1989. november végén a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusán hiányzó  fő nélkül töltötték meg a párttagok az aula padsorait. Csak azok beszéltek, akik feltétlen szükségét látták. Egyesek inkább az asztaluk széleit rajzolták át ujjaikkal többször is, különbözőképpen. Mások, pedig nyelvükkel a fogsoraikat túrták. Csak elvétve akadt olyan ember, aki az aula falának támaszkodó Securitate tisztek szuggesztív tekintetét magára irányította, rövid időnyi farkasszemnézésre.

Minden előzmény nélkül csapódtak neki az ülőkék a háttámláknak. Noha csak páran vették észre Ceausescu elvtárs bejövetelét, a maradék több száz ember mégis biztos volt benne, ők is meg fogják látni vezetőjüket, amint kiegyenesednek. A padsorok közé szorított emberek mindegyike őrült hangú tapsba kezdett. Kézfejük félelmetes dühvel vergődött egymáson. Az aula falára szegelt lambériának támaszkodó Securitate tisztek félni kezdtek, talán a mérhetetlen erejű taps nem is az ország első emberének tiszteletére szól, hanem elterelésként szolgál, egy a párt tagjai által felbérelt mesterlövész számára, aki könnyen merényletet követhet el Ceausescu elvtárs ellen, anélkül, hogy kiléte kitudódna. A párttagok kezei vöröslöttek az erőszakos tapsolástól, ezért mosolyuk némileg ellenőrizhetetlen vicsorgásba fordult. Gyanússá váltak, ha politikai gyilkosságra készültek volna, már rég elkövették volna, nem izzasztják magukat ilyen sokáig.

Múlt hétvégén kitiltottuk egyik kommentelőnket. Eddig nem volt szükség ilyen drasztikus lépésre és reméljük, hogy a továbbiakban sem lesz majd, hiszen épp egy héttel korábban - jogosan - büszkélkedtünk azzal, hogy a moderálás gombot sem nagyon használtuk, nemhogy a kitiltás funkciót. Úgy éreztük azonban, hogy heima hónapok óta tartó nyílt személykedését nem kell tovább elviselnünk. Ez volt a kitiltásának oka.

Úgy érezzük, hogy tartozunk annyival magunknak is, hogy  közzétegyük egyezményes kommentpolitikánkat, amelyhez a jövőben tartani fogjuk magunkat.

Most nem egy könyvet szeretnék ismertetni, hanem egy egész műfajról írnék, vagy legalábbis annak egy manapság méltán népszerű válfajáról. A skandináv krimikről. Nem állítom, hogy rengeteget olvastam, de Henning Mankell, Håkan Nesser és legfőképp Arnaldur Indriđason néhány regénye talán már feljogosít az írásra. A krimi – mint szinte az összes lektűr-műfaj – angolszász találmány. Edgar Allan Poe A Morgue-utcai kettős gyilkosság-át szokás a műfajteremtő első kriminek tartani, de azóta is a nagy klasszikus szerzők főleg amerikaiak és angolok voltak. Meg is szoktuk, és el is várjuk, hogy a szellemi kirakóshoz hasonló detektívtörténetek ódon angol kisvárosokban, míg a kiábrándult, kemény bűnregények lepukkant amerikai nagyvárosokban játszódjanak. A magyar, de még az európai krimiket is gyanakodva fogadjuk, és nevetségesnek tartjuk. Ehhez képest az utóbbi években a német könyvpiacot valósággal elárasztották a skandináv krimik, sőt jó néhányat már magyarra is lefordítottak. Valami miatt Észak bűnei kapósakká váltak. De mitől skandináv egy krimi?

 Nekem új, és egész jó kis videó:

Komolyan nem értem, hogy az Index hírszerkesztői mi a francot csinálnak. Szeretném azt gondolni, hogy a Bajnaitól kapott pipát jól megtömték valami jamaikai cuccal, és a füstfelhőtől még a monitort sem látják. Vagy azt, hogy valaki ott áll a szerkesztőség közepén puskával a kezében, és közli, hogy "Gyerekek, ha nem ír minden napra valaki baromságot, vagy legalábbis erős csúsztatást tartalmazó cikket, akkor széjjellövöm Gizike agyát!"

