Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A centurio talpa alatt ropogtak a kavicsok. Összehúzta a szemét, de csak pár lépést kellett mennie nappal szemben, és máris befordult a szomszéd kertkapuján. Nyár volt, kánikula ígérkezett, a reggeli langymelegben még mindenki otthon pihegett, legalábbis az úton nem látott senkit. Koránra beszélték meg, nem tudni, meddig tart, amíg összeszerelik. Elment a ház mellett, a hátsó kertrészbe. Lecsatolta a kardját és a falnak támasztotta, szemével büszkén simítva végig, tegnap köszörülték ilyen simára. Nem tudta elég gyakran megköszönni a jó sorsnak, hogy egy hadmérnök veterán lett a szomszédja. Nemrég építette a házat, elvileg a fiának, de az még sokáig valamelyik távoli provinciában szolgál. A centurio hamar összeismerkedett vele, amint kiderült a közös érdeklődés. És tegnap épp kardokat köszörültek, amikor kiderült, hogy katapultot is tud készíteni. A centurio azonnal lecsapott az ötletre. A következő hadjáraton rettenetesen hasznos lehet, ha meg tudja javítani a sérült hajítógépeket, vagy akár maga is össze tud egyet eszkábálni végszükség esetén. Úgyhogy ma reggel azért jött, hogy megtanulja. Elégedetten nézett végig az előkészített szerszámokon, a farudakon, köteleken, szegeken.

Kevés meglepőbb ajándékot kaptam, mint Böjte Csaba Ablak a végtelenre című könyvét (Budapest, Helikon, 2013). Meglepő, mert maga a könyv telitalálat, miközben az ajándékozóval sosem beszéltünk hitbéli kérdésekről, teljesen világias környezetben érintkeztünk csak és abban is bizonytalan volt, hogy Csaba testvér és én is katolikusok vagyunk-e. Az olvasóra bíznám a véletlen értelmezését ebben a kérdésben. A könyv egy beszélgetés szerkesztett változata: Karikó Éva kérdéseket tesz fel, amikre Böjte Csaba bibliai idézetekkel és személyes történetekkel telitűzdelt választ ad. A szerkesztés kicsit erőltetett, a Hiszekegy mondataira fűzték fel a gondolatokat, de azok persze nem mindig engedelmeskednek a szerkesztői akaratnak, szerencsére. Másrészt a szellősen szedett könyvben a főszöveg csak egy keskeny hasábban fut végig, az oldalak belső hasábjába a szerkesztő a témához kapcsolódó verseket, imákat helyezett el. Végül Csaba testvér válaszainak vélelmezett kulcsmondatai nagyobb betűkkel nyomva és középre zárva kiugranak a folyamatos szövegből, amúgy újságcikk-szerű belső címekké válva. Mindez engem csak zavart, de a tartalom bőven kárpótolt a formai kihívásokért. Mert Böjte Csaba válaszai jórészt kiszámíthatók, de elpusztíthatatlan optimizmusuk és személyes hitelességük össztömege – nem, nem elsöprő, hanem felemelő.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gréti még kivasalta az ing ujját is, kivárva, míg befejeződik a Lacrimosa-tétel, és csak utána vette fel a telefont. Bonifác elment Szegedre valami konferenciára, Van de Graaf generátor, vagy mi, szóval egyedül volt, Mozartot hallgatott és vasalt. Ki zavarhat ilyenkor? Biztos megint atkamentes párnát vagy ingyen vércukormérést akarnak rásózni. – Halló?! – Gréti? Végre! Nagy baj van! – Bonifác? Mi történt? – Ellopták a tárcám! Pontosabban az egész táskám! – Hol? Hogy? – Ez most mindegy … szóval csak épp leugrottam … még eszembe jutott, hogy veszek egy újságot a vonat indulása előtt … – És otthagytad a táskád a vonaton? – Iiigen … de ez most már mindegy, nem? Szóval most mit csináljak, Gréti? – Teljesen mindegy. Nem te volnál, Bonifác, ha … Szóval, rendőrségen voltál már? – Rendőrségen?! – Igen, rendőrségen, Bonifác! Tudod, ha valamit ellopnak, akkor a rendőrségnek kell szólni, ne legyél már idióta! Kérdezd meg, hol a kerületi kapitányság, menj oda, jelentsd be, aztán majd megmondják, mi lesz. – Aha, értem, hát, ha gondolod, na jó, akkor majd hívlak. Szia! – Szia. – Letették. Gréti kihúzta a vasalót, leült az erkélyajtó előtti fotelba és elgondolkodva rágyújtott. Tényleg mihez kezdene nélküle? A részecskegyorsításon kívül.

