Ajánljuk Matlák Gábor írását a Hírszerzőn.

Magyarország 1918-ban megszűnt! - hirdette egy szlovák szélsőséges transzparens Révkomáromban, augusztus 21-én, amikor úgy kétezer ünnepelni vágyó és tucatnyi gyűlölködő provokátor várta a magyar köztársasági elnököt - mint utóbb kiderült - hiába. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák nyelvben két szó van Magyarországra. A transzparens szerint nem a mai Magyarország (Madarsko), hanem a történelmi (Uhersko) szűnt meg. Tehát a demonstrálónak szigorúan véve igaza van. 

Ez a két szó egyébként még abból az időből való, amikor szlovák akadémikusok úgy gondolták, nem fogják elhazudni közös történelmünk ezer évét, hanem elismerik a közös hazát, az Uherskót, ahol magyarok és szlovákok együtt éltek. Mára azonban győzedelmeskedni látszik az a történelemszemlélet, hogy Szvatopluk vereségétől Vladimir Meciar győzelméig "Szlovákia" tetszhalálban leledzett, amiből csak néhány rövid, de annál dicsőségesebb évre ébredt fel Tiso fasiszta diktatúrájának idejére. 

A továbbiakat a Hírszerzőn olvashatják.

(Matlák Gábor vendégposztja.)

Gyerekkoromban, amikor a történelem és a politika összefüggései nem alkottak egységes rendszert fejemben, Rudolf Hess-t leginkább Nelson Mandelához hasonlítottam. Két világszerte ismert politikus, akiket ádáz politikai ellenfeleik sok évvel születésem előtt börtönbe zártak, és nagy valószínűséggel halálukig ott fognak tartani. Később megértettem, hogy míg Mandelát azért tartották bezárva, hogy a faji kirekesztés elleni mozgalmat megfosszák vezetőjétől, addig Hess-t egy letűnt kor szimbólumaként, mintegy a korral szembeni kollektív ellenérzés jelképeként tartották börtönben. Persze, Hess-t a bűnei miatt ítélték el. A közfelfogás szerint azonban a náciknak leginkább azért kellett bíróság előtt felelniük, mert emberek millióit gyilkolták le faji alapon, kíméletlen hidegvérrel. Csakhogy Hess nem csak amiatt lóg ki a Göringek, Rosenbergek és Streicherek sorából, mert bűneit a Nürnbergi Törvényszék nem találta elegendőnek a halálbüntetéshez, hanem azért is, mert ő maga 1941-ben esett brit fogságba, tehát a zsidók iparszerű megsemmisítésének nem csak lebonyolításában, de elrendelésében sem vett részt.

Egyik reggel, miközben épp a 7es busz fedélzetén a Blaha Lujza téren “haladtam“ át, utolért az erre a hónapra esedékes megvilágosodásom. Korábban keltem, mint mikor egy átlagos hétköznap az egyetem felé veszem az irányt (pedig becsületesen bejárok) (de tényleg…), mégis jobb hangulatom volt és nyugodtabb voltam, pedig épp egy dugó közepén araszoltunk.

A dákoromán kontinuitásról lesz szó. Az elmélet régi, és valójában keletkezésének korában sokkal tudományosabb volt, mint az akkori kurrens magyar elméletek: merthogy a románoknak és a rómaiaknak sokkal több közük van egymáshoz, mint a magyaroknak és a hunoknak. Abból a felismerésből indult ki, hogy a román – szláv szavainak és szerkezeteinek ellenére – latin nyelv. (Ekkoriban ismerték fel magyar tudósok a magyar finnugor mivoltát: nagyon izgalmas történet, hogy ez a tudományos elmélet miért nem lett képes sohasem olyan identitásképzővé válni, mint a románoké.) Ettől még azonban nem válik igazzá: a történettudomány jelenlegi ismeretei alapján kizártnak tekinthető, hogy a mai Románia román nyelvű lakossága a késői ókorban romanizálódott dák lakosság leszármazottja lenne. A probléma az, hogy ezt az álláspontot leginkább magyar történészek, régészek és nyelvészek képviselik, míg a román hivatalos tudomány ragaszkodik a dogmához. Ezért fordulok most egy nemzeti szempontból elfogulatlannak tartható német szerzőhöz: Gottfried Schramm Korai román történelem (Csokonai, Debrecen, 1997, az eredeti Frühe Schicksale der Rumänen címen jelent meg a Zeitschrift für Balkanologie 1985-, 1986- és 1987-es számaiban) című könyvét szeretném bemutatni.