Tegnap a villamosmegállóban megakadt a szemem egy hirdetésen: az MR1 - Kossuth Rádió egy rendkívül letisztult, alig pár nyomógombot tartalmazó rádiókészülékből szól, és a felirat is az egyszerűséget sugallja: "Tájékozódás gombnyomásra."

A hirdetés valami ultramodern Néprádióról szól. A köztévé és a közrádió objektivitás-mániájának újabb, de nem újkeletű kitüremkedése ez a reklám: sokan nem emlékeznek már rá, én még nem is éltem akkor, de a Rákosi-korszakban volt egy jellegzetes tárgy: egy rádió, amelyen csak a Kossuth és a Petőfi rádiót lehetett hallgatni - ugyanis nem volt állomáskeresője, csak egy háromállású kapcsoló (Kossuth, lakihegyi Petőfi, vidéki Petőfi)

Próbáltam valami tuti elsővilágháborús párhuzamot találni Retkes legújabb, MSZP-SZDSZ-MDF-koalíciós ötletére, adta is magát a bazinagy Antant, de az "entente cordiale" kifejezés már sehogy sem illik az MDF-re. Ráadásul a szövetség két összeszokott hatalma is legfeljebb barátságtalan megértésben van egymás felé az utóbbi időben. Úgyhogy maradjunk egy sima Antantnál, és akkor a központi hatalmak a Fidesz és a KDNP. Bár kissé merész a KDNP-t a Monarchiához hasonlítani, de a probléma valójában ott kezdődik, ahol a Jobbik is a képbe kerül. Ez valami új, mint a Világháborúban a kommunisták. Csakhogy itt nem valamelyik szövetség egy új belső erejéről van szó. Ez a Második Világháború Németországja, csak korszakot tévesztett. Itt pusztán békés országok nagyhatalmi igényeinek egyeztetéséről van szó.

Egyszer elkezdtem írni egy posztot arról, hogy a polgári létükbe besavanyodott Hírtv-s arcok hogyan keseregnek a hárommellű Lily Allen Fuck you című számának feldolgozásán. Végül nem tudom, miért nem publikáltam, mindenesetre csak én olvashattam.

Úgy tűnik, hogy a magát mélységesen konzervatívnak és polgárinak gondoló Borókai Gábor (aki persze halál hiteles, hiszen nem volt az Orbán-kormány szóvivője) is belesavanyodott saját ízlésébe. Az is lehet, hogy konzervativizmusában elvesztette minimális humorérzékét - persze egyáltalán nem biztos, hogy volt neki. Mondjuk, el tudom képzelni, hogy valóban dekadens, reakciós és kultúraromboló minden olyan művészeti alkotás, amely nem mondja meg egy az egyben a lényeget. Olvasmányaim alapján ennek semmi köze nincs a konzervativizmushoz, ennek csak simán az ostoba maradisághoz van köze.

A magyar nemzeti vérerekkel átszőtt „patópálúr” style, úgy tűnik reloaded lett. Ha tetszik sokkal inkább átalakult, mint a Mátrix második része az elsőhöz képest. Egyfelől léteznek az elkenődött kommunisták, példának okáért Baranyi Ferenc költő, vagy Fejes Endre író, akik ma már azt gondolják saját szabadon választott magányukban, hogy nem kell kidönteni, úgyis elrohad magától a tőke.

Másfelől „nagy néha”(a kis néha ipiapacs Papp Lajos szívsebészé) fel-feldobódnak az ősmagyar omphalos kövek, ugyanis Eperjes Károly, vagy Szőnyi Géza csupán a legszükségesebb tudnivalókat osztja meg velünk. Az előbbi megpróbálja beírni magát a Guiness rekordok könyvébe azzal, hogy Hegedűs Géza ars poeticáját elmeséli minden nyilvános helyen, az utóbbi, pedig csak olyanokat mond a saját kulturális miniszterségéről, mellyel általában mindenki egyetért.

