Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Dávidnak rossz előérzete volt az esti megemlékezéssel kapcsolatban. Pedig az egész eddig marha jó volt, a mai nap pedig egyfajta csúcspont. Persze délben azt hitte a Masszadánál, hogy bele fog halni az égető napsugarak ontotta embertelen hőségbe, de délután a Tel Aviv-i strand, pontosabban az ott napozó csajok látványa kárpótolta mindenért. Nyilván tudta, hogy a Szochnut nem turistautat szervezett nekik, és hogy mindennek ára van, nem is berzenkedett ellene, csak valahogy úgy érezte, a dolog nem teljesen kóser. Másnap mennének a Yad Vashembe, és arra elő kell készülni, mondta a vezetőjük, a nagyszájúan jópofa, de rettenetesen korlátoltan cionista Beni, na, nem intellektuálisan, hiszen az eseményekről eleget fognak holnap hallani a múzeumban, hanem lélekben és érzelmekben, mert az a hely nem egyszerű tudományos műhely, de a zsidóság valamilyen esszenciája. Hát éppen ettől tartott Dávid, aki nem igen szeretett magára mint túlélőre gondolni (oké, túlélők unokájára), és mindig is valahogy perverznek érezte elfogadni a rasszista logikát: zsidó az, akit üldöznek a zsidóságáért. Ezért hagyta ki anno az osztálykiránduláson is Auschwitzot.

A poszt előzményeit itt és itt olvashatod.

Ez egy Fülke- poszt

− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.

Nem kerülgethetem tovább a forró kását, megpróbálom szavakba önteni, miért vagyok katolikus. Két oka van: a szabad akarat és a bűnbocsánat. Ha valaki megbarátkozik a Gondviselés gondolatával (hogy miért is tenné ezt, azt egyelőre tegyük még zárójelbe), akkor elég hamar beleütközik a mindenhatóság és a szabad akarat paradoxonába. Mert, hogy az egyiknek szükségszerűen ki kell zárnia a másikat. Nem fogom megoldani a paradoxont, csak kikerülöm, de a számomra leghitelesebb úton. Egyszerűen nem látom értelmét az egész teremtésnek, ha minden óraműszerkezetként jár a kiszabott úton. Ha a kereszténység egyik fő üzenete a szeretet, akkor őszintén szerető felekre van szükség, az pedig lehetetlen előre eltervezve. A mindenhatóság igazi ismérve talán éppen a saját mindenhatóság felfüggesztésének képessége: a szabadság adományozására való képesség. Csak a szabad akarat magyarázhatja a világban fellelhető töménytelen gonoszságot, de csak ez magyarázhatja az érdek nélküli jóság hihetetlen csodáit is. A mindenhatóság fennmarad azonban egy lényeges ponton: nagyon úgy tűnik, hogy az ember, gyarlósága okán, képtelen egyedül visszatalálni a teremtőjéhez, ehhez annak segítsége, az isteni kegyelem szükséges. A meghívás mindenkinek szól, de vissza is lehet utasítani.

Ez egy Fülke- poszt

Kormányunk előszeretettel folyamodik a ráolvasáshoz, múlt héten ennek két szimbolikus példájával is találkozhattunk. Országunk neve Magyar Köztársaságból Magyarországra változott, Alkotmány helyett pedig Alaptörvényünk lett. A változások azonban nem alkotnak rendszert, legalábbis nem a szerzők szándékai szerint. A legrendszerszerűbb maga az oktrojálás módja: nem tudjuk, kik találták ki, nem tudjuk, miért, és azt meg végképp nem, miért nem lehet ezekről a dolgokról beszélni a nép választott képviselőivel. És persze rendszerszerű maga a szómágia: a valóságot az elnevezések megváltoztatásával alakítjuk át. Ha mi adunk nevet a dolgoknak, azzal majdnem teremtővé léptünk elő. A Fidesz nyomot akar hagyni maga után, nagy, széles nyomot: ha ő ad nevet az országnak és a legfontosabb jogszabálynak, az bizony legalábbis elefántcsapás. A szavak hatalma óriási, de pont ezért zavarba ejtő, ha a teremtő aktus kiszámíthatatlan. Mert a két változás irány nagyon is különböző.

A poszt előzményét itt olvashatod.

Ez egy Fülke- poszt

− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.

