„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

A ma szemügyre veendő csata tárgyát képező szó két szempontból is csemege. Egyrészt itt nem csak azért folyik a harc, hogy ez a szó meggyökeresedjék-e a köznyelvben, illetve, hogy milyen asszociációk társuljanak hozzá, hanem arról, hogy az egyik fél képes-e rákényszeríteni az elnevezést magára az ellenfélre. A tét óriási: ha az ellenfél neve önmagát minősíti, akkor már félig megnyertük a háborút (vesd össze: fritzek vagy ruszkik). Másrészt valamiféle becézett kifejezés ez, sőt egész kis bokor, hiszen a címbe a következők közül is válogathattam volna: libbancs, libbant, liberált, liberó, liba, turbóliberális. No de miért becézi valaki az ellenfelét?

Kondor Vilmos budapesti krimijeiről már rengeteget írtak, én azonban csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam az eddigi három kötetet: Budapest Noir, Bűnös Budapest és A budapesti kém (Budapest, Agave, 2008, 2009 és 2010). A kritika nagyon lelkesen fogadta, szerintem is joggal: nemrég még arról panaszkodtam, hogy az angolszász krimik mellett a magyarok nevetségesek, és íme itt egy izgalmas, komolyan vehető és ízig-vérig magyar (budapesti) krimi, ráadásul rögtön sorozatban. Kondor jól eltalálta azt is, hogy posztmodern korunkban a hagyományos zsánerek előtti tisztelgés egyben a klasszikusok finoman ironikus megidézése, és a közönség értékeli a műfaji korlátok között előadott stílusbravúrokat. Ez a dicséret mellett részemről kritika is, ha nem is Kondornak, de méltatóinak címezve, hiszen az első „igazi magyar krimi” valójában műfaji játék. A helyszín ugyan ismerős, de a kor távoli: hiába nyilatkozta Kondor, hogy ezáltal akarja a Horthy-korszakot közelebb hozni, épp ennyire távolítja valójában a cselekményt. Nem csak a cselekményvezetés és a nyelv idézi folyamatosan az amerikai hard boiled krimi írott és vetített klasszikusait, hanem a főszereplő, az Amerikából hazaszakadt Gordon Zsigmond optikája is újabb szűrőt jelent. Az első magyar krimi világa tehát egy nagyon is fikcionalizált, a valóságtól fényévekre lebegő világ. Nem mintha ez baj lenne, csak tisztázzuk.

„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

Itt a vita ugyebár arról szól, hogy van vagy nincs. Mégpedig megint csak szimplán nyelvi eszközökkel, mintha azzal, hogy ha valamelyik fél elérné, hogy a szót az ő ízlése szerint definiálják, azaz hogy kriminalisztikai szakkifejezés avagy rasszista vád, akkor már a valóság is eszerint alakulna. És igazuk is van: amire van szavunk, az nyilvánvalóan létezik is, gondolja az ember, és ezzel valóban meg is teremtette azt, hiszen a létezésre az egyetlen megbízható definíciónk az, hogy gondolkodunk róla. Mivel ezúttal összetett szóval állunk szemben, nem csak azt vizsgálhatjuk, hogy mi a szó asszociációs mezője, hanem azt is, hogyan működik az összetétel.

 Magyarország új alkotmánya feltehetően nem lesz világnézetileg semleges. Sokan nem értik, mi ezzel a baj, nekik szól a poszt.

A világnézet mindig hiten alapul, a más világnézetű emberek (részben) másban hisznek, erre a hitre alapul az értékrendjük. Lehet, hogy létezik persze egy abszolút értékrend, ez azonban, úgy tűnik, nem megismerhető, vagy ha megismerhető is, erről nem tudjuk meggyőzni egymást évezredek óta. Olyan közösségnek tehát, amely különböző világnézetű embereket egyesít (ahogyan Magyarország), nem alapulhat az értékrendje, és az ezt kifejező és kötelező érvényre emelő alkotmánya egyik világnézetre sem, hiszen azt a többiek nem ismerik el. Ezért van szükség világnézetileg semleges alkotmányra.