(Előzmények: itt és itt)

"Ha az alábbi cikket nem ABA írta volna, akkor most más lenne a helyzet. Ha weisz manfred huba, Fedor, E-one, vagy Horváth Andor Márton lenne szerzőként feltüntetve, akkor már dagadna a botrány. A Magyar Bloggerek Szövetsége biztosan vizsgálatot indított volna a cikket  közlő blog ellen. A miniszterelnök feszült arccal intene mindannyiunkat higgadtságra, egyben el is határolódna a cikk szerzőjétől, s minden pártot és felelős politikust felszólítana arra, hogy hozzá hasonlóan tagadjon meg minden közösséget a szerzővel.

A Fidesz elnöke pogromot vizionálna és valószínűleg a nemzetközi fórumokhoz fordulna a példátlanul gyűlöletkeltő írás miatt, frakcióvezetőjük pedig az MSZP frakcióvezetőjének írna levelet, hogy közös nyilatkozatban ítéljük el a cikk tartalmát. Ugyanakkor megindulna a "Miért hallgat Bajnai Gordon?" című játék. Pár nap múlva pedig a nemzetközi sajtó emlékezne meg a gyűlöletkeltő és a kommunizmussal nyíltan szimpatizáló írással, hozzátéve, hogy ez is bizonyítja: Magyarországon a mérsékelt baloldal összenőtt a neokommunista eszmékkel.

Továbbá, ami a legszebb: valószínűleg aba lenne az, aki egy lendületes cikkben az egész jobboldal összefogását szorgalmazná a kommunizmussal szemben, és egyben az akció élére is állna. Csakhogy.

Csakhogy ezt a cikket maga ABA írta. Így aztán nagy a csönd. A szégyen pedig kizárólag az övék."

A szlovák kormányról nyugodtan kijelenthetjük, hogy xenofób soviniszták gyülekezete. Azzal, hogy kitiltották Sólyom Lászlót (na nem karhatalmilag, csak diplomáciailag) újabb bizonyítékot szolgáltattak nekünk a szerdai hiszti, a nyelvtörvény, a Malina Hedvig és egyéb ügyek után ideológiai beállítottságukról. Egész egyszerűen felfoghatatlan, hogy a teljes szlovák vezetés miért ilyen módon próbál meg államot és identitást építeni. Az egész eseménysor tisztán belpolitikai okok miatt zajlik. Míg Magyarországon a Jobbik cigányellenességgel szerzett sok szavazót, addig a szlovák kormány magyarellenes politikával próbál népszerűséget csiholni magának válság idején. Erre nyilvánvalóan szüksége lesz, hiszen a Dzurinda kormány által leépített szociális háló lukacsos szövetét most próbálják ki élesben. Ugyanis korábban (a reformok idején) csak a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező szegényeket érintették a változások, most a munkahelyüket vesztő jobb módúak is megérezhetik annak hatásait.

Az mindenesetre leszögezhető, hogy a szlovákiai történések nagyon ijesztőek, és - bár ilyet nem szokás leírni - valóban nem illendő ilyen nyilvánvalóan kisebbségellenes törvényeket a jogrendszerbe beiktatni az egyesült Európában (bár az Út a munkához programnak is van hasonló  célja) a második világháború után. A szlovák kormány cselekvései szégyenteljesek és Európa legsötétebb időszakának előkészületeit idézik.

Nem is lehetne méltóbb módon ünnepleni augusztus 20-át, mint a Bëlga együttes: Királyok a házban című számával. Jó szórakozást! 

Az utóbbi időben mindig szörnyülködve hallgatom/olvasom a híreket Szlovákiáról. Szinte mindegyik arról szól, hogy a szlovák kormány milyen módon próbálja meg ellehetetleníteni az ott élő, amúgy jelentős lélekszámú magyar kisebbséget. Felsorolni is nehéz az eseteket, de talán az első ijesztő jel Malina Hedvig ügye volt, ahol úgy tűnik, hogy az egész államszervezet részt vett az ügy elkenésében, például a lányt vizsgáló orvos, illetve azok, akik a feltételezett tettesek hazugságvizsgálatát végezték. Az ügy évek óta tart, és a hírek egyre rémisztőbbek, annyi tűnik innen nyilvánvalónak, hogy etnikai okokból lehet a kormány érdeke az eset ilyen módon történő kezelése.

