem hasonlóról, most épp a Mandiner ad alkalmat erre. Fárasztó lehet az állandó egyrészt-másrészt. Most épp leszögezik, hogy helytelenítik a Fidesz kurucos külpolitikáját, de hát azért, ami történik, az bántó. Bántó. Mármint, hogy az ombudsmanok számának csökkentésében, vagy az egyházi törvényben, vagy éppen az Alkotmánybíróság jogkörének csorbításában itt bárki is képes diktatúrát sejtetni. És megint nem elsősorban a nyilvánvaló csúsztatásokkal foglalkoznék, azok szinten aluliak (Van olyan ország, ahol nincs alkotmánybíróság? És tessék mondani, biztos, hogy ettől még nincs semmilyen más, fék-jellegű mechanizmus sem?) Hanem arról, hogy lesből próbálnak sunyi kis gólokat rugdosni: nem a lényegről beszélnek. Hiszen tényleg ne azon vitázzunk, hogy a demokrácia elengedhetetlen feltétele-e a zöldombudsman. Hanem min? Három dolgon. A változások irányán, a változások kritikus tömegén és az ártatlanság elvesztésén.

Ez egy Fülke- poszt

Mindig is mondtam, hogy Orbán Viktor nem csak a legtehetségesebb, de a legőszintébb magyar politikus. Sokan vélték úgy, hogy az ő és az egész Fidesz jobboldali fordulata politikai színjáték, hatalomszerzési trükk. Nem gondolja komolyan. Ma már mindannyian láthatjuk, hogy Orbán mindent komolyan gondol: azt is, hogy a kommunisták ellopták a rendszerváltást (szerintem a koporsókban csempészték ki, amíg ő nem figyelt, mert valami beszédet tartott a Hősök terén), és azt is, hogy Magyarország az uborkatermelésből lesz világhatalom (vagy cseresznyéből? Mindig keverem. Ja, nem, az a Torgyán volt.)
Most épp azt mondta, hogy „az erő előtt hajolunk meg, nem az érvek előtt”. Hát megtette Strasbourgban.
De még érdekesebb, hogy eközben itthoni kifutófiúi megpróbálták elhappolni az összes közteret az ellenzék elől. Ahol ekkora a félelem, ott nagy lehet az erő. Okosan tették, hogy meghajoltak előtte.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Ez egy Fülke- poszt

Orbán Viktor bejelentette az új vidékfejlesztési stratégiát, szokás szerint újra egy ismeretlen dualizmus-kori politikus, most éppen Darányi Ignác neve alatt. És persze újra szokás szerint nem konkrét szakpolitikát kapunk, hanem nemzeti hőzöngést. Nekem nincs bajom önmagában a szimbolikus politizálással, nem baj, ha a szakpolitikához érzelmi szálakkal kötnek politikai tábort. Az sem baj, ha a történelmet kreatívan újrahasznosítjuk (másra amúgy se nagyon jó), azaz nevezzünk el bátran bármit bárkiről. A szimbólumban az a jó, hogy használata során derül csak ki a jelentése. Ha azonban csak szimbólum van, és az a szimbólum mindig valamilyen idilli, de sosem létezett, ugyanakkor paternalista múltba mutat, akkor baj van. Lássuk!

Ez egy Fülke- poszt

Orbán Viktor miniszterelnök jó tíz éve nevezte Bethlen Istvánt a harmadik honalapítónak (segítek: az első kettő Szent István és IV. Béla volt). Felületes fikablogok zugfirkászai azt hihetnék, hogy politikai programját tartotta követésre méltónak. Bethlen ugyanis a korlátozott parlamentarizmus híve volt, ahogy saját maga fogalmazott:
„Mi demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve.”A választójog rendeleti úton való szűkítése (csak érett, művelt hazafiak szavazhassanak), a vidéki nyílt szavazás fenntartása (a magyar ember vállalja a véleményét), a munkásmozgalom és a szakszervezetek korlátozása (az internacionalista fertőtől való óvakodás), a leválthatatlan kormánypárt megszervezése (politikán felülemelkedő centrális erőtér) és a nem választott tagokból álló felsőház helyreállítása (a nemzet színe-java) sikeresen megfojtotta az első magyar demokrácia-kezdeményt állította helyre a politikai stabilitást. Hazug demagóg persze, aki ehhez merné hasonlítani a sajtó megregulázását, az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálását, az Alkotmány egyoldalú átírását, a választási rendszer átalakítását, az ombudsmani rendszer szétverését.

