Nemrég azt írtam, Thomas Brussig a kedvenc német szerzőm, de most némileg elbizonytalanodtam. Daniel Kehlmann erős ellenfél. Pedig Kehlmann ízig-vérig posztmodern író, nála nyoma sincs az olyan konkrét történelmi háttérnek és társadalmi mondanivalónak, mint Brussignak az NDK-ról és a rendszerváltásról szóló könyveiben. Emiatt persze bizonyos szempontból könnyebb is olvasni, magyarul is sorra adják ki világsikert aratott műveit. Az áttörést természetesen A világ fölmérése (Budapest, Magvető, 2007; a német eredti: Die Vermessung der Welt, Hamburg, Rowolth, 2005) hozta meg, Humboldt és Gauss hihetetlenül vicces és intelligens, fiktív párhuzamos életrajza (oké, ez amolyan esterházys fikció: sose tudod, mi igaz, és mi nem, nem is annyira fontos, de fenntartja az izgalmat, hogy játszanak veled). De tessék csak elolvasni a többit: az illúzió és a mágia kapcsolatát boncoló A Beerholm-illúzió-t (Budapest, Magvető, 2008; A német eredeti: Beerholms Vorstellung, Wien, Zsolnay, 1997), a világ megértését és az őrületet egybemosó Mahlers Zeit-ot (Mahler ideje; Frankfurt, Suhrkamp, 1999), vagy a művészi önzésről és nagyságról szóló Én és Kaminski-t (Budapest, Kortina, 2003; a német eredeti: Ich und Kaminski, Frankfurt, Suhrkamp, 2003). De most épp a legfrissebbet olvastam, és arról írnék: Hírnév (Budapest, Magvető, 2009; a német eredeti: Ruhm, Hamburg, Rowohlt, 2009). (Igyekszem, de kis spoilerezés azért csak lesz.)

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az ember nem érthet mindenhez – szokta volt mondogatni Sanyi, ha gőze nem volt, hogy álljon hozzá valamihez, és most is ezt mondta, amikor Ági, a felesége a héten már harmadszor hozta szóba a garázs ügyét, hogy tudni illik szűk a hely, és ő nem tud beparkolni, amíg az a felesleges faldarab ott van, és már igazán lebonthatnák. Sanyi kitűnő aneszteziológus volt, de a falbontáshoz speciel tényleg nem értett, de mintha Ági ezt nem nagyon akarta volna megérteni. Vagy legalább is úgy gondolhatta, hogy a falbontás végtére is mégis csak inkább férfimunka, és az biztos, hogy nem ő fogja a három gyerek mellett lebontani. És egy ápolónő sem ért sokkal többet a dologhoz. (Igen, munkahelyi szerelem volt, pontosabban még annál is izgalmasabb, mert amikor Sanyi fiatal orvosként a kórházba került, nem csak Ági, de az ikertestvére, Ili is ott dolgozott, két külön osztályon és emeleten, és amikor Sanyi … de ez már egy másik történet, és elbeszélésre is más alkalommal kerül sor.) Sanyi tehát nem tehetett mást, fogta a telefont és felhívta Jocót. Ahogy azt minden alkalommal, de legalább is tizennégy éves kora óta tette, ha gyakorlati nehézségbe ütközött.

Akinek a cím keltette fel az érdeklődését, annak még egy kicsit várnia kell. Közgazdasági ismeretterjesztő könyvet fogok ugyanis ismertetni, de Tim Harford az előző könyvéhez képest most nem tisztán gazdasági témákkal foglalkozik Az élet rejtett logikája (Budapest, HVG, 2008; az angol eredeti: The Logic of Life, London, Little, Brown, 2008) című művében. Olyan szerteágazó kérdésekre kapunk választ, mint hogy miért terjed az orális szex a tinik körében (mert félnek az AIDS-től), miért van túlfizetve a főnök (mert az ő magas fizetése ösztönzi az előléptetésre törekvő kollégákat), miért osztogatnak a politikusok nyilvánvalóan gazdaságtalan agrártámogatásokat (mert a támogatásban részesülő parasztok sokkal érdekeltebbek, ezért nagyobb lobbierőt mozgósítanak, mint a megkárosított többség), vagy hogy valószínűleg miért haltak ki a neandervölgyiek (mert nem ismerték a nemek közti munkamegosztást). Hogy mi köti össze ezt a sok kérdést? Néhány alapgondolat: az ember racionális válaszokat ad a környezet ösztönzőire (ez nem mindentudást, sőt még csak nem is tudatosságot jelent, csupán azt, hogy megérthető, logikus válaszreakciók születnek arra, ha egy viselkedésforma „költségei” nőnek vagy csökkennek), az egyéni racionális válaszok nem feltétlenül vezetnek társadalmi haszonhoz, és a gyenge prioritások is vezethetnek hosszabb távon, vagy nagyobb tömegben óriási változásokhoz. Mielőtt mindezt illusztrálni próbálnám a rasszizmus példáján, még megemlítem, hogy Harford örvendetesen sokat merít olyan neves közgazdászok munkásságából, akiket már én is bemutattam: Acemoglu, Loury, Levitt.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