Egy ilyen, már csak szexuális segédeszközökkel nem inzultált „média közéletbe” (létezhet ez?) csobbant bele a Sláger és a Danubius rádió díszkivilágítással a saját temetési menetét megvakító búcsúztatása. Merthogy az eset, nem minden tanulság nélkül való. Hiszen politikáról van szó. Némi módszertani kitérő azonban engedélyezettnek ítéltetett. Politikai publicisztika írása körülbelül olyan, mint a Ponyvaregényt egy konfliktusra lecsupaszítva elmesélni. Érdemes más írásokat is ezzel a tanáccsal felvértezve olvasni.

65 évvel ezelőtt, 1944. november. 9-én halt meg Radnóti Miklós Abdán, keretlegények keze által.

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 13.

(Szerelmi ciklus 1927-28 / 14.)

Ismét egy unalmas megemlékezős poszt. November 9. Annyi megemlékeznivaló dátum sűrűsödik így tél előtt, hogy ehhez képest még a karácsonyi ünnepek is piskóták. Itt volt október 6, 23, november 4, 7, 9... Hetedikéről ezúttal nem írtunk, hiszen Erkel Ferencről, akinek ez születési évfordulója, már volt szó a himnuszos posztban kicsit korábban; a Nagy Októberiről pedig Petri György úgyis rég elmondta, amit érdemes volt. És most itt van kilencedike.

"1989. november 9-e, a német újraegyesülés folyamata az egyik legfontosabb szakasza volt Németország történelmének, a mi történelmünknek, Európa, de az egész világ történelmének is." Szép szavak. Sőt: "Mindenki - Bush, Mitterand és Thatcher - felismerte a helyzet komolyságát. Lehetséges, hogy volt, aki még a folyamat lelassítására is gondolt." Ezekről a lelassítós gondolatokról mostanában elég sokat cikkeztek.

De ez mind csak a nagypolitika. A fal, amelyet Gorbacsov - Reagan elnök bölcs tanácsára hallgatva - lebontatott, hihetetlen összege volt a kommunista blokkban tomboló gonoszságnak.

Amint azt a Sárdobáló Rádió vasárnapi, negyedik adásánál jeleztük, egy kommentelőnket - mit egyet! az elsőt! - kitiltottuk a blogról. Hogy miért csak most? Talán idáig tapasztalatot kellett gyűjtenünk a megfontolt döntéshez, talán betelt a pohár. Akár így, akár úgy, akár tapasztalatainkat, akár a betelt pohár űrmértékét calam hamarosan szép, transzparens módon fogja megfogalmazni, addig pedig blogunk engedékenységét féltő olvasóink bizalmát és türelmét kérjük.

Mielőtt a következő Rükverc programját ajánlanám, hogy tegnap este alaposan megünnepeltük születésnapunkat táncolással, italozással, röhögéssel. Ezt csak azért volt fontos leírni, hogy nehogy bárki is azt gondolja, hogy csak írásban ünnepeltünk.

A következő Rükverc programja tehát.

„Ki a csöcs az a Nagy Imre? Biztos a Nagy Lajos tesója!”
Ha úgy érzed, nem helyes a válasz, gyere el!

ELTE TáTK (PázmányPéter sétány 1/a), időpont: 2009. november. 10, 18 óra.

Előző héten Dani kívánt magunknak boldog születésnapot, ezúttal pedig lelkes pompomlány rajongóink rázták velünk hajnalig. Végül már csak mi ketten, Vörös és Andor Márton maradtunk talpon a vidéken. Nosza, nekiálltunk, és most, kedves olvasóink, sugárzunk. Önök meg hallgatni fogják.

A felvételen a Hungária együttes (meglepetés, hogy melyik) számát és a címszereplő Petőfi Rádiót (na persze a régit) idéztük. Vigyázat! A felvételt manipuláltuk. Hiányzik belőle például az, amikor heima kényszerű távozásán keseregtünk, illetve mikor a zöld rendőrkocsikon élcelődtünk. Ugye nem baj?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A szőke fiút nem Tibornak hívták. Tibor a barátja volt, akivel az egyetemen ismerkedett meg. Rögtön érettségi után került a szőke fiú a fővárosba, a szó szoros értelmében elanyátlanodva, ahol örömmel és látható megkönnyebbüléssel csatlakozott Tiborhoz, aki pesti volt, kötött pulcsikat hordott, pipázott és ismerte a divatos kocsmákat. Mindez azonban csak később fogalmazódott meg benne ilyen világosan, egészen pontosan azután, hogy az új barátjával az első tanév utáni nyáron meglátogatta Szarvason az ott tanuló volt gimnáziumi osztálytársát, aki nagy várakozással nézett a találkozás elé, de utólag – négyszemközt – zavartan vallotta be a szőke fiúnak, hogy arra nem számított, hogy két Tibort fog vendégül látni. Ez azért mellbevágó volt, sőt mi több: megalázó. És akkor hirtelen egész más fényben látta az egész előző évet.