Régebben a sci-fi is más volt. Felvetett mindenféle fontos kérdéseket, de alapvetően megmaradt mégis fiúgyerekeknek szóló izgalmas mesének. Legalábbis így rémlik gyerekkoromból. Robert Charles Wilson Pörgés (Budapest, Metropolis Média, 2007; az amerikai eredeti: Spin, New York, Tor Books, 2005) című könyve viszont nem ilyen. Hanem mintha mindenféle irodalmi igényekkel lépne fel. A cselekmény két idősíkban fut, ahol az elbeszélői jelen delíriumban menekülő főhősének történetét fokozatosan értjük meg a gyerekkortól induló múltbeli szálon haladva, amivel kapcsolatban persze sejtelmes előrejelzéseket kapunk a jelenből. A személyes szálak pszichológiai mélysége a Mariana-árokéval vetekszik, az elfojtások, traumák, szexuális komplexusok dzsungelén kell átverekednünk magunkat. Igen, picit tényleg gúnyolódom, mert mindez mintha némileg sok hab lenne az alapszituációból kibontakozó történet legalább három értelmezési síkból álló tortáján. Mert a Pörgés felteszi (?) a sci-fi három (?) legalapvetőbb (?) kérdését: van-e valaki odakinn, megjavul-e az emberiség, megöli-e a hitet a tudomány? A sok kérdőjel (a modorosság mellett) nem csak abból fakad, hogy igazából nem tudom, hány ilyen kérdés van és mik azok, hanem abból is, hogy miközben biztos vagyok benne (?), hogy a Pörgés ezekre nem válaszol, abban is elbizonytalanodtam, hogy tényleg felteszi-e őket.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kornélia lehúzta a lábost a sparhertről, megtörölte a kezét a kötényében és megforgatta a nyársakat. Szólhatott volna az István gyereknek, mindig ajánlkozott, hogy segít, főleg, hogy az anyja, Kornélia nővére minden látogatáskor az egész család színe előtt számoltatta be, hogy mit is tesz a kosztért-kvártélyért. De mire az a mamlasz előmászik, leteszi a könyvet, körülnéz és megérti, mi a teendő, odakap a rablóhús. Márpedig Móric kevés dolgot szeret kevésbé, mint az odaégett ételt, főleg, ha hús, mert akkor nem csak az élvezet oda, de azt is hallgathatják egy hétig, hogy mennyit kért ezért a hentes, pedig állítólag mindig bőven méri a tiszteletes úrnak. Így aztán Kornélia lekapta a két nyársat, odatunkolta a kikészített szelet kenyérre, hogy a zsírja se vesszen mind kárba, visszarakta, megforgatta őket, visszatolta a lábost a tűzre, belekóstolt, megszórta még sóval meg tárkonnyal, és csak akkor kiáltott az István gyereknek, hogy jöhet teríteni. Mire azzal meglesz, elkészül az ebéd, Móric is előkerül a padlásszobából, ahol a másnapi prédikációt írja és a gyerekeket is hazatereli Feri, a legidősebb. Már hallotta is a meztelen lábak csattogását a macskaköveken, aztán a visszhangozva felerősödő kiabálást, ahogy befordultak a boltíves kapualjba.

