Robert Wright Isten evolúciója (Budapest, HVG, 2010; az amerikai eredeti: The Evolution of God, New York, Little Brown, 2009) című könyve nem jó, de érdekes. A vallástörténeti könyveket mindenki prekoncepcióval olvassa, és ami talán még fontosabb: írja. Így aztán meggyőzésről, vagy bizonyításról nehéz beszélni, inkább arra érdemes törekedni, hogy érthetővé és ezáltal tolerálhatóvá váljék a másfajta meggyőződés. Ezért nagyon érdekes és fontos ez a könyv. Alaptézise, hogy a vallás az ember biológiai evolúciójában gyökerező, és aztán a kulturális evolúció által folyamatosan alakított képzet, melynek isteneit a mindenkori ember teremti saját képmására. A vizsgálatra érdemes kérdés Wright számára éppen az, hogy miért és hogyan alakul az istenek képe, van-e ennek a folyamatnak valamilyen evolúciós értelemben vett „tervezettsége”, és ez alapján mondható-e valami a vallás(ok) jövőjéről. A kérdésfelvetés izgalmas, a kutatómunka alapos, a gondolatmenet korrekt. Sajnálatos viszont, hogy Wright túlírta a szöveget, terjengősek a jópofáskodó retorikai futamok, és a szerző teljesen beleszeretett a játékelmélet szókincsébe, minden helyzetet nulla vagy nem-nulla összegű játszmának ír le négyszázhetven oldalon keresztül. Tragikusnak azonban csak a fordítást nevezném, főleg egy olyan könyvben, ahol a szerző külön fejezetet szentel annak, hogy milyen elvek szerint használta a héber és a keresztény Biblia, ill. a Korán fordításait. A könyvet ketten fordították, de egyeztetni elfelejtettek, így aztán Jósiás király Józsuéként tér vissza, de mellettük felbukkan a „jó” szamaritánus, sőt János király is mint az angol Biblia fordítója (King James Version). De térjünk vissza Wright gondolatmenetéhez.

A sorozat bevezetőjét itt, a második részt pedig jövő hétfőn (03.07.) olvashatod.

Valamilyen megkérdőjelezhetetlen oknál fogva a történelmet mindenhol nemzeti történelem formájában tanítják. (Az okot természetesen ez az egész sorozat megkérdőjelezi, de ez egyelőre maradjon még zárójelben.) Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a „nemzet” és az „ország” fogalmak gyakorlatilag szinonimák, így aztán senki sem akad fenn azon, ha a történelem az adott terület történeteként adatik elő, ahol ez-az megfordul, amiből aztán kikristályosodik az adott nemzet. (Nem bírom ki, muszáj beszúrni: a britek kivételével persze nagyon vicces a terület behatárolása, a régiek ugyanis istennek se voltak hajlandóak előre megsejteni a jövőbeli politikai határokat, és azok között élni nyomorúságos életüket.) A magyarokat azonban hidegen hagyja a Kárpát-medence története. A magyar történelem valahol keleten kezdődik, még akkor is, ha nincs két ember ebben a hazában, aki egyetértene abban, hogy hol és mikor. Komolyra fordítva: valahol Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia határmezsgyéjén kialakult egy nomád nép, amely 895-től megszállta a Kárpát-medencét, ahol letelepedett. Ez a magyar történelem prelúdiuma. Mi ezzel a gond?

Az Egyesült Államokban mostantól precedens van arra, hogy ha akár az egész életedet a saját szobádban töltöd is, elszigeteled magad a gyűlölködő külvilágtól, és gondosan megválogatod, a temetéseden akkor is elér téged a gyűlölet, nem menekülhetsz előle, kedves olvasó. A gyűlölködőket természetesen a leghalványabb jogi rosszallás sem sújthatja.

A sorozat első részét pénteken (03.04.) olvashatod.

