Muszáj lépést tartani a gyerekekkel. Legalábbis ez volt az ürügye annak, hogy elolvastam Rick Riordan A villámtolvaj (Szeged, Könyvmolyképző, 2010; az amerikai eredeti: The Lightning Thief, New York, Hyperion Books, 2005) című regényét. Ha valaki csak a filmet ismerné, az gyorsan felejtse el, mert a brutálisan és ostobán átírt forgatókönyv csak az akcióorgiát volt képes átemelni, és pont a szellemességet, és a belső logikát erőszakolta meg, amitől működik Percy Jackson története. Aki meg még nem is hallott róla, annak talán annyit kedvcsinálónak, hogy a többkötetesre tervezett regényfolyam első részében kiderül, hogy Perseus „Percy” Jackson apja maga Poszeidón tengeristen, és ebből érthető módon számos bonyodalom származik, főleg miután kiderül, hogy valaki ellopta Zeusz mestervillámát, így aztán háború fenyeget az Olimposzon. Akinek ettől csak elment a kedve, attól most búcsúzom, akinek viszont megjött, annak próbálok minél kevesebbet elárulni a történetből, hiszen mégiscsak kalandregényről van szó. A folytatásokat még nem olvastam, így aztán nem tudok felelősséget vállalni azért, hogy valóban kikerekedik-e ebből valamilyen fenntarthatóan izgalmas és kerek sztori. A kezdet mindenesetre bíztató, bár a fenntartásaimat sem szeretném véka alá rejteni. A következőkben tehát kitérnék a mitológiai tobzódásra, a nyilvánvaló koppintásra és arra, mitől működött nekem mégis a történet.

Az iskolai integráció Magyarországon (is) megbukott. Az elszegényedő és elcigányosodó térségek iskolái menthetetlenül lezüllenek, hiszen az otthonról sem előzetes tudást, sem bármiféle motivációt nem hozó gyerekek taníthatatlanok. A nem-cigány szülők éppen ezért elhozzák onnan a saját gyerekeiket. Az így kialakult szegregáció nem valamiféle rasszizmus eredménye, hanem természetes önvédelmi reakció, az iskolaválasztás szabadságának kihasználása a saját gyermek védelmében. Ez ellen fellépni álszentség, amit csak a fővárosi értelmiség engedhet meg magának, akinek rendelkezésére áll az ország legjobb oktatási infrastruktúrája, így aztán az ő gyerekeik tényleg csak tévében látnak a társadalom peremén élő cigányokat. Helyes a diagnózis? Nagy vonalakban helyes. Csak éppen nem következik belőle a poszt kezdő mondata. Az integráció nem bukott meg, sőt, ez maradt az egyetlen reményünk. Ha működne.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A hőség most is mellbe vágta Jucit, de már számított rá. Gyorsan lerúgta a cipőjét, nehogy a magát önkéntes rendőrnek képzelő apuka most neki szóljon be, mint múltkor annak a szerencsétlennek, aki életében először járva az uszodában, nem vette le rögtön az ajtón belépve a cipőjét („Olvasni tud, vagy segítsek?!”). Mire a táskájától, kabátjától és pulcsijától is megszabadult, a fiai már rég eltűntek az öltözőben. Csak ekkor pillantott körbe, a megszokott társaság volt ott: az elnyűtt anyuka a kisgyerekével, a két hústorony, a hatalmas keblű bírónő, a fotós anyuka, a decens nagymama, a nyugalmazott cégvezető a mobilján lógva, újgazdag apuka az őt istenítő majdnem-újgazdag anyukával, és aztán a sarokban laptopjával, oldalzsebes gatyában és borostával a menő apuka. Juci önkéntelenül megfordult, megnézte magát a tükörben, lejjebb húzta a pántos fölsőjét, és persze elpirult, amikor a tükörben észrevette, hogy a menő apuka éppen ránézett azzal az elbűvölő mosolyával. Illetve mivel háttal állt neki éppen, talán inkább a fenekét nézte. Megpördülve kicsit aggódva simított végig a farmerjén, de aztán megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a feneke jóval kisebb, mint a fotós anyukáé, bár talán nem annyira kerek. A váratlanul megszólaló behízelgő hangtól viszont összerezzent: – Látom, már te is ujjatlanba jöttél …

