Azért is szeretek bizonyos fajta regényeket olvasni, mert rengeteget tudok meg belőlük a világról. Egy nagy tudású barátom ugyan már többször óva intett, hogy a történelemtudomány narratívája is gyakran veszélyesen közel van a fikcióhoz, hát akkor még a vállaltan irodalmi igényű alkotások. Ezzel elsősorban a személyes tapasztalatot szegezném szembe (no meg a felségem véleményét): a valóban esetleges, és valószínűleg sok ponton téves tudásom elképesztően nagy része származik fikciós olvasmányélményekből. Mindezt most Kathryn Stockett A segítség (Budapest, Európa, 2010; az amerikai eredeti: The Help, New York-London, Penguin, 2009) című regénye olvastán vetettem papírra. A könyv (spoiler alert!) saját megszületésének fiktív történetét meséli el: egy unatkozó fehér úrilány az 1960-as évek elején az amerikai Délen titokban interjúkat készít fekete szolgálókkal, majd nem kis botrányt kavarva New Yorkban megjelenteti azokat. A három főszereplő felváltva meséli a történetet, ami egyben nyelvi játékra is alkalmat ad, hiszen hol iskolázatlan fekete szereplő, hol college-ből hazatért fehér beszél. (A magyar fordítónak ez nagy kihívás volt, és nem is vagyok maradéktalanul elégedett az eredménnyel: a vidékies suk-sükölés nem egészen ugyanaz. Hogy a címadást ki erőltette, reméljük, sosem tudjuk meg, mert ritka nagy marhaság volt a szolgáló, cseléd, esetleg bejárónő helyett leragadni az első szótári jelentésnél.) Mit tudhatunk meg a könyvből a szegregáció mindennapjairól, a szegregáló társadalomról és persze a nőkről?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Máté az önsajnálatba süppedve csoszogott a lépcső fele, szándékosan lassan, így aztán a buszokról a metró felé áramló sűrű tömeg újra és újra meglökte, és ezt az ide-oda hányódást már-már élvezte. Mert ki más lehet olyan szerencsétlen, hogy nem képes leadni a szakdolgozatát határidőre. Tulajdonképpen már reggel tudta, amikor kilépett a zöld ház kapuján, de még élt benne valami őrült remény, hogy Kemény prof elfogadja a legidétlenebb kifogást, amit valaha is mondtak neki. De nem fogadta el. Most aztán mehetett haza, magába roskadva, annak biztos tudatában, hogy még egy ilyen szerencsétlen ember nincs a világon. Mire a lépcsőhöz ért, a tömeg nagy része levágtatott már, így csak egy testes, idős nőt kellett kikerülnie, aki a hátán hátizsákkal, egyik kezében óriási, kockás szatyorral igyekezett lefele, miközben másik kezével azt a gurulós bevásárlótáskát, olyan utánfutószerűt (Hakenporsche, ahogy Máté német unokatestvére szokta mondani) pottyantgatott lépcsőfokról lépcsőfokra. Mindeközben hatalmasakat nyögött és fújtatott, kendője alól dőlt a veríték. Máté maga sem értette miért, de odalépett: – Segíthetek? – És választ sem várva megfogta a gurulóst, megemelte, s már hallotta is a reccsenést.

Dmitry Glukhovsky Metro 2033 (Budapest, Európa, 2010; az orosz eredeti: Метро 2033, Moszkva, Eksmo, 2005) című regényét annyira jó olvasni, hogy az ember a végére azt is megbocsátja neki, hogy nem jó regény. Glukhovsky kezdetektől fogva egyfajta gesamtkunstwerk-ként fogta fel az írást, a regény fejezeteit a neten tette közzé, és állítólag az olvasói reagálásokat is figyelembe véve folytatta (nem is a történetvezetés a könyv erőssége). Azután nem csak ő írt hozzá folytatást (amit még nem olvastam), hanem a shared world-antológiák mintájára több szerző is alkotott a Metro 2033 világában, nem csak a moszkvai, de pl. a pétervári metró alagútjaiba is helyezve a cselekményt. A könyv honlapján hanganyagok, zene és képek is várják a rajongókat, szintén sok-sok művész közreműködésének hála. És persze megjelent videojáték formájában is. A kérdés mindezek után már csak az, hogy jópofa médiahack vagy annál azért több? Több. Glukhovsky zseniálisan könnyű kézzel hányja egymásra az antiutópikus science fiction összes toposzát, hogy az így keletkezett törmelékhalmon botorkálva az olvasót a hideg rázhassa a posztnukleáris pokol bugyrait szemlélve.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Viola óvatosan bekukkantott a nyitott ajtón. Már egy hete tartott a felújítás, de még egyszer sem látta a leendő szomszédokat, és épp csak köszönni akart nekik. Érdeklődve nézte a mezuzát az ajtófélfán, csak azon csodálkozott, hogy már most kirakták, amikor még festeni is fognak. Szerencséje volt, épp kilépett a fürdőből egy srác, lilás pólóban, festékfoltokkal a kezén és az arcán. – Helló! Csak be akartam köszönni! Mi lakunk itt szemben. Ha bármiben segíthetünk, csak szóljatok …– mondta mosolyogva, és az idegen is viszonozta a mosolyt. – Helló! Köszi! Nem tudsz itt a környéken egy jó kóser éttermet, mert tegnap hiába kerestünk. – Öööö, hát nem,  azt nem, itt nem igazán … – Na ja, sejtettem, Jeruzsálemben persze más volt, két évig ott éltünk, kutatói ösztöndíjjal, na mindegy. Figyelj csak, kivel érdemes még megismerkedni a házban? – Hát, az elsőn a Kareszék, nekik is három gyerekük … – Akik a Magyar Nemzetet járatják? Na, ne! Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – a srác az orrán fújta ki gúnyosan a levegőt, kicsit ingatta a fejét, ciccegett, majd hátat fordítva bement a lakásba, és lábával hátrafelé rúgva csukta be az ajtót. Viola egy pillanatig még döbbenten nézte a fehérséget, aztán gyorsan megfordult, előkapta a kulcsot és bement a saját lakásába.