Egy barátom nemrég azt mondta, hogy egy mélyen igaz közhely szerint a magyar múltjában élő, és mélyen pesszimista nemzet. A cím ötletét tehát tőle loptam. És így az ürügyet is, hogy egy újabb poszt-sorozatban végiggondoljam, milyen is az a történelem, amiben a magyar nép él, és amivel a pesszimizmusát magyarázza. A történelemben élés ugyanis nem jelent tudományos értelemben vett történelmi ismereteket – ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a magyarok ne ismernék történelmük eseményeit (sőt, azt gyanítom, jobban ismerik, mint más, boldogabb nemzetek tagjai az övékét), hanem azt, hogy ezeket az eseményeket mai fogalmi kategóriák segítségével tökéletesen félreértik. Éppen ezért nem arra vállalkozom, hogy történelmi személyek vagy események mítoszairól lerántsam a leplet. Csupán arra, hogy a mindenki által hozzáférhető, a közoktatásban is tanított tények segítségével szembesítsem az úgynevezett köztudatot történelemképének fonákságával.

 Kézhez kaptam, kitöltöttem, beszkenneltem, íme. Az új alkotmány a Mi alkotmányunk lesz, éljen! A 3-as pontban aláhúzott kettő szó túl sokfajta értelmezése az, ami miatt nem igazán tudtam dönteni. A többinél azt hiszem eléggé érthetően fogalmaztam. Képek a hajtás után (klikkre megnőnek).

Véletlenül kitörlődött 150.000 ember minden levele, kontaktja, Google talk chat log-ja, egyes emberek calendar-ja (itt az Engadget írása). A Google azt ígéri, hogy az érintett felhasználók (akik mindössze a nyolc-tízezredét teszik ki a Gmail összes felhasználójának) fiókjait helyre fogják állítani, és a probléma kivizsgálásán dolgoznak (itt vannak a Google hivatalos közleményei). A témában jártasabb szakértők rögtön farkast kiáltanak, hiszen ez az incidens rávilágít arra a tendenciára, hogy az emberek egyre kevésbé vigyáznak a személyes adataikra.

A Tűzraktér Független Kulturális Központot és Alkotóházat egy tollvonással szüntetné meg Terézváros Önkormányzata. Március 31-ével a 374 főt befogadó Alkotóházat kiürítésre kötelezték.

A Tűzrakteret a korábbi városvezetés számos elismerésben részesítette, nem is véletlenül. Bár a kulturális közösség nem fejtett ki politikai aktivitást, a Demszky-éra egyetlen igazi előnye a kulturális sokszínűség volt - például a Városháza előtti téren, ahol SZDSZ-sátor is felbukkant, máskor pálinkafesztivált rendeztek. A kulturális kínálatot Demszky tőle szokatlan módon válogatás nélkül támogatta vagy legalábbis engedélyezte - nem úgy, mint mondjuk a fővárosi traktorközlekedést a gazdatüntetések idején. A városépítészet botrányaival és ingatlanpanamáival szemben a képző- és előadóművészet virágzott Budapesten.

Érdekes, hogy most, hogy a Fidesz van hatalmon, és a vaskalapos konzervatív Tarlós István a főpolgármester, lassan korlátok közé kerül a kultúra. Az alternatív színházak támogatása körüli hercehurcák után most a Tűzraktér a soros. Nem vitás, hogy egy ilyen ellenőrizhetetlen, önfejlesztő művészeti közösség veszélyeztetné a nemzeti szempontú kultúra térhódítását.

Az MDF mostanában Bokros Lajosra szállt rá, aki elvileg kénytelen lehet lemondani EP-mandátumáról, ha az őt legutóbb jelölő párt erre kéri. Az MDF ismét remek képletet talált ki a népszerűséggyűjtésre. Ahogyan tavaly egy kis SZDSZ-es kampányfinanszírozásért cserébe lemondott a parlamentbe jutás esélyéről, úgy most az egyetlen, még a párthoz köthető nagyformátumú politikust próbálja kiebrudalni, némi bulváros sajtóvisszhang reményében.

Érdekes, hogy az utóbbi kormányzati ciklusok két jelentős kis pártja, az SZDSZ és az MDF milyen hasonló módon süllyedt a mélybe. Mindkettő folyamatosan egyenesen a hatalom felé tört - az SZDSZ kormányzásig vitte, az MDF pedig a parlamentbe jutásért küzdött sikerrel egy ideig -, és egyik sem képviselte érdemlegesen azokat az elveket, melyeket sajátjának vallott.