Még mindig nem arról fogok írni, hogy én miért vagyok katolikus, de már közeledünk a válaszokhoz. Én azért is vagyok katolikus, amiért a többiek, ezt próbálom az alábbiakban összefoglalni. A katolikusok jelentős része annak született. A kérdés itt tehát az, hogy miért tartanak ki az egyházuk mellett, mindaz ellenére, amit múltkor leírtam. A válasz nem egyszerű lustaság vagy gyávaság, hanem az emberi kapcsolatok működési elvében keresendő. Az ember közösségi lény, néhány ritka kivételtől eltekintve csak közösségben képes teljes életet élni. Az irodalom nem elhanyagolható része pont arról szól, hogy lehetetlen kivonulni a társadalomból, akár csak képletesen is: senki sem teheti meg büntetlenül, hogy nem veszi figyelembe a társadalom szabályait, akármilyen ostobák is azok. A tragikus hősök bukása okozza a katarzist: a tanulság nem csak a hős igaza, de szükségszerű bukása is egyben. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a közösségből való kilépés ára iszonyúan nagy, ráadásul éppen azok esetében a legnagyobb, akik oszlopai egy adott közösségnek.

Ez egy Fülke- poszt

Előre szólok, hogy politizálni fogok, még ha messziről futok is neki. A gondolatok nem a sajátjaim, csak aktualizálom őket. Mékli Attila beszélt az időről az újévi misén, az ő gondolatmenetéből indulok ki. Azt gondolnánk, hogy az idő iránya egyértelmű, a múlt volt régebben, és a jövő áll előttünk. A valóság azonban most is bonyolultabb. Mert a múlt nem a megtörtént, hanem a megkonstruált valóság. A múlt sohasem volt, hanem mindig lesz. Most döntjük el, hogy mi is történt régen, sőt, valójában újra és újra eldöntjük, és döntéseink következtében a múlt folyamatosan alakul, változik. Konkretizáljunk? Mi történt 1989-ben? (Nemrég még olyanokat kérdeztem volna, hogy mi történt 1956-ban, 1944-45-ben vagy 1920-ban, hiszen azt hihettük, ezek a mi személyes múltunk legmeghatározóbb konstrukciói, és ezek értelmezése mentén szakad kis hazánk két vagy több táborra. De azóta tudjuk, hogy az, ami húsz éve történt, amire minden felnőtt emlékezhet, az a múlt is alakítható.) Lehet, hogy nem demokratikus fordulat, alkotmányos forradalom, hanem csupán hatalomátmentés, egy zavaros átmenet kezdete történt akkor? Természetesen lehet, hiszen megtanultuk, kétharmaddal mindent lehet. A múlt megváltoztatása kulcskérdés, hiszen ez magyarázhatja csak a jelent. A változtatás azonban nem értéksemleges, erkölcsi minősége, vagy épp minősíthetetlensége van. Amikor beemeljük a múltunkba a magyar antiszemitizmust, akkor megmagyarázzuk a jelen holdkóros összeesküvés-elméleteit és cigány-ellenes kirekesztését. Ez erkölcsi minőség. Amikor elhazudják a 20. század negyedik magyar forradalmát (1918, 1945, 1956 után), akkor meg akarják magyarázni az öntörvényű akarnokság ámokfutását. Ez erkölcsileg minősíthetetlen.  De a múlt nem játékszer.

Ez egy Fülke- poszt

− Te miért lettél katolikus?
 −  Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.

Katolikus vagyok, a saját választásomból. Ahhoz szoktam, és a barátaim is ahhoz szoktak, hogy a dolgokat meg kell magyarázni. Márpedig első nekifutásra könnyebbnek látszik megmagyarázni, miért ne legyen az ember katolikus. A katolikus egyház elriasztó intézmény, álláspontja néhány kérdésben olyannyira kártékony, hogy elég könnyű megérteni az antiklerikális indulatokat. A papi nőtlenség, a női papság, a fogamzásgátlás és a homoszexualitás az a négy téma, amit nyugodtan nevezhetnék az egyház halálos bűneinek is, hiszen az ezekben elfoglalt álláspontja nem csak saját népszerűségét ássa alá, de emberi életeket nyomorít meg.

Újabb Áttekintések-könyvet olvastam, talán a legkevésbé sikerültet eddig, de nem a legkevésbé izgalmasat. Hans Küng A katolikus egyház (Budapest, Európa, 2005; az angol eredeti: The Catholic Church, London, Weidenfeld & Nicolson, 2001; de a fordítás a német kiadás alapján készült) című könyve ugyanis nagyon furcsa öszvér. Küng az egyház által elhallgattatni próbált katolikus pap és teológus, nehéz meghatározni, hogy belső, avagy már külső kritikus. Ez önmagában egyáltalán nem baj, sőt, főleg, hogy a bevezetőben hosszan ír erről, és a szempontjairól. A baj inkább az, hogy mintha nem döntötte volna el az elején, hogy mit is akar megírni. Mert a könyv hol semleges történetírói elbeszélés, hol a jézusi etikából kiinduló morális fejtegetés, hol meg szenvedélyes vitairat. Másrészt számomra nem sikerült igazán egybegyúrni a történész és a teológus szerepét sem: ilyen karcsú kötetben inkább zavar, mint eligazodni segít, hogy az egyházról hol mint történeti-társadalmi képződményről, hol pedig mint a hitigazság hordozójáról (vagy épp elárulójáról) olvasok. Az előbbi szál elvarrása ráadásul eleve nagyobb történetírói eleganciát igényel, kétezer év történéseibe beágyazni az egyházat nem lehet suta korfestő mondatokkal. Mindezek okán a könyv legérdekesebb része az utolsó két fejezet: a 19. és 20. század katolicizmusa. De még itt is lehetetlen szétszálazni a történeti és az etikai leírást, valamint a vitairatot.