− Nem vagyok benne egészen biztos, de az az érzésem, hogy ide-oda utazom az időben, három különböző idősík között − ezt ugyan Picard kapitány mondta Deanna Troi tanácsadónak, de Marcell is gondolhatta volna az utcasarkon/ a múzeumban/ a földön, illetve gondolta is, legalábbis a földön biztosan, hiszen abban az idősíkban már jócskán harminc fölött volt, és addigra már sokszor látta a Star Trek The Next Generation fergeteges fináléját. De lehet, hogy ez így most nem mindenkinek világos, kezdjük tehát az elején. Bár, ha jobban belegondolunk, ez nem is annyira egyszerű.
Marcell nem igazán kedvelte a lajoskákat, ahogy anyja kegyeleti okokból a fejtetveket elnevezte, de annyira mégsem tartotta rossz cserének, hogy esténként egy órás esti mese volt a soproni nyaralás alatt, amit apja egyre rekedő hangon abszolvált, amíg anyja őt és két testvérét lelkiismeretesen végigkurkászta. A szülők sejthettek valami a munka volumenéről, mert az Egri csillagok-at választották, Marcell pedig mind a hat évével feszülten figyelt.
Marcell lába teljesen elzsibbadt a buszút alatt, de ezt csak a leszálláskor vette észre, amikor majdnem leesett a lépcsőn, különben annyira izgatott volt, milyen is lesz Isztanbul. Ez volt az első igazi, külföldi nyaralása a szülei nélkül, akik ennek megfelelően nagyon aggódtak, főleg hogy az egész Sinan meghívására történt. Marcell nyáron Ausztriában pincérkedett, és a purbachi (Feketeváros) fogadóban hamar egymásra talált a két kívülálló, a magyar pincér és a török mosogatófiú.
Marcell nagyot ásított és erősebbre állította a levegőbefújást. Csak el ne aludjon, még ezt az egyet kiszállítják, aztán remélhetőleg vége. Hiába pillantott oldalra, Szubutáj mereven ült, ahogy szokott, és oldalról még csak az sem látszott, hogy vágott szeme nyitva van, vagy sem. Az utca kihalt volt, de a közvilágítás ezen a szakaszon meglepően jó, úgyhogy így tizenegy tájékán is el tudta olvasni a házszámokat, még legalább két sarok a címig.

Azt mondani, hogy a világban létező mélyszegénységet hamarosan fel fogjuk számolni, ostobaság. Azonban ebből arra következtetni, hogy nem is érdemes segíteni a szegényeken, nem csak bűn, de még nagyobb ostobaság. Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo Poor Economics című könyvükben (Szegények gazdaságtana; New York, Public Affairs, 2011; csak reménykedhetünk a majdani magyar fordításban) nem az erkölcsi kötelességről akarnak meggyőzni (egészséges embert arról felesleges), hanem arról, hogy a tudomány, főleg a véletlenszerűen kiválasztott, összehasonlítható csoportokon végzett kísérletek, rengeteg kérdésünket megválaszolhatják a szegénységgel kapcsolatban is. A segélyprogramokat folyamatosan ellenőrizni és minősíteni kell, mert a kudarcok legfőbb oka a szerzők szerint nem a jóakarat hiánya, és még csak nem is valamiféle gonosz összeesküvés, hanem a három „I”: az ideológia, az ignorancia és az inercia (angolul jobban hangzik, belátom), azaz, hogy a programokat idealizált célkitűzéssel, a valóság ismerete nélkül, a megszokás erejéből erőltetik keresztül. Lássuk, hogyan kéne máshogy.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Misi éppen a szemcseppet készült kiváltani, amikor megszólalt a telefonja. Reggel ugyanis teljesen váratlanul arra ébredt, hogy a bal szeme olyan, mintha behúztak volna neki. Megreggelizett és rögtön beautózott a kórházba. Rövid keresgélés után eljutott az ügyeletre, ahol az asszisztens kicsit megijedt a személyijében szereplő doktori címtől − ilyenkor nem szokta elárulni, hogy jogi doktorátusról van szó −, és előre vette, a doki belenézett a szemébe, felírta a szemcseppet, és öt perc múlva már kinn is volt a gyógyszertárban. És akkor csöngött a telefon: − Rosszkor? − Már nem, épp kiváltom … − Mert a gyerekeknél teljesen kijött a szúnyogháló, nem maradhat így éjszakára, valahogy rögzíteni kell, te hogy gondolod? − csak a felesége volt képes így kérdezni, hogy semmilyen lehetőség nem volt a válaszra, csak az, hogy „nem tudom, drágám, te mit szeretnél?”, és aztán az utasítások pontos végrehajtása. Most is csak annyit kért, hogy Anikó nézze meg a többi ablakot is, hogy ha már el kell mennie a Baumaxba, legalább csak egyszer kelljen. De a többi rendben volt.