Rettenetesen nehezen rágtam végig magam Thomas Piketty Le capital au 21e siecle (A tőke a 21. században; Paris, Editions du Seuil, 2013; én az angol fordítást olvastam: Capital in the Twenty-First Century, Cambridge, Belknap, 2014) című könyvén, és ilyenkor lesújtó kritikát szoktam írni. Most annak ellenére nem így teszek, hogy a szerző ellenszenvesen pökhendi, könyve pedig feleslegesen unalmas és hosszú (a szerkesztőt és a kiadót gályarabságra kellene ítélni), miközben valóban korszakalkotó. Nemhiába lett bestseller (?!), és nemhiába dagad körülötte a botrány: stimmel-e minden adat benne, és verte-e a szerző a feleségét. Utóbbi talán nem kötődik szorosan a tárgyhoz, előbbi viszont élet-halál kérdése. Mert a könyv lelke a statisztika. Mondhatnánk lekicsinylően, hogy Piketty nem tett mást, mint olyan mennyiségű adatot dolgozott fel, amire élő ember nemigen képes (botrány No. 3.: tényleg a saját munkája mindez?). Feltárta, hogy Franciaországban és Angliában, majd egy második körben az USA-ban, végül a többi fejlett országban a 19. század eleje óta mekkora volt a felhalmozott tőke mennyisége, kik birtokolták azt, hogyan oszlott meg a társadalom jövedelme, milyen arányban származott ez tőkéből és munkából, és milyen módon oszlanak meg a munkajövedelmek. Pikettyben fel sem merül, hogy az egyenlőtlenség ne lenne rossz. Ha pedig igaza van, akkor nagyon nagy baj van.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A portás szólt a koleszban, hogy telefonon keresett. Milyen mobilon? Bizony, kisfiam, a papa olyan öreg, hogy amikor egyetemre járt, még nem voltak mobilok. Szóval, a kolesz vezetékes telefonján keresett, amit a portás bemondott a hangosbemondóba, és akkor az ember leszaladt a portára beszélni. Igen, sokáig tartott, macerás volt, nem is szerettük, ha így keresnek, csak ha nagyon sürgős. Hagyjanak üzenetet, és majd visszahívjuk. Hát a telefonfülkéből. A kolesz aulájában a lépcső alatt volt egy fülke, eleinte érmés, na az vacak volt, mert mindig gyűjtögetni kellett a maroknyi vasakat, de aztán lecserélték kártyásra, és onnan telefonáltunk. Volt sorban állás, nem mondom, de főleg télen még mindig inkább az, mint kimenni a hidegbe és keresni egy szabad fülkét az utcán. Szóval keresett, és nagyon sürgős, azonnal hívjam vissza. Ő már akkor albérletben lakott, ha otthon van, könnyű hívni. Otthon volt. Iszonyúan hadart, az idegességtől a megszokottnál is jobban, nehezen hámoztam ki, hogy mit is akar. Nem tetszett, nagyon nem tetszett. A Skálánál, este, már sötét lesz, értem én, hogy fél, de miért gondolja, hogy én nem? Oké, próbálja még a zsarukat is. De barátok voltunk az ovi óta, nem mondhattam nemet.

Ha valaki korszakalkotó könyvet ír, könnyen úgy jár, hogy a finnyás olvasó a többi művét már nem találja annyira érdekesnek. Valami ilyesmit éreztem Götz Aly Warum die Deutschen? Warum die Juden? (Miért a németek? Miért a zsidók?; Frankfurt, Fischer, 2012) című könyve után, ami persze nem is akarta felülmúlni a Hitler népállamá-t. Az összevetés más szempontból is méltánytalan: a Warum die Deutschen? nem eredeti levéltári kutatásokra alapuló könyv, hanem a rendelkezésre álló források és értelmezések felhasználásával készült, kissé hosszúra nyúlt történeti esszé, amit a szerző saját felmenőinek személyes napló- és levélrészleteivel illusztrál. Ha önmagában nézzük tehát, nagyon is izgalmas kísérletről van szó: megmagyarázni azt, hogy miért németek, és miért zsidók ellen követték el a holokausztot, mindezt az antiszemitizmus 1800-tól kezdődő történetébe ágyazva. A kérdés persze eleve túlzás, hiszen Aly elég jó történész ahhoz, hogy tudja, és hangsúlyozza is, hogy a történelemben lehetőségek vannak csak, és nem szükségszerűségek. Így aztán az esszé inkább az alcímről szól (Egyenlőség, irigység és fajgyűlölet), gondolatmenetében pedig erősen rímel Ungváry legutóbb ismertetett könyvére. Aly tehát elsősorban a társadalmi mobilitás gerjesztette irigységgel és a kollektivista gondolkodás elterjedésével magyarázza az antiszemitizmus térnyerését, és figyelmeztet a hagyományos történeti narratívák esetlegességére.