Szívesen hinnénk el azt, hogy a 21. században a politikusok már nem tudják olyan egyszerűen irányítani a gondolatainkat. Hiszen az információs forradalomnak köszönhetően mindenki mindenről tud, ha a metrón ülsz, akkor is olvashatod a mobilodon a jemeni tüntetések híreit, vagy azt, hogy épp most költözik nagyobb irodába Orbán. Sajnos azonban az átlagember tájékozottsága még mindig nem túl nagy, és amit nyerünk a vámon, elvesztjük a révnél: a politikusok is követnek minket, és mostanra már a legnagyobb közösségi oldalon, a Facebook-on is nyomulnak a pártok nagyjai. Persze három évvel ezelőtt még nem is vártunk volna ilyesmit, de Obama amerikai elnök sikere és BlackBerry-je előre jelezte azt, hogy lassan majd itthonra is beszivárog a politikába a közösségi média.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az egész élet pillanatok alatt lepergő filmje nyilvánvaló hülyeség, de az életveszély hihetetlen asszociációs láncokat képes kicsikarni a túlterhelt agyból. Legalábbis nem látszott más ésszerű magyarázat arra, hogy Julinak éppen az a vicc jutott eszébe, amit gyerekkorában nem értett, később pedig nem tartott különösebben mókásnak: „Bemegy az egyetemista a könyvtárba, és azt mondja: – Lenintől kérem az Egymillió pici Krisztust!” Elképesztő, hogy miközben az aranyeső ágaiba kapaszkodott kétségbeesetten, és próbálta a fejét kiemelni a vízből, hogy levegőt vehessen, mielőtt a légszomjtól eszméletét veszti, az agya egy hátsó része pontosan tudta, hogy a vicc arról a Marx-idézetről jutott eszébe, amit a gimis történelemkönyvében olvasott, miközben a szerencsétlen Timi felelt: „Minden eszme kétszer kerül hatalomra, először mint tragédia azután mint komédia.” Már éppen azon volt, hogy beugorjon, hogy jutott el Marxig, de ekkor valami úgy megszorította a karját, hogy felüvöltött volna, ha nincs víz alatt az egész feje. Majd egy óriási rántás, és a vízből kikerülve hatalmasat nyelt a levegőből, de rögtön köhögni kezdett, olyan erősen, hogy valamelyik hörgőjében megpattanhatott egy kis ér, mert vért érzett a szájában. A sógora rázta: ő szorította a karját, ő húzta ki a vízből. Juli tenyere vérzett, úgy kapaszkodott az aranyesőben, és vérzett a homloka is, amit a sodrás belevert a padka kövébe. De élt.