Ebben a sorozatban eddig általában teljes könyveket, sőt könyvsorozatokat ismertettem, olyan is előfordult ugyan, hogy egy könyvről többször is írtam, de különálló tanulmányról még soha. Nathan Nunn Culture and the Historical Process (Kultúra és történelmi fejlődés, National Bureau of Economical Research working paper No. 17869) című műve azonban egyrészt olyan érdekes, hogy megérdemel egy önálló posztot, másrészt ha a hivatkozott példákat, kísérleteket, tanulmányokat bővebben kifejtené, ki is telne belőle egy valódi könyv. Nunn kiindulási pontja az, hogy a társadalomtudományi kutatás szerint a történelmi eseményeknek hosszútávú hatásai vannak, a hatás átadásának mechanizmusa azonban nem teljesen tisztázott. Ez lenne szerinte a kultúra. Definíciója szerint a kultúra a társadalmak döntéshozatali aranyszabálya: mivel az információszerzés mindig költséges és hiányos, ezért minden társadalom kialakít olyan hiteket, értékeket és szokásokat, amik a felmerülő döntési helyzetekben eligazítják az embert abban, hogy mi a helyes és a helytelen. Mindez a pszichológiai esetmegfigyelések alapján érzelmi szinten történik. Olyan agysérültek, akiknek a kognitív képességei tökéletesek maradtak, de az érzelmiek nem, hihetetlen hosszan elemzik egy-egy kérdés pozitív és negatív oldalait, anélkül hogy döntésre jutnának. Az érzelmek teszik lehetővé a gyors döntést.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Kifejlés. – mondta Barnus másodszor is, kissé bizonytalanul, hunyorogva, mert valójában nem hallotta a második kérdést, de ebből valahogy arra következtetett, hogy a tanár sem hallotta az ő első válaszát, ezért megismételte hát. Mert a helyettesítő tanár köri órán a rovarokról kérdezgette őket, és Barnus persze figyelt az enyhe hangzavar ellenére is, hiszen ez volt az egyik kedvenc témája, már a negyedik szülinapjára rovargyűjtő dobozt kapott, olyan nagyítós fedelűt. És nyilván senki más nem tudta, hogy a sáskák hogyan fejlődnek. Mert náluk nincs lárvaalak, meg bebábozódás, hanem a petéből kikelt apró sáska szépen növöget, ez a kifejlés. A helyettes tanárnak nagyon tetszett az okos válasz, és annak is nagyon örült, hogy legalább egy gyerek ennyire figyel rá, meg is kérdezte nyomban a nevét. Mire a kis kócos megismételte, hogy kifejlés. Az osztály nyerített. Barnus majd elsüllyedt szégyenében. Szinte minden megváltozott tavaly óta. A kis alsósokból, akik Zsuzsa néni védőszárnyai alatt melegedtek, hirtelen felsősök lettek, csomó új tanárral, versennyel, de magukra hagyatva. Most derült ki, hogy mit tennének az osztálytársai, ha nem látná őket a tanár. Barnus nem örült, hogy megtudhatta ezt.

Amikor egy ismerősöm rámcsodálkozott a villamoson, hogy John Lukacsot olvasok, és én már tudtam, hogy ez egy nagyon rossz könyv, de azt nem, hogy ő miként vélekedik róla, csak annyit mondtam: Sokat ír. Erre ő: Biztos sokat keres. Ha csak így nem. Mert múltkori állításomat, miszerint John Lukacs mindig ugyanazt a könyvet írja tovább, de mindig épen azt, amit olvasni szeretnénk, csak félig tartom. Tényleg vannak mániákusan visszatérő témák a Demokrácia és populizmus című kötetben is (Budapest, Európa, 2008; az amerikai eredeti: Democracy and Populism, New Haven-London, Yale University Press, 2005). De őszintén szólva sokkal inkább mániákusak, mintsem gondolatok. A továbbiakban a könyv három központi állításával foglalkoznék (1. A demokrácia mindinkább átadja a helyét a populizmusnak, 2. A nacionalizmus a 20-21. század vezérlő eszméje, 3. Jelenünk az újkor, és annak civilizációja végét jelenti), de előtte még muszáj kiereszteni kicsit a gőzt. Lukacs könyve ugyanis zavaros, felületes és rettenetesen nagyképű. Állandóan mindenhez hozzáfűzi, hogy „pontosabban”, de valójában semmit sem definiál: nem elegánsan irodalmi esszét olvasunk, hanem homályos locsogást. Szerinte minden fogalmat rosszul használunk („a liberálisok” vagy „az értelmiségiek”), de ő maga oldja fel a használhatatlanságig a fasizmus, totalitarizmus, nemzetiszocializmus stb. fogalmát. Lukacs nem hajlandó tudomást venni semmilyen társadalomtudományi megközelítésről, nála nincsenek adatok, csak idézetek. A több száz éves klasszikus konzervatív idézetek még akár érdekesek is lehetnek (bár én minden tiszteletem ellenére sem hiszem, hogy Tocqueville lenne a legmegfelelőbb a nácizmus megértéséhez), de a kortárs, ismeretlen konzik egyszerűen fárasztók.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Na, ez az, ami a rendszerváltás óta megváltozott, hogy még ebben a kibaszott országban is megjelent az asszertív viselkedés, képesek vagyunk kellő öntudattal képviselni az érdekeinket a mindennapokban is. És ez az, ami részben nekünk, jogvédőknek, meg jogi ismereteket oktató civil szervezeteknek köszönhető. – fejezte be szónoklatát Bence kicsit önelégülten, és lehúzta az utolsó kortyot a korsójából. Jól is tette, mert érezte, ahogy megrezeg zsebében a mobil, lopva az órájára pillantott, még csak egy félórája ülnek a kocsmában, már indul is haza, ahogy Zsókának ígérte. Határozottan kezet rázott a kollégákkal, mélyen a szemükbe nézve, és csak az utcára kilépve vette föl a telefont, semmi szükség, hogy ők is hallják a mentegetőzését. – Már épp indulok, csak nehezen nyílt a biciklitároló ajtaja … – kezdte, de hamar rájött, hogy erre semmi szükség, mert Zsóka pityergős hangja félbeszakította: – Tudsz már jönni? Jaj, de jó! Mert, képzeld, a Jani most vágja a bokrunkat ... igen, itt a kertben, az erkély alatt… van nála láncfűrész, és én hiába szóltam, azt mondta, hogy leszarja, nekik beárnyékolja a nappalit … nem tudnál tenni valami … jó, de siess, mert a felét már kivágta.