Ennél sokkal rosszabb, amit Szlovákia az államnyelv-törvény esetében tett. Ezzel az új törvénnyel embereket azért akarnak büntetni, mert valamilyen nyelven szólalnak meg, már a szűk nyilvánosság előtt is, feltéve, ha állampolgárok. Egészen elképzelhetetlennek tűnt, hogy embereket ilyen módon fosszanak meg identitásuk egy fontos részétől, szabadságuk jelentős darabjától. Az ügyhöz nem nagyon lehet azon kívül mit hozzátenni, mint amit Ablonczy Balázs írt néhány hete a komment.hu-n, vagy amit a Narancs szerkesztőségi álláspontjában közölt.

Régóta gondolkozom azon, hogy a PISA vizsgálatot nem csak a diákoknál kellene elvégezni, hanem az idősebb korosztályoknál is. Például a 40-60 közöttiekkel. Tippem szerint csuda eredmények jönnének ki, ugyanis például szövegértési problémák már nagyon rég óta vannak, az oktatási rendszer hosszú évtizedek óta termel olvasni, számolni alig tudó embereket.

A Magyar Hírlap minibotrányt okozott azzal, hogy engedély nélkül lehozta Bächer Iván cikkét, ami a szombati Népszabadságban nem jelenhetett meg. A cikk kb. arról szól, hogy a szocik lopnak, ami miatt szerinte megerősödtek a fasiszták Magyarországon és neki ezekből elege van. A cikk amúgy érdektelen lenne, csakhogy mindenki rácsapott, és az utolsó mondatok egyikét emelik ki, ami így hangzik: "A Jobbikra kell szavazni." Természetesen így önmagában úgy tűnhet, mintha ő a Jobbikra akarna szavazni. Erről nyilván nincsen szó, csak a tisztelt újságírók nem tudnak olvasni. Ez ugyanis egy teljesen jól bevett írói szokás, a cikkben egész végég a fokozás eszközével él, a végére, pedig elhelyez egy csattanót. Ezt körülbelül 14 évesen mindenki meghallgatja irodalom órán. És ezzel együtt megtanulja az irónia fogalmát is. Vagyis, hogy ezt nem úgy kell érteni, ahogy írja. Nem is az ellenkezőjét, csak valami mást. Ez esetben azt, hogy a szocik szarok, nem többet. Azt biztosan nem, hogy a Jobbikra való szavazásra buzdítana a publicista. Ehhez csak picit kellene rendelkezni az értő olvasás képességével. Bächer ma a Népszabadságban megírta, hogy természetesen soha nem tudna a jobboldalra szavazni, így nyújtva segítséget az olvasási nehézségekkel küszködő publicistáknak és politikusoknak.

Nem tesz jót az amúgy is kérdéses minőségű közvéleménykutatók tekintélyének, ha kontárok is elkezdik a köz véleményét kutatni. Vannak Magyarországon eléggé jól mérő cégek, amiknek általában lehet hinni, vannak olyanok a nagyok és elismertek között, amiknek nem, többek között azért sem, mert nem teszik elérhetővé adatfájljaikat.

Pláne rosszat tesz a közvélemény-kutatásnak, ha az egyik legnagyobb hírportál, az Index médiaügyi blogja felkapja egy kontár szervezet adatait. Tegnap a Comment:com foglalkozott a Véleménybank nevű internetes kutató mérésével. A kutatás arra vonatkozott, hogy a lakosság honnan, milyen forrásból tájékozódik Az oldal látogatói közül több, mint 1800 ember szavazott. És a Comment:com a Véleménybank nyomán komoly következtetéseket vont le ebből. Pedig nyilvánvaló tény, hogy az 1800 szavazó még az internetezőket sem reprezentálja, nemhogy a lakosságot. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a más mérésekkel és eladási statisztikákkal való egyezés a vak szerencsén múlik, nem a kutatás megalapozottságán. Egy reprezentatív mintát nagyon nehéz jól összeállítani, nem is sokan próbálkoznak ilyesmivel. Ha pedig valóban komolyan gondolnák amit csinálnak a Véleménybanknál, akkor megadnák, hogy milyen intervallumon, mekkora megbízhatósággal állítják, hogy tükrözi a lakosság véleményét. Ugyanis a konkrét számok sosem igazak, a közvélemény-kutatók, szociológusok egy-egy felmérés után mindig intervallumokat adnak meg, nem egy konkrét értéket, mivel nem az egész lakosságot kérdezik meg, hanem csak egy részét, ezért különböző statisztikai módszerekkel kell becslést végezniük az egész lakosságra vetítve. A kutatás azért is komolytalan, mert több hónapon keresztül akarnak mérni valamit (ilyet sem lehet ilyen módon), de közben már eredményeket hoznak nyilvánosságra. Ilyet magát komolyan vevő kutató nem tesz.