Ez egy Fülke- poszt

Egyesek szerint nincs is igazi konzervativizmus Magyarországon. Szerintem van, hiszen ha Descartes nyomán az elmét fogadjuk el a lét bizonyítékaként, akkor az elmebajt is el kell fogadnunk az elme bizonyítékaként. Márpedig a jobb sorsra érdemes magyar konzervatív média a skizofrénia akut tüneteit produkálja manapság. Példaként főleg a Konzervatórium minapi posztjára fogok hivatkozni, de bárki bátran beleolvashat a Mandinerbe is, ott sem jobb a helyzet, sajnos, tegyük hozzá őszintén, lévén mi is egykori nagy rajongói nevezett orgánumoknak, hogy még az egyre kevésbé vicces stílusukat is utánozzuk kicsinység. Nehéz dolog lehet persze udvari ellenzéknek lenni, beleharapni az enni adó kézbe, de mit tegyünk, tényleg többet vártunk a jobboldali ifjúságtól (ami persze Churchill szerint fogalmi képtelenség, de egy vérbeli reakciósnak sem kell, hogy mindig igaza legyen, nemdebár?). Szóval azt írja a Konzi (dióhéjban), hogy bár a Fidesz-kormány nem túl elegáns, azért a marihuána-füstbe burkolózó dinnye-ellenzék még nagyobb marha. Csorog a könnyem, annyira vicces.

Ez egy Fülke- poszt

Én sose voltam proteszt-szavazó. Sosem kizárólag valaki/valami ellen, hanem mindig egyben valakire/valamire szavaztam. Nem egyszerűen leváltani (elzavarni?) vagy épp megőrizni (bebetonozni?) akartam a kormányt, hanem módosítani. A választásokon látható szereplők küzdenek egymással a szavazatainkért. Nem csapom be önmagam azt állítva, hogy a programjuk racionális összevetése alapján döntöttem, hanem szembenézek azzal, hogy az általuk kínált érzelmekkel azonosulva választottam. De az érzések éppúgy azonosíthatók, akár a gondolatok, még ha nem is mindig lehet őket olyan pontosan szavakba önteni, de hát ezért használnak a pártok is képet, zenét, arcokat. Az azonosítható érzelmekre mindig rá lehet, sőt rá kell kérdezni. Ezt választottad? Miért ezt választottad? Aki ezeket a kérdéseket nem teszi fel magának, és nem próbál meg válaszokat is keresni, az nem tudatos állampolgár, az nem él az alkotmányos jogával, hanem felelőtlen handabandázó, aki visszaél a demokráciával. Sose szavazz tiltakozásból. Mindig tudd, mire akarod lecserélni azt, ami nem tetszik. (Ha a felkínált választékban nincs az ízlésedhez tökéletesen passzoló, ne ess kétségbe, nyisd ki a szemed, és élvezd a megérkezést a valóságba: a krémes sosem olyan finom, mint gyerekkorodban képzelted.)

Andor már bejelentette, úgyhogy csak kullogni lehet az események után: új blog indult, a Fülke.

Amikor Andor először felhívott az ötlettel, nem tetszett. Még most sem tisztultak le az érzéseim ezzel kapcsolatban, de a Sárdobáló nagy erénye (és persze szlogenje) az volt, hogy mi nem értünk egyet a legtöbb dologban, de abban igen, hogy ezt elfogadjuk. Éljen hát a Fülke!

Írni fogok. Írni fogok a Fülkére (-be?), de maradok itt, a Sárdobálón is. A Fülke kimondottan közpolitikai blog, megállapodásunk alapján oda én is (újra) közpolitikai posztokat fogok írni. De kiteszem őket ide, a Sárdobálóra is. És természetesen itt tovább fog futni két saját rovatom, a Kolbenheyer olvas és a Kolbenheyer ír.