„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

Először is azt kell leszögeznünk – és ez a sorozat egészére igaz lesz –, hogy az Árpád-sávok körüli küzdelem lényege nem valamilyen a nyelvtől független objektív valóság. Azaz teljesen felesleges lenne, sőt a lényegről éppen a figyelmünket terelné el, ha megpróbálnánk meghatározni, mik is az Árpád-sávok valójában. Erre nem kell több bizonyíték, mint megfigyelni a vitatkozók érvkészletét. Sem a történelmi zászló, sem pedig az önkényuralmi jelkép hívei nem tudnak egyértelmű magyarázatot adni a sávok ún. „valódi” jelentésére. Éppen ezért ehelyett bőven elegendő, ha megvizsgáljuk, milyen asszociációkat akarnak  a közönségben kelteni, és hogy milyen eszközökkel teszik ezt.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kinn már teljesen sötét volt, a reflektorok mélyen belevágtak az éjszakába. Áron szinte feküdt az alacsony építésű kocsi anyósülésében, ami tovább fokozta a helyzet valószerűtlenségét. Ránézett a digitális tachométerre, és látta, hogy lassan elérik a kétszáz kilométer per órát. Valahogy mégsem volt lenyűgözve attól, hogy életében először (és talán utoljára, no nem mintha a haláltól félt volna, csak épp mikor adódik ilyesmi legközelebb?) ül egy száguldó Porschében. A sofőr, aki gyakorlatilag rögtön felvette őket a nürnbergi kijáratnál, nem volt beszédes, a rövid bemutatkozás óta meg sem szólalt. Ágnes pedig valószínűleg elaludt, legalábbis nagyon egyenletesen lélegzett a hátsó ülésen, és bizonyára lefeküdt, mert Áron semmit sem látott belőle a visszapillantó tükörben. Igazából nagyon jól jött ez a világon kívüli nyugalom, zavartalanul végigpörgethette a nap eseményeit, hangulatának hullámvasútját az eufória felhőitől a depresszió szakadékáig. Élete egyik nagy kalandja volt, nem vitás, arra azért még most is halványan elmosolyodott, ha eszébe jutott, mit fog mindehhez szólni az anyja, amikor majd elmeséli neki hónapok múlva: „De jó, hogy erről nem tudtam, kisfiam, biztos nem élem túl! És még te mondod, hogy mi nem mesélünk el neked mindent? Tudod, mit ..?!” Ezt a magától értetődő következetlenséget, ahogy anyja átsiklott a legelemibb logika szabályai fölött, ezt most nagyon irigyelte. Ágnessel is könnyebb lenne … lett volna.

Tímeának

Ma kezdődik a romák sérelmére elkövetett sorozatgyilkosság pere a Pest Megyei Bíróságon. A rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsúlyosabb bűncselekmény-sorozata ért véget két éve Kislétán. Akkor egy anya halt meg, lánya teljes életére maradandó sérüléseket szerzett - mindezt úgy, hogy a magyar állam képtelen volt megvédeni polgárait a rasszista őrjöngés hosszú hónapjai alatt. Ráadásul néhány napja megszűnt a Magyar Köztársaság joghatósága Gyöngyöspatán, ahol masírozó senkik napokon keresztül félemlíthettek meg magyar állampolgárokat - közben Orbán Viktor szerint igenis a rendőrség tette a dolgát, ami elég jól jelzi, hogy a mostani vezetés mit is gondol roma állampolgárairól.

Úgy tűnik, hogy valamilyen rejtélyes okból nem sikerült vagy nem akarta bizonyítani a vádhatóság a rasszista indítékot ("közösség tagja ellen elkövetett bűncselekmény" a jogban), ami, ha igaz, tragédiához vezet. (Tévedés - a szerk., a poszt írásakor téves információhoz jutottam.)Nem olyan régen egy botra írt mondat is elég volt e tényállás megállapításához, most hat halott is kevés lehet. (A bíróság abban azokban esetekben nyilvánvalóan rosszul ítélkezett, ráadásul úgy, hogy a kisebbségek védelmére hozott szabályt ellenük alkalmazta.)

Nem állítom, hogy szakértője volnék a témának. Azt sem, hogy átfogó információim lennének a magyarországi helyzetről. Azonban két dolgot állítok. Az egyik: a hálapénz zsarolás. A másik: a hálapénz természetéből adódóan ez a legaljasabb orvosi hozzáállás nem mérhető pontosan. Nem tudjuk, ki és mennyit fizet mikor és melyik megyében.

De azt tudom, hogy fizettem már hálapénzt. Volt, hogy csak szükségét éreztem, és volt, hogy konkrétan jobb ellátást, jobb orvost kaptam a hálapénzért - olyan orvost, akit a TB-járulékomból már kifizettem egyszer. És azt is tudom, hogy ahány ismerősömnek gyereke született, egy rejtélyesen egybecsengő 140 ezer forint/gyerekes hálapénz-tarifát mondott. Persze lehet, hogy mind hazudunk, lehet, hogy álmodtam az egészet. Minden olvasónknak nyilván van személyes tapasztalata, ítélje meg ennek alapján a fenti emlékeim hitelességét.

Geréb Ágnes viszont nem jattal dolgozott.