Mára ugyanis lehullt a lepel. Orbán nem a politikai örökséget viszi tovább, hanem a gazdasági konszolidáció lemásolására készül. Mert Bethlen István a Népszövetségtől felvett hitellel stabilizálta a magyar gazdaságot. Hogy a hitelt megkaphassa, Magyarország felvételét kérte a Népszövetségbe, sőt képes volt az addig még magyar kézben lévő Burgenlandot is átadni Ausztriának. De még ennél is tovább ment: a kölcsönért cserébe a Népszövetség teljhatalmú biztost küldött Magyarországra, Jeremiah Smith Jr. amerikai üzletembert, akinek a szignója nélkül a magyar költségvetés egyetlen kifizetést sem teljesíthetett. Az ország lekötötte teljes vámbevételét, valamint a cukorból, sóból és dohányból befolyó adókat a kölcsön törlesztő-részleteinek fizetésére. Ennyit a nemzeti függetlenségről és arról, hogy a magyar kormány csak a magyar emberek akaratának engedelmeskedik. Nem tudunk nem elképedni Orbán Viktor zsenialitásán, aki tudja, hogy ennek a megismétlésére készül az EU és az IMF hiteléért, és jó konzervatívként kuruc népét az egykori miniszterelnök dicséretével készíti fel a nemzetmentő cselekedetre.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Ez egy Fülke- poszt

Kertész Istvánnak, az inkriminált disszertáció egykori opponensének igaza van: Schmitt Pál ellen politikai támadás indult. Ha ugyanis a köztársasági elnök húsz évvel ezelőtt, sportdiplomataként plágiummal szerzett doktori fokozatot, az politikai kérdés is: alkalmas-e egy ilyen ember elnöknek? (Nem leszek álszent: én nem ezért tartom Schmittet tökéletesen alkalmatlannak, sőt még csak nem is helyesírási hiányosságaiért. Hanem az elnöki pozíció korrumpálásáért. Azzal, hogy elvtelen bólógatójánosként mindent aláír, és mindennel egyetért, rettenetes kárt okozott, lejáratta az elnöki hivatalt. De vissza a doktorihoz.)

Kertész pontosan tudta 1992-ben is, hogy miben vesz részt. Ha honlapja első oldalán fontosnak látja leírni, hogy maga Schmitt Pál doktoriját bírálhatta, akkor azzal beismeri, hogy az egész ügy eleve politikai kérdés volt: lesz-e a MOB elnökének doktorija? Lett. A részvételnek nyilván volt jutalma, de ma már látszik, hogy ára is. Kertész pályafutása is megkérdőjeleződik. Mert a kitűnő előadó eddig sem állt elmélyült tudós hírében. Eredeti kutatása alig ismert, publikációi alapvetően népszerűsítő könyvek, karrierje az ELTE BTK-ról a Testnevelési Egyetemre ívelt.

Vagy túl szigorú lennék? Hiszen nagyon szeretem a könyveit. Itt van a polcomon pl. az Ókori hősök, ókori csaták (Budapest, Tankönyvkiadó, 1985). Főleg a képeket szeretem benne. Nocsak, most látom az elején a megjegyzést: „A képanyag válogatásához fölhasználtuk a Die Kriegskunst der Griechen und Römer című kiadványt (Buch und Zeit Verlagsgesellschaft mbH Köln 1981)”. Egy német könyvet, szerző említése nélkül? Szerencsére mi már a Google korában élünk. Nos, a szerző John Warry. És a képek mind az ő klasszikus művéből, a Warfare in the Classical World-ből származnak.

Kolbenheyer kommentpolitikája