A 168 óra online tudósítása a keddi Rükvercről.

Te talán fogsz a gyerekednek mesét mondani lefekvéskor a Kádár korszakról? És miért nem? Édesanyád a fridzsiderben hagyta neked holnapi ebédnek a lefagyasztott gulyást? A cinizmus kódolva van bennünk a szocializmus miatt? Az anyatejjel szívtuk magunkba? Egyáltalán kik csinálták a rendszerváltást? Pozsgay? Orbán? Csányi Sándor?Soros György? Suzuki? IBM? Vagy a szüleid? Vagy nem is érdekel?
Ezek voltak az ELTE TáTK-n zajló Rükverc fesztivál ötödik kerekasztal-beszélgetésének legfontosabba kérdései.

A többit a 168 óra online-on olvashatják.

Mielőtt "duck and cover!"-felkiáltással az asztal alá ugranánk, gyorsan hozzáteszem: az Aranysas magazin októberi száma szerint. Hogyhogy? Az Aranysas? Indulása óta (akkor még Top Gun néven futott) rendszeres olvasója vagyok, és annyi bizonyos, hogy valóban hozzáértők, komoly szakemberek írják ezt a katonai repülésről szóló havilapot. Azaz vagy igaz, amit írnak (bár milyen forrásból tudják ilyen biztosan?), vagy a legjobb szándék és felkészültség ellenére is akkora hülyeséget írtak, amekkora miatt még az amerikai elnököt is megfeddnék. Mindenesetre az Aranysas megválaszolta a kérdést, amelyet Oroszország és Amerika évek óta nem tud eldönteni.

A pontos idézet a MOP (Massive Ordnance Penetrator) óriásbomba fejlesztéséről szóló kishírből:

...[a bomba] nagy mélységben létesített vezetési pontok megsemmisítésére szolgál, de háborús konfliktus idején ezekkel támadnák az iráni atomfegyver-fejlesztő üzemeket is, amelyek egy része betonozott bunkerekben működik.

Miután a bomba 2010 júliusától áll szolgálatba, és az Aranysas nem szokott viccelni, ki tudja, még az is lehet, hogy az iraki háború hetedik évfordulóját az USA új offenzívával ünnepli. Végülis már 1996-ban megjósolták azt is, hogy az Államoknak tíz-tizenöt éven belül lesz lézerfegyveres repülőgépük, és láss csodát: ebben a számban fénykép is van a világító orrú Jumbo Jetről. Duck and cover!

A tegnapi Rükverc-beszélgetés a legjobb volt az eddigiek közül. Lánczi András, Ludassy Mária, Rainer M. János és Ripp Zoltán Pogonyi Szabolcs moderálása mellett a rendszerváltás értékeiről, hiányairól beszélgetett, nagyon általánosan, és ennek megfelelően nagyon izgalmasan. Ludassy Mária – szakterületének megfelelően – a francia forradalomban és az azt körülvevő, mindmáig ható élénk filozófiai életben keresett párhuzamokat, míg a többi vitapartner a XX. század második felének világpolitikai történéseivel vetette össze a magyarországi rendszerváltást.

A múlt keddi filmvetítésről ismét tudósított a 168 óra online.

Huszonéves értelmiségi közeg gyűlik össze a Tűzraktér alkalmi vetítőtermében. Olyan társaság, amelyik a kocsmaasztalnál azonnal leszedi a keresztvizet a közéleti nagyságokról is. Mit tud mondani a rendszerváltásról ennek a generációnak a két meghívott előadó: Mink András történész és Szirtes András filmrendező? Az őszi szünet miatt a Rükverc fesztivál átmeneti jelleggel összecsukható kempingszékek, öblös kanapék és bontott borosüvegek között vert tanyát.

