Szóval az úgy volt, hogy én már előre tudtam, és megmondtam, hogy nem Obama lesz ám itt Jézus Krisztus reinkarnációja, aki eljön, hogy újra rendberakja a világot. Amikor a választási kampányban itt állt ez az Obama, ez a fess fiatalember, ezidáig makulátlan renoméval, fantasztikus tervekkel és támogatottsággal, akkor kevesen képzelték el , hogy ciklusának a végére őt is utálni fogja a többség, ő is bukott elnök lesz, akiről Bushhoz hasonló mennyiségű cikizős videó lesz majd a Youtubeon. Pedig...

De térjünk a tárgyra. Hogyan nyert Obama? Több szavazatot kapott, mint McCain. Mi volt az igazán nagy fordulat? Amikor McCain bejelentette, hogy alelnökjelöltje Sarah Palin. Erről már akkor látta mindenki, hogy öngyilkosság, és valóban így is lett. Miért tett így McCain? Nem önszántából, hanem kényszerítették rá, hogy Palint válassza, hogy biztosan veszítsenek. Ezt a demokraták tervelték ki, még 2006-ban. A bizonyítékra akkor bukkantam, amikor McCaines pólót akartam magamnak rendelni a neten, és az egyik webáruház honlapján megláttam, hogy mikor került fel a termék a honlapra. Ezzel pedig lebuktak a demokraták, hogy ők tervelték ki az egészet már jó előre.

Tényleg döbbenetes, nézzék:

Szeretnék megint Iránról írni. De nem hagyhatom ki a többi hírt, mert már valamikor szerdán írtam a jelenleg legproblematikusabb közel-keleti államról. De azért mégis Iránnal kezdem, aztán jöhetnek az elnökválasztások. Tele bántó dilettantizmusokkal, hogy lehessen jól kommentálni.

Update: Basescu megvédte magát, Geoana kis különbséggel vesztett. Most már csak egy kormány kell, és Románia ismét sínen van. Közben Teheránban könnygázas oszlatás van, és az újságírókat is hazaparancsolták.

Most, hogy beköszönt a Mikulás, a Sárdobáló Télapója is eljött. Minthogy mi alapvetően szeretjük leleplezni a dolgok menetét, az olvasóinknak ezúttal elhoztuk a Télapó Igazi Ajándéklistájának egy darabkáját. Miután a mi Télapónk csupán tanácsosi rangban szolgálhat az Irodában, tulajdonképpen tanácsokat közlünk; ezúton kívánunk boldog Mikulást minden kedves olvasónknak! Íme:

Elkészült a szocik választási listája, íme a lista első húsz neve, amiről egy hét múlva a kongresszus fog szavazni - feltehetőleg kevés izgalommal körítve:

"Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölt, Lendvai Ildikó pártelnök, Kovács László volt uniós biztos, Gyurcsány Ferenc korábbi kormányfő, Botka László, Csongrád megyei elnök, Szekeres Imre elnök-helyettes, Kiss Péter alelnök, Simon Gábor választmányi elnök, Lamperth Mónika elnök-helyettes, Ujhelyi István alelnök, Hiller István oktatási miniszter, Molnár Csaba kancelláriaminiszter, Puch László pártigazgató, Juhász Ferenc, Veres János, Vadai Ágnes, Varga László, Bárándy Gergely elnökségi tagok, Szűcs Erika választmányi helyettes és Szabó Imre környezetvédelmi miniszter."

Várható volt, hogy Mesterházy lesz a lista vezetője, ez természetes, ő egyelőre csak a Zuschlag ügyben érintett. Rögtön jön az a Lendvai Ildikó, aki mindegyik kormánynak megfelelt, mindig tökéletesen idomult a párt éppen aktuális irányvonalához (vagy esetleg idomította). Kovács Lászlónak a nyugdíjas állás után ezek szerint következik egy kevésbé nyugdíjas.

Tegnap este Danival bekapcsolódtunk abba a vitába, amely kolbenheyer saját megtámadtatásáról beszámoló cikke nyomán keletkezett. Az új kérdés, amelyet a blog pár hete körbe-körbe jár, az internetes-blogos szólásszabadság témaköre, hát erről szól ez a mostani vitaindító.