A közpolitikát továbbra is tágan értelmezem: fogok írni vallásról nemzetről, társadalomról. Nem vagyok újságíró, nem híreket szállítok. A véleményemet írom le, szigorúan arról, amiről van. Az olvasó pedig eldönti, hogy megfontolja, visszatér, vitázik, vagy éppen továbbáll. Szíve joga, ez itt (két) szabad blog.

Aki velem/velünk marad, azt kérem, bátran szóljon hozzá. Továbbra is gondoskodni fogok arról, hogy a kulturált vita feltételei fennmaradjanak.

Boldog új évet!

Kolbenheyer kommentpolitikája

Kedves Olvasóink,

Akik Hiányoltatok Minket Az Elmúlt Sok Hónapban, és kénytelenek voltatok beérni a kitartó, ám ritkásan megjelenő kolbenheyer-posztokkal, tehát kedves olvasóink,

új blogot indítottunk! Nagyratörő elképzeléseink vannak. Az én posztjaimmal indítunk, mert az indítás mindig nehézkes, de minél többen lesztek, annál több régi Sárdobáló-szerző is aktivizálódik. Valójában már most dolgoznak az új cikkeken, de csak úgy a vakvilágba nem rakják ki őket.

És lesznek új szerzők is. Már vannak is. Egyre jobb, mi?

Gyertek, olvassátok, mit mond a Fülke, ahonnan minden forradalom indul.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Ozorai-Kis Leóna, eredetileg persze Leonóra, a barátainak pedig csak Lelli, még egyszer belenézett a nagy előszobai tükörbe, mielőtt kiviharzott az ajtón. Megigazította festett vörös haján a napszemüveget, és megpördülve végigsimított a sztreccsnadrágján. Minden tökéletes, már ha eléri a vonatot. Felkapta a laptop-táskát meg a kis hátizsákot, és nekiiramodott. Nagyon nem izgult, mert tudta, hogy Vaczulik, az osztályfőnök-helyettes már egy fél órája ott dekkol a Keletiben, nála vannak a vonatjegyek és az osztálynévsor is. Neki csak be kell libegnie, mosolyogni, fogadni a bókokat (a lányoktól szóban, ahogy megdicsérik az irigyelt ruhadarabjait, a fiúktól a fenekén végigsikló izzó tekintetek képében), felszökkenni a vonatra, lehuppanni egy ülésbe és a laptopot felcsapva megírni a pályázatot, aminek ma éjfélkor van a leadási határideje. Az osztálykirándulás sínen van, csak ügyesen kell szervezni. Lelli elégedetten mosolygott, ahogy mindig szokott, de szerencséjére ezt a külvilág mindig magabiztos, ám de kedves gesztusnak vélte. Elbocsátotta az utolsó hódolót, a kalauzt és egyéb gyakorlati kérdéseket Vaczulikra hagyta, és belemélyedt a pályázat rejtelmeibe. Két és fél óra az intercitiyvel Sopron, az pont elég lesz.

Az évfordulóra sokan írtak, de kevesen ilyen alaposat. Bernd Greiner 9/11 című könyve (München, Beck, 2011; magyar fordítás egyelőre nincs) nem elsősorban a gyászos nap leírása, bár annak sem utolsó, ezzel is eloszlatva az ostoba összeesküvés-elméletek keltette homályt (nekem legalábbis sosem volt eddig türelmem végigbogarászni, hogy ki, mikor, hol volt aznap). Bemutatja a tetteseket is, és nem csak a tizenkilenc gyilkost, hanem Oszama Bin Laden és az Al Kaida eredettörténetét is. A könyv kétharmada azonban a következményeket veszi számba: az afganisztáni és az iraki háborút, illetve az amerikai (és általában a nyugati) demokráciákra gyakorolt hatást. És a kép ettől igazán lesújtó. A könyv – nagyképűen fogalmazva – Leitmotiv-ja a félelem: ez mozgatja a politikusokat akkor is, amikor a tömegek félelmével játszva aláássák a demokrácia alapjait, leginkább azt, hogy képesek legyünk beismerni, ha hibáztunk. Vizsgáljuk meg mi is a félelem három aspektusát: a hidegháborús félelmet, az inkompetencia félelmét és a félelmet mint politikai eszközt.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A levegő már hűvös volt, de a nap gyönyörűen sütött az arany és vörös levelekre. Winkler Márk, az irodalomtudományok (germanisztika) doktora kigombolta a kabátját és meglazította a sálját, ahogy lassan sétált a többiekkel a ravatalozóból a sírhelyig. Körülötte csupa ősz fej, jórészt kollégák kísérték el Vermes professzort utolsó útjára, de friss PhD-ésként Márk is kötelességnek érezte témavezetője előtt még utoljára tisztelegni. A temetésnek is szezonja van, gondolta, ahogy a nyugdíjas egyetemi emberek beszélgetését hallgatta: míg ő így harminc környékén most szinte kéthetente esküvőkre jár, azok leginkább temetéseken találkoznak, és sokat tudóan bólogatva veszik számba fogyatkozó társaságukat. A pap elmondta az áldást, a koporsót leeresztették, mindenki kondoleált az özvegynek, Márk kezet rázott még néhány idős kollégával, aztán elindult ki a temetőből, lefelé a dombon. A szülővárosában (és Vermes professzoréban, mert azt kérte, ott temessék, a családi sírboltba) mindig furcsa érzés fogta el, mintha nem is ő lenne az ismerős házak között, hanem valaki, aki a szerepét játssza.