Ungváry Krisztián évtizedes kutatásainak eredményét tette súlyos kötetével az asztalra, de sajátos módon mintha nem is időzíthette volna tökéletesebben. A Horthy-rendszer mérlege (Pécs-Budapest, Jelenkor-OSZK, 2013) önmagában megtévesztő cím, de az alcímmel (Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon) kiegészítve kíméletlenül összegzi a lényeget. A két világháború közti Magyarországon a szociálpolitikát szinte kizárólag csak újraelosztással, azaz mások diszkriminálásával tudták elképzelni, ennek áldozatai pedig több sajátos körülmény összejátszása folytán döntően a zsidók voltak. Az időzítés pedig három szempontból is tökéletes. A magyar politikában és közbeszédben aktuális kérdés a 20. század újra- és átértékelése: Ungváry világossá teszi, hogy mi számít szerecsenmosdatásnak. A német történetírásban előtérbe került a holokauszt funkcionalista értelmezése, ahol a gyilkosság „csupán” a rablás kényszerű végső állomása: Ungváry méltó párját írta meg Götz Aly Hitler népállama című könyvének. Végül lassan elfogadottá válik a nyugati történetírásban a sztálini és a hitleri diktatúra párhuzamosságának elemzése (v.ö. Snyder vagy Applebaum könyveit): Ungváry pontosan világít rá a háború előtti és utáni rasszista közbeszéd (németek kitelepítése!) és államszocialista törekvések azonosságára.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Újra megnézte, hogy lehalkította-e a telefonját, nagyon nem akart semmi zajt. Persze, ha minden a tervek szerint alakul, akkor a kölyök csak úgyis utána hívja fel. De szeretett biztosra menni: mi van, ha valami váratlan történik, megijed a kölyök, és tanácsot akarna kérni tőle. A telefoncsörgés a téli csendben iszonyú hangos lenne, és a meglepetésnek annyi. Nem azért ülnek itt órák óta a hajnal előtti hidegben, hogy egy telefon mindent tönkretegyen. Megmozgatta a lábujjait a csizmában, minden rendben volt, de a tapasztalata szerint azok kezdenek leghamarabb elérzéketlenedni. Akkor mozogni kell, hiába a lapulás és leselkedés, az elgémberedett vagy elfagyott lábujjakért nagy árat fizetne. Vajon a kölyök gondol-e erre. Neki is ülnie kell, csak úgy van takarásban, ráadásul görnyedten, bele-belenézve a távcsőbe. Tiszta hülyeség, ami a filmekben van, hogy a mesterlövészek csak a távcsövön át néznek. Nincs ember, akit ne zavarna, hogy csak egy pontot lát, kell az összkép, ráadásul a mozgást könnyebben veszi észre az ember a perifériás látásával. Ha már sejted, hol van, amit keresel, akkor jön a távcső. Persze, közben bele-belenézel, hogy a becsült távolság jól van-e beállítva, ilyenek.

Angus Deaton nagyon olvasmányos és nagyon modern könyvet akart írni arról, hogyan javultak drámaian az életkörülmények az utóbbi kétszáz évben, hogyan zajlik ez a folyamat jelenleg, és mi várható a jövőben. A The Great Escape (A nagy szökés; Princeton-Oxford, Princeton University Press, 2013) tényleg olvasmányosra és modernre sikerült, még ha ennek nem is tudok felhőtlenül örülni. Szögezzük le gyorsan: nagyon jó volt egy ennyire széles látókörű és realistán optimista könyvet olvasni arról, mennyivel gazdagabb és egészségesebb az emberiség ma, mint történelmében bármikor, de még egy fél évszázada is. Jó volt annak ellenére, hogy a címadás utalása a híres háborús filmre inkább szellemeskedő, mint szellemes. Jó volt annak ellenére, hogy a legszélesebb nagyközönségnek szánt könyv tele van aprólékos magyarázatokkal (milyen egy logaritmusos grafikon, hogy számoljuk a GDP-t, mit jelent a születéskor várható átlagos élettartam, stb.). És jó volt annak ellenére, hogy a három nagy fejezet (az egészség, a pénz és a segély) együtt mutatja be világunkat, valójában mégsem forr szervesen össze. Mindezeknél ugyanis sokkal fontosabb az adatokkal alátámasztott derűs érvelés, ami teljesen világossá teszi, hogy a modernizáció- és globalizációellenesség nem csak úgy általában a józan ésszel, de az emberek kinyilvánított véleményével is ellenkezik.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Nehezen találtam meg a termet de úgy látszik, itt nem lehet elkésni. Meglepően kevesen voltak benn, azok alapján, amit hallottam a Garayról, teltházra számítottam. Persze korán volt még, a szociológusok nem szeretnek korán kelni, és ez kifejezetten egy bevezető kurzus volt. Azért is voltam itt, mert majdnem minden bölcsésznek kreditet ért ez az előadás, mindenki azt mondta, hogy a vizsga komolytalan, viszont a Garay iszonyat jófej, és még tanulhatsz is tőle. Középtájt ültem le, és közben laza arcot vágva próbáltam nézelődni. A tarsolylemezeseket rögtön kiszúrtam. Legalább nyolcan voltak, elöl ültek, és mindenhol hallatszottak. Nem tudom, miért van, hogy ha háromnál többen vannak, akkor feltétlenül hangosnak kell lenniük, olyasmi lehet ez, mint a kutyák kényszere, hogy körbepisiljék a sajátnak vélt területet. Az egyetemen kopasz bakancsos csak elvétve volt, de tarsolylemezesektől hemzsegett a töriszak. Na, basszus, most nézhetem őket egész órán. De minek vannak itt? Azt mondják, a Garay elég egyértelműen a másik oldalon, ja, vagy pont azért, és akkor majd jól beszólnak, hú de fáin lesz ez. És akkor vettem észre a csajt. Egy sorral hátrébb ült sajnos, és elég messze az ablaknál, persze így nem kellett teljesen hátrafordulnom, hogy megnézzem, de szembefényben is volt. Ami miatt viszont észrevettem azt a kis vöröset is a fekete hajában. Atyaég! Tudtam, annyira tudtam!