Nekünk a vita a mindenünk. Szeretünk egymással, kommentelőinkkel is vitatkozni, szeretjük a jó érveket, a nagy lelepleződéseket, az igazság kiderítésének különféle módjait. A viták, az igazság kiderítésének módjai, az érvek legtöbbször nem tökéletesek. A cél a konszenzus, melynek minőségét blogunk szabadság és demokrácia iránti elkötelezettsége szavatolja.

Ennek megfelelően a szólásszabadság elérésének módját sem kívánjuk pusztán belső, önkényes elhatározással véglegesen definiálni. Célunk – ahogyan azt a kommentben is leírtam –, hogy belátható időn belül használható meghatározást tudjunk adni az internetes társadalom szólásszabadságára. Ebben azonban messzemenően számítunk mérsékelt kommentelőink tanácsaira, érveire, javaslataira.

A kirekesztő rasszista, homofób kommentek elleni harcra alapvetően négyféle mód kínálkozik:

1. vita,
2. moderálás,
3. kitiltás meghatározott időtartamra, és
4. kitiltás örökre.

Az 1. megoldásról számunkra kiderült: önmagában semmiképp nem elég. A 4. megoldás – úgy tűnik – többek szerint aggályokat vet fel. Mi a magunk részéről mind utáljuk a "Moderálom" gombot, a közelmúltig szinte soha nem is használtuk. A kitiltás ráadásul egy vitapartner elvesztésével jár – ez pedig a vita szempontjából a legmélyebb csalódás, és mindig súlyos veszteség. Mi nem akarunk fölöslegesen sokat rendőrködni, de egy laza rend fenntartását mindenképp célnak tekintjük.

Hát felteszem a kérdést: az olvasók – és persze a szerkesztők, ha itt akarjuk folytatni a vitát – mit tartanának a legmegfelelőbb megoldásnak? Mi csupán a kolbenheyer által megfogalmazott alapelvhez ragaszkodunk szilárdan: ezen a blogon nem lesz cigányozás, zsidózás, és nem tűrjük szó nélkül azt, aki csak sérteget és fenyeget. Hogyan szerezzünk úgy érvényt ennek az alapelvnek, hogy az mindenkinek megfeleljen?

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

G. Pál tanárképzési igazgatóhelyettes annak ellenére lett a Galaxis császára, hogy végül is sosem volt Bornemissza Gergő. Hogy ezt a látszólagos paradoxont feloldjuk, vissza kell utaznunk az időben (nem, nem, az egész történet azért mégsem lesz sci-fi …) az ún. létező szocializmus világába, amikor is G. Pál még gyerekként (és természetesen szakáll nélkül) Eger városában élt a szüleivel. Talán pont a történelmi helyszín tette, mindenesetre a csillogó szemű, fekete hajú fiúcska jelentkezett Bornemissza Gergő szerepére. Akkoriban ugyanis – ezt ifjabb olvasóink kedvéért szúrjuk közbe – nagy divatja volt a romantikus, kosztümös filmeknek, melyek kicsiny népünk vérzivataros, ámde mégis dicső múltját ábrázolták a szájtáti közönségnek. A szereplőválogatás jól sikerült, de G. Pál hiába várta a rendező levelét, amelyben felkérte volna őt a szerepre. Csak évekkel később tudta meg, hogy a levél megérkezett, de őt szerető és féltve óvó szülei úgy gondolták, hogy túl nagy megterhelés lenne a fiú idegrendszerének a filmszerep, és az esetleges siker sem tenne jót a jellemfejlődésének.

Ezzel a poszttal szeretném befejezni a témát. Tegnapelőtt, még az első sokk állapotában számoltam be magáról a szkinhed-támadásról. Tegnap, a tehetetlen düh feszültségében leírtam, hogyan jártam köztársaságunk rendőrségével. Mindkét posztnak pszichoterápiás célja is volt. Elítélek minden agressziót, és nagyon rossz érzés volt megtapasztalni a bennem felgyűlő dühöt. Ezzel az írással szeretnék pontot tenni a folyamat végére, kiírni mindent, ami még belém szorult. Ugyanis van még két furcsa érzelmi tapasztalat, amivel gazdagabbá tettek támadóim. Az egyiket szégyellem, a másikra büszke vagyok.