Egy újabb kötetet mutatnék be az Európa Áttekintések sorozatából: Mark Mazower A Balkán című összefoglalóját (Budapest, Európa, 2004; az angol eredeti: The Balkans, London, Weidenfeld & Nicolson, 2000). Ezúttal sem egyszerű, kronologikusan szerkesztett ismertetést kapunk, hiszen hol is kezdődik a Balkán története? Igen helyesen mutat rá a szerző arra a tényre, hogy ott, amikortól van neve a térségnek, amióta Balkánnak nevezzük. Mert az elnevezés sosem semleges dolog, valójában teremtő aktus: a Balkán nem puszta földrajzi fogalom, hanem metaforája mindannak, amit Nyugat-Európa (és a magát odaszámítani akaró Közép-Európa is) reménytelennek és visszataszítónak tart: elmaradottság, erőszak, etnikai és vallási kavalkád. A 19. és 20. századi Balkán történeti bemutatása azonban világosan megmutatja, hogy a metafora most is inkább a kitalálóiról szól. A Balkánon nem folyt évszázados küzdelem a vallások között, sőt itt volt a legharmonikusabb együttélés egész Európában. A Balkán nem az örökké civakodó kis nemzetek vidéke, hiszen ezek a nemzetek nem is léteztek korábban. Akkor honnan a metafora?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az egész az árnyék miatt kezdődött. Én mondtam a Lacinak, hogy nem éri meg, engem nem zavar annyira, ha napon áll a kocsi, úgyis csak este megyünk haza, addigra lehűl valamennyire. Mert akkor még szinte semmi sem volt a kertünkben, a szomszédnak meg már állt a háza, és a kerítés mellett ott volt ez a néhány fa. És hát a Laci automatikusan odaparkolt a fa alá, az árnyékba. Én rögtön láttam, hogy a szomszédasszony felnéz, és elsötétül az arca, tudtam, no, itt baj lesz. De a Lacival ilyenkor nem lehet beszélni, csak hajtogatta, hogy ez itt közterület, oda áll, ahova akar, különben is mit sajnálja tőle az árnyékot, amikor az ő kocsija benn áll a kertben. Ebben mondjuk igaza volt, de akkor is minek veszekedni a szomszédokkal főleg, ha mi is ki akarunk ide költözni. Ezt elég sokszor elmondtam neki, így aztán egy idő múlva már nem oda parkolt, de addigra már minden elromlott. Persze nem egyszerre vettük észre, de ha mindezt tudom előre …