Ha író lennék, olyan könyveket szeretnék írni, mint Frank Schätzing (vagy olyanokat, mint C. J. Sansom, de arról már korábban volt szó). Németországban abszolút bestseller, és szerencsére Magyarországon is hamar megjelent korábbi sikerkönyve A raj, és most a Limit − rövid ismertetőm tárgya − is (Budapest, Athaenaeum, 2010; a német eredeti: Limit, Köln, Kiepenheuer & Wtisch, 2009). A címlap szerint thriller, ami ebben az esetben is csupán a műfaji besorolás nehézségét mutatja: a sztori ugyan több szálon fut, de végső soron egyfajta kém- (na jó, kaland-) regény, csak éppen 2025-ben játszódik, és pedig jórészt a Holdon. Ez ugyebár pont kevés ahhoz, hogy sci-fi legyen, és tényleg nem igazán az (bár sci éppenséggel jó sok van benne, de erről később). Ráadásul az európai olvasó számára legalább annyira egzotikus, hogy az egyik szál Kínában játszódik (pontosabban onnan indul, de a szereplők jelentős része kínai). A harmadik kulcselem, amire a továbbiakban ki szeretnék térni, Schätzing állandó mániája, a környezet kizsákmányolása és annak következményei (A raj szinte egy az egyben ezzel foglalkozott, a természet bosszújával, ezért is nevezték sok helyen öko-thrillernek).

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az iskolaigazgató végigheveredett a bőrszófán, kinyitotta a csatos üveget és belekortyolt a sörébe. Ki se kellett néznie az ablakon, hallotta a motorzajt, ahogy megáll az autó a ház előtt. A felesége már elment aludni, de ő úgy döntött, hogy megvárja a lányát, mert már kíváncsi volt Herr Berlinre. Holnap anyák napja, és a lányuk délután telefonált, hogy este beugranának a barátjával, és sütne whiskys almatortát a mamának. Az estéből persze éjszaka lett, és a drága mama inkább lefeküdt, mintsem végig kelljen néznie, hogyan válik éjféltájt csatatérré a konyhája. Az iskolaigazgató viszont fennmaradt és várt. A lányuk az egyetem első féléve után úgy döntött, hogy nyelveket csak külföldön lehet igazán tanulni, ezért a BA-t Santanderben csinálta meg. Az utolsó évben összejött egy chilei fiúval, aki Barcelonába készült, így aztán az iskolaigazgató hetekig hallgathatta a lányától, hogy ezen a szakon egész Európában Barcelonában a legjobb az MA, és feltétlenül ott kellene folytatnia, még ha kicsit drágább is. Aztán jött a nyár, és Señor Barcelona képe valahogy megfakult, mígnem az iskolaigazgató arról értesült, hogy a legjobb MA Berlinben van. Az iskolaigazgató valahogy sejtette, hogy az európai felsőoktatás váratlan átalakulása mögött egy Herr Berlin állhat. És most már itt is állt előtte a nappaliban.

Mivel foglalkozik egy közgazdász? Sumo-versenyzőkkel, internetes társkeresőkkel vagy a Ku-Klux-Klannal. Már ha Steven D Levittet kérdezzük, és ezt tette Stephen J. Dubner, a kettejük együttműködéséből pedig megszületett a Lökonómia című könyv (Budapest, Európa, 2007; az amerikai eredeti:  Freakonomics, New York, William Morrow, 2005), amit aztán bővített és aktualizált változatban is kiadtak, amiben már a New York Times azonos című cikksorozatából, ill. a szerzők blogjából is kerültek be részletek. Levitt és Dubner az élet legkülönbözőbb kérdéseit vizsgálja meg azzal az előfeltevéssel, hogy az emberek alapvetően mindig az ösztönzőkre reagálnak, legyenek azok anyagiak vagy erkölcsiek, a reakciót pedig elegendő adat megvizsgálásával tudományosan mérni lehet. Az már a vizsgálat tárgyától függ, hogy az adatokat adásvételi szerződésekből, iskolai teszteredményekből, születési anyakönyvekből vagy bűnözési statisztikákból nyerik ki. A mért eredmények aztán sokszor a feje tetejére állítják a köztudomásúnak vélt ismereteket. Kiderül pl. hogy a magasabb beosztású emberek többet csalnak, mint az alacsony beosztásúak, hogy több szülő érkezik késve a gyerekért az óvodába, ha alacsony összegű büntetést kell fizetnie, mint ha csak megszidják érte, vagy hogy az ingatlanügynökök akkor sem a lehető legmagasabb áron adják el a házakat, ha százalékos részesedést kapnak a vételárból. Minderről többet megtudhat a kedves olvasó a könyvből, a következőkben viszont a drogpiacról, a bűnözés csökkenéséről és a szülői szerepről fogok írni – ahogy egy közgazdász látja ezeket.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