Már tegnapelőtt leírtam, hogy magas, szőke férfi vagyok. Eddig abban a hamis illúzióban éltem, hogy külsőm megvéd az ilyen támadástól, hiszen engem senki se nézhet cigánynak vagy zsidónak. A rasszizmussal szembeni undorom merőben elméleti természetű volt, hiszen rasszjegyeim alapján eddig mindig a kivételezett kasztba tartoztam. Hát ennek vége. És tulajdonképpen örülök is neki. Mert elég paradox érzés, így utólag visszagondolva, hogy ugyan utálom a nácikat, és együtt érzek az áldozataikkal, de azért a sebezhetetlenség páncéljában járkálok köztük.

Az egyik, azóta már kitiltott hozzászóló persze rögtön megjegyezte: attól még, hogy szőke vagyok, lehetek zsidó. Nos, ennek alapvetően semmi köze az egészhez, hiszen a rasszista indíték a támadó szándékában rejlik, nem az áldozat identitásában. De valami miatt mégis fontos most a származásom. Mégpedig azért, mert én ugyan magyarországi német vagyok (erre utal a nickem is), és ez látszik is rajtam, a barátom viszont, akivel utaztam, valóban zsidó. A Cházár András utcától a Keletiig, miközben a mocskolódó zsidózást hallgattam, végig arra gondoltam, hogy mit érezhet most ő. Aki nem csak elméletileg undorodik tőlük. Aki a konkrét célszemély, a kiszemelt áldozat, még ha a sakálrészeg szkinhedek ezt szerencsére nem is ismerték fel. És akkor jött az ütés az orromba.

Azoknak, akik aggódtak, üzenem, hogy már jól vagyok. És nem lettem pesszimista sem. Én maradok addig, amíg nem csak gúnyosan lehet majd leírni, hogy Magyarországon nincsenek nácik.
Mert az erőszak a gyengék végső menedéke.
 

Egy korábbi cikk megvitatásánál felmerült a kérdés: miért mondjuk, hogy a Hamasz terrorszervezet? A kérdés persze nem volt komoly: törzskommentelőink tisztában vannak azzal, hogy mi biztosak vagyunk benne, hogy helyesen ítéljük meg a Hamaszt ebből a szempontból. Sőt - egy ízben a Jobbik és a Hamasz közötti párhuzamokat is említettem. Nem is véletlenül.

A nemzetközi "terror" a nagy francia forradalmat követő "jakobinus terror" fogalmából ered. Maga a szó félelmet jelent. És bár mostanában igen gyakran olvassuk ezt a szót, a félelem fogalma még most is meghatározó a terrorizmus tanulmányozásánál.

A terrorizmus félelemkeltéssel kíván elérni célokat. A célok lehetnek pénzügyi vagy politikai természetűek. Az első csoportba a váltságdíjat követelő túszejtők tartoznak, a másodikba pedig mindenki más - az ideológiai alapon cselekvőktől a "szabadságharcosokig".

Blogunk nem rég lett egyéves. Gimnáziumi baráti társaságként szerveződött, a később bekapcsolódott tagokkal is innen az ismeretség. Az összekötő kapocs tehát nem a politikai egyetértés, hanem a közügyek iránti szenvedélyes érdeklődés, valamint a személyes ismeretséggel megerősített tolerancia. Mint már sokszor leírtuk, van köztünk liberális, konzervatív, szociáldemokrata, libertariánus és kereszténydemokrata, van vallásos, agnosztikus és ateista. Éppen ezért úgy gondoltuk, ezen a blogon nem lesz moderálás, minden véleményt meghallgatunk, legfeljebb vitatkozunk majd velük, ahogy egymással is szoktunk rendszeresen.

Nemrég azonban kénytelenek voltunk kitiltani egy rendszeres látogatónkat, mivel folyamatosan személyeskedett. Ekkor hoztuk nyilvánosságra komment-politikánkat: nem szeretnénk a blogon embertelen eszméket és embertelen megjegyzéseket. Azt gondoltuk, ez elég lesz. Tegnap azonban újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Kolbenheyert rasszista támadás érte és erről beszámolt a nyilvánosságnak is. Az együttérző és felháborodott szavak mellett a következő típusú érvek érkeztek:
1.    Magyarországon akkor sincsenek nácik, a poszt általánosít. (A poszt beszámol a támadásról, és nácinak nevezi a kopasz, zsidózó verekedőket.)
2.    De a cigányok is verekednek. (Kolbenheyert nácik verték, nem cigányok. A nácizmus egy embertelen ideológia, amihez önként csatlakoznak hívei. A cigányság etnikai csoport, melybe beleszületnek emberek, és melynek némely tagja bűnöző, de csupán cigányságuk miatt ehhez a többieknek nincs közük.)
3.    A Jobbiknak ehhez semmi köze. (A poszt nem említi a Rosszabbikat. Vajon hogy jutott ez a hozzászóló eszébe?)