Hamarosan kisebb Parlamentünk lesz, ha minden igaz. Ugyan ez önmagában demagóg humbug (mintha pont a képviselői fizetések megspórolásával lábalhatnánk ki a válságból), de legalább alkalmat ad arra, hogy végiggondoljam, mi nem stimmel a mai rendszerrel, hogyan lehetne javítani rajta. Az alapító atyák a rendszerváltáskor a világ legbonyolultabb választási rendszerét hozták létre, jó okkal. Egyesíteni akarták a többségi és az arányos elv előnyeit, és egyben minimalizálni akarták a politikai monopolhelyzet esélyét. A többségi elv (az egyéni választókerületek) biztosítja a szilárd kormánytöbbséget, és fenntartja a politika személyes jellegét, a közvetlen kapcsolatot képviselő és választópolgár között. Az arányos elv (a megyei és fővárosi listák) pedig megjeleníti a tipikusan kisebb pártok által képviselt plurális értékeket, és csökkenti az egypárti kormányzás esélyét, azaz konszenzusra ösztönöz. Mi a baj ezzel a rendszerrel?

Szeretik az ilyen címeket, kedves kormánypárti képviselők? Mert én sem. De ez lesz, ha ilyen ügyesen befarolnak ebbe a saját gyártmányú zsákutcába. A Jobbikkal alkotmányozni? Nagyon kínos, nagyon kínos. És ki tehet róla? Nyilván az a csúnya ellenzék (mármint az igazi, az LMP és az MSZP), hiszen kivonultak az alkotmányozási folyamatból. És ezen csodálkoznak? Mert én nem, azok után a pofonok után, amiket ki tetszettek osztani nekik. A választások óta a kormánytöbbség minden pozíciót magához ragadott, embereit parlamenti cikluson jóval túlnyúlóan bebetonozta, az ellenzék esélyeit pedig módszeresen és rendszerszerűen rombolta. Ezek után ki várja el a nagy nemzeti egyetértést?

De nem is ez a lényeg. Az ellenzék puszta rosszindulatból is kivonulhat (láttam én már ilyet, de lépjünk tovább). A kormánytöbbség ilyenkor siránkozhat, de okosabban teszi, ha inkább felkészül erre. Gyakorlatilag az összes törvény simán meghozható egyszerű kormánytöbbséggel, főleg, ha az ilyen szép, kövér, kétharmados. Technikailag az Alkotmány is. Mondom, technikailag. Mert ha ez így lesz, soha, senki nem mossa le róla, hogy pártalkotmány. És, legyünk őszinték, az is. Ami még mindig lenyelhető lenne, ha feltétlenül szükségünk lenne új alkotmányra. De nincs.

És ez viszont már a lényeg. Ha a kormánytöbbség olyan alkotmányt tud csak farigcsálni, ami a veretes bevezetőn túl nem változtat meg semmit, akkor minek a nagy nekifeszülés? Vagy mégis igaz a ballib siralom, hogy itt a harmadik köztársaság eltörléséről van szó? Akkor viszont tessék férfiasan bevallani. De addig csak szánalmas, hogy a Fidesznek kétharmad birtokában sikerülni fog a Jobbikkal közösen alkotmányozni. Csak gratulálni tudok, bár jobban örülnék, ha nem az én hazám jó hírnevével törölnék fel megint a padlót.

Ha valaki eddig elolvasta, és még most sem érti, hogy nem én nevezem fasisztának az alkotmányt és a Jobbikot, illetve igazi ellenzéknek az MSZP-t és LMP-t, az ne kommentáljon. Köszi.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Legyünk igazságosak. Amikor Lázár János azt mondta, hogy „akinek semmije nincs, az annyit is ér”, nem a szegényekre gondolt úgy általában, hanem a megélhetési politikusokra. Aki nem ért el semmit munkásemberként vagy épp tanárként, az ne legyen politikus a politikusi fizetésért.
Hát ebben speciel nem értek egyet Lázár Jánossal. Nekem semmi kifogásom a megélhetési politikusokkal szemben, épp oly kevéssé, mint a megélhetési orvosokkal és megélhetési utcaseprőkkel szemben. Én már csak úgy vagyok vele, hogy az ember pénzért dolgozik, a szerencsésebbje meg még nem is utálja ráadásként. A politika is egy szakma, aki ahhoz ért, az abból él.
De Lázár János nem szereti a megélhetési politikusokat. Azokat, akik semmire sem vitték eredeti szakmájukban, akik csak a politikából élnek. No, de kire gondolt Lázár János?
Hoppá! Ugye, ugye? Ki az a leghíresebb politikus, aki mindig csak és kizárólag ebből élt?
Hát bizony Lázár János Orbán Viktort küldte el melegebb éghajlatra.
Okos dolog volt ez, képviselő úr? Tudja, mit csinál?
Csak azért kérdezem, mert a második megélhetési politikus, aki eszembe jut, aki soha semmire sem vitte az eredeti szakmájában, az egy bizonyos hódmezővásárhelyi polgármester. Úgy hívják: Lázár János.
Na, viszlát.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) itt, ötödik részét (Habsburg elnyomás) itt, hatodik részét (nemzetállam) itt, hetedik részét (ártatlanság) pedig itt olvashatod.