- Halló, Maren? Itt Doro!
- Doro? Már meg is jöttél? Azt hittem két hétre utaztál el! Hova is? Fehmarn?
- Dehogyis, Maren! Katmanduból telefonálok!
- Ja, persze. És? Érdekes volt? Mert képzeld el, hogy itt mi történt! Meséltem már, hogy új istállóba vittem Siskót? Nem bírtam elviselni, ahogy az az ostoba Hark bánik velük! Szóval találtam egy újat, nem is messze, Eutin mellett …
- Igen, már mesélted. De figyelj, azért hívlak, mert kórházban vagyok, a harmadik napon előjött a magassági betegségem és végül helikoptert hívtak …
- Kórházban? Édes Istenem, hogy vagy? Remélem, nem komoly. Mert itt az történt, képzeld, hogy alig vittem át Siskót az új helyre, a gazda, egyébként Kjellnek hívják, nem valami beszédes fickó, felesége sincs, az anyjával él a tanyán, szóval Kjell kórházba került, nem fogod kitalálni, mivel, szóval a prosztatájával …
- Igen, igen, Maren, ez érdekes, de azt akartam elmesélni, mert hát az orvosok nagyon rendesek, de csak angolul tudnak egy kicsit, szóval nem nagyon van kivel beszélni, amióta lehoztak a hegyről, hogy iszonyú volt, amikor rám jött ez a magassági betegség, persze itthon mondták, hogy ez nem kizárható, sőt, képzeld, külön biztosítást kellett kötni rá, eléggé drágállottam is, de most áldom a szerencsét, hogy megkötöttem, mert hát a helikopter azért elég drága, de különben bele is halhattam volna, azt mondták …

A természettudomány ellenőrzött és megismételhető kísérletek vagy megfigyelések segítségével állapít meg törvényszerűségeket, amikkel jól magyarázható a világ működése. Ha ez valami miatt nem sikerül, akkor vagy megfigyelési hibával állunk szemben, vagy a törvényszerűséget kell átfogalmaznunk. Erre utalt Einstein, amikor kijelentette „Isten nem kockajátékos”. Bohr ezt némileg elbizakodottnak érezhette, hiszen figyelmeztette kollégáját, nem ő szabja meg, mit csinál Isten. A törvényeket nem mi alkotjuk. Michael Brooks lenyűgöző, elbűvölő és szórakoztató könyve (igen, nem spóroltam a jelzőkkel, mert tényleg padlót fogtam), a 13 rejtély (Budapest, HVG, 2010; az angol eredeti: 13 Things That Don’t Make Sense, London, Profile Books, 2009) olyan anomáliákat jár körül, amik megmagyarázhatatlanok a jelenleg elfogadott törvényekkel, de létük kísérletileg igazolt. Ezek az anomáliák reményei szerint azt jelzik előre, hogy kuhni paradigmaváltásnak nézünk elébe, amikor egy forradalmian új elmélet magyarázhatja meg az eleddig megmagyarázhatatlant. Addig viszont csak csodálkozva merenghetünk azon, hogy miből is áll a világegyetem, miért tértek le pályájukról a Pioneer szondák, állandóak-e a fizikai állandók, létezik-e hidegfúzió, hogy jött létre az élet, van-e élet a Marson, fogtunk-e már földönkívüli jeleket, élnek-e a vírusok, miért halunk meg, miért van szex, van-e szabad akarat, hat-e a placebo, illetve hat-e a homeopátia? Akkor most vessünk egy-egy pillantást a fizika, a biológia és az orvostudomány Pandóra-szelencéjébe!

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A lakás ideális volt. A hatvan négyzetméter jó részét a két nagy szoba tette ki, széles ablakokkal az utcára, de elég magasan is volt ahhoz, hogy világos legyen. Az utca nem volt a legtisztább, de a környék jónak számított, és maradt még bőven pénzük a felújításra is. Ráadásul idejük is volt, a garzon, amit Peti kölcsönkapott az unokatesójától elég volt kettőjüknek, gyereket pedig csak pár év múlvára terveztek. Azért jó lenne a nyáron végezni a munkákkal, és őszre beköltözni. Mivel volt hol lakniuk, nyáron pedig eléggé ráértek, a dolog nem tűnt túl bonyolultnak. Az előző lakók megadták a vízvezeték- és fűtésszerelő számát, Bea nagynénje pedig ajánlott egy tuti villanyszerelőt, úgyhogy már csak egy burkoló kellett. A villanyszerelők másnap már jöttek is, és azt mondták, estére kész lesznek, lehet jönni átvenni a munkát és fizetni. Peti este aztán nem tudta, hogy őrjöngjön vagy csak simán sírjon. A három seggfej úgy állt ott fontossága teljes tudatában, fúróval a kezében, mint három kibaszott Rambo a vietkongok hullái felett, és tényleg, térdig álltak a sittben a tegnap még gyönyörű faparkettán. Aztán mintha teljesen, őszintén meglepte volna őket a kérdés, hogy mégis, mibe került volna lefóliázni. De ebből is tanultak valamit, Lajost már talpig fóliában várta a lakás.