A fenti hozzászólásokat a kedves olvasó már hiába keresi. Töröltük őket, szerzőiket pedig kitiltottuk. A sajtószabadság szent. Itt, a blog.hu-n, vagy bármely másik oldalon bárki indíthat blogot, hirdetheti akár embertelen eszméit is. Teszik is sokan, tudjuk. Itt, a Sárdobálón azonban ezt nem lehet. A szemétnek a kukában a helye.

A határon állunk. A határ nyitva. Bárki átlépheti, aki kíváncsi a véleményünkre, és meg akarja osztani az övét. Sőt, mindenkit várunk és bátorítunk is erre. De kitessékeljük azt, aki csak sérteget és fenyeget.
 

Barack Obama kampányfőnöke, David Plouffe előadást tartott a Fidesznek és magyar cégeknek arról, hogyan csinált elnököt a mosolygós politikusból. Előadásának lényege az online hírverés különböző módszereiről szólt. Szerinte az Obama-kampány 13 millió amerikait egyesítő internetes hálózata alapvető tényezője volt a győzelemnek.

Ezt az idilli viszonyt az informatikával némileg árnyalja a Fehér Ház egy pár tulajdonsága. Egyrészt: mindössze egy héttel Obama beiktatása után leállt az egész ház levelezőrendszere. Ha Obama a Facebook-kampányát szeretné nyomon követni, akkor is problémába ütközne: a hálózaton tiltva vannak a közösségi oldalak; csakúgy, mint az iTunes. A Bush-kormányzat alatt két stábtagnak volt megengedve az iTunes használata: az egyik a beszédeket töltötte föl rá, a másik pedig az elnök iPodját látta el friss zenékkel. És persze aztán ott van az a probléma, hogy az Ovális Irodában elnöki szék néha négy is van, de számítógép egy sem. Be lehet persze vinni oda notebookot, ahogyan már Clinton elnök is többször megtette, na de őneki biztosan nem hiányzott a wifi - az ugyanis nincs a Fehér Házban. De talán nem is kell annyira az a notebook, hiszen van ott más, amivel lehet játszani.

Miután tegnap este szkinhedek megütöttek a buszon, ma reggel először elmentem a fogorvosomhoz pótoltatni a törést, majd pedig a XIV. kerületi Rendőrkapitányságra, a Thököly út 83-ba. Földi halandó azonban nem juthat be olyan könnyen a szép villaépületbe. A kapunál áll egy bódé, benne egy fiatal lány, az objektumőr. (Később elmondta, hogy ő nem is rendőr, mondjuk akkor nem értem, miért van csillagos váll-lapos rendőregyenruhában. Természetesen a nevét sem árulta el.) Kapásból megpróbált lebeszélni a feljelentésről. Nem látszik rajtam sérülés. A fogorvostól jövök. Hogy-hogy nem tudok személyleírást adni? Rájuk sem mertem nézni. Miért nem hívtam rögtön rendőrt? Dőlt a vér az orromból, és haza akartam jutni. Akkor üljek le, és várjak, megpróbálja felhívni a panaszirodát. A bódéja másik helyisége volt a váró, természetesen télen is fűtetlen. Fél óra alatt teljesen átfagytam.