Sorozatom hét részében azt próbáltam meg áttekinteni, milyen félreértések övezik a magyar történelmet. Az őstörténet oktatása azt sugallja, hogy a magyarság egyenes vonalú leszármazási közösség, pedig a valóságban inkább olyan folyóhoz hasonlít, amelynek torkolatvidékét a néven kívül már nem sok minden köti a forrásához, nem is beszélve arról, hogy a földrajztudós dönti el, melyik az „igazi” forrás a sok közül, amelyek vizükkel táplálják. Az államalapítás ünneplése elhiteti velünk, hogy az állam kezdettől fogva egybeesett a nemzettel, pedig István brutális rendszerváltása éppen a kor globalizációját, a keresztény univerzalizmust honosította itt meg, ha valahogy, akkor ellenségesen viszonyult a „nemzeti hagyományokhoz”. A középkori nagyhatalmiság tudata azonosítja a dinasztia expanzióját a nemzet jólétével, és ezzel érzéketlenné tesz az agresszióra, illetve a méretet teszi meg az egyetlen értékmérőnek. Történelmünk második ötszáz évét kudarcok sorozataként írjuk le, nem véve tudomást arról, hogy ez önkényes válogatás a történelem jelenségei között, és így önként mondunk le az értékteremtő örökségről. Az elnyomott nemzet képét a Habsburgok démonizálásával erősítjük meg, a nemzeti függetlenség és alávetettség hamis fekete-fehér narratívájába helyezve minden történelmi konfliktust. A nemzet modern fogalmát visszavetítjük a történelem egészére, és ezzel magunk gerjesztjük az állandó frusztrációt, a közös történelmet pedig torz ellen-történelmek halmazára bontjuk szét. Végül a homogén nemzetképünk és a szintén homogén ellenségképünk arra csábít minket, hogy elhárítsuk a történelmi felelősséget, ne nézzünk szembe múltunk sötét foltjaival.

A gyerekek imádják az ősállatokat, különösen a dinókat. Engem egy idő után leginkább az ragadott meg, amikor valaki megfeleltette az egykori állatokat a maiaknak: a hasonló ökológiai fülkéket hasonló alkatú, funkciójú fajok töltötték és töltik be. Érdekes, hogy az sosem jutott eszembe, milyen fajok fogják ugyanezeket sokmillió év múlva betölteni. Dougal Dixonnak viszont az eszébe jutott, és az ezt követő ötletáradat lenyűgöző eredménye Az ember után című könyve (Budapest, Park, 1991; az angol eredeti: After Man, London, Granada, 1981). A szerző paleontológus, és az ötvenmillió évvel utánunk kialakult fauna képét nem kizárólag a fantáziája segítségével rajzolta és írta meg, hanem figyelembe vette az evolúció törvényeit. Maga a könyv is ismeretterjesztéssel kezdődik: az olvasót bevezeti a sejtgenetika, a természetes kiválasztódás, a konvergens fejlődés, az etológia és a táplálékláncok rejtelmeibe, utána pedig röviden áttekinti az élet történetét napjainkig. A 33. oldalon következik azután a nagy ugrás: ötvenmillió év múlva Afrika, Eurázsia és Észak-Amerika új szuperkontinenssé állt össze, Dél-Amerika szigetkontinenssé vált, Kelet-Afrika pedig Lemuria néven önálló szigetként létezik. Az ember és korának nagytestű állatai kihaltak. Nézzünk körül! (Igen, most képek is lesznek.)

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) itt, ötödik részét (Habsburg elnyomás) itt, hatodik részét (nemzetállam) pedig itt olvashatod, a zárszó jövő hétfőn (03.21.) következik.

A negyedik és az ötödik részben már értekeztem arról, hogy a magyar történelem-felfogás a nemzetet valamilyen örök ellenzékben látja a mindenkori elnyomó (értsd: külföldi) államhatalommal szemben (bár ennek az államhatalomnak a kimúlását az I. világháború után aztán keservesen megsiratja, de a Stockholm-szindróma terápiás kezelése most nem tartozik ide). Ez azzal a praktikus haszonnal is jár, hogy a történelmet nem kell túl személyesen venni, csak semmi felelősség, kérem. A legeklatánsabb példája ennek nyilván a holokauszt. A zsidókat végül is csak a német megszállás után deportálták, Auschwitzban ölték meg, és az egészről a nácik tehetnek. Magyarország csak „belesodródott” a háborúba, elég baj az neki, hogy a rossz oldalon, ne akarjunk már mást is a nyakába varrni. De folytatódik az ártatlanság utána is, hiszen a kommunista diktatúrát a szovjet megszállók, és velük érkezett csatlósaik építették és működtették, a magyar nép az utolsó emberig felkelt ellenük ’56-ban. A Kádár-rendszerben is az egyszeri ember csak túlélt, meghúzta magát, sőt „alámerült”, a kommunisták tették tönkre az országot. A magyar nemzet áldozata a 20. század hányattatásainak és szörnyű diktatúrájának. De miért jut erről Pistike az eszembe, aki vörös fülekkel áll a focilabdájával a kitört ablak mellett, és azt motyogja: „nem tehetek róla, én csak visszarúgtam”?