Az Európa Kiadó Áttekintések sorozatának újabb érdekes darabja került a kezembe: Michael Stürmer A Német Birodalom című műve (Budapest, Európa, 2005). Annál is inkább, mert a könyv eredetileg angol olvasóknak íródott (The German Empire, London, Weidenfeld & Nicolson, 2000), de német tudós tollából. Ez egyszerre ígéri a bennfentes pontosságát, illetve a laikusnak szóló közérthetőséget. Sőt meg kell teremteni az egyensúlyt a nemzeti büszkeség és az elfogulatlanság között is. A könyv mindkét koordinátarendszerben megtalálta az origót. A fordítás is hibátlan, pedig sajátos háromszögelést igényelt: az angol nyelvű szövegbe gyakran ékelődnek német szakkifejezések és idiómák. A téma a német egység létrejöttétől (1870) az I. világháború végéig ívelő korszak, a császári Németország története. Nem csak a politikatörténeté, de a gazdaság, a kultúra, a mindennapok és a világkép átalakulását is nyomon követhetjük. És mindenképpen üdítő a könyv gondolkodásának frissessége, ahogy elkerüli az önkéntelenül feltáruló csapdákat: sem nem mentegeti az újszülött birodalom agresszivitását, sem pedig nem csap át önostorozásba. Az embernek az az érzése, hogy a német értelmiség végre felnőtt, képes józanul is szembenézni a múltjával. Éppen ezért itt most én sem történeti összefoglalót adnék, hanem három, a könyv olvasása közben bennem felmerült kérdésre mutatnék rá: a történelem eleve-el-nem-rendeltségére, az önbeteljesítő jóslatokra és a kisebbrendűségi komplexusokra.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mátyás kissé idegesen nézett a szlovákiai nyaralás elébe. Utoljára kisgyerekkorában járt ott, még a szüleivel, és nagyjából annyi is ragadt meg benne, hogy az ott fenn az olcsó sör és a magyarverések országa. Kicsit izgult hát. De nem mutatta, Sára, a felesége ugyanis nem izgult, sőt ő vette rá a családot erre az utazásra. Persze az indulás napján romlott el az idő, az ég borús volt, erősen lehűlt, és időről időre zuhogni kezdett. Az út kanyargott és csúszós volt, lassan haladtak. Igaz, későn is indultak, így aztán épp csak átlépték a határt, amikor már meg kellett állni, mert a gyerekek nyivákoltak, hogy éhesek. Ipolyság lepukkant, szocreál főterén majszolgatták a szendvicseiket, majd erősen nézegették, hol is végezhetnék dolgukat. Az utca túloldalán megláttak egy nyilvános vécét, először a lányok vágtak neki, aztán a fiúk. Sára magából kikelve jött vissza: – Ezt nem hiszem el! Férfiaknak 30 cent, nőknek 50! Ez van kiírva! Van pofájuk! – De Mátyásnak már nagyon sürgős volt a dolog, így inkább ő is elindult. A vécésnéni kuckója előtt már nyúlt is a zsebébe a pénzért, amikor megakasztotta a kérdés: – Kicsire vagy nagyra? A kicsi 30, a nagy 50. – Utána még sokáig gondolkodott, hogy az árszabás mellbevágó, de kifogástalan logikája döbbentette-e meg jobban, vagy az, ahogy édes anyanyelvén eme intim részletek után érdeklődtek nála.

Robert Harrisnek nagy rajongója vagyok, nehéz is kivárni egy-egy új kötet megjelenését, pedig hát nyilván köze van a minőségnek ahhoz, hogy nem ír túl sokat. Évekkel ezelőtt olvastam a Cicero ifjúságáról írt Imperium című regényét, de akkor úgy éreztem a másik római témájú mű, a Pompei izgalmasabb, és jobban kitalált. Ám most hozzájutottam a folytatáshoz, és a Lustrum egészen zseniális (Budapest, Gabo, 2011, az angol eredeti: London, Hutchinson, 2009). Cicero konzuli évének, majd az első száműzetéséhez vezető eseményeknek a története, melynek fiktív mesélője a mindent túlélt, öreg Tiro, a politikus egykori titkár rabszolgája. Az öt év (erre utal a cím, ötéves ciklust jelent) alatt felvonul a késői római köztársaság korának minden fontos alakja, akiket ki sem kell találni, annyira lenyűgözőek már a történelmi források alapján is: Caesar, Pompeius, Crassus, Cato, Lucullus, Catilina, Clodius. Róma éppen ellenfelek nélküli világbirodalommá válik, de közben valami nagyon megváltozik: a régi köztársaság a szemünk láttára, ám mégis váratlanul kimúlik. Ennek a kimúlásnak – mert megakadályozni nem tudja – tragikus hőse Cicero. Archetipikus történet, nagyon is illik hozzá a Harris választotta egyik mottó: lehet, hogy a múlt nem előkészület volt a jelenre, hanem csupán a jelen a múlt alkonypírja.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kedves Lakótársak! Azzal a kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy engedjék meg, hogy a padlástérből egy nyolc-tíz négyzetméteres darabot beépítsünk, a lakásunkat kibővítsük egy kis szobával. Mint tudják, itt a harmadik emeleten csak a mi lakásunk van, mellettünk van a padlástér. Három gyerekünk közül a legnagyobb lány, már tizenkét éves, nagyon szeretne egy külön szobát, de nincs több helyiség a lakásunkban. A padlásteret senki sem használja, de a nagyobbik része meg is maradna, mi csak a lakásunk felőli sarkát szeretnénk. Természetesen megvizsgáltatnánk a fafödémet favédelmi szakértővel és statikussal, a szobát pedig építész tervezné és a kivitelezést is ő felügyelné. Az önkormányzatnál már érdeklődtünk, ha csak a tetősíkban lesz ablak, akkor lakásbővítésre nem kell előre építési engedély, csak utólag használatbavételi. Megértésüket köszönjük, és ha megengedik, felkeresnénk minden kedves Lakótársat, hogy megtudjuk a véleményét.