A Véleménybank nem először kerül ki az Indexre, aminek nyomán a Reakció többször is foglakozott velük. Pedig az EP választást előre becslő mérésük is csak a puszta véletlen folytán állt közel a későbbi eredményekhez, nem a módszertanuk kiválósága miatt, hiszen nagyon nehéz interneten keresztül biztosítani a reprezentativitást, egy ilyesfajta szavazósdi pedig semmilyen esetben sem lehet az, tehát feltehetőleg nem követi a lakosság összetételét nem, kor, lakóhely, végzettség, stb. szerint. Márpedig a szerencse néha mindenkinek kijár.

A Véleménybank felmérése körülbelül annyira reprezentatív, mint az itt következő szavazás, de játéknak jó, hát játszunk mi is!

Hilltop borozó, Sziget 

 -Hallod, ott ül az az indexes köcsög.

-Melyik? Az?

-Ja, azt ismerem, az a tébégé.

-Télleg? Fel sem ismerem ezzel a szakállal meg kalappal. Biztos?

-Jaja!

-Kipróbálom: TÉBÉGÉ!

tbg odanézett, legnagyobb megelégedésünkre, ránkmosolygott. Nemzetközi jelbeszéddel megértettem vele, hogy nem akarunk semmit, már az is elég öröm, hogy felismertük. Ezúton is köszönjük.

Ilyenkor mindig úgy tűnik, mintha a legutóbbi óta eltelt ötvenegy hét csak előkészület lett volna a fénypontra: a tábor hetére. A világból való kiszakadás, az összezártságból fakadó intimitás, a közös erőfeszítések és eredmények olyan felfokozott lelkiállapotot teremtenek, ami utánozhatatlan, és csak a következő nyáron ismételhető meg. Táborozni tehát kell, ez egyértelmű. De ha utána, nosztalgikusan elmerengve megpróbáljuk összeszedni, miért is kell, nos, akkor a következőkre jutunk. A tábor szakmai csúcspont, önkifejezési lehetőség, a barátság aktusa és a búcsú tere. Az ám.

Tíz éve, 1999. augusztus 11-én történt, hogy Magyarország és Európa felett teljes napfogyatkozás volt. A napfogyatkozás a Wikipedia szerint a következő:

A napfogyatkozás csillagászati jelenség, amelynek során a Hold a megfigyelő számára részben vagy egészen eltakarja a Napot.

Napfogyatkozás akkor jön létre, amikor a Hold pontosan a Föld és a Nap közé kerül, azaz újholdkor. De nem minden újholdkor, hanem csak akkor, ha a Föld körüli pálya leszálló, vagy felszálló csomópontjában van éppen újholdkor a Hold. (A holdpálya nagyjából 5°-os szöget zár be az ekliptikával, azaz a Hold hol kissé a Földet a Nappal összekötő képzeletbeli vonal felett, hol pedig alatta van. Amikor a vonal közelébe kerül – ezek a fel- ill. leszálló csomópontok –, akkor figyelhető meg a napfogyatkozás.) A Hold átmérője 400-szor kisebb a Napénál, ám 400-szor közelebb is van, ez okozza, hogy a Nap és a Hold látszólagos átmérője közel azonos, így amikor megfelelő helyzetbe kerülnek az égitestek, akkor a Hold teljesen képes eltakarni a Napot.