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) itt, ötödik részét (Habsburg elnyomás) pedig itt olvashatod, a hetedik rész pénteken (03.18.) következik.

Trianon tulajdonképpen csak ürügye lenne annak, amiről írni szeretnék. A béke igazságtalanságai vitathatatlanok: nem volt népszavazás, és határ menti színmagyar tömböket választottak le a magyar nemzetállamról. De legyünk őszinték: a Trianon-nosztalgiának nem ez fáj, a halacska-országos autómatricák nem ez ellen tiltakoznak. Magyarország kétharmada veszett oda, mondjuk. Csak nemrég döbbentem rá, hogy a szómágiának itt is mekkora a hatása. Képzeljünk el egy 1918-as térképet, ráírva: Magyarország. Majd egy mait, ott középen arra a kis országra van írva, hogy Magyarország, felette egy még kisebb Szlovákia felirattal. Megvan? Most képzeljük el mindezt szlovák nyelven feliratozva. Az elsőn az fog állni, hogy Uhorsko, a másodikon pedig, hogy Mad’arsko és Slovensko. A magyar történelmi képzelet azt állítja, volt egy nagy ország, és ezt megcsonkították. A szlovák meg azt, hogy volt egy nagy ország, és ez több részre szakadt. Két hittétel között nincs értelme igazságot tenni, meg mi közöm nekem a szlovákok önképéhez, úgyhogy maradnék annál, hogy megkapargassam, hogyan is állunk a történelmi Magyarország magyarságával.

Update: a Fukushima I erőműben történt robbanás miatt a katasztrófát INES 6-os szintűnek minősítették. Eddig kétszer történt minimum ilyen súlyosságú atomerőmű-baleset, mindkétszer a Szovjetunióban.

Mi tesz egy nemzetet szabaddá? Az elmúlt évek során többször foglalkoztunk ezen a blogon azzal, hogy mi a nemzet, kolbenheyer már vagy két hete elemzi a nemzeti történelemtudatunkat, és az utóbbi hónapokban elég hosszú, gyakran publikus vita folyt a szerkesztők között arról, hogy mitől szabadság a szabadság, avagy hogy mi az, ami miatt aggasztó a jelenlegi kormány féktelen hatalomvágya. Veszélyezteti-e a szabadságunkat, vagy talán már el is vette? Mibe fog kerülni, hogy visszaszerezzük? És megint itt a kérdés: mi tett minket szabaddá?

Keleti szelek és a Nyugat alkonya, magyar modell és szabadságharc, gyanús rajzokkal díszített szőnyegek az Európai Parlament padlóján, a nemzetpolitika abszolút primátusa, választójog minden magyarnak… hacsak az ember elsorolja, már megjön az étvágya! Vagy mégsem? A második Orbán-kormány eddigi külkapcsolati tevékenysége vitathatatlanul bővelkedik különleges fogásokban, ám a nagyvilág mintha mégis lassan, de biztosan kezdené elveszíteni gusztusát a legújabb hungarikumok iránt.

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) itt, negyedik részét (örök vereség) pedig itt olvashatod, a hatodik rész szerdán (03.16.) következik.

Mivel nemzetünk történelmét valójában államunk történelmeként tanuljuk, kiemelt jelentőséget kap a függetlenség kérdése. Most tegyünk úgy, mintha egyértelműen eldönthető kérdés lenne, hogy egy ország mikor független. (Kötözködés: a mai Magyarország az? Nincs megszállva, de nem dönthet mindenben önállóan, hm, hm.) Ebben az esetben rögtön újabb megvilágításba kerül a múltkor tárgyalt paradigma, miszerint történelmünk második ötszáz éve kudarcok sorozata. Naná, hiszen az ország nem volt független, 1526 és 1918 között a Habsburgok uralma alatt állt. Ők pedig védőpajzsként használták Magyarországot a törökökkel szemben, majd gazdaságilag mintegy gyarmatosították, függetlenségi törekvéseit több ízben vérbe fojtották, modernizációját akadályozták, végül egy értelmetlen világháborúba sodorták. A magyar történelem ebben a hosszú korszakban tulajdonképpen az ellenállás története, amit a legszebben a Hősök terének szoborcsoportja jelképez. A baloldali karéjban középkori magyar királyok sorakoznak, a jobboldaliban viszont az újkori királyok elleni szabadságharcok vezetői. (És itt nem mentség, hogy utóbbi szobrok csak az 1950-es években kerültek oda. Komolyan hihető, hogy ma bárki is tisztelettel tekintene mondjuk I. Ferdinánd vagy III. Károly szobrára?) Szóval most meg a Bocskai-Bethlen-Thököly-Rákóczi-Kossuth-tengellyel van bajom.