Eheti bejegyzésem címe annyiban félrevezető, hogy Asimov Galaktikus Birodalmának fővárosa az egész Trantor bolygót beborítja, míg Edward Glaeser Triumph of the City című könyvében (A város diadala; New York, Penguin, 2011; magyar fordításról nem tudok) többször hangsúlyozza, hogy a Föld egész mai népessége kényelmesen elférne Texas területén, ha városban lakna. De ami sokkal fontosabb: Glaeser szerint ennél kevés jobb dolog történhetne az emberiséggel és a Földdel egyaránt. A városok ugyanis gazdagabbá, okosabbá, zöldebbé, egészségesebbé és boldogabbá tesznek minket. A könyv a modern közgazdaság-tudomány szemléletmódjával és eszköztárával íródott, hatalmas tényanyagot megmozgatva. Részben várostörténet, amiből megtudhatjuk, hogy melyik korszakban milyen körülmények miatt alakultak ki éppen bizonyos helyeken városok, de azt is, hogyan befolyásolta a technika, különösen a közlekedés fejlődése a városok növekedését széltében és magasságában is. Részben adatokkal jól alátámasztott, új szemléletű elemzés arról, hogy milyen előnyei lehetnek a városi létnek, illetve hogyan győzhetők le a sűrű népesség okozta nehézségek (pl. járványveszély, közlekedési dugók, bűnözés). Az előzőekből következően sokat foglalkozik azokkal a létező vagy lehetséges politikai döntésekkel, amik elősegíthetik a városok fejlődését vagy éppen hanyatlását, ebben az értelemben jó tanácsok gyűjteménye is a könyv. De mindenekelőtt hitvallás a nagyvárosi életforma mellett, mellőzve minden romantikus miszticizmust, kizárólag a józan észre, az emberek tudatos döntéseire alapozva. De mire is jók a városok, miért zöldebbek a vidéknél, és hogyan fejlesszük őket?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Lili kettesével szedte a lépcsőket, hogy végre hazaérjen, és beszámolhasson Andrásnak a napjáról. Ez volt az egyik legjobb dolog a házasságban, hogy volt kinek kidohognia magát, különösen, ha a nővérére gondolt, aki gyakran hívta fel őt, és órák hosszat panaszkodott, hát ennyit a szingliség előnyeiről. Mert ez tényleg hihetetlen. Főleg a múltkori után. Mert persze nem csak panaszkodni lehet, sőt, a dicsekvés is épp olyan jól esik, nem kell tartani attól, hogy nagyképűnek látszik, és hát Andrástól bezsebelni néhány bókot és dicséretet, már megéri. És egy tanárházaspár még azzal is vigasztalhatja magát, hogy ezek a beszélgetések a szakmai fejlődés részei. Lili hosszasan részletezte múltkor, hogyan védte meg Chent. A kínai srác már itt született, a szülei Magyarországon nyitottak ruhaboltot. Tökéletesen tudott magyarul, de egész egyszerűen néhány dolog hiányzott a szókincséből. És a múltkor kiderült, nem tudja, mi az a szánkó. Röhögött az egész osztály. Lili mindig komolyan vette, hogy nevelni is kell az iskolában, nem csak tanítani, így aztán nem csak egyszerűen letolta a nagypofájúakat, hanem a következő órákon kifejezetten a mássággal és a kirekesztéssel foglalkoztak. Teljesnek érezte a sikert, a gyerekek megértették, hogy a sztereotípiák bántóak is lehetnek. Házi feladatként úgy kellett egy nemzetet jellemezni, hogy az kedves legyen. Gyönyörű válaszok születtek, csak Chen kért még egy hétvégét rá.

Baráti csere-bere során került a kezembe Ariana Franklin történelmi regénye A cambridge-i vérvád (Budapest, Kelly, 2010; az angol eredeti: The Mistress of the Art of Death, London, Bantam, 2007), aztán gyorsan elolvastam a folytatást is, a magyarul tudtommal még meg nem jelent The Death Maze-t (London, Bantam, 2008) – a további két kötethez még nem jutottam hozzá. A cserében az ellenszolgáltatást többek között Sansom történelmi regényei jelentették, az összehasonlítás adta magát. Franklin szövege kevésbé hagyományos, sokkal szubjektívebb, az olvasót néha az álmok, gondolatok, rémképek világába vezeti. Másrészt viszont szikárabb is, nem jellemző rá Sansom egyik hibája, a részletekbe való belefeledkezés. Hasonló viszont a szerkesztés, az egymásra felelgető személyes és közéleti szál, illetve az egyes regények megtervezettsége: más-más évszakban játszódnak, és más-más típusú bűncselekményt kell megoldani (itt sorozatgyilkosság, illetve politikai merénylet van terítéken). A főhős, mint minden jó krimiben, kívülálló, de kétség kívül Frankliné bizarrabb: a 12. századi Anglia hulláit Vesuvia Adelia Rachel Ortese Aguilar, a szabad szellemű szicíliai Salerno orvosi egyetemén képzett női kórboncnok fogja vallatóra. Sztorizás helyett megint három szempontot emelek ki: a történelmi regényt mint időutazást, a középkori egyház képét és a történelmi személyiségek szerepét.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Zsóka nagytakarítás közben vette észre a foltot. A teraszra néző ablakokat pucolta: befújta Clean-nel, letörölte papírkendővel, elégedetten megnézte, és meghökkent. Az ablak közepéről nem jött le egy zsíros folt. Nekiesett újra. Semmi. Végre derengeni kezdett, kinyitotta az ablakot, kinyúlt, és most már könnyen letörölte. De mitől lett kívülről zsíros? Mert belülről mindig az, hiszen Luca folyton odanyomja a kétéves kis orrát, hiába magyarázza neki az anyja meg az apja, hogy akkor is kilát az ablakon, ha nem lapítja az üvegre. De kívülről? Nekirepült valami madár? Na, mindegy. Zolinak nem is mondta, elfelejtette estére. De másnap, amikor kinézett a kertbe, hogy Luca homokozik-e, megint észrevette a foltot. Közelebb ment, és megvizsgálta. Pont ugyanott, ugyanakkora. Kiment a teraszra, hogy onnan is megnézze. Érdekes. Mivel kinn alacsonyabban van a padlószint, nem kellett lehajolnia, hogy szemügyre vegye. Pont olyan, mintha … De az nem lehet! Hirtelen megfordult, átnézett a sövény fölött a szomszédba. Mintha a konyhaablak függönye meglibbent volna, mint amikor valaki kinéz rajta, majd elereszti, hogy ne vegyék észre.