Magyarországon valakik cigányokat gyilkolnak. A sorozat teljesen nyilvánvaló, az indíték még nem, de ez a cigánysoron élő romák szempontjából mindegy. Lényegtelen, hogy rasszista-e a motiváció, esetleg csak vicc. A cigánysorról nyilvánvalónak tűnik, hogy bármelyikük lehet a következő áldozat, csak mert cigány. Akkor is  ha az elkövető(k) motivációja ma még nem is ismert. Ma Magyarországon úgy tűnik, hogy egy egész népcsoportnak kell félelemben élnie, csak azért, mert cigánynak született. Elmebeteg igazságosztók mindig is léteztek és létezni is fognak. Azonban nem lényegtelen, hogy milyen társadalmi közegben találják magukat. Ma Magyarországon úgy tűnik, a társadalom fogékony a kirekesztő nézetekre, programokra. Ijesztően sokat hallani a cigányok megrendszabályozására irányuló követeléseket,  a munkára nevelésüket szorgalmazó ötlet pedig már meg is valósult. Ez az Út a munkához című program felháborítóan munka és cigányellenes ötlethalmaza, amely nem hogy visszavezetné a leszakadókat a munkaerőpiacra, hanem onnan még messzebb löki őket, ráadásul a törvénymódosítás értelmezési kerete lehetőséget ad kirekesztő alkalmazásra is, az "érdemes"  individuum és "érdemtelen" kollektív szegény kategóriáinak felállításával. Ez a program nem más, mint a szegénység konzerválása, amit boldogan szavazott meg a szociális érzékenységére 'oly büszke MSZP frakció is.

Magyarország a kiegyezéstől az első világháborúig alkotmányos monarchia volt parlamentáris kormányzással. A képviselőket angol mintára egyéni választókerületekben választották meg. A kormányt a többségi párt adta, az ellenzék szabadon tevékenykedhetett, a sajtó is teljesen szabad volt. Akkor minden rendben, ugye? Nos, nem. Két furcsa körülményre hívnám fel a figyelmet. Az egyik érdekesség az, hogy a fél évszázad során öt évet kivéve (1905-10) ugyanaz a párt volt többségben, következtetésképpen kormányon (igaz a neve többször is változott: Deák-párt, Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt). A másik pedig, hogy a választásra jogosultak aránya Magyarországon nem változott, a lakosság kb. 6 %-át tette ki az egész korszakban, miközben Európa lassan, de biztosan haladt az általános választójog felé (ráadásul a birodalom másik felében, Ausztriában is 27% volt választó). Összefügg ez a két tény? Feltétlenül. Hogy miért és hogyan, azt tudhatjuk meg Gerő András Elsöprő kisebbség (Gondolat, Budapest, 1988) című könyvéből.

A történelem a legjobb esetben is csak rekonstrukció. Kísérlet annak a megragadására, milyen lehetett a valóság akkor és ott. Kísérlet, hiszen sem közvetlen megfigyeléssel, sem kísérlettel nem ellenőrizhetőek a feltételezések. Mivel mi a történelem folytatásában élünk, kézenfekvőnek, sőt csábítónak tűnik az összehasonlítás, ha úgy tetszik aktualizálás. Itt válik azonban különösen fontossá, hogy csak „tükör által homályosan” látunk. Nem a direkt történelemhamisításról beszélek, hiszen az tudományosan ugyan cáfolható, de hitbéli kérdésként racionális vitát folytatni róla értelmetlen. Hanem arról, hogy egy világ elképzelésénél a tudatosított részletek mögött a hátteret képzeletünk festi meg, mégpedig a legtermészetesebb módon saját tapasztalatunkból kiindulva. A legnagyobb veszély tehát, ami a történelem tanulmányozása során minket fenyeget, az, hogy olyan dolgokat vetítünk vissza a múltba öntudatlanul is, amiknek ott semmi keresnivalójuk. Érdemes tudatosítanunk magunkban azt, hogy bár a történelem folytonos, a 19. században ugrásszerű változás következett be: az ipari forradalom. Bármily különösen is hangzik, de az azt megelőző ötezer év történelmének sok olyan közös vonása van, ami napjainkra teljesen átalakult. Ezeket veszi górcső alá Patricia Crone Pre-industrial societies című könyve (Az ipari forradalom előtti társadalmak, Blackwell, Oxford, 1989, magyar fordítása sajnos nincs, de német van: Die vorindustrielle Gesellschaft, dtv, München, 1992). Itt most csak három tényező kiemelésére van alkalmam: a gazdasági szervezet, az állam és a kultúra sajátosságait vesszük sorra.