Szép gesztus volt a Heti Válasz Online főszerkesztőjétől, hogy külön cikkben, részletekbe menően követte meg Ranschburg Jenőt, akinek halálhírét eredetileg a következő felcímmel közölték: "Váratlan halálhír: Meghalt Gyurcsány bizalmasa".

Aki ezt a felcímet írta, bizonyára alapos fejmosásban részesült, már csak a "halálhír - meghalt" szóismétlés miatt is. A felcím hamar eltűnt, és itt a bocsánatkérés is.

Csakhogy a főszerkesztő nem fogalmaz tisztességesen. 

A főszerkesztő két fő érvet hoz elő portálja védelmére. Először is azt, hogy na és, ha csúnyát mondtak volna Ranschburgról, nem baj az, ha igazuk volt, de még csak nem is mondtak csúnyát. Pedig az, hogy a "Gyurcsány bizalmasa" meghatározás pejoratív, legalábbis az ő olvasói körükben, magától értetődik. Egy bukott miniszterelnök bizalmasa - itt nem az a baj, hogy ezt a halálhírrel összekötötték, hanem hogy úgy tettek, mintha a Gyurcsánynál bő emberöltővel idősebb gyermekpszichológus legnevezetesebb tulajdonsága az lett volna, hogy a bukott miniszterelnök a bizalmába fogadta. Ezzel Ranschburg tudományos és emberi értékeit a magyarországi napi politika minősíthetetlen szintjére alacsonyította.

A másik érv az, hogy de a csúnya ATV, egészen pontosan a csúnya Gyurcsány Ferenc, Gréczy Zsolt és Dési János is beszélt Ranschburg politikai elkötelezettségéről. Na ugye a különbség az, hogy Gyurcsány számára valószínűleg nem pejoratív, ha Ranschburg a bizalmasa volt, és az ATV célközönsége sem hemzseg a Gyurcsány-utálóktól.

Amellett, hogy a fenti két érv hamis, két érdekes tulajdonsága van a cikknek. Az egyik, hogy a főszerkesztő a felcím erkölcsi problémáját abban látja, hogy Ranschburg halálhírét és politikai vonzalmát együtt, címként jelenítette meg. Ez persze teljesen értelmetlen. Miért lenne ilyen általános szabály? "Meghalt Ronald Reagan, a hidegháború utolsó republikánus elnöke" - ebben mi a pejoratív? Azonban az a fiktív halálhír, hogy "Meghalt Orbán Viktor egykori gimnáziumi KISZ-titkár", kissé pejoratív lenne, nemde? A felcím pejoratív jellege abban volt, hogy Ranschburg nem politikus volt, hanem tudós. A főszerkesztőnek meg nem csőlátású politikusnak kellene lennie, hanem újságírónak.

A cikk másik érdekes tulajdonsága, hogy a főszerkesztő, eh, írjuk ki a nevét, Somogyi Marcell, egyetlen jó szót nem írt Ranschburg Jenőről. Egyszerűen nem bírta összeszedni magát annyira, hogy egy számtalan eredményt elért, hihetetlenül népszerű tudósról, akinek emlékét lapja megsértette, akár csak annyi pontosítást leírjon, hogy "gyermekpszichológus".

Ha valakit érdekel a manipulált média: így kell tehát bocsánatot kérni úgy, hogy közben az ember rossz színben tünteti fel azt, akit megsértett, és még a politikai ellenfeleinek is bevisz egyet, miközben a felületes olvasó számára erkölcsileg helyes színben tűnik fel. A Népszabadság se csinálhatta volna szebben.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az osztályba belépve rögtön feltűnt Istvánnak, hogy milyen hideg van. Kinn már sütött a márciusi nap, de a cserépkályha nyitott vasajtajában csak a tegnapi hamu látszott. A kabátját sem vette le, úgy kezdett el kipakolni. Hallotta, hogy újra nyílik az ajtó. – Na, baszd meg! – Robi hangját persze felismerte, de azt is, hogy a káromkodás nem neki szólt. Felnézett, és csak most vette észre a táblán a gyermeteg betűket: „Ma hideg lesz, mert én vagyok a szenes”. Minden télen be voltak osztva a fiúk, hogy reggel felhozzanak a suli pincéjéből két vödör szenet, amivel aztán a gondnok befűt. És Peti persze sosem hozott, sőt dicsekedett is vele. Az ajtó újra becsapódott, majd üvöltözés és csörömpölés hallatszott a szomszédból, végül egy rúgás az ajtóba: – Nyisd már ki, faszom! – István kinyitotta, Robi pedig vörös fejjel és két vödör szénnel szinte félrelökve őt benyomult. Nagyszerű, ellopta a szomszéd elsősöktől. De István csak a fejét rázta, és leült a helyére, semmi kedve nem volt huzakodni. A gondnok se szólt semmit, amikor hamarosan bejött, hogy begyújtson a kályhába, pedig az elsősök nyilván panaszkodtak neki. A második órára azonban kiderült, hogy mégis bosszút állt: a kályha a szokásosnál kétszer forróbb lett, okádta a meleget, és a mellette ülő Robiról dőlt az izzadtság. Megpróbálta a padját odébb vinni, de Zsóka néni persze nem engedte, így nem maradt más hátra, mint hogy a szünetben az osztálytársaival üvöltözzön, hogy nyissák már ki azt a kurva ablakot, mert meleg van.