Ekkor bejött az objektumőr, és közölte, hogy az ügyeletes tiszt azt üzeni, hogy orvosi látlelet nélkül nem tehetek feljelentést. Visszakérdeztem, hogy ez biztos-e, erre elment, majd visszajött, hogy mégis, de akkor még várjak. Végül kimentem hozzá, megkérdezni, mi is lesz. Közölte, hogy a panasziroda munkatársa az osztályvezetőnél van, még várnom kell kb. egy órát. Tehát egy kerületi rendőrkapitányságon délelőtt 9 és 10 között nem lehet feljelentést tenni? Megtudhatnám a nevét és rangját? Erre újra felhívta az ügyeletes tisztet, majd adta a kagylót. Miben segíthet? Nem értem, hogy értekezlet van? Igen, egyetlen munkatársuk veszi fel a feljelentéseket. Írjam le, aztán küldjem el nekik. Ő legalább kérdésre elárulta a nevét: Tóth Zsuzsanna főhadnagy. Közben persze jöttek-mentek a rendőrök, kávézgattak, beszélgettek.

Az új polgári törvénykönyv elfogadása kapcsán heves vita bontakozott ki a közeli rokonok házasságkötéséről, melyet a jogszabálytervezet engedélyezni szándékozott. A felháborodás oka a világnézeti türelmetlenség mellett a genetikai kockázat volt, mely a másodfokú rokonok közös gyermeknemzése esetén is kétségkívül fennáll. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy a házasság tiltása megakadályozza a közös gyermek születését, a lényeg azonban nem ez. Az eset egy sokkal alapvetőbb problémára hívja fel a figyelmet.

A vérfertőzést ugyanis a Büntető törvénykönyv is tiltja, igaz csak elsőfokú rokonok között (tehát nagybácsi teljesen jogszerűen nemzhet gyermeket unokahúgának, függetlenül attól, hogy házasodhatnak-e). A Btk. ezen belül is tesz egy megkülönböztetést: szülő és gyermek közt bármilyen nemi aktust büntetni rendel, míg testvérek között csak a közösülést (utóbbi esetben a büntetési tétel is alacsonyabb). A közösülés kiemelt tiltásának feltehetőleg itt is a genetikai kockázat az oka, ami érthető, hiszen a cselekmény veszélyezteti a születendő magzat épségét, egészségét, közvetve pedig az egész társadalom genetikai állományát. Mi akkor a probléma?

A harmadik napi posztot nem publikáljuk; helyette kolbenheyer tegnap késő esti, Magyarországon nincsenek nácik c. írását javasoljuk.

Szerdánként focizunk. Meccs után, este nyolc körül felszálltam egy barátommal az ötös buszra a Cházár András utcai megállóban. Ahogy becsukódott az ajtó, felharsant az "Oi, oi, oi!". Aztán következett a teljes műsor: "Mocskos zsidók, takarodjatok! Kampósorrúak! Ölitek a magyar nemzetet!". A busz hátuljában öt sakálrészeg szkinhed ült. Mire észbe kaptam, az egyik már ott állt mögöttem, és nem csak hallgatnom kellett, de a tarkómon éreztem a lehelletét. Egyik társa is odajött, reméltem, csitítani, de inkább csak uszította. Lefelé néztünk, kerülve a szemkontaktust, és meg sem szólaltunk, nehogy provokáljunk. Ahogy mindenki a buszon.

Az első megállóban, a Dózsa György útnál, nem mertünk leszállni, mert kihalt volt az utca. A Keletinél gyorsan elindultunk, de a kisebbik elém lépett. Automatikusan felnéztem. A nagyobb rámüvöltött, és már jött is az orrbavágás. Szinte leestem a buszról, ömlött a vérem, az egyik fogamból letört egy darab. Utasok szálltak le és fel, a busz pedig továbbment a röhögő szkinhedekkel.

Harmincnyolcéves, magas, szemüveges, szőke férfi vagyok. Tiszta ruhában, szótlanul, lesütött szemmel utaztam. Te sem vagy biztonságban.

Milyen szerencse, hogy Magyarországon nincsenek nácik.

Cikksorozatunk végére ért. Reméljük, hogy olvasóinkat nem untatták az elmúlt napok posztjai, és át tudtunk adni valamit nagyszerű tanárunk, Varga E. Tamás szelleméből. Most az utolsó írás következik, hogy utána visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba.