Akkor szoktam igazán haragudni egy könyvre, ha ahhoz képest van elrontva, amilyen sokat ígér. Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei (Budapest, Metropolis Média, 2009, az amerikai eredeti: The Years of Rice and Salt, New York, Bantam Books, 2002) című művének elolvasása után végigfutottam a neten található néhány értékelőt: a többség a mennyekbe dicséri a nagyszerű ötletei miatt, a kisebbség kétségbeesetten szidja a semmitmondása miatt. És bizony ez a kettő nem kioltja, hanem erősíti egymást. Mert az alapötlet zseniális: az 1330-as évek nagy pestise Európa lakosságának nem csak a harmadát, de az egészét irtja ki, és a történelem innentől kezdve nélkülünk, az európai antik-keresztény civilizáció nélkül zajlik. A probléma egy része rögtön abból adódik, hogy Robinsonnak kevésnek tűnt ez az ötlet, mert rögtön van egy másik is: a könyv hétszáz éven átívelő cselekményének hősei folyamatosan újjászületnek egy buddhistának álcázott világszemlélet keretében. Én személy szerint örültem volna, ha egy komolyan vett alternatív történelmet kapok, de lehet tőlem spirituális sci-fi-fantasy is, de. De valamelyik legyen, sőt, ha már az a terv, akár mindegyik egyszerre. De az alternatív történelem unalmas és érthetetlen. Az újjászületős spiritualizmus unalmas és érthetetlen. Az író stílusa pedig (na, kitalálták már?) unalmas és érthetetlen. Sok rizs(a), kevés só.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A cukrászda ablakán még csordogáltak lefelé a cseppek, de már nem igazán esett kinn. A galérián ültek, az esőáztatta fonott karosszékekre láttak rá és a tócsáktól csillogó utcára. Gabi még időben fordult meg ahhoz, hogy elkapja a gravitációnak engedelmeskedni óhajtó kólásüveget. Persze nem csak a gravitáció volt a ludas, hanem Zoli is, aki éppen Boti elől menekült. – Miért nem bírtok már nyugton maradni?! De tényleg, miért nem bírnak nyugton maradni? ¬– fordult Gabihoz Andi elkínzott arckifejezéssel, miközben a barackos minyon utolsó morzsáit tüntette el. – Unatkoznak… Talán, ha kimennének… – válaszolta Gabi halkan és vontatottan, hiszen jól tudta, hogy Andi fel fog csattanni: – Az esőbe?! De a tieid nyugton vannak?! Ők miért tudnak? – Gabi mosolyogva nézett Gergőre és Misire, akik az asztal lábát rugdosva hol a kergetőző Zolira és Botira, hol az ablakon keresztül az utcára néztek vágyakozva. Jó gyerekek, kétség sem fér hozzá, de nem is szokott visszaélni a türelmükkel. Gabi tudta, hogy Andinál a kedves határozottsággal lehet célt elérni, felpattant hát: – Már nem is esik! Gyertek, gyerekek, fel a kabátot, és kifelé veletek! A sarokig szaladhattok, de egyedül ne menjetek át a zebrán! Gyere, Andi, majd én fizetek. – És már el is indultak.