Henry Kissinger Diplomácia című könyve (Budapest, Panem-Grafo, 1996; az amerikai eredeti: Diplomacy, New York, Simon & Schuster, 1994) elsősorban nagyon hosszú. Ezt a legkevésbé sem dicséretnek szántam. A bő kilencszáz oldal rettenetesen túlírt, pedig maga a szöveg arról tanúskodik, hogy Kissinger jól fogalmaz: szellemesen, lényegretörően, pontosan jellemezve. Különösen igaz ez a könyv utolsó harmadára, melynek eseményeiben Kissinger aktívan közreműködött, de legalábbis a színfalak mögött tanácsokat osztott. Az elszánt olvasó tehát végső soron élvezheti is a könyvet, ami nyilvánvalóan amerikai szemszögből követi az eseményeket, de éppen az a lényege: jobban megérteni, mi mozgathatja a 20. század legnagyobb hatalmát. Kissinger ráadásul ezt kifejezetten célul is tűzi ki, igyekszik megmagyarázni az amerikai akciók és reakciók mozgatórugóit. Magával szemben is kritikus, tud távolságot tartani egykori, tévesnek bizonyult elképzeléseitől anélkül, hogy letagadná vagy kínosnak érezné azokat. A könyv a 20. századi diplomácia történetét mutatja be Amerika porondra lépésétől, pontosabban kiegészíti ezt egy a 17-18. századig visszanyúló, az európai tradíciót bemutató bevezető. A mérhetetlen anyagból én a következőkben az amerikai külpolitika alapelveit, a vietnami háborút és a rendszerváltás utáni fejleményeket emelném ki – ahogy Kissinger bemutatja őket.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Hát érdemes ebben a mai világban szülni? – tette fel a költői kérdést a házmesterné (bár valószínűtlen, hogy ő maga is így aposztrofálta volna megnyilvánulását), és a hatalmas cekkereket cipelve elfújtatott. Hát neked lehet, hogy tényleg nem, gondolta Gábor dühösen, és aggódva simított végig Angéla domborodó hasán, miközben a távolodóban is gigászi ülepet bámulta, tovább morogva magában, hogy nem, hát neked tényleg nem. Megjött a lift és beszálltak. Angéla fáradtan elmosolyodott, mert a kicsi megint rugdalni kezdett, a kilencedik hónap legvégén ez nem meglepő, sőt, mintha már egyenest a kikívánkozást jelezné előre. Gábor aggodalmasan sürgölődött körülötte, kinyitotta az ajtót, kihúzott egy széket, hogy könnyebben levehesse a cipőjét, kézen fogva a fotelhez vezette, még egy pohár vizet is hozott. Angéla ugyan még csak az első gyereküket várta, de pont úgy nézett férjére, mint egy sokat látott, sokgyerekes anya, aki fia feltűnő sürgésében-forgásában biztosan felismeri, hogy kérni akar tőle valamit. Sőt, meg is előzte: - Köszi, de most már tényleg elmehetsz … - Gábor zavartan nyelt és pislogott, a torkát is megköszörülte: – De biztos? Úgy értem, nem lehet, hogy … mert akkor persze semmiképp … érted, nem szeretném, ha … – Angéla azonban tudta, hogy milyen egy jó feleség: – Nem, menjél csak, minden rendben lesz.

A Komment.hu publicistáját fárasztja a nagy Reagan-kultusz, amely eluralkodott Magyarországon, Amerikában és egész Kelet-Európában, ezért úgy döntött, lerántja a leplet a hajdani elnökről, s bebizonyítja: egy középszerű tajparasztért rajonganak mindazok, akik szobrot emelnek neki, díjat neveznek el róla, s a szabadság bajnokának titulálják.

A szerző kisiskolás precizitással válogatott össze egy csokorra valót a Reagan-korszak vitatott eseményeiből, ezt megtoldotta az elnök primitív személyiségéről szóló, baloldali körökben ca. harminc éve terjedő vélemények bemutatásával, majd elégedetten hátradőlt: nesze, itt a kovbojotok!

Ennek az „érvelésnek” a szellemi igényessége vetekszik a Tea Party Movement prominenseinek az USA egyes tehénszagú vidékein rendszeresen elhangzó nyilatkozataival, amelyekben a „Gippert” mint második Megváltót emlegetik, majd a képeit ikonosztázokra emlékeztető formában a magasba emelik. Mit számít az ellenkező előjel? A recept mindkét esetben ugyanaz: végy egy karakteres politikust, cselekedeteit ragadd ki a történelmi kontextusból, csupaszítsd le, amelyik nem tetszik, dobd ki a kukába, a maradékot meg félig sületlenül rögtön tálalhatod is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, elértük a szökési sebességet. Csak továbbra is jól kell kormányoznunk, és végre le tudjuk rázni az Európai Unió rabigáját.