Update: az Anonymous a hétvégén megtámadta a brit MI6 és az amerikai CIA titkosszolgálat honlapját.

Hanula Zsolt remek kis interjút rittyentett az egyik Anonymous-taggal. Az illető azt állítja: az ő tevékenységük, kormányzati és céges oldalak feltörése, megváltoztatása, ideiglenes leállítása nem terrorizmus. Ők csupán a mai világrendet szeretnék lebontani, és új alapokra helyezni az emberi civilizációt, hogy megőrizzék annak értékeit.

Gondolatmenetében nyilvánvaló az önellentmondás: a mai világrend szorosan összefügg az emberi civilizációval (pl. civis=polgár), és nem lehetne egyiket csak úgy lebontani a másik nélkül. Újjáépíteni sem lenne könnyű meló. De szabadelvű nem firtatja a másik ember szándékát, ameddig annak eszközei beleférnek egy pontosan nehezen meghatározható jogi és morális kategóriába. Ebből a kategóriából néhány dolog élesen kilóg, melyekről biztosan tudhatjuk, hogy nem megengedhető eszköz. Ezek közé tartozik a terrorizmus, és sokan ezzel vádolják a nemzetközi Anonymous-csoportot.

Sokan csak fizikai erőszakot neveznének terrornak. Pedig, ha belegondolunk, a késői Kádár-korszakban aránylag kis jelentőségű volt a fizikai erőszak. Fizikai fenyegetettség volt ugyan (szovjet csapatok, állambiztonság, rendőrség), de a rendszer sokkal inkább használta az egzisztenciális ellehetetlenítés eszközét. Mégis terror volt. Ugyanis a terror igazi lényege célok félelemkeltéssel történő elérése.

Ebből a szempontból mindegy, hogy fizikai félelemmel vagy a létbizonytalanságtól való félelemmel operál egy csoport. De ha egy csoport a nemzetközi bűnözőket üldöző Interpol honlapját lövi le, az közvetlenül terroristáknak nyújt segítséget. Ez már önmagában is terrorizmusban való cinkosság lenne, de az a kérdés is felmerül: hányan éreznék magunkat inkább biztonságban akkor, ha nem lenne Interpol? Vagy Amerikában akkor, ha nem lenne FBI? Kétségkívül vannak, akik ezeknek a szervezeteknek a létét is ellenzik, de miből gondolja az Anonymous, hogy a többség ezzel így van?

A többség olyan kormányokat választott az összes többé-kevésbé demokratikus országban, amelyek támogatták az Interpolt. Az USA kormányai támogatták az FBI-t. Tehát ezen országok szavazópolgárai nagyobb biztonságban érzik magukat ezen szervezetek működése miatt. Ha elvesszük tőlük ezt a biztonságérzetet, az félelemkeltés. Más néven: terrorizmus.

Az Anonymous-tag azt állítja, akcióik tömegtiltakozások. De mikor őszerinte is csak egy-kétszáz ember vesz részt a támadásokban, hol van az a tömegtiltakozás? Mikor egy rendes ellenzéki tüntetésen ma negyvenezer ember követel más, demokratikusabb berendezkedést, hogy veszi a bátorságot párszáz ember, hogy "polgári engedetlenség" címén önbíráskodást hajtson végre? A polgári engedetlenség ennél sokkal magasztosabb fogalom. A "tömeg" demokratikus hatalma is.

A helyzet mindennél sokkal egyszerűbb. Az Anonymous egy szűk csoport, melynek tagjai birtokában vannak bizonyos képességeknek. Ezeket a képességeket - melyeknek gyakorlása törvénybe ütközik - a társadalom alapvető megrendítésére, félelemkeltésre használják. Nem érvelnek, hanem fenyegetnek. "Ha pedig közülünk bárkit doxolnak, jön a vendetta." "Ha bárkit elkapnak közülünk, meg fogjuk védeni, és bosszút állunk." Majd meglátjuk, sikerül-e. Mert egytől-egyig az összeset el kell kapni mihamarább.