A többit a 168 óra online-on találják.

Te talán fogsz a gyerekednek mesét mondani lefekvéskor a Kádár korszakról? És miért nem? Édesanyád a frizsiderben hagyta neked holnapi ebédnek a lefagyasztott gulyást? A cinizmus kódolva van bennünk a szocializmus miatt? Az anyatejjel szívtuk magunkba? Azoknak a pártoknak a vezetői, akiket olyan lelkesen mutogatsz a barátaidnak, biztos, hogy téged is bemutatnának a húsz évvel ezelőtti önmaguknak? Ugye a te családodban is mindenki ellenálló volt? Nem is érdemes az idődet vesztegetned ezekre a több évtizedes, sósborszesz szagú rendszerváltókra, hiszen te nem tehetsz semmit, végül is csak beleszülettél, akár csak Habsburg Ottó?

Egy évvel ezelőtt, 2008. november elsején 0 óra 45 perckor jelent meg blogunk első, beköszöntő írása. A szerző, Horváth Andor Márton írását akkor így fejezte be: "blogunk fiatal szerkesztőgárdája semmi többet nem vállal, mint hogy türelmes lesz a világban megtalálható ideológiákkal szemben, és türelmetlen csak azokkal szemben, akik a helyett nyúlnak erőszakhoz, hogy megpróbálnák megérteni a többi álláspontot. Ők dobálják a sarat, mi nézzük őket és tudósítunk róla. Ennek szellemében van köztünk jobboldali, liberális, baloldali, néppárti, katolikus, ateista és kereső, és nem szólunk bele egymás dolgába, hanem megpróbáljuk megérteni egymás értelmezését a világról. Az pedig, amikor kizökkenünk a béketűrésből, annál szórakoztatóbb lesz."

Egy éve élünk, azóta tudósítunk a sárdobálókról, és be kell ismerni: néha mi is dobáltuk a sarat. Tulajdonképpen jobb, zökkenőmentesebb volt a blog szempontjából ez az egy év, mint amire számítottam. Szinte folyamatosan jelennek meg írások az oldalon, és ha az index főoldalra kikerülés számít bármit is, akkor fiatalságunk ellenére viszonylag sikeresnek mondhatjuk magunkat - ritkán van olyan hét, hogy többször ne kerülnénk ki a blogketrecbe. A kezdő csapatból azóta egy tag szállt ki és négyen csatlakoztak. A szerzők közül van, aki rendszeresen, van, aki pedig kevésbé rendszeresen ír - ezt azonban tavaly október végén is sejtettük. Nemrég megújult a dizájnunk, lecseréltük a megfáradt előző headert, hogy frissebb legyen arculatunk - reméljük az olvasóknak is tetszik.

*

Mozgalmas év volt a politikában is, amiről viszonylag rendszeresen tudosítottunk. Megválasztották Barack Obamát elnöknek, akit valamivel később be is iktattak hivatalába. Milyen régen volt már, amikor Szlovákiában magyar focidrukkerekre rontottak helyi rohamrendőrök, kevésbé történt régen, amikor Magyarország északi szomszédja valami elképesztően jogfosztó nyelvtörvényt léptetett hatályba? Volt egy kis konfliktus Izraelben 2009 kezdetén, miközben Európa az orosz gáz hiányától kezdett fázni.

Januárban csatlakozott blogunkhoz kolbenheyer, aki szinte azonnal belekezdett könyvismertetős sorozatába, amit joggal nevezhetünk a blog talán legszínvonalasabb rovatának.

Február Pásztor Albert cigányozásával kezdődött, nem sokkal azelőtt, hogy kezdetét vette volna az a gyalázatos gyilkosság-sorozat, ami nem régen ért véget Kislétán - a legnagyobb magyarországi kisebbséggel kapcsolatos ügyek azóta a blog egyik fő témája lett.