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) itt, harmadik részét (középkori nagyhatalmiság) pedig itt olvashatod, az ötödik rész jövő hétfőn (03.14.) következik.

Múltkor a nemzeti dicsőségről írtam, pedig a magyar köztudat történelemként inkább kudarcok sorozatát tartja számon. A múlt század közepéig létezett ennek egy magasztosan nacionalista olvasata, a profán üdvtörténeté: a szenvedés és bukás épp úgy nyer értelmet, és válik egy magasabb síkon győzelemmé, mint ahogy Jézus passiója torkollik a feltámadásba. A mai ifjúság már inkább csak válogatott lúzerek csapatát látja a neves elődökben, akiknek sikerül minden történelmi helyzetből a lehető legrosszabbat kihozni. (Talán ezért is születnek az összeesküvés- és hamisítás-elméletek.) Vagy fogalmazzunk úgy, hogy a magyar történelem két nagy szakaszra válik szét: az első dicsőséges ötszáz évet a kudarcok véget érni nem tudó kora követte. (Bár persze már korábban is voltak előjelek, hiszen a tatárjárás szinte prófétikus előképe a még nagyobb dúlással járó török vésznek.) Mohácsnál elvész az ország, és csak pusztul százötven évig, Rákóczi és Kossuth elbuknak, a világháborúkat Magyarország mindig elveszti. És közben mintha nem is lettek volna sikerek: a török uralom vége csak egy még rosszabb uralom kezdete (igen, igen, a Habsburgok is megérnek egy külön posztot, csak türelem), a szatmári béke vagy a kiegyezés szinte árulás, de legalábbis gerinctelen aláfekvés. Kölcsey úgy tűnik előre látta a rosszabbik felét is, különben nem írt volna ilyen himnuszt. Nekünk Mohács kell?

Na ennyi volt. Eddig csak program volt, most a Jobbik valóban újra életre kelti a dicső hagyományú Magyar Királyi Csendőrséget.

Magyarországon először a szabadságharcot leverő osztrák kormány hozott létre csendőrséget, akkor még "zsandárság" néven. Azt a csendőrséget, amelynek a Jobbik méltó folytatást szeretne biztosítani, Horthy tette ütőképessé, egyfajta tartalék hadsereggé. A nagy számú leszerelt katonát alkalmazó csendőrség célja a világháborút lezáró békeszerződések kijátszása volt.

A szervezet legnagyobb sikerét a világháború alatt érte el, amikor döntő szerepet kapott a magyarországi vidéki zsidók összegyűjtésében és deportálásában. A csendőrség megmutatta, mi a legnagyobb erénye: a kritikátlan parancsvégrehajtás és ragaszkodás az aktuális hatalomhoz.

Magyarországon a Rendőrség is bemutatta 2006-ban, hogy milyen súlyos következményei lehetnek az eszetlen parancsvégrehajtásnak - akkoriban Morvai "Magunkfajta" Krisztina volt a testület egyik legharciasabb támadója. Mit szólt volna az akkor még talán csak félig agyalágyult Morvai, ha a Rendőrség helyett egy újabb, körvonalazatlan jogkörű rendvédelmi szervezet ütötte volna viperával a tüntetőket?

A csendőrség nem rendvédelmi szervezet. A csendőrség a "Magyar Gárda" alkotóinak ideálja, egy nyilashadsereg, egy párthoz hű kommandó. Azok nevében, akiknek családtagjait, ismerőseit, vagy csupán - mint mindannyiunknak - honfitársait hurcolta el jogtalanul és embertelenül a Magyar Királyi Csendőrség, felhívok minden olvasót, hogy soha, egyetlen magyar csendőrnek ne engedelmeskedjen.

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) pedig itt olvashatod, a negyedik rész pénteken (03.11.) következik.