Anne Applebaum könyve, az Iron Curtain (Vasfüggöny; New York, Doubleday, 2012; az Európa Kiadó készül megjelentetni magyarul) kétségkívül fontos könyv, ahogy rengeteg méltatója is állítja, de nagyon elszánt olvasót kíván. A bő ötszáz oldal két nagy fejezetben vezet végig három közép-európai ország, Kelet-Németország, Lengyelország és Magyarország történetén 1944 és -48, majd 1948 és -56 között. A szerző rengeteg eredeti levéltári forrást, könyvtárnyi szakirodalmat (lásd a rettenetesen hosszú jegyzeteket és bibliográfiát!), valamint kortársakkal készített interjúk sorát használta fel. Mindezt eredeti nyelven, a fordításról szaktörténészek gondoskodtak (és valóban minden magyar név stimmel, az összes mellékjellel). Irigylésre méltó apparátus, és meg is van az eredménye. Ez az eredmény azonban szinte agyonnyomja az olvasót, hiszen sorban zuhognak rá az egyes résztémákhoz kapcsolódó nevek, események, fogalmak, mindez egymás után németül, lengyelül és magyarul. Annyira sok, hogy a magyar részeknél sem volt hiányérzetem, sőt, rengeteg újdonsággal találkoztam, éppen ez a gondom: megjegyezhetetlenül sokkal. De hagyjuk a nyavalygást: végre valaki feldolgozta a kommunizmus hatalomra jutásának sötét és véres történetét, kívülállóként, de egyöntetű együttérzéssel. Köszönjük.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Késésben voltam. Mondjuk, ez nem meglepő, mindig abban vagyok, eleve nem lehet szállítóként nem késésben lenni, ahogy megtervezik az útvonalunkat, aztán az utolsó pillanatban még persze szólnak, hogy figyelj már, ugorjál be még oda, mert, vagy izé, ez a tegnapi kuncsaft azt kéri, hogy, meg ilyesmi. Szóval nyomtam rendesen, de nem mentem túl gyorsan, nem is lehet, amióta ezek az okosok beépítették azt a csomó fekvőrendőrt. Néztem is jobbra, láttam, hogy nem jön semmi, balra épp csak pillantottam, oké, bringás, majd megáll, jobbkezes kereszteződés, ugye. Lassítani? Hülye vagy? Gödör alján? Lejtett ám az utca rendesen, ha ott megállok, akkor felfele gyorsíthatok, tudod mennyi benzin az? És szerinted miből van a lóvé, a fizuból? Ha nem spórolok a benzinen, cseszhetem. Aztán persze meg kellett állni, amikor már csattantunk. El se hiszem, hogy az idióta nem állt meg, de aztán ott feküdt az úttesten. Folyt az arcán a vér, remegve ült a padkán, amíg kiegyenesítettem a bringáját annyira, hogy hazatolhassa. Megnéztem, nem volt komoly baja, a kocsin se látszott semmi, jó a lökhárítóm ám, szóval megegyeztünk, és húztam tovább. Most mi a fenét kellett volna még csinálnom, azt mond meg? –

Életem első zombikönyve Max Brooks World War Z – Zombiháború (Szeged, Könyvmolyképző, 2011; az amerikai eredeti: New York, Crown, 2006) című műve, és lehet, hogy az utolsó. Szívből gyűlölöm a zombikat és a horror minden alfaját. Undorodom és egyben rettegek is a sötétség minden teremtményétől. Mindezen semmit sem változtatott Brooks könyve, sőt. De mindez nem változtat semmit azon sem, hogy a könyv zseniális, letehetetlenül izgalmas, kifejezetten intellektuális olvasmány. Aki netán csak a filmet látta, az gyorsan felejtse el, mert akár tetszett, akár nem, semmi köze a könyvhöz. Brooks áldokumentumot írt, ahogy az alcím jelzi oral history-t: a zombiháború után egy évtizeddel a túlélőkkel készült interjúkat szerkesztette kötetbe. Olyan apróságokra is ügyelt, mint a lábjegyzetekben finoman vegyített valós és fiktív tények, vagy a „jogi megfontolásból” kihúzott nevek. Hatalmas tablót kapunk: a riportalanyok Japántól Ukrajnán át Chiléig a világ minden tájáról, a közkatonáktól a Szabad Föld rádiósain át az alelnökig minden társadalmi csoportból, az önfeláldozó hőstől a cinikus menekültön át a kvázi háborús bűnösig minden erkölcsi pozícióból mutatják be a történteket. Néhány interjúalany visszatér, mások említik egymást, vagy közös harmadik szereplőket, eseményeket, így a mozaik fokozatosan összeáll. A riportok részben kronologikus, részben tematikus fejezetekbe rendezése szintén segíti az összkép kibontakozását. De a szerző „riporter”, még ha hitetlenkedve kérdez is néha, csak alanyai szemén át látunk, így a végeredmény nem simul tökéletesen össze, pont olyan marad, mint a való világ.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