Orbán Viktor szombaton éppen azt tette, amivel a szélsőjobb hagyományosan zsidókat és baloldaliakat vádolja. Eladta országunkat egy nemzetközi összeesküvésnek. Persze nem teljesen, csupán kulturális, politikai, erkölcsi és gazdasági szempontból.

Richard Pipes könyörtelen könyvet írt arról az álvallássá mutálódott áltudományról, ami egy rugalmatlan politikai rendszer képét öltötte. Ez pedig a Kommunizmus (Budapest, Európa, 2004; az angol eredeti: Communism, London, Weidenfeld & Nicholson, 2001). Aki a magyar nyelvű szakirodalom Krausz Tamás-féle szerecsenmosdatásaihoz szokott, annak meglepő lehet az a brutális nyíltság, ahogy Pipes ostobaságnak nevezi az ostobaságot, gonoszságnak a gonoszságot, és bűnnek a bűnt. A bő kétszáz oldalas összefoglaló áttekinti a kommunista eszmék előtörténetét az ó-, közép és kora újkorban, majd részletesebben foglalkozik a Marx és Engels által konstruált politikai programmal. Az eszme és a program azonban mind csak halovány előjáték a megvalósuló rendszer(ek) tobzódásához. Ezért aztán végigtekint a lenini fordulaton, a sztálini birodalmon, a kommunizmus nyugati recepcióján és a harmadik világbeli klónjain. A könyv tíz évvel a végleges bukás után íródott, ezért aztán bátran összegez. A történeti tények sok helyen olvasható ismétlése helyett ezért itt a könyvnek három érdekesebb elméleti elemére hívnám fel a figyelmet: az eszme veleszületett hibáira, a forradalmi politika paradox sikerére és a kísérlet árára.

Baj van a valóságképpel Magyarországon. Gyorsreakció következik az elmúlt pár napon történt három eseménnyel kapcsolatban.

1. Mesterházy ledarálta Gyurcsány borítékját.

Az MSZP elnöke, no meg maga a volt miniszterelnök is, büntetőjogi elemek, detektívmunka és erkölcsi nagyvonalúság (ledarálás) álcájával próbálja átértékelni az őszödi beszéd 2006-os kiszivárogtatását.

Történetesen Gyurcsány Ferencnek kellett volna kiszivárogtatnia ezt a beszédet, milyen jó beszéd lett volna ez akkor! Volt ideje és alkalma arra, hogy helyzetértékelését megossza a magyar lakossággal, mégsem tette. Ám valaki hallotta, hogy számos - nem büntetőjogi értelemben, de politikai felelősség szempontjából - cinkostársával megoszt olyan információkat, melyeket a közvéleménynek joga volna tudni. Kétségkívül önbíráskodást hajtott végre, kétségkívül nyilván szerződést vagy legalábbis udvariassági normát sértett - de mégiscsak közel tízmillió embernek nyújtott jogorvoslatot! Konklúzió: akármit csinál is az MSZP, nem az őszödi beszéd kiszivárogtatása volt az oka a nyolcévnyi MSZP-blamázsnak és a mostani autoriter, túlközpontosított, népnemzeti retorikájú államapparátusnak. Annak éppen (többek között) az őszödi beszéd eltitkolása volt az oka.

2. Osztrák felvonulókat tartóztattak le magyar neonácik vádjai alapján

A Rendőrség szintén tanúbizonyságát adta igazságértelmezésének. Néhány, a melegfelvonuláson részt vevő osztrákot szélsőségesek lefújtak gázspray-vel, amiért a rendvédelmi szerv a sértettekkel szemben eljárást indított.

A logikai levezetés rém egyszerű: ha egy politikai csoport több tagja aznap agresszívan viselkedett, rendőrökkel szemben is, illetve e csoport néhány tagja fegyvert (gázspray-t) hordott, sőt használt külföldi látogatókkal szemben - akik egy egész nap békésen viselkedő csoport tagjai voltak -, logikus, hogy a fegyverhasználókat megtámadták a fegyverrel nem rendelkezők, akik a saját fegyver-nem-használatuk miatt megsérültek. A konklúziót itt nem írom ki.

3. Schmitt Pál szerint a magyar nyelv bajban van

Itt az érvelést sem írom ki már. Schmitt Pál nyilván csak a róla (nem véletlenül) elnevezett Schmittify oldalon keresztül nézi az internetet, ezért okolja a világhálót az általa vizionált nyelvromlásért. Álljon hát itt egy részlet a "Schmitt helyesírás" Google-keresés első találatából.