Az olvasó már megszokhatta, hogy eklektikus ízlésemnek köszönhetően váratlan könyvek kerülnek a kezembe. Ezért fogok most Michael Palin Sarkig tárt világ című könyve (Budapest, Gabo, 2005; az angol eredeti: Pole to Pole, London, BBC, 1992) ürügyén írni, és nem a szerző korábbi és híresebb Nyolcvan nap alatt a Föld körül-jéről, vagy az azóta megjelent többi expedíciós könyvéről. A stáb alapötlete az volt, hogy 1991 nyarán az Északi-sarktól elutaznak a 30. keleti hosszúsági fokot követve a Déli-sarkra, mivel itt található a legtöbb szárazföld. A Kelet-Európát és –Afrikát keresztülszelő utazás során persze jócskán eltértek ettől a tervtől: Szudánból nem lehetett továbbutazni délre a polgárháború miatt, ezért Etiópia és Kenya felé kerültek, illetve Dél-Afrikából mégsem vitte el őket egy kutatóhajó az Antarktiszra, így Chilébe repültek. Az időpont is nagyon izgalmas volt, 1991-ben épp elutazásuk után omlott össze a Szovjetunió, Szudánban még dúlt a polgárháború, de Etiópiában épp véget ért, Dél-Afrikában pedig már csak az apartheid nyomait láthatták. Ráadásul igyekeztek minél inkább a helyi tömegközlekedést igénybe venni: teher- vagy utasszállító hajót, vonatot, buszjáratot, kompot, és csak ahol végképp semmi sem jár (Szudántól Kenyáig), ott fanyalodtak bérelt terepjárókra. Az élmény Palin fanyar humorával előadva utánozhatatlan, ezért most meg sem próbálom utánozni. Inkább arról írnék, hogyan olvasok én számomra meglepő könyveket. Mert nekem a könyvekről más könyvek jutnak az eszembe.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

És, mondja, kedves kolléga, miért is olyan figyelemreméltó Ön szerint ez a mottó? – kérdezte Bruckner professzor, mintegy csak odavetve, miközben tovább imitálta a dolgozat olvasását – Azért, mert ezzel Artner Goethe-re utal, aki itáliai utazásáról írta haza, hogy „Et in Arcadia ego”, azaz "Én is voltam Arcadiában", kapcsolódva a klasszika antikvitáseszményéhez. Artnernél is ennek imitálásáról van szó, a dalmáciai utazás tölti be azt a szerepet, amit Itália a költőfejedelemnél – válaszoltam könnyedén, hiszen ezt a kérdést vártam, tudtam, hogy Bruckner megteszi nekem ezt a szívességet. De a másik vizsgáztató, Szíjas, rögtön lecsapott: – Megkérdezhetem, kedves kolléga, hogy tisztában van-e a mondás eredetével? Mert goethei párhuzam ide vagy oda, van azért ezzel egy kis gond – és a szemei kárörvendően csillogtak, tudva, hogy az irodalmon kívüli művészeti utalások sosem voltak az erősségem, és előre örülve annak, hogy most megint belefutottam a csapdába, mint múltkor a barokk vizsgán, ahol az oratóriumokról kérdezett. Egy pillanatra elöntött az ólmos fáradtság, azt gondoltam, feladom, végül is megérdemlem, ha olyan hülye vagyok, hogy végigmulatom az éjszakát és alvás nélkül jövök vizsgázni, pedig tudom, hogy Szíjas meg akar szívatni. De aztán beugrott a múzeum, a kép és Mirjam hangja a fülemben, pontosabban először a lehelete. Mert az éjszakának azért nem a művtöri volt a legemlékezetesebb motívuma.