Már kétszer érintettem a magyar őstörténet kérdését: Patrick J. Geary, ill. Kiss Attila könyveinek ismertetése során. Most még egyszer nekirugaszkodom, ezúttal egy teljesen ennek a témának szentelt könyvet ismertetek: Róna-Tas András A honfoglaló magyar nép (Balassi, Budapest, 1996) című írását. Furcsa könyv ez. Róna-Tas nyelvész, emiatt aztán a régészek nem is lelkesednek igazán az elméleteiért (ez persze fordítva is így van: a nyelvészek fanyalognak a régészek eredményein, de erről még lesz szó). De ami a legkülönösebb, az az, hogy Róna-Tas megfogalmazza az egész őstörténettel kapcsolatos legfontosabb kételyeket, aztán mégiscsak ír egy őstörténeti könyvet népek szétválásával és kialakulásával, vándorlásával és honfoglalásával. Pedig az elején meghatározza, hogy a nép (ethnosz) olyan embercsoport, mely közös szemiotikai rendszerrel (nyelv, kultúra), önelnevezéssel, eredettudattal, valamint közös területtel és politikai szervezettel bír. De ha ez így van, akkor magyar népről a Kárpát-medencébe kerülés előtt alig beszélhetünk. A politikai keret a törzsszövetség volt, ami rugalmas, változékony egység. Közös nyelve nem volt (biztosan voltak köztük török nyelvűek). Neve a törzseknek volt, meg a szövetségüknek (hétmagyar), de ez a helyzethez alkalmazkodó elnevezés. Csak az Árpád-dinasztia eredettörténetét ismerjük. A közös terület pedig épp változóban volt. Miért jó mégis Róna-Tas könyve? Mert körbejár még néhány kérdést, amit fel kell tennie annak, akit érdekel az őstörténet.

Eddig is tudtuk, hogy a Helyi Théma egy igénytelen politikai bulvárlap, a jobboldali hagyomány legmélyebb bugyraiból. Kicsit csöcsös, kicsit helyi és leginkább vulgárpolitikai. Az utóbbi hetekben egyre erőteljesebben terjednek pletykák arról, hogy az új H1N1 elleni vakcina nem jó, nem egészséges blabla. Hogy a rémhíreket eloszlassák az ÁNTSZ vezetője színpadiasan beoltatta magát. A fényképet fel is tették a honlapjukra:

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mindenről a Marci tehet. Mondta, hogy szerez kamerát az operatőr haverjától. Aztán csak a táborban derült ki, hogy az állványt otthon hagyta, így végig kézből kellett venni mindent, amitől az összes kép beremegett. Az viszont csak még később derült ki, hogy a kamera LCD-jén nem látszik a felvett kép széle. De ez tényleg csak a kecsöpnél derült ki. Pedig már a kecsöppel is elég gond volt.

A nyári tábort Marci a barátaival szervezte a volt iskolája diákjainak. Idén filmezés volt a program, ehhez kellettek a kamerák. Azt találta ki, hogy a gyerekek újraforgathatnák néhány népszerű film híres jelenetét. Vagy paródiát csinálhatnának belőlük. Vagy akármit, csak filmet. A Peti persze rögtön megmondta, hogy ez nem fog menni, mert nincsenek olyan jó kameráik, kevés az idő, nincs jelmez és díszlet, nem fogják tudni megvágni, nem lesznek jó ötleteik, egyszóval az egész nem lesz vicces. Ő mindig megmondja. Így aztán a többiek meg is szavazták a filmezést.

Húsz éve kikiáltották a harmadik magyar köztársaságot. Vagy: húsz éve egy méltán kiszuperálás előtt álló vérkomcsi a Parlament erkélyén akadozó orrhangon felolvasott egy patetikus szöveget, amitől semmi sem változott. Ez történt? Egy túrót! Nem, nem ez történt. Húsz éve tényleg kikiáltották a köztársaságot. Ez az állítás. Bizonyítsuk.
1989 – mint már volt szerencsém erről írni – igencsak mozgalmas év volt. Érettségi, felvételi, elköltözés otthonról a fővárosba: minden megváltozott. És mintegy mellesleg az egész világ is. Az érettségin csak 1945-ig kérdeztek, mert hát azután már minden olyan bizonytalan. A felvételin már nem kérték a KISZ-ajánlást. Hiába is kérték volna, mert mi voltunk az első évfolyam a suliban, amelyik már nem lépett be.