Ismét a megunhatatlan Jared Diamond, és megint James A. Robinson. Ezúttal nem vitáznak, hanem együtt szerkesztenek egy tanulmánykötetet, amelynek írásait a közös módszertan köti össze: Natural Experiments of History (Cambridge-London, Belknap, 2010, magyar fordítása egyelőre nincs). A természettudományok többsége ellenőrzött kísérletek eredményein alapszik. Erre azonban a társadalomtudományokban (történelem, régészet, antropológia, gazdaságtan) nincsen lehetőség: nem szüntethetjük meg bizonyos országokban véletlenszerűen a magántulajdont, hogy megfigyeljük a hatásokat. Szerencsére nincs is erre szükség. Más természettudományok (csillagászat, geológia, paleontológia) sem kísérleteznek, hanem csupán megfigyelik, és módszertani alapossággal elemzik a természet kínálta „kísérleteket”. Nos, erre van lehetőség a társadalomtudományokban is: olyan eseteket kell találni, ahol vagy hasonló kiindulási helyzetű térségeket más-más hatások érnek, vagy fordítva, ugyanaz a hatás ér különböző típusú térséget. Statisztikai elemzéssel kimutathatók lesznek a különbségek, vagy éppen a hasonlóságok. A kötet hét ilyen esettanulmányt tartalmaz a módszertani elő- s utószó mellett. Most sajnos nem ismertetem a polinéz szigetvilág szociális struktúráinak különbségeit, sem az amerikai Vadnyugat, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Argentína és Szibéria hasonlóságait, de Haiti és a Dominikai Köztársaság széttartó fejlődését, sőt az indiai gyarmati föladórendszer hatásait sem a mai India régióinak fejlettségére. De a következő három eset is izgalmas.

calam és vincemate írása

Kezdjük rögtön az elnevezéssel. Egyesek - és jól tudjuk, kik - a politikai korrektségre hivatkozva „kopasz barack”-nak nevezik ezeket, és mindenkit igyekeznek lejáratni, aki nem megy bele álszent játékukba. Pedig minden igazi barack-szerető pontosan tudja, hogy a barack természet szerint szőrös, méghozzá a teremtéstől kezdve az. Ez már a teljes nevéből is látszik, hiszen köztudott, hogy az „őszi” előtag az „ősz” szóból származik, és azoknak a kis pihéknek a színére utal, amelyek a gyümölcsöt borítják. Úgyhogy nevezzük végre nevén ezeket az aberrált „gyümölcsöket” (ha egyáltalán gyümölcsnek tekinthetők): nektarinnak.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A Társadalom egy széken ült, lehajtott fejjel, ingben, mellényben, kordnadrágban, zsírosodó haja a homlokába volt fésülve. Nem is vette észre, hogy megjelent a Hold. Fekete selyemkaftánját széles, ezüst szegély díszítette, és tükörfényes katanáját a magasba emelve kiáltott fel: „Én vagyok a Hold!” Ekkor azonban a másik irányból egy megtermett, félmeztelen alak lépett elő, szőke, göndör haja félhosszú, ajka húsosan élveteg. „Én vagyok a Bűn!” – mondta fátyolos hangon, erőlködés nélkül, mégis mindenki hallhatta. A Bűn és a Hold lassan körözni kezdett a Társadalom körül, a Hold katanája ütemesen ütődött neki a selyemkaftán fémdíszeinek, a Bűn egy kolompot vett elő valahonnan, a zaj egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor hirtelen felpattant székéről a Társadalom, fejét a magasba emelte, a Hold és a Bűn megdermedtek körülötte, és mint a farkasüvöltés hangzott fel: „Én vagyok a Társadalom!” A Hold arcán továbbra sem tükröződött semmilyen érzelem, szemei, azok az öreg szemek, viszont mindent tudóan néztek körül: „A Bűn eluralkodott a Társadalmon.” A Bűn, ajkán halvány, ám gúnyos mosollyal még egy kolompot húzott elő, és a Társadalom kezébe nyomta, húsos ajkát a füléhez érintve valamit súgott neki, majd felnézve, kissé rekedten mondta: „Ez pedig a Hold tánca.” A Hold, mint akit hipnotizáltak, táncolni kezdett, katanáját két kézzel a feje fölött rázta, egy helyben állva körözött a csípőjével, miközben a Bűn és a Társadalom ütemesen kolompolt. Csak a szemében látszott a fájdalom.

Nem dicsekvésből mondom, de ez a könyv annyira friss, hogy még szinte ropog. Az intézményi közgazdaságtan két híressége, Daron Acemoglu és James A. Robinson arra a nagyon nyilvánvaló, ugyanakkor létfontosságú kérdésre kísérel meg választ adni, hogy miért gazdag az egyik ország, és miért szegény a másik: Why Nations Fail (Miért vallanak kudarcot a nemzetek, New York, Random House, 2012, nagyon várjuk a magyar fordítást). A könyv összegzés: koherens elméletet vázol fel, és támasztja azt alá történelmi példák garmadájával (a válaszok egy része pl. már Acemoglu tanulmánykötetében is megjelent). A gazdagság és szegénység okai különösen annak a fényében meghökkentők, hogy látványosan éles határvonal választja el őket egymástól: Nogales városát az USA és Mexikó határán drótkerítés szeli ketté. A határtól északra az emberek háromszor annyit keresnek, mint a határtól délre, évekkel tovább élnek, iskolázottabbak, kevésbé fenyegeti őket a bűnözés, jobbak az utak, és a sort még folytathatnánk. Pedig a két Nogales lakóit összeköti a származás, a nyelv és a kultúra. A másik meghökkentő jelenség, hogy bizonyos esetekben a gazdasági különbség régi és tartós jelenség, mint a fenti amerikai példában, máshol azonban viszonylag friss: Észak- és Dél-Korea, vagy Zimbabwe és Botswana lakóinak átlagkeresete között a különbség több tízszeres. Miért sikerül az egyiknek, ami a másiknak nem?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gergő a lehullott leveleket rugdosva válaszolgatott, miközben kézen fogva sétált Jakabbal az öregek otthona felé. Az őszi szünetben mindig haza szokott ugrani Győrbe, a szüleihez. Jakab is szerette, hiszen a nagyi mindig sütivel tömte, és tévézni is szabad volt minden ebéd után. Gergő már megtanulta, hogy erre a pár napra fel kell függesztenie nevelési elveit, hagyni kell, hogy a nagyszülők kényeztessék az unokát, majd Pesten visszatérhetnek az egészséges étrend és a sok olvasás receptúrájához. És ha már rokonlátogatás, akkor be kell nézni a dédihez is, aki szerencsésen felépült a combtörésből, de már senki sem látta tanácsosnak, hogy egyedül éljen, Gergő szülei nem nagyon akarták magukhoz venni, így maradt az öregek otthona. Szerencséjük volt, épp lett üresedés, és a presbiter szólt, régi családi kapcsolat, az egyik nagy-nagybácsi szuperintendens volt anno, letették a foglalót, és a dédi már költözhetett is. Kevés bútor fért az apró szobába, főleg a dédi hatalmas bútoraiból, egy fotel, egy éjjeliszekrény meg egy akasztós. Mintaszerű rend és tisztaság volt, a dédi minden reggel gyönyörűen beágyazott és feltette a csipkés terítőket, aztán csak ücsörgött a karosszékben. Várt. Hát ezért volt muszáj meglátogatni.