Még egy könyv a holokausztról? Lehet még újat mondani? De még mennyire, és messze nem csak a holokausztról. Timothy Snyder Bloodlands (Véres vidék; Basic Books, New York, 2010; magyar fordítása remélem csak még nincs) című könyve az 1932 és 1945 között Közép- és Kelet-Európában lezajlott tömeggyilkosságok történetét meséli el és helyezi kontextusba. A könyv kiindulópontja az, hogy a hitleri és a sztálini birodalmak kettejük ütközőzónájában, azaz a lengyel-fehérorosz-balti-ukrán térségben vitték végbe tömeggyilkosságaik zömét, itt – a „véres vidéken” – irtottak ki mintegy tizennégymillió embert. Az ukrán éhínségtől a holokausztig ívelő tömény gonoszság nem valamilyen történelmen kívüli botrány, de nem is a térség öntörvényű perverziója, hanem két birodalomépítő diktátor terveinek következménye. Olyan terveké ráadásul, amelyek nem eleve a tömeggyilkosságra törtek, de azok bekövetkeztét nem csak tudomásul vették, de aktuális politikai érdekeik szerint maguk alakították. Snyder józanul szikár, de nem tudálékosan száraz szöveget tett le az asztalra, amely nem szorul rá a moralizáló eszmefuttatásokra: maga a történet és annak tudományos interpretációja zúdítja az olvasóra a döbbenet újabb és újabb hidegzuhanyát. Pedig Snyder kicsinyesen konzervatív: nem kerekít fel, nem bocsátkozik becslésekbe, csak számol. Nézzük mi is a hátborzongató bodycount-ot.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az éjszaka meg az eső a városnak még ezt a részét is megszépítette, vagy ha nem feltétlenül esztétikai kategóriákban szándékszunk gondolkodni, úgy is mondhatnók, hogy érdekessé tette, bár – mint látni fogjuk – talán mégis a valószerűtlen lenne a legtalálóbb kifejezés a fekete tócsák tükrében villódzó színes fényekre, a sárgás fénypászmákban megsűrűsödő esőcseppekre és a szemerkélés zajfüggönyében puhává olvadó hangokra. Ágfalvi tanár úr legalábbis így írta volna le érzéseit, ha bárki is kérdezi, amikor a legurított három barna sörtől könnyűvé vált lépésekkel elindult az osztálytalálkozó színteréül szolgáló kocsmából a Keleti felé, hogy még elkapja az utolsó metrót. Az osztálytalálkozó kifejezetten jól sikerült, túl az idő illékony múlandósága feletti kötelező elmélkedésen – „Tíz éve! Hihetetlen, hogy elröppent! Mintha csak tegnap lett volna!” –, komoly beszélgetésekre is sor került az immár diplomás és dolgozó fiatalokkal, no meg épp csak egy kis egészséges csipetnyi flörtre az anyányivá serdült (néhány sajnálatos esetben: terebélyesedett) lányokkal. Ágfalvi tanár úr tehát boldog mosollyal szippantott nagyokat az egyik volt tanítványától lejmolt indonéz cukros cigarettából, és könnyű léptekkel fordult be a Thököly út sarkán. Ahol aztán megtorpant.

Barabási Albert-László erdélyi születésű, Amerikában élő és dolgozó fizikus, hálózatkutató. Minimális tehát az esélye, hogy éppen az ő könyvét olvassam el, de hát pont erről, az esélyekről, és arról, hogy mégsem minimálisak, szól Villanások című könyve – vagy mégsem? (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010; az angol eredeti: Bursts, Dutton, New York, 2010). A könyv ugyanis könnyed, csevegő stílusban íródott, de szerkesztése sokszorosan próbára teszi az ember türelmét: Miről van szó? Mi a műfaj? Előrejutunk-e a gondolatmenetben? Ugyanis nem egyszerűen a villanások jelenségével ismertet meg minket a szerző, hanem egyben az elmélet kidolgozásának történetével is, melybe természetesen egy sor szórakoztató közjáték ékelődik, bár ezek egyikéről két fejezettel odébb lehull a lepel, miszerint csupán az olvasót tesztelő hoax volt. És ha mindez még nem lenne elég, minden második fejezet a Dózsa-féle parasztháború történetét meséli el (esküszöm!), mégpedig természettudóstól meghökkentően szakszerűen, egyedül az tűnik soknak a jóból, hogy a szereplők között rendre feltűnnek a szerzői ősei – ez azonban mégsem bizonyul átverésnek. Ha a kedves olvasó türelme még nem fogyott el, akkor a következőkben megpróbálnám felvázolni a könyv néhány gondolatát, ahogy én értettem.

 Emlékeznek még Karinthy (Igen, kedves Bayer úr ő is zsidó, ugyan magyarosabb a neve az önénél, de maga legalább minden megszólalásakor nem a nevével emlékezteti minden olvasóját a II. világháború előtti németbarátságra)  Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellájára. Érdemes felidézni, mert megvalósult az Európai Parlamentben . Daniel Cohn-Bendit mint fiatal Karinthy rápirított az élet nehézségeivel megalkuvó Orbán Viktorra. Az egzisztencialista filozófia alapvetését posztmodern gúnyába öltöztető Hiperkarma szám  szövege – „egyedül a vadidegen az, akibe beleszületek, akibe beleszületek, beletanulok” – jól mutatja Orbán Viktor metamorfózisát. Amely mellesleg abban a húsz évben zajlott le, ami a legutóbbi kormányzati kommunikáció szerint  a kommunisták visszatérése ellen túlbiztosított és félelem vezérelte rendszernek bizonyult, és mint ilyen ma már felesleges. Egyszóval a konzervatív-jobboldali Orbán létrejöttéért is a magyar szocialisták felelnek. (A Lindbergh bébi ügyét most nem vonnám ide.)