Több mint háromezer-ötszáz nap kellett az amerikai titkosszolgálatnak arra, hogy felkutassa és likvidálja Osama bin Ladent. Az al-Kaida szellemi vezetője mára a nyugati világban a sátán megfelelője lett, turbánnal és szakállal. Osamabama elnök bejelentése szerint célzott gyilkosság áldozata lett ez a férfi, aki az egész világ számára az amerika-ellenesség jelképévé vált. Egyes források szerint a hírt Texas állam fővárosában levegőbelövéssel ünnepelték a lelkes afgánok texasiak. Természetesen mi is örülünk minden hasonlóan lelkesítő hírnek, de nálunk a levegőbelövésnek nincs kultúrája, csak a rendőrpalotába lövésnek van.

Azonban kedves olvasóink számára van egy helyi vonatkozású jó hírünk is, ugyanis ezen fejlemények azt mutatják, hogy a magyar igazságszolgáltatás igenis jó. Amerikában 3500 nap kell ahhoz, hogy egy tömeggyilkost megöljenek - persze most vitatkozhatnánk arról, hogy jogos volt-e helyben megölni, vagy haza kellett volna vinniük és Texasban méreginjekcióval kivégezni -, ehhez képest a magyar jogrend gyors és megbízható. Reméljük a továbbiakban is az marad.

Aki Osamáról szeretne többet olvasni, az bökjön a vissza gombra, vagy ha az mégsem az index.hu-ra vinné őt, akkor itt egy link.

Régi adósság Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294-1324) című könyvének elolvasása, de hát a magyar kiadással sem siettek (Budapest, Osiris, 1997; a francia eredeti: Montaillou, village occitan de 1294 à 1324, Paris, Gallimard, 1975). Az Osirist csak dicsérni szoktam, de most muszáj megjegyeznem, hogy a költségtakarékosságból miniatürizált betűk hatszáz oldalon át övön alulinak tűnnek. Maga a könyv persze így is lenyűgöző, és még azt a szívességet is megteszi, hogy a második négyszáz oldal szövegéből mindenki kedvére csemegézhet, a szextől a halálig terjedő témák pedig a bulvárosabb érdeklődést is kielégítik. A könyv regényként is működne, ha Ladurie nem ragaszkodna ahhoz, hogy posztmodern szerzőket megszégyenítő módszerességgel rejtse el, keverje össze és szerkessze át a cselekményszálakat. Mert Montaillou derék lakóit egy inkvizíciós eljárás peranyagából ismerjük. Miután 1308-ban egyszer már letartóztatták a falu teljes felnőtt lakosságát, 1318 és 1325 között Pamiers püspöke, bizonyos Jacques Fournier (a későbbi XII. Benedek pápa) mindenkit alaposan kihallgatott, a vallomásokat akkurátusan feljegyezte, és az iratokat a Vatikáni Levéltár megőrizte. Azokból pedig kibontakozik a pireneusi falu gazdasági és társadalmi rendszere, családi és demográfiai szerkezete, a falusiak lelkivilága. És persze megismerjük a főhősöket: a nőcsábász, zsarnoki plébánost, Pierre Clergue-t, és a tiszta lelkű, kathar pásztort, Pierre Maury-t.

Ma este az egész nap provokáló Véderősök megtámadták a gyöngyöspatai romákat. A rendőrség és civil jogvédők valamint újságírók már a helyszínenen vannak.

Az eseményeket percről percre a coMMMunityn követhetik.

Imrédy Béla 1945-ös népbírósági tárgyalásán népügyészként a vádat képviselő Sulyok Dezső politikai és erkölcsi szempontból osztott szerepet az egykori miniszterelnökre: “Ha újonnan megírnánk az »»Ember tragédiáját«« Horthy Miklós lenne Ádám, és Imrédy a Lucifer.” A háborús főbűnösök listáján szerepelve került vissza Magyarországra, ahol a Filmhíradóban a következő narráció mellett mutatták: “A hírhedt Imrédy Bélát látjuk viszont, keselyű arca, sunyi, alattomos tekintete mögött ott lappang a felelősségre vonástól való gyáva félelem.” 1938-ban kormányra lépése után a Magyar Nemzet ugyanezt az arcot inkább egy El Greco festményhez tartotta hasonlatosnak Toledo sötét hátteréből, amennyiben “arcának csontos, gótikus szerkezetével, tekintetének átható pillantásával, az egész fej átszellemültéségével” szembesül, aki rátekint. Ebben az időben előszeretettel utaltak rá, mint modern Savonarolára.