Régóta bíztattak, hogy olvassam el ezt a könyvet, és nagyon örülök, hogy végre megtettem. Jung Chang Vadhattyúk című önéletrajzi műve (Budapest, Európa, 1994; az angol eredeti: Wild Swans, London, Simon & Schuster, 1991) nagyon hosszú, nagyon rettenetes, de nagyon fontos. Kína történetét meséli el a két háború közti köztársaság hadurak okozta káoszától, a japán megszálláson keresztül, a Kuomintang és a kommunisták polgárháborúján át egészen Mao diktatúrájának kiépüléséig és tombolásáig, sőt egészen Mao haláláig és Teng mérsékeltebb uralmának kezdetéig. De egyben családregény is, hiszen három generáció, a még a hagyományos Kínában felnőtt, elkötött lábú, ágyasnak eladott nagymamáé, a régi világot teljes egészében elutasító, kommunista funkcionáriussá váló, és akként megkínzott anyáé, valamint a működő kommunizmusban felnőtt, de annak embertelenségére fokozatosan rádöbbenő, és a végén Kína börtönéből a szabad Nyugatra kijutó lányé. Bár az apa és a fiútestvérek is fontos szerepet kapnak, a könyv mégis alapvetően női történet: ha azt képzeljük, hogy a 20. század rettenetes volt, akkor tudnunk kell, hogy a teljesen kiszolgáltatottak, azaz a nők és a gyerekek számára még annál is iszonyatosabb volt. A könyv rengeteg gondolatot indított el bennem, szokás szerint hármat emelnék ki: az intézmények szerepét, a kommunizmus vallásszerűségét és az információ hatalmát.

A legtöbb volt és jelenlegi egyetemista utálja a HÖK-öt, és vagy korruptnak vagy tehetségtelennek, esetleg mindkettőnek tartja a tagjait. Az ELTE Társadalomtudományi Karát balos fészeknek szokták tartani, annak ellenére, hogy Molnár Attila Károly még mindig docens az intézményben. A kari lapot, a Tátkontúrt, a TáTK HÖK elnöke adja ki felelős kiadóként. A Hallgatói Hálózatról és a felsőoktatási törvényről szóló cikket a sajtószabadság - mint balos érték - legnagyobb dicsőségére az elnök még a megjelenés előtt letiltotta. Az ügy nyomán kialakult botrány miatt lemondott a főszerkesztő, valamint a cikket író rovatvezető. A főszerkesztői posztra egy hétfő este írta ki a pályázatot a HÖK, és még azon a héten pénteken kellett leadni az anyagot. Nyilvánvaló, hogy személyre szabott pályáztatás történt, még akkor is, ha végül azt választották meg főszerkesztőnek, akit a szerkesztőség is támogatott, Ez persze nem garanciája sem a minőségnek, sem a hatalommal szembeni bátor kiállásnak.

A Sárdobáló a következőkben szerkesztetlenül közli Teczár Szilárd letiltott cikkét. 

Rögtön az elején a már korábbi coming out öles ismétlése következik: radnótisok vagyunk. Ezért senkit sem hagy közülünk hidegen, hogy a kormánynak hála az ország egyik legjobb iskolájának veszélybe került a fenntartása. Nem nagy összegről van szó, mindösszesen 22 millió forintról. Ennyi pénzre lenne szükség az iskola féléves rezsijének kifizetéséhez.

Mindez a felsőoktatási törvény változtatásai miatt, ami majdnem három milliárd forintot vett el a Radnótit is fenntartó ELTE-től, ami a kiesett bevétel egy részét tovább hárította.  Az ismétlés kedvéért: arról a felsőoktatási törvényről van szó, amely részeként Orbán Viktor egy hónappal a jelentkezési határidő előtt egy személyben döntött a keretszámokról, valamint vezetett be tandíjat. (Ordas hazugságként ezt próbálják költségtérítésnek hívni.) Orbán Viktor a legrosszabb társadalom-mérnöki hagyományokat követve döntött arról, hány jogász, közgazdász kell az országnak - fittyet hányva a spontán piaci folyamatokra. (Később olyat is mondott, hogy szerinte nincs szükség államilag finanszírozott jogászképzésre.) A szólamokkal ellentétben a mérnöki képzések sem járnak jól az újraosztással. Mostanra elkezdtek beérni oktatáspolitika legfinomabb gyümölcsei is: a pénzhiány lecsorgott az ország legjobb középiskoláihoz: a Radnótiba, a Trefortba és valószínűleg az Apáczaiba is.

A Radnóti vezetése adománygyűjtésbe kezdett, hogy sikerüljön legalább ezt a félévet kibírni valahogy. Természetesen ez nem megoldás hosszútávon, hiszen egyszer-kétszer össze lehet kalapozni a pénzt, többször nem nagyon. Ráadásul ha a kormánynak megtetszik a dolog, könnyen kontraproduktív lehet az egyszeri civil lelkesedés, és magára hagyhatja az iskolá(ka)t.