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Tudod, az egész akkor reggel tudatosult bennem, amikor fel akartam kelteni a gyerekeket, ez úgy van nálunk, hogy én már hat előtt felkelek, tollászkodom, ilyesmi, csinálok reggelit, és olyan fél hét körül megyek be a gyerekszobába, szóval, akkor is mentem be, hogy keltsem őket, és hát ilyenkor van néha azért hiszti, érted, főleg télen, még tök sötét van odakinn, meg különben is, ki akar suliba menni, szóval először egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Levente sír, végül is még csak elsős, de sehogy sem akarta abbahagyni, muszáj volt vigasztalni, és akkor végre ki tudtam húzni belőle, hogy miért olyan különösen tragikus éppen ez a reggel. És tudod, mit mondott? Hát ez hihetetlenül édes, figyelj! Azt mondja a gyerek, az én kis gyerekem, hogy éppen azt álmodta, hogy szülinapja van, és ott a sok ajándék becsomagolva, meg éppen jön a torta … és akkor egyszer csak valaki felébreszti! És nem tudta megnézni, mit kapott, mert mi titokban, érted: titokban, csináltuk neki az ajándékot, és így nem tudta, mit fog kapni! És még a tortát sem kóstolhatta meg, pedig a kedvence volt! Azt hiszem csokis, de most nem is ez a lényeg. És tudod mi villant be nekem erről? –

Élő közvetítés a Kossuth térről, a sajtószabadság tüntetésről! 

Az alábbiakban vendégszerzőnk, abu írását olvashatják.

A rendszerváltáskor egy okos ember azt jósolta, hogy a politikai rendszerváltáshoz hat hónap elég lesz, a gazdasági rendszerváltás azonban hat évbe telik majd, míg a társadalmi rendszerváltáshoz egy generáció-váltás idejére lesz szükség. Ugyan talán nem évre pontosan így történt, de azt hiszem, egyelőre igaza van. Az új politikai berendezkedés egy éven belül kialakult, a ’90-es évek második felére pedig Magyarország gazdasága is a nyugati mintára kezdett mozogni. Gyakran bebizonyosodik azonban, hogy a magyar társadalom még nagyon mélyen, szinte kiirthatatlanul őrzi magában az elmúlt fél évszázad balsorsának nyomait, ezt állítja valójában az összes szociológus, amikor arról beszélnek, hogy itthon kiemelkedően magas a tekintély-elv iránti szimpátia, még ha ez sok esetben nem is tudatos.

Pető Péter Fiatal, baloldal című publicisztikája a mai Népszabadságban jól bemutatja egy megvilágításból a mai magyar (leendő) értelmiségi fiatalság politikai identitás-zavarát és kognitív disszonanciát. Annyival egészíteném ki a szerzőt, hogy annak, hogy a Jobbik igazi vox populija tudott lenni sok fiatalnak a legfőbb oka az, hogy nincs igazi, fiatalok számára vállalható alternatívája. Illetve aki volt, az most a kormányon van és nemhogy kiérdemelni nem látszik a fiatalok által megszavazott bizalmat, hanem épp az ellenkezőjén tevékenykedik, de erről később. Azt gondolom, hogy egy nyíltan antiszemita és rasszista, erőszak-elvű párt nem élvezhet széleskörű ideológiai támogatottságot olyan fiatalok közt, akik egy demokráciába és erőszakmentes jogbiztonságba nőttek bele. Ha lenne egy olyan politikai szereplő, aki a fiatalok számára őszinte és felvállalható módon mutatna rá a Jobbik összeférhetetlenségére a demokratikus Magyarországgal, akkor lényegesen kisebb támogatást élveznének ebben a körben. Az egyetlen parlamenti párt, aki még nem írta le magát ebben a választói körben az LMP, akiknek ugyan néhány dologban szimpatikus és szerethető ötletei vannak, azt azonban eddig nem sikerült elhitetniük, hogy a fontos kérdésekben is becsületesen és őszintén járnának el.