R. H. C. Davis A normannok című könyve (Budapest, Osiris, 2002; az angol eredeti: The Normans and their Myth, London, Thames and Hudson, 1997) kitűnően illusztrálja, milyen gyökeresen megváltozott a történelemtudomány a 20. század végére. A normannok ugyanis mindig kedvelt tárgyát képezték a történetírásnak, talán nem függetlenül attól, hogy az első műveket a 11-12. században maguk írták. De a múlt század elejéig egy ilyen címmel megjelent munka magától értetődő természetességgel beszélte volna el egy nagyszerű nép nagyszerű történetét, valamilyen módon kitérve arra, hogy ez a nagyszerűség milyen nemzeti sajátosságból következik. Davis ezzel szemben nem elsősorban maguknak a tényeknek a nagyszerűségét vitatja, hanem feltesz egy egyszerű kérdést: Kik voltak a normannok? Sőt: voltak normannok? Az eredeti cím tükrözi a kettősséget, a normannokat valójában csak saját mítoszuk fényében látjuk, az Osiris viszont valamiért úgy döntött, hogy hagyományos címmel lát el egy modern könyvet. Az ókori és középkori történeti tudás magvát néhány történetírói szöveg képezi, az ókoriakat a reneszánsz óta a klasszikus műveltség részének tartjuk, a középkoriakat pedig a 19. század szorgalmas történészei dolgozták fel. Ideje rákérdeznünk, hogy kik és miért mesélnek nekünk ezekben a szövegekben?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Özvegy doktor Tirnitz Kazimirné, született Mátraházy Magdolna sosem vallotta volna be, magának pedig a legkevésbé, de valójában a hipochondriájának köszönhette, hogy kórházba került. Amikor a sógornőjének, akinek sosem bocsátotta meg, hogy jó negyven évvel ezelőtt titkárnőként csavarta el öccse, Mátraházy Ernő egyetemi adjunktus, azóta már professor emeritus fejét, azaz özvegy Tirnitz Kazimirné szemében örökké felkapaszkodott kis vidéki fruska maradt, szóval, amikor a sógornőjének megcsinálták a csipőprotézisét, na az persze egy külön történet, hogyan csinálhatták meg olyan hamar, amikor mindenki tudja, hogy legalább egy év a várólista, biztos az Ernő beszélt a polgármesterrel, az meg a kórházigazgatóval, de miért csak ilyenkor beszél vele, olyankor, amikor neki van baja, miért nem, szóval a sógornő csipőprotézisa után neki is fájni kezdett a térde. Ugyanaza sosem fájt neki, de hasonlója mindig, na, erre varrjatok gombot. Ezért aztán bevonult két hétre a szanatóriumba, mert ha a polgármestert és a kórházigazgatót nem is ismerte személyesen, a szani vezetőjét igen, együtt vadászott a férjével, tehát bevonult. Talán a karácsony is közbejátszott, így nem kellett otthon ülnie, és azon merengenie, hogy a fia meg az unokája miért nem hívja meg.

Az Európa Kiadó Áttekintések című új sorozata egész ígéretesnek tűnik: Ian Buruma A modern Japán című könyve (Budapest, Európa, 2006; az angol eredeti: Inventig Japan, London, Weidenfeld & Nicolson, 2003) már a második Pipes Kommunizmus-a után, amit élvezettel olvastam, és örömmel ismertetek. Az egyetlen súlyos hiba a cím jellegtelenre gyalulása, hiszen itt egyáltalán nem egyszerű történelmi ismeretterjesztésről van szó, hanem éppen arról, kik, mikor és hogyan „találták ki” Japánt. Ez pedig több szinten is érdekes. Mennyire ősiek és mennyire japánok az „ősi japán értékek”, milyen volt a japán kolonializmus, és milyen a háború utáni Japán önképe? De talán még ennél is érdekesebb, hogy ezek bemutatásával a könyv általánosabban mutat rá, hogy mekkora kamu arra hivatkozni, hogy a Távol-Kelet egész más világ, ami számunkra érthetetlen, és nincs párhuzam az európai, főleg a magyar történelemmel. Elképesztő mértékben van, és éppen a távoli szem rátekintése árulja el ezt leginkább, mert csak az látja meg, hogy mennyi minden „kitalált”, nem pedig készen kapott evidens örökség. Lássuk.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A címet a neten néztem meg, és meg is örültem, hogy ilyen közel van. Kicsit eltűnődtem, hogy most vajon hol lehet a bejárat, hiszen a metróépítés miatt az egész környék évek óta fel van dúlva, és állandóan átszervezik a forgalmat is, de majd a helyszínen meglátom, gondoltam. Így is lett, sőt egész könnyű volt, mert már elbontották azt az ocsmány, aládúcolt, fahidat, és az utcáról is be lehetett lépni. Az persze rögtön látszott, hogy a több éves elzártság tönkretette a környéket. Maga az épület egy régebbi bevásárlóközpont-szerűség, még a pláza-építési láz előtti időkből, ennek megfelelően kopottas, és mostanra gyakorlatilag kiürült, csak ez az egyetlen bolt maradt benne. Ezt viszont már messziről reklámozták, el is kezdett izzadni a tenyerem: Diamond Sex Shop. De hát, ha itt lehet kapni, akkor itt lehet. Nagy levegő, és beléptem, végig a szűk, sötét folyosón, de itt legalább már senki sem bámulhat meg, hogy hova megyek. Aztán beléptem a boltba.