Közleményben ismerte el a Köztársasági Elnöki Hivatal, hogy Schmitt Pál újévi beszédébe súlyos helyesírási hibák kerültek. A hivatal vezetője korábban, az MTV műsorában nem kívánt a felelősség kérdésével foglalkozni. A hibák nagy részét javították, de így is maradtak hibás fordulatok. Ez már a második alkalom, hogy a magyar nyelv ápolását egyik fő feladatának tekintő Schmitt hivatalából helyesírási hibákkal teli szöveg kerül ki.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A zóna mindig is ott volt a város szélén. Legalábbis amíg Krisztián emlékei visszanyúltak, ami persze nem volt olyan sok, de ösztönösen érezte, hogy a születése előtt is, már hosszú-hosszú ideje ott volt a zóna. Valami furcsa kettősség lengte körül, hiszen Krisztián alig hallotta a felnőtteket a zónáról beszélni, úgy tettek-vettek, mintha nem lenne a város határában egy elzárt terület, másrészt viszont azt se mondhatta, hogy a zóna léte titok lett volna, hiszen alaposan ki volt táblázva. Sőt, ha netán vonattal a fővárosba utaztak, visszafelé már a vonaton igazoltattak mindenkit, ki miért igyekszik a zóna közelébe. Ők ott laktak, tehát nyugodt szívvel ücsörögtek, de kristálytisztán emlékezett némelyik utas izzadtságszagú történetére, mi keresnivalója van arrafelé. De ez a természetesség mégsem volt természetes. Krisztiánban ugyan – ez talán a gyereki agyműködés valamilyen következménye – sosem merült fel, hogy a zóna létét ne olyasfajta természeti adottságként vegye tudomásul, mint hogy a város mellett hegyek vannak, a hegyeken meg erdő. De az nagyon is izgatta, hogy mi van a zónában, mert ha valamit ennyire őriznek, akkor az nagyon izgalmas lehet.

Giovanni Sartori Demokrácia (Budapest, Osiris, 1999; az olasz eredeti: Democrazia. Cosa è, Milano, Rizzli Libri, 1993) című könyve a szakkönyvek legjobb fajtájából való. Összegzi a téma irodalmát, egyben értékeli és vitatja az álláspontokat, mindezt világos szerkezetben és könnyed nyelvezettel. Bemutatja a demokrácia elméletét és a megvalósuló gyakorlatot is, a könyv végén pedig kapunk egy kis kitekintést a szocializmus összeomlása utáni világra. Sartori szemlélete a legkevésbé sem forradalmi, a poszt címében szereplő jelszavak arról jutottak az eszembe, hogy a könyv két hangsúlyos fogalma a szabadság és az egyenlőség, illetve a kettő összeegyeztetésének kérdései. Ugyanakkor Sartori sokszor idézi Tocquevillet, akit a 19. századi Egyesült Államokban nem is annyira az intézményrendszer nyűgözött le, hanem a demokratikus közszellem, az Európában még továbbélő rendi-feudális szemlélet teljes hiánya. A következőkben én is ebben a három gondolatkörben szeretném bemutatni a könyvet: a demokrácia mint szabadság, a demokrácia mint egyenlőség és a demokrácia mint testvéri érzület, identitás, éthosz.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A protokollfőnök nagyon savanyú képet vágott, amikor azt mondtam, olyan szépen süt a nap, inkább átsétálok, és nem kérem a kocsit. Tudtam, hogy ezt felesleges plebejus gesztusnak tartja, félti a követség tekintélyét, de azt is tudtam, hogy nem fog ellentmondani, főleg mostanában, nem jó egy szakembernek ujjat húzni egy politikai kinevezettel, amilyen én is vagyok. Pedig nem elvi kérdésről volt szó, csak a felesleges macerát akartam elkerülni. Az iskola a harmadik épület abban a mellékutcában, amire a követség bejárata néz, teljesen értelmetlen lett volna oda autózni. Tolmácsot persze vittem magammal, mert bár már egy éve itt szolgáltam, csak pár szót értettem a nyelvből. A bennszülöttekben persze fel sem merült, hogy megtanulják a mi nyelvünket, sőt, őszintén szólva, általában is alig beszéltek idegen nyelvet, bezárkóztak a saját, úgymond ősi kultúrájukba. A baráti társaság elnöke jött még velem, persze helybéli, bár legalább gagyog valamit emberi nyelven, mi meg mindig udvariasan dicsérjük, hiába szinte érthetetlen, amit mond. Hármasban léptünk ki a kapun, negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Tudtam, persze, hogy csúszás lesz, a bennszülöttek időfogalma egészen sajátos, de én szerettem mindig bemutatni a civilizált pontosságot.

Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

Hogy a történelemnek negyedszer mikor lesz vége, azt ma még nem látjuk, de azt már sejtjük, hogy hogyan: Kína és a kelet-ázsiai térség is lehorgonyoz a liberális demokrácia mellett. Bár a „sárga veszedelem” toposza már a 20. század elején megszületett, csak mostanra vált világossá, hogy minden múltbéli japán fenyegetés eltörpül Kína felemelkedése mellett. Ha tetszik, ha nem, a következő korszak másik szuperhatalma az USA mellett Kína lesz. Hát persze általában nem tetszik. Mert Kína nem a belőlünk előbúvó farkas, nem barátságosnak indult, ám elvadult medve, és nem is bumfordian szerencsétlen teve, hanem megismerhetetlen és ezért kiszámíthatatlan sárkány. Történelmi léptékkel nézve is Kína az euroamerikai kultúrkör egyetlen valódi, és tőle egyben gyökeresen különböző riválisa. De folyamatosan szelídül a sárkány: Kína kereskedni és nem háborúzni akar, a kereskedelem pedig végérvényesen beinjektálta a kapitalizmust a Középső Birodalom vérkeringésébe, az pedig előbb-utóbb a szabadságjogokat és a demokráciát is ki fogja kényszeríteni. Vagy mégsem?

Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek harmadszor mostanában lesz vége, és ha tényleg bekövetkezik, akkor az a kortársak vakságának újabb szép példája lesz. Hiszen még nem is olyan régen a nyugati/keresztény és az iszlám civilizáció összecsapásáról volt divat értekezni, ma viszont úgy tűnik, hogy az egykor a szocializmussal is kacérkodó arab diktátorokat nem a muzulmán fundamentalisták, hanem a szabadságot és demokráciát követelő városi ifjúság dönti meg. Az iszlám világ pont a hozzánk való hasonlósága miatt lett alkalmas arra, hogy kivetítsük rá mindazt, amiből mi, fejlett európaiak és amerikaiak már kinőttünk: a szekularizáció hiányát, a nők elnyomását, a korrupt és gyenge államot, a vérségi kötelékek túlértékelését. És persze mindenekelőtt a vallási fanatizmust, és a vele azonosnak tekintett öngyilkos terrorizmust. Nemrég még tényleg Oszama bin Ladentől féltünk? Ennek most egyszer s mindenkorra vége, a facebook-forradalmak következtében az iszlám világban is elterjed a liberális demokrácia: a lomha teve arabs telivérré változik. Vagy mégsem?

Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek másodszor 1991-ben lett vége, ekkor szűnt meg egyik napról a másikra a kommunista szuperhatalom, a Szovjetunió. A bomlási folyamat persze már korábban megindult, 1989-ben, a kelet-európai csatlósok szabadon eresztésével pedig látványossá is vált. A Szovjetunió egyszerre jelentette a klasszikus orosz imperializmus high-tech-verzióját, és az európai felvilágosodás torzszülöttjét, az erőszakos egyenlősítés vérgőzös álmát. Az előbbi az európai történelem vissza-visszatérő anomáliája, amit azonban mindig domesztikáltak. A Szovjetunió tehát utóbbi minőségében, mint jövőkép volt félelmetesebb, hiszen nem csak katonailag terjeszkedett, de „fertőzött” is: az európai értelmiség világjobbító álmait testesítette meg. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, belülről veti szét a velejéig rothadt kapitalista rendszert: egy újabb metafora, ami a kortársak kóros vakságát bizonyítja, akik nem tudtak különbséget tenni egy működő, önjavító rendszer, és egy megvalósíthatatlan, felelőtlen álomvilág között. A Szovjetunió azonban elvesztette a fegyverkezési versenyt az USA-val szemben, merev tervgazdasága önsúlya alatt összeomlott, a lakossága pedig megelégelte a szabadságmegvonást és a szegénységet: a medve kimúlt. Vagy mégsem?

Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek először 1945-ben lett vége: ekkor szenvedett vereséget a fasizmus/nácizmus. A nácizmus a liberális demokrácia farkasa: az a mitikus szörny, amihez minden egyebet mérnek, amivel semmilyen egyezkedés sem lehetséges. A nácizmus európai jelenség, talán ezért is annyira félelmetes, de ugyanakkor az európai civilizáció alapjainak, a keresztény humanizmusnak és a felvilágosodás szabadságeszményének a tagadása. Megtestesíti mindazt, ami sötét az európai történelemben: a pszeudo-tudományos ideológiát, a túlszervezett államot, a könyörtelen felsőbbségtudatot. Az I. világháború után a liberális demokrácia kihívójává vált, a „Nyugat alkonyát” megakadályozni hivatott erőt látták benne a kortársak. Az európai hegemóniát könnyedén megszerezte, és bukásáig nyomát sem mutatta a belső meghasonlásnak, eróziónak. A náci Németország azonban szerencsére katonai vereséget szenvedett, vezetőit kivégezték, szervezeteit feloszlatták, gazdaság- és társadalomszervezési modellje megbukott. Vagy mégsem?