A kérdés, hogyan lehet az aszketikus keresztényi ideálból a világ rombadöntésért megannyi ármánnyal küzdő gonosz szellem? Teológiai és filozófiai értelemben sem könnyű a válasz, hiszen a latin Lucifer (mint fényhozó), illetve a héber Helel Ben-shachar (A hajnal fia) is magában hordja a világosság ígéretét, amely mégis sötétségbe fordul át.

Történelmi szempontból egyértelműnek tűnhet a kérdés? Hogyan lehet egy anglofil pénzügyi szakemberből egy politikai vallás (lásd Csodaszarvas mozgalom) főpapja? Ha elfogadjuk, hogy a következetesen antikommunista politikát folytató Sulyok Dezső nemcsak egy hangzatos mondatot kívánt mondani, hanem a közvélemény hétköznapi tudására építkező kritikát kívánt adni, akkor miből hozta létre beszéde diskurzív világát? 

Ha Pintér Sándor belügyminiszter héten elmondott beszédei rejtett vészkiáltásokat tartalmaznának, akkor a címben olvasható mottó remekül foglalná össze. Főként, ha komolyan vesszük Vona Gábor nyilatkozatát, miszerint ő csak segíteni akar a rendvédelmi szerveknek, ezzel áttételesen a jelenlegi államhatalomnak . Azonban 2011. 04.21-én a kalocsai büntetésvégrehajtó-intézetben összehívott sajtótájékoztatón azt hangsúlyozta Pintér, hogy az olyan törekvéseket, amik az állami főhatalmat magánkézbe vonnák, azokat megakadályozza. Ezzel burkoltan utalva a szerdán (2011.04.20.) Tiszavasváriban megalakult csendőrségre. 

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

És akkor a túravezető tényleg lekapcsolta a villanyt, és tényleg vaksötét lett a barlangban, és tényleg felhangzott Simándy József hangja: „Hazám, hazám, te mindenem …”. Gyuri a túravezető szellemes felszólításának engedelmeskedve görcsösen szorongatta Kati kezét („Vigyázzanak feleségükre, gyerekeikre és egyéb értékeikre!”), a kopasz fejbúbjára csöppenő víz azonban kizökkentette a nemzeti érzelmek átéléséből, nem látó szemei előtt pedig kirajzolódott a válasz az egész hosszú nap kínzó kérdéseire. Korán reggel indultak el Budapestről, hogy minél több élményt zsúfolhassanak a napba. Gyuri jó földrajztanárként mindent előre eltervezett, bár csak egy napja volt rá, hiszen Kati az utolsó pillanatban döntött úgy („Mit szólnál, drágám, egy kis kikapcsolódáshoz?”), hogy két napra elutaznak Aggtelekre. Persze szállást foglalni a neten csak nyolc nappal az utazás előtt lehetett volna, a telefonszámokat pedig a honlap nem adta meg, de a név alapján könnyű volt kiguglizni a számot, így aztán legalább aludni lesz hol. Azon még csak nevettek, hogy a rendszer simán visszadobta „helyhiány” miatt a foglalásukat, amikor a vendéglátó telefonon biztosította őket az ellenkezőjéről. Apró nehézség az elején, ennél csak jobb lesz az utazás.

A Fidesz kormánynak - Pintér Sándorral az élén - kevesebb, mint egy év alatt sikerült rosszabb helyzetet teremtenie a közbiztonság terén, mint elődjének, az MSZP kormánynak teljes kormányzásuk idején.

Ma Gyöngyöspatán a Vöröskereszt elkezdte kimenekíteni a helyben lakó cigány nőket és gyerekeket - a férfiak az értékek védelme miatt maradtak -, ugyanis a Véderő nevű szervezet hetek óta terrorizálja őket, ma pedig megnyitották kiképzőtáborukat. Magyarország ismét jogosan fog bekerülni a nemzetközi sajtóba Líbia bombázása és egy izraeli mészárlás közé. Ez ugyanis bőven van annyira súlyos helyzet, mint a világ bármely más részén előforduló etnikai konfliktus, ráadásul a Vöröskeresztnek a második világháború óta nem kellett Magyarországon beavatkoznia.