A Rükverc Fesztivál beszélgetés-sorozata végéhez ért. Az utolsó eseményen a szervezők kitettek magukért: komoly neveket vonultattak fel az éppen csurig megtelt terem pódiumán. A téma a rendszerváltás és a közgazdaságtudomány kapcsolata volt. Megtudtunk sok mindent, például hogy Kuncze, amikor látta, hogy Szigetmonostoron az MDF-ben nem terem számára babér, akkor alapított ott egy kis helyi SZDSZ-t – ki emlékszik arra a pártra már? –, de a sztorizgatás mellett komoly érvek is elhangzottak azzal kapcsolatban, hogy miért nem tematizálták olyan erősen a gazdasági témák az Ellenzéki Kerekasztal és a kormány közti tárgyalásokat '89-ben. És persze ne feledkezzünk meg Bod Péter Ákos új házáról, valamint feleségéről sem; utóbbi ugyanis zokogva vette rá annak idején az államférfit, hogy kénytelen-kelletlen foglalja el a felkínált miniszteri széket. Volt MNB-elnökünk igen sokszor és sokáig ragadta magához a szót, a beszélgetés mégis izgalmasra sikerült. A vágatlan, alig megbuherált hangfelvételt most, elsőként a Sárdobálón hallgathatják a kedves olvasók.

Hamarosan meghallgatható lesz a többi, hangfelvételen rögzített Rükverc-beszélgetés is, azaz két kivétellel az összes. Valamint lassan készül a videofelvétel-összeállítás is.

Iránban az azonnali diplomáciai közbelépés ellenére öt brit állampolgárt tartanak fogva. Nem engedélyezik nekik a teheráni brit konzullal való találkozást, és súlyos büntetésre számíthatnak, amennyiben bebizonyosodik róluk, hogy "gonosz szándékaik voltak". Irán márpedig az utóbbi időben nem híres a pártatlan bíráskodásáról: a választások utáni rövid forradalmi hangulatot módszeres bebörtönzések váltották fel.

De miben is állt a négy hajós és a sporttudósító bűne? Bahreinbe tartottak, jachtversenyen akartak részt venni. Közben navigációs hiba folytán iráni felségvizekre keveredtek. Gyakorlatilag olyan ez, mintha az ember valahol az ukrán határnál kirándulna, véletlenül áttévedne a zöld határon, majd mikor elkapják az éles szemű ukrán határőrök, rögtön börtönbe zárnák, komoly büntetéssel fenyegetnék, és még csak meg sem mutatnák a magyar konzulnak. Elég képtelen helyzet.

Most már hivatalos, az Egyesült Államok újabb erősítést küld Afganisztánba. Barack Obama amerikai elnök nem sokkal ezelőtt élő adásban tájékoztatta döntéséről az amerikai népet. Szavai valószínűleg senkit sem értek meglepetésként, hiszen a Fehér Ház már napokkal ezelőtt elkezdte a hír lassú adagolását, azonban óvatos, mégis lényegretörő beszédével talán sikerült tizennyolc hónap haladékot nyernie.

Már gyerekkorom óta érdekelt a földrajz. A két évvel idősebb nővéremmel gyakran vetélkedtünk, hogy ki tudja jobban az országok fővárosait, és születésnapi ajandékként is annak örültem a legjobban, ha a világűrről szóló könyvet kaptam. Azóta már alábbhagyott ez a fajta lelkesedés: az üzleti szféra felé indultam el, de Afrikát leszámítva még mind a mai napig képes lennék a kontinenseket országhatárokkal és fővárosokkal együtt lerajzolni. Ezt részben Neki is köszönhetem, aki az érdeklődésemet még legalább pár évvel tovább fenn tudta tartani.

A gimnáziumi évek kezdetén nagyon csúnyán bántunk vele. Túl fiatalok voltunk, 13-14 évesek, és a vagánykodást sokkal többre tartottuk a tudásnál és a megbecsülésnél. Hülyék voltunk és tiszteletlenek – erre persze a kor nem lehet mentség – ezt azóta is nagyon bánom. Az összes negatív vonásunk ellenére Ő kitartott mellettünk, szeretett és lelkesedéssel tanított minket. A 4-es és az 5-ös között ingadozva jutottam el a záróvizsgáig (ez 9-ben lehetett talán, már nem nagyon emlékszem), ahol ugyanazt a tételt húztam, mint Duffman. Szerencsémre Ő már jóval előtte elmagyarázta a tételt, így gond nélkül tudtam válaszolni a kérdéseire. Utána 2 évig nem beszéltem vele. Néha láttam a folyosón és köszöntem neki, de ennyi volt az egész.