Három hónapja levelet írtam Pokorni Zoltánnak, kerületem országgyűlési képviselőjének, amiben arra kértem, hogy ne szavazza meg az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálását. Tulajdonképpen hamar választ kaptam, hiszen megszavazta. Ma viszont válaszlevelet is kaptam tőle.

A személyes válasz önmagában is jó hír. Jó hír továbbá a levél hangvétele: nyoma sincs annak a hatalmi gőgnek, ami a fideszes szóvivők magyarázatait manapság jellemzi. Nem próbál meg betolni a piros sarokba sem, érti, hogy attól még, hogy elutasítom a politikájukat, nem támogatom az ellenfeleikét. És nagyon értékelem azt az őszinteséget is, amivel leírja, hogy az AB kiherélésére a válságkezelés miatt van szükség, azaz, hogy ne lehessen elkaszálni pl. a különadókat. De a jó híreknek itt vége is van.

Egy selejtezésnek köszönhetem ezt a könyvet, ebből is látszik, hogy abban is van jó, amikor az emberek kidobnak könyveket. Utoljára ugyanis általános iskolás koromban olvastam egzotikus útleírásokat, utána valahogy az a tévképzetem keletkezett, hogy kinőttem belőlük. Persze az is lehet, hogy csak tudni kell mesélni, és Gianni Guadalupi meg Antony Shugaar nagyon tudnak. Latitude Zero (Nulla szélesség; Caroll & Graf, New York, 2001) című könyvüknek az a pofonegyszerű alapötlete, hogy egy kötetbe gereblyéznek történeteket, amik az egyenlítő vidékén estek meg a középkortól a 19. századig. A történeteket az eredeti úti beszámolók, naplók, krónikák feldolgozásával tálalják könnyed tollal, finom humorral és nagyon sok együttérzéssel az egyenlítői emberek iránt. Mert persze az utazók és így a tudósítók zöme európai, akik jó esetben kíváncsiságból és kalandvágyból, de általában mégis kapzsiságból vágnak neki a veszélyes útnak. A címben idézett híres mondat minden felfedezők archetípusának, Stanley-nek szájából hangzott el a saját maga költötte legenda szerint, amikor „megtalálta” az elveszettnek hitt Livingstone-t. A korlátolt agresszorok dicsőítése helyett ismertetőmben én inkább mégis olyan epizódokat szeretnék felvillantani, melyek némileg eltérnek a véreskezű konkvisztádorok és a megszállott tudósok ideáltipikus meséitől. Lenne még persze bőven, különösen a galápagosi meztelen bárónőt és Sarawak fehér rádzsáját sajnálom kihagyni, de hát tessék csak elolvasni a könyvet!

Az alábbiakban vendégszerzőnk, Csaba Orsolya posztját olvashatjátok:

„Forradalomként” vagy a „demokrácia felszámolásaként” értelmezhetjük a második Orbán-kormány gyakorlatát? 

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vera kellemes bizsergést érzett a combizmaiban, ahogy az emelkedőn felfelé tekert. A lemenő nap már nem tűzött olyan erősen, a tó felől nedves szellő fújt, és tudta, hogy a domb mögött már csak az erdei út van és hazaérnek. A biciklitúra tökéletesen sikerült. Virágék is jól bírták, és amíg a gyerekek játszottak, a két asszony feleleveníthette ifjúkoruk közös történeteit. Évek óta tervezték a biciklitúrát a tó körül, de a három, illetve négy gyerek programjának, és legfőképpen betegségeinek időzítése eddig sose sikerült tökéletesen. Ám idén minden összejött, és még az idő is nagyszerű volt.

Vera és Virág még a gimiből ismerték egymást. Egyetemre ugyan nem együtt jártak, Virágból jogász lett, Vera pedig gyógypedagógusnak tanult, de minden nyáron kötelezően együtt töltöttek két hetet. Az első gyerekek születéséig ment is dolog, bár egy idő után a fix pasik, majd férjek már egy kicsit nehezményezték a csajtúrákat. Ha lehet, külföldre mentek, mindig máshová. Mivel Virág jól beszélt franciául, egyszer végiggyalogolták a Provence-ot, és a végén Marseille-ben kötöttek ki. Sosem foglaltak előre szállást, mindig akadt valami, most is fáradtan, de bizakodóan poroszkáltak észak felé, amerre egy tábla a kempinget mutatta.