Az Orbán-kormány elméletileg szereti az elitiskolákat, mégis a legjobbakat kezdi el tönkretenni.

Alább olvasható az adománykérő szöveg:

Tisztelt Szülő! Tisztelt Öregdiák!

... Levelünket az iskola váratlanul kétségbeejtővé vált pénzügyi helyzete szülte. Segítségért fordulunk Önhöz, mivel intézményünk most igazán nagy bajba került.
Az állami költségvetés 2,7 milliárd forintot vont el fenntartónktól, az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől. Ennek következtében az egyetem 2012 januárjától az iskolára terhelte közüzemi díjaink felét, 22 millió forintot. Az állami költségvetésből a hosszú ideje igen sikeresen működő oktatás alapjául szolgáló iskolaszerkezetet eddig is csak szűkösen tudtuk fenntartani. A tantestület sok külön munkával, továbbképzésekkel, a szaktudása más iskoláknak történő értékesítésével, a felnőttoktatásban való közvetlen szerepvállalással, pályázatokon való részvétellel sokat tett azért, hogy bevétellel pótolja a hiányokat. A mostani 22 milliós újabb teher azonban képtelen helyzetbe hozta intézményünket.
A nemrég elfogadott köznevelési törvény és az alakulófélben lévő új Nemzeti Alaptanterv előírásainak megfelelően a jövőben mindenképpen újra kell gondolni oktatási szerkezetünket. Várhatóan az iskola finanszírozási rendszere is változik. De tanév közben nem oldható meg semmiféle átszervezés azért, hogy a közüzemi díjakat fedezni tudjuk.

22 millió forintos gyors segélyre lenne szükségünk.

Úgy gondoljuk, lehetnek ismerősei, akik helyzetüknél fogva megtehetik, hogy az ország második legeredményesebb tehetséggondozó iskolájának egyszeri, nagyobb összegű támogatást adjanak. Kérjük, keresse meg azon ismerőseit, akiknek cégükön, vállalatukon keresztül lehetőségük van támogatást adni, s kérje segítségüket. Ez biztosíthatná, hogy diákjaink ne szakadjanak el a minőségi oktatástól addig sem, amíg a 2013-tól érvényes finanszírozási módok és keretek tisztázódnak.
Sok ezer szülő, öregdiák, patronáló támogatta eddig is az iskolát az alapítványon keresztül adója 1%-ával vagy kisebb-nagyobb egyéni felajánlással. Ezt – ezúton is megköszönve − persze a továbbiakban is örömmel vesszük.
Részletes tájékoztatást tudunk adni a kialakult helyzetről, a támogatás módjairól, és meg tudjuk válaszolni a felmerülő kérdéseket március 20-án 18 órakor az iskola dísztermében. Az igazgatóság mellett jelen lesz az iskolát támogató alapítvány képviselője és a szülői munkaközösség elnöke is.

Részvételére számítva, közreműködését köszönve, tantestületünk és diákjaink nevében üdvözli

Tomcsányi Péter igazgató és az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola Vezetősége

ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola Alapítványa
K&H Bank 10200940-21515853

Nemzetközi utaláshoz:
IBAN: HU61 1020 0940 2151 5853 0000 0000
Swift kód: OKHB HU HB

A címbéli párbeszéd minden gyerekes családban előfordul, szinte minden nap. A szülők előbb-utóbb beletörődnek, és legfeljebb akkor kapják fel a fejüket, amikor kiderül, baj van. Hányszor fordult elő, hogy csak ilyenkor találkoztak a tanárral, és szembesültek azzal, hogy a gyerek hónapok, vagy évek óta nem teljesít. „Ha ezt előbb tudom …” De tényleg fontos, hogy előbb tudjuk? Van közvetlen hatása a szülőnek a gyerek teljesítményére? Mert ha van, érdemes lenne megvizsgálni, nem a szülők tájékoztatása-e az egyik legolcsóbb módja az iskolai teljesítmény növelésének. Mit tesz isten, ezt is megvizsgálták már, Peter Bergman az Egyesült Államokban.

Véletlenszerűen kiválasztott gyerekek szüleinek a kísérletben részt vevő tanárok több információt juttattak el, míg a kontrollcsoport tagjai csak a hagyományos módon értesültek gyerekük előrehaladásáról. A többletinformációnak pontosan meg volt szabva a formája, és email-ben, sms-ben, telefonon kapta meg a szülő. Értesítették az el nem készített feladatokról, a küszöbön álló dolgozatokról és azonnal a megszerzett jegyekről is. Az eredmények egyértelműen javultak, bár nem minden tárgyból egyformán (leginkább matekból, míg angolból nem feltétlenül). De az is kiderült, hogy a szülők eleve nem voltak tudatában, hogy ilyen információs szakadék tátong köztük és az iskola között. Eddig inkább elhitték, hogy gyereküktől mindent megtudnak, ezután azonban sokkal jobban igényelték az iskola tájékoztatását, pl. gyakrabban jártak el szülői értekezletekre, fogadóórákra. Igenis hajlandóak voltak többet fektetni az információszerzésbe, ha annak látták értelmét.

Az elektronikus napló elterjedése nyilván sokat segít. De lehetne a funkcióit bővíteni. A dolgozatokat ezen keresztül is be lehetne előre jelenteni. És nem attól kellene félteni az alsós tanítókat, hogy nehéz szöveges értékelést írni a tanítványaikról. A tanárok alulfizetettek és túlterheltek. De nem attól kell megóvnunk őket, hogy értesítsék tanítványaik szüleit arról, amit azoknak tudniuk kell. Hogy miben segíthessenek a gyereküknek.