Az athéni demokrácia megítélésének külön története van. Arisztotelész az államformák osztályozása során a demokráciát a rossz kormányzatok közé sorolta (a türannisszal és az oligarchiával együtt, szemben a baszileiával, az arisztokrateiával és a politeiával): ugyan a többség uralkodik, de ez a hitványak uralmát jelenti az érdemesek felett. A mai köztudatban azonban a romantika felfogása gyökeresedett meg: az athéni demokrácia a történelem első fénypontja, a szabad egyének közösségének első megnyilvánulása. A kérdést sokféleképpen lehetne elemezni, most azonban egy olyan megközelítést mutatnék be, ami egész egyszerűen a görög poliszoknak egy nagyon is nyilvánvaló, mégis általában figyelmen kívül hagyott tulajdonságából indul ki: a méretükből. Németh György A polisok világa (Korona, Budapest, 1999) és A zsarnokok utópiája (Atlantisz, Budapest, 1996) című könyveiben ugyanis arra mutat rá, hogy a görög poliszok alapvetően aprók voltak, klasszikus értelemben vett társadalmi küzdelmekről még a nagyobbak esetében is csak megszorításokkal beszélhetünk. Ha pedig megvizsgáljuk a főbb tisztségviselőket (pl. az arkhón-listát), nem is lepődünk meg annyira: Athént a Kr. e. 7-5. században három család irányította: az Alkmeónidák, a Philaidák és a Peiszisztratidák. Hogyan alakult akkor ki a demokrácia?

Aczél Endre múlt pénteki publicisztikájában (Szerbia szabad, Népszabadság, 2009. július 17.) a volt Jugoszlávia mai helyzetét elemezte. Élesen kikelt a balkáni muzulmán államok schengeni vízumkényszerének fenntartása mellett, képmutatásnak nevezve az EU hivatalos indoklását. Igaza volt.
De miközben cikkének lényegi mondanivalóját nyolc sorban elmondta, én a négyszer olyan hosszú bevezetés elejére figyeltem fel. Itt arról ír, hogy Jugoszlávia a kommunizmus idején mekkora szabadságot élvezett: állampolgárai „gyakorlatilag vízummentesen utazhattak a világ összes országába”. Ezután elpanaszolja, hogy mikor Pekingben szolgált, a jugoszláv tudósítók átjárkálhattak Hongkongba – akkor brit koronagyarmatra –, miközben neki és a többi ott szolgáló magyarnak a britek nem adtak vízumot.
Két kérdést vet fel Aczél gondolatmenete. Egyrészt: vajon abban állt-e a jugoszlávok szabadsága, hogy nem kellett sorban állniuk a vízumért, vagy inkább abban, hogy kaptak útlevelet? Másrészt: nem lehetséges, hogy a britek azért nem adtak vízumot Aczél Endrének, mert ő olyan megbízható volt, hogy nem csak Kínába, de még a brit koronagyarmatra is kapott volna útlevelet a Magyar Népköztársaságtól?
Húsz éve, hogy a vasfüggöny leomlott. Aczél Endre, aki már azelőtt bő húsz évvel is az MTI-nek dolgozott, most megmutatta, mennyire változnak egy olyan ember elvei, aki 1968-ban, a prágai tavasz évében lett a Népköztársaság hírügynökségének külföldi tudósítója. Semennyire. Aczél a Varsói Szerződés tagállamaiban szokásos módon a muzulmán népek elnyomásával vádolja meg az imperialista Nyugatot, és elmondja, hogy azért nem volt szabadság a rendszerváltozás előtt Magyarországon, mert a gonosz britek nem adtak vízumot.
Aczélnak nem is adtak. Nekünk adtak volna. Csak nekünk nem volt útlevelünk, nem volt mibe belepecsételni azt a vízumot.

Erdélyben jártam, nem először és nem utoljára, de újra lenyűgözött és újra elgondolkodtatott. Nem érzelmes úti beszámolót szeretnék írni, de megosztanám néhány megfigyelésem és gondolatom. Jó volt látni a fejlődést, sőt nem csak jó, irigylésre méltó: az volt a benyomásom, hogy az utóbbi tizenöt évben nem egyszerűen csak fejlődött Erdély, de mintha csökkenne a lemaradás Magyarországhoz képest. Még mindig van az embernek időutazás-élménye, különösen Székelyföldön, de már csak tíz évet ugrunk hátra, nem húszat-harmincat. Az utak meglepően jók, az ellátás ugyanolyan, mint nálunk, építkezés építkezés hátán, vállalkozó kedv és optimizmus. És se román rosszindulattal vagy fenyegetéssel, se magyar kisebbrendűségi komplexussal vagy önsajnálattal nem találkoztam. Én így láttam.