A hétfőn megszavazott új alkotmányban a Fidesz és a KDNP nemzeti érzésekre alapozza a magyar állampolgárok jogait. Pedig hiába a nemzeties máz: ez az alkotmány ártalmas hazánknak. A Magyar Polgári Szövetség és a Kereszténydemokrata Néppárt nem a magyar polgárok, nem a demokraták és nem Magyarország népe, de még csak nem is a kereszténység iránt lelkesedik, hanem egyébként sokszor tartalmas nemzeti és keresztény frázisok unalomig való ismételgetése iránt. Íme, miért kerül ez nekünk sokba.

A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)

Magyarországon húsz éve demokrácia van, vagy inkább lenne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig úgy vélik, hogy aki többségben van, annak mindenben igaza is van, hogy az ellenzék valójában ellenség, és hogy a politikai vita kicsinyes és felesleges torzsalkodás. Ma Magyarországon közönyös belenyugvás kíséri, ha egy új kormány az iskolaigazgatókig bezárólag lecserél szinte mindenkit az állami szférában, ha törvényeket, sőt alkotmányt változtatnak meg pillanatnyi hatalmi érdekek miatt, és mindent ellep a politika és a politikus feleslegességének, sőt kártékonyságának hamis és ostoba legendája. Mindezt a közösség nevében: népuralom és nemzeti egység. Mert a kisebbség szánalmas lúzer, röhögjük is ki, ha már kisebbség, az előző kormány pedig nyilvánvalóan köztörvényes gazemberek gyülekezete, akik elszánt akarattal tették tönkre a hazát, a pártok zsivaja helyett meg kövessük a politikán felülemelkedő, erőskezű vezető akaratát. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, korrumpálja a politikát és megöli az egyéni szabadságot.

A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)

Magyarország húsz éve a nyugati civilizáció része, vagy inkább lehetne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig úgy vélik, hogy közük van embertársaik szexuális orientációjához, hogy a nemi szerepek megváltoztathatatlan adottságok, vagy hogy a közerkölcs szakralitása közjogi kérdés. Ma Magyarországon teljesen természetes, hogy a homoszexuálisok páriák, hogy a nőnek a gyerek mellett és a konyhában a helye, és elég sokan akadnak, akik szerint keresztény társadalmat kell építeni. Mindezt a közösség nevében: a „normális többség” morális fensőbbsége. A homoszexualitás ugyanis gusztustalan betegség, amit nem kellene mutogatni, a nők törékeny és védelemre szoruló lények, akik az erős férfiakra szorulnak, a szentbeszéd pedig önmagában kiemel az erkölcsi fertőből. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, mérgezi a lelket és megöli az egyéni szabadságot.

Pac-Manizáció holnap 2-kor! Hogy mi az? Innen megtudhatja!

Fodor Gábor nyílt levelet intézett Kedves Viktorhoz. Ez a levél igazi kincs: lépten-nyomon megtalálható benne az, ami miatt az SZDSZ megbukott. Ilyeneket ír:

Nem szabad visszamenőleges hatállyal törvényeket alkotni, a független intézmények hatáskörét és funkcióit, a sajtó szabadságát korlátozni.

Igaz: nem szabad visszamenőleges hatállyal törvényeket alkotni, a sajtó szabadságát korlátozni. Viszont a független intézmények hatáskörét, funkcióit korlátozni szabad, kell is, meg kell változtatni, újakat kell létrehozni, miközben a rosszul működőket (Alkotmánybíróság) meg kell szüntetni vagy átalakítani. A probléma a Fidesszel nem az, hogy független intézményeket korlátozott, hanem hogy gyakorlatilag amit tudott (szinte mindent), amikor csak akadályt támasztott, kinyírt.

Nem az a baj, hogy az AB jogköreit korlátozta, hanem hogy azóta sincs semmi más szerv, amely akadályozhatta volna a magánnyugdíjak kommunista mintájú államosítását. Kedves Viktorék felelevenítették a politikát: "jó lesz belépni a kolhozba, mert ha nem, úgyis elvesszük".