Bejárta a magyar sajtót Bajnai Gordonnak az Obama házaspárral közös képe (forrás).

Most először is arra bíztatom a kedves olvasót, hogy nézze meg a lenti videót, és képedjen el azon, hogy milyen sziklaszilárd mosolya van Obamának, vagy, hogy a fenébe mondják ezt (amazingly consistent smile). 

Kedves olvasóink, elhatároztam: egyszemélyes kísérletbe kezdek. Kedves olvasóink, megígérem, hogy a következő egy hétben - próbaképpen - minden reggel itt fog várni Titeket egy friss cikk. Igyekszem majd mindig valami aktuálisról vagy nagyon régen történtről vagy várhatóról vagy beláthatatlanról, esetleg lehetetlenről beszámolni. Aztán meglátjuk, lehet, hogy így is marad. Ez egyelőre beláthatatlan. Most kezdetnek jöjjön valami várható és aktuális.

 Az SZDSZ-MSZP koalíció tegnap megkezdte (egyelőre) utolsó együttműködését. A kis, „liberális” párt már darabokban, de képviselői továbbra is a helyükön. A párt nem meri kidobni frakcióját, és mikor végül mégis megteszi, a frakció már nem hallgat rá. A költségvetést pedig – ismét megszavazza az Országgyűlés. Egy éve a Fodor Gábor-vezette SZDSZ fenyegette a kormányt a koalíció felmondásával, dehát akkor is végül összejött az a költségvetés, amely közvetlenül előzte meg Gyurcsány Ferenc bukását. Csak ez után lépett ki a kék párt a koalícióból, mikor már semmi értelme nem volt. Annak legalábbis nem, amit a „kilépés” jelentett. A Sárdobálón általában továbbra is MSZP-SZDSZ-koalícióról beszélünk; hiszen az elmúlt bő fél év alatt az együttműködést a korábbi zökkenők helyett inkább a veszélyhelyzet (bukás az EP-választásokon) miatti összekovácsolódás jellemezte a frakciók részéről. SZDSZ-es miniszterek persze már nincsenek, és a pártvezetés is lecserélődött (lelépett), ám a kormányt még az utolsó pillanatban sem volt hajlandó leváltani Horn Gábor („még mindig SZDSZ tag vagyok”) és csapata.

Tegnap az utolsó-utáni pillanat lett volna, amikor már gyakorlatilag lehetetlen volna előrébb hozni a választásokat. Nem várhatunk sok jót a választások után sem, de legalábbis némi politikai mozgást igen. Ez pedig korábban izgalmas szokott lenni, s most mégsem lesz az. A választási kampány úgyis egyik oldalról erőtlen, másik oldalról erőltetetten sulykolt lesz; új értékek nem jönnek be egyhamar a politikai közbeszédbe, hiszen évekkel ezelőtt látni lehetett jópár olyan problémát, amelyet az MSZP-SZDSZ-kormányok nem oldottak meg.

Reméljük, ma valami jó történik.

Ezt a néhány bekezdést Fadgyas Balázstól, lelkes olvasónktól, orvostanhallgató barátunktól kaptuk. Állítása szerint nem akart valami nagy, terjengős esszét írni, hanem inkább megemlített három E. T. szeretetre méltó karakterére jellemző esetet. Íme.

E. T-nél a felelések mindig kicsit máshogy zajlottak, mint a legtöbb tanárnál. Nem a naplót, hanem a papírjait vette elő, hogy megnézze, ki hogy áll. 2-3 perc feszült csend volt ilyenkor. Aztán kihívta a felelőt: Dénes, gyere ki... Mi meg megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Majd senki nem ment ki... Erre E. T. megkérdezte: ez nem a C? Ja, ez a B! Akkor Eszter, gyere ki... Somogyi, Bárány, Szabó Eszterek ilyenkor összenéztek és tanácstalanok maradtak...Majd jött az info: Eszter, gyere ki. Szabó Eszter...

Egy másik alkalommal Dél-Amerikát tanultuk. E. T. kihívott felelni Argentína gazdaságából... Végig mindenre rávezetett, hagyta, hogy rájöjjek arra, amire nem emlékeztem. Közben valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy autóipar meg VW. Hogy a kis Bogarat nem csípték a németek, de az amerikaiak nagyon, délen is... Meg hogy miért is települt ide az autóipar? Merthogy olcsó munkaerő van... Amúgy hol is van az az Argentína?