Ha a nemzet történelme azonos az ország történelmével, akkor a képlet egyszerű: hatalmas, erős ország egyenlő hatalmas, erős nemzettel. Egy ország hatalma, ereje ugyanis látszólag egyszerűen mérhető dolog a történelemben: mekkora a területe, népessége, milyen eredménnyel zajlottak háborúi, milyen viszonyban voltak vele szomszédai. Még egyszerűbben: ha egy ország nagy, és elfoglal másokat, akiket meg nem, azok „szövetségesei” lesznek, akkor az az ország hatalmas, ergo nemzete is az. A cím persze túlzás, hiszen nem csak én, de szinte mindenki tudja ma már, hogy Magyarország határait sosem mosta három tenger, Nagy Lajos uralma alatt nem egy magyar birodalom, hanem több önálló ország állt. Ezzel szemben ma már csak olyasmit állítunk, hogy a 14-15. század a magyar történelem virágkora volt. Az Anjouk helyreállították az ország egységét, megtöltötték a kincstárat, nagyhatalommá tették hazánkat, Mátyás pedig még Bécset is elfoglalta, amellett, hogy Európa egyik legfényesebb és legkulturáltabb udvarát üzemeltette. (Hihetetlen, de igaz: gyakorlatilag mindenki kihagyja ebből a sorból Zsigmondot, azt a magyar királyt, aki német-római császárként a konstanzi zsinaton elnökölt. Erről a császárokkal szembeni averzióról később még szeretnék írni.) Most akkor azt akarom mondani, hogy ez a virágkor is kamu?

Bármi is történjék, a lényeg, hogy mennél több cigány mennél rosszabbul jöjjön ki belőle. Döbbenetes, hogy a tegnapi parlamenti ülésszakon Dúró Dóra vette védelmébe a cigányokat, amikor a 15 évesre leszállítandó tankötelezettségi korhatárt támadta.

Persze Halásznak Jánosnak, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium párttitk izé államtitkárának igaza van, amikor azt állítja, hogy ez a korhatár lehetőséget ad arra, hogy valaki már korábban dolgozni kezdjen. Valóban, az éhezés szélén lévő családok gyerekei választhatnak, hogy azonnal egy (korábbi bukások esetén) nyolc általános nélkül, akár analfabétaként is végezhető munkát vállaljanak, vagy nyomorogjanak luxusból még pár évig, amíg az iskola el nincs végezve.

Miután az országban több helyen komoly szegregáció van az iskolákban, Dúrónak igaza van, nyilván a cigányok közül kerül ki majd a legtöbb, akinek nem jön össze a nyolc általános ennyi idő alatt.

Természetesen ehelyett körülbelül emelni kellene a tankötelezettséget annyira, hogy az érettségi megszerzése is beleférjen, és komoly, nagyon komoly forrásokat kellene pusztán arra fordítani, hogy a gyerekek mindegyike járhasson ténylegesen iskolába, és kapjon ténylegesen tanítást.

A Fidesz egy párizsi külvárossá akarja változtatni hazánkat. Franciaországban ügyesen sikerült mindenféle társadalmi kiegyenlítés nélkül éhbérért dolgoztatni az arab bevándorlókat, akik egy generációval később, már nem bevándorlókként, észrevették, hogy embertelenek a körülményeik és lehetőségeik. Magyarországon el lehet nyomni az összes cigányt, mert cigány, de az összes szegényt is, mert szegény, csakhogy akkor bizony a legtöbb embernek nem lesz miből adót fizetnie, munkát adnia, iskolába járatnia a 16 éves kamasz gyerekét, és végül Monsieur Orbán tizenötmillió ágrólszakadt analfabéta miniszterelnöke lehet, aki nekiesik a még addig éhen nem halt, még náluk is ágrólszakadtabb cigányoknak, és megeszi őket. Úgy látszik, ez még az újnáci párt lelkes híve, Dúró Dóra számára is ijesztő.

Kíváncsi vagyok, Széchenyi vagy Klebelsberg Kunó mit mondott volna Orbánnak tegnap a Parlamentben.

A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) pedig itt olvashatod, a harmadik rész szerdán (03.09.) következik.

Az őstörténet prelúdiuma után a magyar nemzet története valójában a magyar állam története. Ezzel tökéletesen illeszkedünk a nemzetközi (euroamerikai) trendhez, a nemzeti történetírás gyakorlatához. Az állam tehát nem egyszerű történeti képződmény, jogviszonyok hálózata, hanem önmagában vett érték, költőien szólva a nemzet teste. Mert hiszen ez az állam világos kontúrokkal rendelkezik: van konkrét időbeli kezdete, és területe egy ezredéven át nagyjából állandó volt. (Megint muszáj beszúrnom valamit: valahogy skizofrén ez a helyzet, hiszen a modern magyar történelemben folyton megemlékezünk az elszakított nemzettársakról, de valójában nemzeti történelem címén mégis továbbra is kizárólag a „megcsonkított” állam sorsát ecseteljük.) Az egyik leginkább konszenzusos elem a magyar történelemben tehát a következő: a honfoglalás és a letelepedés után Géza és István szervező munkája révén létrejött a magyar állam, a megalakulás szimbolikus dátumának tekinthetjük az 1000 és 1001 fordulóján történt királykoronázást. Ezzel a magyarság elkerülte a keleti nomád népek sorsát: a megsemmisülést, beolvadást, szétszóratást. István, az államalapító ezért kapott állami ünnepet. Biztos ez történt?