Mára már nem tudjuk, hiszen törvényben vagy rendeletben sincs rendezve, miként emlékezzünk az öt évvel ezelőtt történt tévéostromra. Pedig a fülkeforradalmat követő új húsvéti „mozgó” (hiszen a húsvét a hold alapján kerül kiszámításra) alkotmány tetőzte be az összefogást!

Egyáltalán a jelenlegi összefogás rendszere a Bastille híján az MTV székháznak tulajdoníthatja-e a genezisét? Ma sincs kormányzati döntés arról, hogy az épület büféjét ablaktörésen keresztül néphatalmilag megnyitó fiatalok egy új gazdasági rendszer (neokapitalizmus?) megalapítói-e? A Kert Attilával (az MTV akkori hírigazgatója) tárgyaló „magánszemély” definiálása még problematikusabb, mikor egy tv-szerkesztőtől megkérdezve, mit mondjon a kamerába, a magát munkába visszahelyező munkatárs azt válaszolta: „Nem tudom, te vagy a tüntető.” Mire az öregúr: „Én nem tüntetek.”

Úgy tűnik, a kormánypártok zavarát az okozhatja, hogy „nincsenek rá szavaik”. Horányi Özséb is ugyanezt gondolta a katolikus egyházról, hogy miért nem tudja megszólítani a fiatalokat.

Ha az esemény jelenlegi megítélése problematikus is, érdemes megnézni vajon mi segítette elő a megtörténtét? A magától értetődőnek tűnő ok-okozati összefüggés alapján a szeptember 17-én kitudódó öszödi beszéd hozta létre az „egyéjszakás forradalmat”?

A nol.hu témába vágó videójában Révész Máriusz mégis komoly történészeket megszégyenítő posztmodern szkepszist villantott fel: „hogy az eseményeknek idáig el kellett-e jutnia, az egyébként az én meglátásom szerint nem evidencia.”

Francois Furet terjedelmes esszéjében, az Egy illúzió múltjá-ban úgy fogalmazott: az első világháború különlegességét az adja, hogy messze túlnőtt saját okain. Ma már úgy tűnik, az öszödi beszéd is hasonló sorsú epizód. Ezt támasztja alá, hogy a Wikileaks iratokból kiderülő orbáni hazugságok senkit sem hoztak igazán lázba az ATV és a Klub rádió legnagyobb meglepetésére. Vagyis lőttek már le Ferenc Ferdinánd előtt is trónörököst, hazudtak már Gyurcsány előtt is politikusok, de az adott gazdasági-társadalmi kontextus mindkét esetben lehetővé tette a senki számára előre nem látható eszkalációt.

Ám ha a pillangó-effektus helyett a túlzott racionalizációt választjuk, akkor visszanézve úgy látszik, hogy a pubertás kori Magyarország durcássága saját hétköznapi hibáit (pl: hazugság) nem nézte el a „szüleinek” (értsd: politikusai), de felnőttként mégis csak illúziótlan koravénné vált.

Anno Ady Endre versbe szedve kérte az antant hatalmak megértését: „Üdvözlet a győzőnek! Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön, Ki, íme, száguldani akar.”

2010. április 12-től viszont az orbáni jelszó szerint: “Magyarország győzött!” Vagyis győztek utólag a TV székház ostromlók is? Meg kellene őket személyesen keresni, hogy átadjuk az üdvözletet a győzőknek!

És mit látunk ma? Kifuckadást! Nem sikerült az öszödi beszéd lefolyójában körkörösen eltűnnie Gyurcsány Ferencnek. A parlamenti szószéken kifakadt az őt ért sukorói gyanúsítás miatt. A jelenlegi kormány padsoraiban erre a kiakadás hangjai törtek elő. Mindkét fél teljesen elhitte a spontán színházi közvetítést, mintha csak megfeleltették és átélték volna az általuk választott „erkölcsi jó” szerepét. És sajnos nem csak paritásos alapon maradt a két oldal reakcióinak különbsége, egy angol szócska fonetikus alakja a nézőknek: FAK!