Igazából én nem értem, hogy ez hogyan történhetett. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter kiállt a pódiumra, és elmondott egy rövid előadást. Ennek epizódjaként a feltehetően nem működő prezenterrel vívott kűzdelmét a közönség nagy derülésére így kommentálta:

"Közben itt verem a kis eszközömet."

2:36-tól:

 Itt lehet élőben követni a mai esti sajtószabadság tüntetést! 

Anyukámnak a miniszterelnök úr személyesen írt levelet, nekem csak az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, amihez senki sem adta a nevét. Nem csoda.
Újra csak azt tudom mondani, amit már korábban is: a kormány hazudik. A levél hazugságai, sunyi elhallgatásai és olcsó megvesztegetési kísérlete éles ellentétben áll a magánnyugdíj-biztosítómtól kapott levél higgadt őszinteségével.

Az első mondat azt állítja, szabadon dönthetek az állami vagy a magánnyugdíj-rendszer között. Hogy merik szabadnak nevezni azt a választást, hogy vagy az állami kalapba fizetem a 10%-os egyéni járulékomat és a 24%-os munkáltatóit, amiért állami nyugdíjat kapok, vagy pedig a 24%-ot elveszi ugyan az állam, de nem ad cserébe semmit, és csak a 10%-ot fizethetem a magánnyugdíj-pénztárba? Sokan érveltek korábban úgy, hogy az eddigi rendszer azért volt igazságtalan, mert az aktuális nyugdíjakra nem volt elég pénz, hiszen csak az állami rendszer tagjai fizettek teljes nyugdíjjárulékot, a magánnyugdíj-pénztári tagok az egyéni járulékukból 8%-ot a saját számlájukra utalhattak. Ez igaz, de ők ezért lemondtak a leendő állami nyugdíjuk negyedéről, azaz a mostani pénzszűke a jövőbeli kisebb állami kiadás ára volt. De az egész érv elvesztette minden erkölcsi súlyát, hiszen a most felkínált „szabad választás” aljas zsarolás.

Közhely, hogy az iparosodással a világunk gyökeresen megváltozott. De a nyilvánvaló igazság mögött igen érdekes részletek rejtőzhetnek. Ebben reménykedtem, amikor kézbe vettem A. Roger Ekirch At Day’s Close (A nap végén; Norton, New York-London, 2005) című könyvét, ami az éjszaka történetének megírására vállalkozott, legalábbis a modernitást megelőző koraújkorban (16-18. század). Az idézetekkel és képekkel teletűzdelt, vaskos könyv azután komótos tempóban vezetett végig az éjszaka különböző aspektusain. Az első fejezet az éjszaka veszélyeit tekinti át, mind a lélekre leselkedőket az ördögtől a boszorkányokig, mind a testet fenyegető erőszakot és tűzvészt. A második fejezetben a nappali világ törékenységét járjuk körül, az állami és egyházi intézmények éjjeli megbénulását, a lakóházak éjjeli elbarikádozását és az éjszakai utazás nehézségeit. A harmadik fejezet az éjszakai tevékenységeket mutatja be a szükségszerű munkától a szórakozás különböző válfajaiig, és az egyes társadalmi csoportok ebbéli szerepét. Végül az utolsó fejezetben van szó a legalapvetőbb éjjeli tevékenységről, az alvásról, annak rituáléjáról és ritmusáról. Nem csak a témakörök száma és sokfélesége kelti azt az érzést az olvasóban, hogy egy kifogyhatatlan kulturális diszkont-áruházba keveredett, hanem a feldolgozási mód is. Ekirch ugyanis példák garmadáján keresztül mutatja be az éjszaka arcait, mégpedig személyes példák: naplók, levelek, újságcikkek, irodalmi alkotások szövegén át. Ebben a rövid ismertetőben én csak három apró fiókot nyitnék ki, amik leginkább megragadtak.