Azt eddig is sejtettem, hogy kik döntik el, ki lehet magyar. Azok, akik eldöntik, hogy ki magyar általában negatívan fogalmazzák meg definíciókat. Nem lehet magyar az, aki szerintük nem magyar (antimagyar), aki libsi, zsidó, cigány, komcsi, fügeevő, szilvalekvár zabáló, szabadkőműves, drogos, buzi, deviáns. Az sem magyar aki nem szereti a Fideszt, aki nem szereti a szocikat, de a Fideszt sem (megvan még: a haza nem lehet ellenzékben, by OV?). Nyilván nem lehet magyar az sem, aki nem mindennap Trianon fájdalmával ébred, esetleg nem szereti a Gárdát. Akinek nincs kutyája, de van macskája, ellenben mákos tésztát eszik - róluk messziről lerí, hogy nem magyarok. Na, hát a végére kiderült, hogy csak én vagyok magyar, illetve én sem. Senki sem magyar. Ez mondjuk nem baj, az ilyen tudathasadásos gondolatokhoz már hozzászoktunk. Az magyar, aki magyar.

Kilenc éve halt meg Petri György. Ő volt a huszadik század második felének egyik legjelentősebb magyar költője, a saját elveihez való ragaszkodás páratlan példája, aki inkább vállalta, hogy versei tíz éven keresztül ne jelenjenek meg, mint hogy kihagyjon akárcsak egyetlen verset is a kötetéből a kádári kultúrpolitika felszólítására.

Az SZDSZ alapítója volt, egy interjújában már 1991-ben kristálytisztán látta az éppen csak kialakuló politikai rendszer és pártok évekkel később bekövetkező teljes elkurvulását.

220 évvel ezelőtt történt, hogy vagy ezer ember összegyűlt azelőtt a párizsi börtön előtt, ahol a királyság legveszedelmesebb ellenségeit tartották fogva. Az egész hatalmas erődítményben mindössze félszáz rabot tartottak fogva, részben vallási okokból vagy például illegális röpiratok terjesztéséért.

A Bastille elfoglalása a népfelség elvének szimbóluma lett. Az ezután következő forradalom nem pusztán államformaváltás volt: teljes tabula rasa, a társadalmi emlékezet jóformán teljes törlése. Hogy ezt hogyan kell csinálni, azt senki sem tudta, és a viták hatalmi harcokat eredményeztek, a hatalom pedig terrort. Azóta egyetlen demokráciának sem kell a nulláról indulnia, mind a francia forradalom értékeihez nyúlik vissza végső soron.

Nehéz nagyobb bunkóságot találni, mint amikor valakinek a nevén viccelődnek. Vajon melyik napilap kolumnistájának sikerült először elsütnie a retkes párt-Retkes Attila-szóviccet? Hát természetesen a polgári konzervatív napilap, blogunk kedvenc sárdobálóinak gyülekezete: a Magyar Hírlap. Aki elkövette a csecsemő-viccet: Dippold Pál. Vajon milyen szellemi állapotban lehet az az újság, ahol nincs már más, mint egy ember nevével viccelődni?

*

Ennél azonban sokkal fájdalmasabb, ami tegnap óta történt az SZDSZ-ben.

Tegnaptól új elnöke van az SZDSZ-nek. Többször írtam már erről a pártról, azonban végül sosem publikáltam. Azért, mert liberálisként jóval több és összetettebb bajom van az SZDSZ-szel, mint a többi párttal, hiszen elméletileg nekik kellene az én értékrendemet képviselni. Eddig sosem éreztem úgy, hogy elég jót írtam volna róluk, elég erős lett volna, hogy azt kirakjam.

Az SZDSZ - szerintem - közel sem a legrosszabb párt ma Magyarországon.

Néhány napja került nyilvánosságra, hogy megvertek egy ortodox zsidó férfit a Dohány utcában. Bajnai Gordon vizsgálatot kért Draskovics Tibortól, az eredményre még várni kell. Az ügyben megszólaló Köves Slomó ritkán szokott politizálni, akkor sem kifejezetten szoci párti, a MAZSIHISZ-szel viszont kifejezetten barátságtalan viszonyban van. Az ő személye biztosította eddig is az ügy hitelességét.

Azonban tegnap kiderült, hogy az egyik ismerősűnk szemtanúja volt az ügy előkészületének. A részletek előtt: a rendőrséget azért nem hívta, mert csak az előkészületeket látta és bizonytalan, illetve tapasztalatlan volt, hogy mit is kellene tennie.