E. T. mindig a leghumánusabb tanárunk volt. Én már akkor zabagép voltam, így egyszer stikában láttam neki valami finomnak Smeló büféjéből... Ő épp hátul járkált, mert feleltetett valakit, gondoltam, ez az én 10 percem, ehetek nyugiban... Erre hátulról: Balázskám, egyél nyugodtan... Látom ám, ahogy mozognak a füleid.

Nyugodjon békében!

Vasárnap szövetségi népszavazás volt Svájcban a minaretek építésének teljes betiltásáról. A referendumon a szavazók 55%-a vett részt, és dupla többséggel - az összes szavazat 57,5%-ával, illetve a 23 kanton közül 19½-ben többséggel - elfogadták a Svájci Néppárt indítványát. Az ellenzők csupán a három francia többségű kantonban - Genf, Vaud és Neuchâtel -, illetve Basel-város félkantonjában voltak többségben. Így a svájci szövetségi alkotmány része lesz a "Minaretek építése tilos" mondat.

A Svájci Néppárt azzal az érveléssel támogatta az igent a népszavazáson - amelyet egyébként tartományi szinten már több kantonban is megsemmisített a helyi törvényhozás, alkotmányellenességre hivatkozva -, hogy a minaretek azt a területet jelölik, ahol a muszlim törvények érvényesek. Ennek az érvelésnek természetesen nincs valóságalapja, azonban ez, illetve a kampányban használt egyéb populista jelszavak és plakátok nem várt sikert hoztak.

Varga E. Tamás, a középiskolai földrajztanárom volt az egyik legérdekesebb ember, akit ismertem. Emlékszem, amikor bejött az első óránkra, nem hittük el, ami történt: elkezdett mesélni. A legtöbb emlékem ehhez köthető. Amikor kérdeztünk valamit, mindig borzasztó lelkes volt, mindig el akarta az egész témát magyarázni, elejétől a végéig. Persze, mint mindig, ezt is kihasználtuk: valakit direkt odaküldtünk az óra elején, hogy ezzel is menjen az idő. A dolgozatokon puskáztunk, az órákon beszélgettünk. Mégis annyi mindent tanultunk tőle, mint talán senki mástól azon idő alatt.

A mai napig, ha a lemeztektonika szót hallom, eszembe jut, ahogy a két öklét egymásnak feszítve mutatta a hegységek felgyűrődését. És sosem felejtettem el azt sem, amit szintén az első órán mondott: a tanuláshoz ki kell alakítanunk a saját fizikai terünket, ahonnan ki tudjuk zárni a világot, és ahol a legjobban tudunk koncentrálni. El sem tudom kezdeni megszámolni, hányszor jutott eszembe, és mennyit segített az elmúlt években ez a meglátása. Gyerekek voltunk, és úgy bánt velünk, mintha felnőttek lennénk: sosem fegyelmezett, minden hülyeségre válaszolt, nem éreztette velünk sosem, hogy ő bármiben jobb lenne nálunk, de mindig kérdés nélkül is arra törekedett, hogy a lehető legtöbb tudást adja át nekünk.

Amikor azt mesélte, hogy minden évben meghívja a földrajzból érettségizőket egy süteményre a büfében, nevettünk. Eszünkbe sem jutott földrajzból érettségizni, de ha mégis megtettük volna, csakis a sütemény miatt.

Miért indultak el a „gazdasági változások” a politikai modellváltás előtt?
Hol kapott gellert a privatizáció? Csak pártpolitikai alapon lehet ezeket értelmezni?

A Rükverc záró alkalmára meghívott különböző világnézetű vitapartnerek csak egymás fejére fogják olvasni az „ellentétes” politikai oldal gazdasági problémáit?

Nem. Hanem meg is próbálják beszélni, de ahhoz kellesz te is, aki ezt igényled!

Most húsz évvel a rendszerváltás után már könnyebben el lehet játszani a gondolattal, mi lett volna, ha másként csináljuk? De nem elkent általánosságban, hanem konkrét részleteiben? Az elképzelt részletek közelebb állnak a valóságos részletekhez?