„Bocsánot, ném látto o forkomot?” Salamon majdnem félrenyelte a levest (húsleves libából, régi zsidó recept, de ez egy másik történet, és elmesélésére más alkalommal kerül majd sor), amikor ez a párbeszéd eszébe jutott. Eszébe meg onnan jutott, hogy másnapos fáradtságát úgy próbálta leküzdeni, hogy elmesélte a szüleinek, jó legyünk pontosak, az apjának, a nyugalmazott filológusnak, a tegnap esti nyelvleckéket Agataval. Ha azt hitte, hogy apját lenyűgözi majd, amikor elmeséli, hogy képzeld, a lengyelek nem tudnak ’a’-t mondani, vagy ’á’-t vagy ’o’-t mondanak, akkor tévedett, mert Dr. Dr. hc. Magosvári Endre csak mosolygott, hogy persze hogy nem, a magyarokon kívül senki sem tud. Salamon rendületlenül próbálkozott tovább, hogy Agata nyelvérzéke milyen kitűnő amúgy, eleve sok nyelven tud, Vikivel, aki a társaságba hozta, Padovában ismerkedtek meg Erasmuson, és természetesen olaszul beszélnek, de a többiek kedvéért alapvetően angolul, de ért valamit németül és oroszul is. Dr. Dr. hc. Magosvári Endre mosolygott tovább, szép, szép, de ezt azért sokan tudják, khm, hogy ne is menjünk messzire, itt van mindjárt ő, ha még a latint meg a spanyolt is hozzátesszük. Salamon nyelte a csigatésztát és mondta tovább, hogy de nem is ezt akarta mesélni, hanem hogy annak ellenére, hogy a lengyelek úgy általában nem tudnak ’a’-t mondani, sőt nem is hallják, mi mikor mondunk, Agata abszolút hallja, próbálkozik is, de inkább ’o’ lesz, de ez is szuper, mert legalább az ’á’-tól meg tudja különböztetni.

Miután a közgazdasági modellek racionálisan döntő emberképét a mindennapi valóság rendszeresen megtépázza, egyre nagyobb figyelem irányul a viselkedési közgazdaságtanra (behavioral economics), ami már szinte pszichológia. Az emberek nem irracionálisan döntenek, hanem megfelelő pszichológiai mechanizmusok mentén, ezek megértésével a gazdasági folyamatok elemzése is könnyebbé válik. Sendhil Mullainathan közgazdász, míg Eldar Shafir pszichológus, közös művük a Scarcity (Szűkösség; New York, Times Books, 2013) pedig egy új szemléletmódot mutat be, ami további vizsgálatokon keresztül akár önálló kutatási területté is válhat. Mi a közös a mélyszegénységben élőkben, akik nem képesek onnan kitörni, az elfoglalt üzletemberekben, akiknek nincs egy szabad percük sem, vagy a sikertelen diétáról diétára váltó elhízottakban? Lehet-e az élet ennyire különbözőnek látszó jelenségeit közös mechanizmussal magyarázni? És ha lehet, akkor meg lehet-e változtatni gondolkodásmódunkat elsősorban a szegényekről, akik helyzetének, pontosabban a helyzetükből eredő szűkösségnek a legdrámaiabbak a következményei? Mullnaithan és Shafir azt állítják, hogy mindezt lehet, sőt kell is. A következőkben megpróbálom elmagyarázni, szerintük hogy működik a szűkösség pszichológiája, ebből következően miért is szegények a szegények, és végül, ha így van, hogyan kellene rajtuk segíteni.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Szóval, akkor mondhatjuk, hogy titeket tulajdonképpen ez tart csak egyben. A dohány. – Kolos felháborodott kézmozdulatot tett, nagy levegőt is vett, hogy tiltakozzon, de aztán csak arra futotta, hogy belekortyoljon a sörébe és lesüsse a szemét. Ami egyenlő a beismeréssel. De kicsit előreszaladtunk. A Róma-Juve meccs annyira szar volt, hogy csak röhögni tudtak rajta, és szinte menekültek a puccos sportkocsmából, ahol a csempézett falak és a faburkolatú mennyezet minden négyzetméterére jutott egy plazmatévé. Minden boksz minden padjáról nézheted valamelyiket, Beni nyaka mégis teljesen elmerevedett, pedig juszt sem akarta nézni a meccset. Átmentek a törzshelyükre, foglaltak előre asztalt is, mert péntekenként tömve szokott lenni. Tömve is volt: az összes kopott furnérszéken, meg foszló, piros kárpitos padon ültek. Talán a tömeg miatt, vagy csak a nikotinsárga falak tették, de Beni látni vélte a vágható füstöt, ami a helyet valóban jellemezte a dohányzást kitiltó rendelet előtt. Most már persze csak az utcán cigiztek, a járókelők kerülgették a topogva, sietősen dohányzókat, a Belvárosban értelmezhetetlen öt méteres távolságról mintha senki sem hallott volna.