Mi mindannyian azért vettünk részt a rendszerváltásban, hogy szívvel, ésszel, tisztességgel teremtsünk jobb életet Magyarországon.

Igen, ez az. Ezért érdemes volt nyílttá tenni a levelet: hogy a hajdani SZDSZ-szavazók ama töredéke, aki még mindig bízik Fodor Gábor és barátai szívében, eszében és tisztességében, szembehelyezkedjen a Fidesz-kormánnyal. Kedves Gábor, ezek az emberek már definíciójuk szerint is szembe vannak helyezkedve kedves Viktorral.

[...] a kormánytöbbség nem alkotmányozó többség.

Magyarország Alkotmánya értelmében "Az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges". Tehát Fodornak megint igaza van. A kormánytöbbség nem alkotmányozó többség. De a kétharmados kormánytöbbség - sajna! - alkotmányozhat. Kivitelezheti ezt jogszabálymódosítással is, vagy egyszerűen az egész tákolmányt lecserélheti, megvan rá a joga.

Nem ez a baj, hanem az, hogy hazánk ideiglenes demokratikus alkotmánya helyére olyan kerül, amelynek születésénél gerinctelen kommunisták, Pozsgayk és Schmittek bábáskodnak. Ilyenkor a "kereszténység nemzetmegtartó szerepe" belekerül az alkotmányba, de a "kereszténység nevében elkövetett népirtások" nem kerülnek bele. Az új alkotmány nem ismeri el az 1949-es törvény jogfolytonosságát, amely alapján az említett Pozsgay és Schmitt a '80-as években kormányzott, és (mivel az van ma is hatályban) amely alapján a kétharmados kormánytöbbség szavazni kíván az alkotmányról. Az új alkotmány egyetértést ír elő, mintha tilos volna az egyet-nem-értés. Az új alkotmány még a történelmet is meghamisítja.

Fodor Gábor levelével az a baj, hogy minden szava álszent, pontatlan, rettegve próbálja jogi úton megfogni az igazán csak erkölcsi szempontból támadható kormányt. Ugyanis az SZDSZ ezt felejtette el 1994-ben és azután mindig: hogy a politika, a jog, a világ igenis megítélhető erkölcsi alapon. Ha "nem-lesz-koalíció-az-MSZP-vel"-ek, Tocsikok, Kókák, illetve Pozsgayk, Schmittek, Horn Gyulák, Medgyessyk, Gyurcsányok és persze Orbánok kezébe kerül az ország, akkor a politikai erkölcsrendszer, amelyet a rendszerváltás lendülete adott nekünk, leépül. És mostanra elérkeztünk oda, hogy az erkölcsrendszer hanyatlása a jogrendszert is magával rántja. Ugyanis a jogrendszernek lehetősége van önmaga elpusztítására. Csak erkölcstelenség kell hozzá.
 

Bár manapság divatos az ellenkezőjét hangoztatni, Magyarország 1989 előtt és után alapvetően más ország volt. A rendszerváltásnak nem csak tanújaként, de aktív szereplőjeként írta Hodosán Róza Szamizdat történetek című könyvét (Budapest, Noran, 2004). Egy (volt) politikus művét persze érdemes mindig gyanakodva olvasni, de Hodosán megtesz mindent, hogy az olvasó elvonatkoztathasson pártpolitikai szimpátiáitól. Egyrészt a kötet elbeszélése 1989. október 23-ával végződik, sőt valójában szinte már 1988 végén, amikor a szerző férjével hosszabb külföldi tanulmányútra megy. Másrészt a vállaltan szubjektív visszaemlékezést (milyen is lehetne?) dokumentumok illusztrálják: minden fontosabb eseményről elolvashatjuk a besúgók jelentéseit vagy a rendőri értékelést. Már önmagában ez is sokatmondó: micsoda apparátust mozgattak meg a belügyi hatóságok a demokratikus ellenzék megfigyelésére és zaklatására. Aki tehát azt gondolná, hogy nem is változtak meg a dolgok az utóbbi húsz évben, annak nagyon ajánlom a könyvet. Suta mondatai, iskolás stílusa mellékesek. Ha figyelmesen olvassuk, rengeteget tudhatunk meg a Kádár-rendszerről, és ezáltal mai világunkról. A következőkben a társadalmi felemelkedés legendáját, a lengyel-magyar párhuzamokat és különbségeket, illetve a folytonosság hazugságát emelném ki.