(Special adviser: Paradise Lost)

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Fénytelen, nyúlós reggel volt, februárhoz képest enyhe, nem is esett, de mégis kellemetlen, pont annyi széllel, ami megtalálja a rést a sál és a kabát között és pont annyi felhővel, ami leszorítja a szmogot. A Déli lépcsőin a szokott tömeg, munkába, iskolába, a metróbejáratnál összesűrűsödve. A boltok is már nyitnak, az eladók fásult arccal rakják ki a nejlonharisnyákat és a telefonelőlapokat. A kocsma előtt már isznak néhányan. A kövezet a szürke és a fekete különböző árnyalataiban, hol cuppog, hol csúszik, a szélcsendes szegletekben enyhe húgyszag. A néni az egyik oszlopnak dőlve álldogált, néha kicsit ellökte magát a hátával, ilyenkor imbolygott majd visszasimult a kőlaphoz. „Ennivalóra kérek. Ennivalóra kérek.” – ismételgette halkan, mintha csak magának, a jobb kezét kicsit előretartva, bizonytalanul. Bal kezében vékony szatyor, kabátja egyszerű, de tiszta, fején főkötő. Tekintetét nem emelte a járókelőkre, bárki láthatta, mennyire szégyelli magát, de szinte alig valaki látta a reggeli forgalomban. Minden jel szerint őt lepte meg a legjobban, amikor hárman körülfogták.

A harmadik világ szegényeinek segélyezését szokás erkölcsi kérdésként megközelíteni. Az emberi szenvedés mellett nem lehet érzéketlenül elmenni, nekünk, akiknek adatott, kötelességünk segíteni nekik, akiknek nem. Ez eddig rendben is van, de ettől még érdemes megvizsgálni, hatékony-e a segítség. Mert sok esetben nem az. Pedig lehetne. Tehetnek-e a szegények arról, hogy szegények? És ha igen, jár-e nekik a segély? Kellemetlen kérdések, hiszen könnyű belecsúszni a szegényellenességbe, ne adj isten, a rasszizmusba. Ezért célszerű a kérdést tudományos alapossággal megvizsgálni. Menjünk el, mondjuk, Indonéziába és vizsgáljuk meg, mire jó a segély.

Szerencsére ezt már mások megtették helyettünk. A kísérlet során véletlenszerűen kiválasztott községeket ösztönözni próbáltak a jobb teljesítményre, másokat pedig nem. Minden község először azonos mennyiségű segélyt kapott, és ugyanazokat az információkat. Elmondták nekik, mire lehet és érdemes költeni a segélyt (pl. oltások vagy iskoláztatás), és azonos módon kérték tőlük év végén az eredményességi adatokat. Az „ösztönzött” községek azonban azt is tudták, hogy a következő évi segély 20%-át körzetenként a legjobban teljesítő községek között osztják el, és csak a maradékot kapja a többi. A „nem ösztönzött” falvak segélyösszege fix maradt évekig. Az eredmény nem meglepő, de megnyugtató. Az ösztönzők működnek, az „ösztönzött” falvak teljesítménye javul. Nem csoda történt, a különbség három év alatt nem óriási, de világosan megmutatja, hogy érdemes okosabban elkölteni a segélyt.

Figyelem, falvakról volt szó. Mielőtt ezt valaki kivetíti egyénekre, azt tanácsolnám neki, végezzen hasonló kísérletet. Van-e hatása, ha van, mekkora, és milyen áron. Mert ideje lenne rájönni, hogy a társadalompolitikai döntések előtt érdemes tudományos kutatást végezni. És az alapján dönteni, nem zsigerből.

(Special adviser: Paradise Lost)

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Beszéljünk a cigányokról. Mert hogy túlszaporodnak „minket”. Hiszen a segélyből élnek, az meg, ugye, annál több, minél több a purdé. „Minek dógozzak, ha a faszomból is megélek” – mondja az egyszeri cigányember  minden rasszista rémálmában. Vagy vágyálmában? Mert ha így van, akkor egyszerű az ügy, nem kell segélyt adni, sőt, meg kell szorongatni őket, hiszen ez a „mi” országunk, végül is. A dolog persze nem ilyen egyszerű, bár nem is bonyolult, csak hát megint azok a fránya tények. Csak azok ne avatkoznának folyton bele. Mert miért is szülnek többet a cigányok? Hát először is, nem szülnek többet. Mármint nem „a cigányok”. Hanem a szegények szülnek többet. Száz éve „a magyarok” szültek többet, főleg a szegény, írástudatlan, munkanélküli magyarok. De ahogy akkor ők, úgy a mostani szegények is valójában egyre kevesebbet szülnek. Miért?

Azért mert a nőknek alapvetően még most is két eltérő opciójuk van. Szülnek vagy dolgoznak. Aki szül, az nem dolgozik? Inkább fordítva: aki nem dolgozik, az szül. Indiában három évig vizsgálták, mennyit szülnek a falusi nők. És hogy mitől változtatnak a stratégiájukon. Az eredmény egyértelmű: ha úgy érzik, javulnak az esélyeik a munkavállalásra, akkor kevesebbet szülnek. Egyrészt a munkavállalással keresethez jutnak, ezért nem szükséges hamar férjhez menniük. Másrészt, ha a javuló esélyek tartósak, akkor jobban megéri tovább járni iskolába, így tovább javítani az esélyeket, és még később férjhez menni. Nem kulturális sajátosságokról van szó, és főleg nem „fajiakról”. Egyszerű ösztönzőkről. Ha a szegény nőknek van kitörési esélye, egyre többen ragadják meg, később mennek férjhez és ezzel csökken a szülési hajlandóságuk.

Mi a teendő? Az indiai kísérlet szervezői aktívan segítették a munkához jutást: a szegények információkban is nagyon szegények. Nem tudják, mire van lehetőség, ezért nem keresnek aktívan munkát, és nem tudják, mihez milyen képzettség kell, ezért nem értékelik az iskolát. Ezen nem könnyű segíteni, de nem is lehetetlen. Picit talán emberhez méltóbb, mint cigányozni.

(Special adviser: Paradise Lost)

Kolbenheyer kommentpolitikája