A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)

Magyarország húsz éve nemzetállam, vagy inkább az lehetne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig származási kérdésnek tartják a nemzethez való tartozást, természetesnek veszik, hogy bizonyos jellegzetességek lehetetlenné teszik valakinek a magyarságát, és feketén-fehéren „mi”-re és „ők”-re osztják a világot. Ma Magyarországon tömeges tévhit, hogy a magyarság minden szomszédjától különböző, ősi nemzet, hogy a zsidók és a cigányok nem magyarok, és hogy a magyarság védekezésre kényszerül az idegenekkel szemben. Mindezt a közösség nevében: dicső nemzet, közös örökség. A magyarság kultúrája ugyanis eredeti és egyedi, a zsidók uralkodni akarnak, a cigányok meg túlszaporodnak. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, feszültségeket gerjeszt és megöli az egyéni szabadságot.

A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)

Magyarországon húsz éve piacgazdaság van, vagy inkább lenne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig az államtól várják, hogy meghatározza az árakat, szabályozza a tulajdonviszonyokat, és kizárólagosan gondoskodjon a polgárok jólétéről. Ma Magyarországon elfogadott, sőt elvárt, hogy az állam döntse el, mennyibe kerül a gáz, hogy az állam meghatározza, ki vehet termőföldet, és az állam adjon mindenkinek nyugdíjat. Mindezt a közösség nevében: erős állam, nemzeti szolidaritás. A magántulajdonos ugyanis ügyeskedő csaló, a külföldi ráadásul kizsákmányoló is, az öngondoskodás pedig úri huncutság. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, elszegényít és megöli az egyéni szabadságot.

Az Egymillióan a Sajtószabdságért mozgalom flashmobot szervez az Alkotmány, Nemzeti Alapvetés, ilyesmi elfogadásának napján. Pac-Manként fogjuk megenni az új Alkotmányt vagy mit. A nagy eseményig is itt egy variált Pac-Mac.

 A méltán neves Debreczeni doktor (nem Zita, József!) úgy gondolta, megosztja szerelmi életét a Népszava - na, ki más - olvasóival. A kolumnás cikk első részét sajnos nem sikerült megérteni, de valami olyasmiről szólt, amiről általában, csak sajnos már elfelejtettem, hogy mi is az. Egyrészről jogosan bírálja Orbánékat, nagyon mást épeszű ember nem is tehet - igen, a Mandiner is megdolgozik a pénzéért. 

Most a  mindigazakutálisminiszterelnökfőtanácsadójakivéveamásodikorbáné József azt írta a szociáldemokrata lapba, hogy az Egymillióan a Sajtószabadságért (EMS) tüntetés - amúgy szűkös - költségvetésének majdnem harmadát az OTP állta. Na de Csányi nem demokrata, nem a demokrácia ügye érdekli. Orbán Viktor legjobb barátja és Orbán Viktor azt találták ki - Debreczeni szerint -, hogy majd jól kifizetnek 300 ezret a tüntetésre, ezzel jól levezetik a feszültségeket, így oldva fel a kormányellenes hangulatot. (Fura logika kell ahhoz, hogy valaki azt hihesse: Csányi  pontosan 302891 forintot fog utalni.) Ehhez még azt is hozzáteszi a sértett menyasszony, hogy nem mást, mint Antall Józsefet is kitiltották a tüntetők. Gondolom, mint Kádár ellopott koponyáját, valahogy. Szó van arról is ennek a gigászi koponyának a cikkében, hogy retorikailag nagyon gyenge volt a műsor. Ez persze lehet, hogy így van, kár, hogy nem lehet mindenki akkora rétor, mint a mester.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Miért voltál kikapcsolva? Pedig láttam, hogy fenn vagy a neten … – Samu csak a foga között szűrte a szót, ahogy szokta, zsebre dugott kézzel, előreeső vállal csoszogott. – Ööö … lemerültem … és nem vettem, izé, észre, meg … – Laci belepirult a hazugságba, ahogy megpróbálta tartani a lépést. Azt mégsem mondhatja el, hogy azóta kapcsolja ki rendszeresen a mobilját, amióta múlt héten éjjeli egykor az a nyomorult elektroszemét magától felhívta Esztert, aki aztán napokig célozgatott rá, hogy most szórakozik vele, vagy akar valamit, és Laci azt se tudta, mi volt a jobb, amíg nem értette a kötözködő megjegyzéseket, vagy amikor rájött, hogy a telefon önállósította magát, és pont ezt a pattanásos tehenet szemelte ki neki. És persze azt sem mondhatja, hogy mindez azért van, mert Juci, a kishúga kipróbálta, tényleg vízálló-e a neonzöld csoda, és víz alatti videofelvételt készített vele a fürdőkádban. Ráadásul azóta szappanszagú, vagy már az érzékei játszanak vele. Szóval, Laci legyűrte a zavarát, és felzárkózott Samu mellé: – Amúgy hova megyünk? – Samu hirtelen jobbra fordult, lábával finoman megrúgta a lengőajtót, kissé oldalra fordulva kicsusszant, és közben hátravetette: – Cigiszünet.

„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

A sorozat ötödik és egyben záró részében elérkeztünk a verbális háború központi csataterére. Ha jobban belegondolunk, az előző négy hadszíntér kiválasztása már sok mindent előre jelzett. Az Árpád-sávok esetében a tét az volt, hogy egy tetszhalálból feltámasztott fogalmat milyen konnotációval sikerül felruházni: dicső történelemnek lehet-e hazudni a kínos múltat. A cigánybűnözés kifejezéssel bizonytalan hétköznapi tapasztalatot akarnak a szakmaiság álruhájába bújtatni, és az így nyert trójai falóval a rasszista vádat bejuttatni a közönség tudatába. A libsi és rokonai az ellenség dehumanizálásának eszközei, külön antiszemita összekacsintással a tábor kemény magjának irányában. Végül a bérrettegés kifejezés megalkotása az ellenség hadmozdulatainak ellehetetlenítését kísérli meg: az előző három kifejezés elutasítását beteges és jellemtelen cselekedetnek tünteti fel. De mindez semmi az egész háború sztálingrádi csatájához képest, ami a magyar szó (újra)definiálásért folyik. Hiszen a politika a köz ügyeinek megtárgyalása, és a megtárgyalandó ügyek meghatározásánál is hatalmasabb előnyt szerez az, aki képes eldönteni kicsoda-micsoda is maga a köz.

 Gulyás Márton vendégposztja.

„A szó szemüveg, s részben szem is ahhoz, hogy mit gondoljunk. Birtokba venni egy szót annyi, mint birtokba venni az általa jelölt valóságelemet. Minden definíció kérdése.” (Giovanni Sartori)
Magyarországon kegyetlen háború dúl a verbális hadszíntéren. Arra hívom az olvasót, hogy tartson velem öt nagy csatába, hogy megvizsgálhassuk az ellenfelek céljait és eszközeit. A küzdelem szavakért folyik: nem a jelenséget nézzük, csak a nevet.
1. Árpád-sáv (03.30.), 2. Cigánybűnözés (04.01.), 3 Libsi (04.04.), 4. Bérrettegés (04.06.), 5. Magyar (04.08.)

A választott negyedik harcterünkön újra egy összetett szóval találkozunk. Az eddigiek közül itt tűnik a legvilágosabbnak a jelentés, a harc most nem is erről szól. Hanem arról, hogy az elnevezéssel egyben meg is lehet-e magyarázni a valóságot, sőt ok-okozati viszonyba hozni a valóság más elemeivel. Ez az eddigiek közül a szómágiának a legegyszerűbb esete, amikor nem homályos konnotációról van szó, nem értelmezésről, és még csak nem is arról, hogy egy újonnan kreált szót megfelelő jelentéssel töltenek fel, hanem a kézrátétel csodájáról, hogy ezzel a képzavarral éljek.