1. A "Kormányváltás" jelszó alatt futó tömörüléssel kapcsolatban nincs olyan vélemény, amely szerint ez a jelszó ne üres hazugság volna. Aki a "Kormányváltás"-ra szavaz, az tudja, hogy a kormányt ezek a pártok nem fogják leváltani. Az ilyen értelmű szavazatnak van értelme, de mérhetetlen kiábrándult cinizmust árul el a szavazópolgárról. Ez a cinizmus megalapozott.
2. Az LMP-t sokan kihagyják a lehetőségek közül, mondván, hogy minek 1-2 mandátumért ennyit küzdeni, ráadásul egy ilyen diszfunkcionális párt mandátumaiért. Hát azért, mert ez az egyetlen párt, amelyik nem a Kádár-korszak korrupciójának és látszatdemokráciájának szellemi örököse, és nem istenít náci eszméket sem. És igazán nagyot még nem is hazudott - ellentétben még a Millával is.
3. Mindenki a két nagy politikai tömörülésről, oldalról beszél, noha már tíz évvel ezelőtt is világos volt, hogy a "baloldal" és "jobboldal" mennyire nem írja le a magyar politikai palettát. Valójában tényleg két jelentős politikai kör van. Az egyik az MSZP-Fidesz-váltógazdaságban érdekelt; ez a kör használja ki rendre a liberális és konzervatív demokrata szavazókat. A másik pedig a Jobbik.

Ki-ki döntse el, ezekkel a tényekkel hogy boldogul.

Mit nem tudunk még a hitleri Németországról, a második világháborúról, a holokausztról? Sztálingrád? Koncentrációs táborok? Gestapo? Mind megvolt már? És mi van, ha egy regényben mindez csak háttér, be-bevillanó képek, távolról felmeredő fenyegetés, de a fókusz egy kisvárosi német munkáscsalád szenvedése és tragédiája? Mi van, ha az almatolvajlás részleteiig hitelesre formázott cselekményt a végletekig művi (mesterkélt?) szerkezet, narráció és betétek ellenpontozzák? És mi van, ha a könyv végighúzódó alaptémája veszélyesen táncol az irodalmi köldöknézés határán, amikor a szavak hatalmát teszi meg a tragédia és a katarzis origójának? Mindezt olyan jól sikerült egybegyúrnia Markus Zusaknak, hogy A könyvtolvaj (Budapest, Ulpius-Ház, 2010; az ausztrál eredeti: The Book Thief, Sidney, Picador, 2005) című regénye mellbevágó. Nehezen rázódtam bele, leginkább a cselekménytől folyamatosan eltávolító írói eszközök miatt, legalábbis ezt válaszoltam a kérdésekre, de így utólag még inkább azért, ami miatt a végére érve sem mondhatom, hogy gyönyörű. Annyira, de annyira szomorú, miközben a témához képest nem különösebben kegyetlen, nem is meglepő, csak éppen a bőr alá mászóan rettenetes. Ez most ajánlás? Az, de nem feltétlenül. Fel fog kavarni. (A bevezető végére egy kis crossover: A könyvtolvaj olvasása közben írtam Az utazó-t. Nem véletlenül.)

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Remekül. Szerintem megértették, hogy jó kezekben van a gyerekük. Mondtam nekik, hogy akár tetszik, akár nem, én ember fogok faragni belőlük! – Karcsi már megbánta, hogy megkérdezte Flóriántól, hogy is sikerült a szülői értekezlet. Már majdnem kicsúszott a száján, hogy ha az ő gyerekéről lenne szó, szerényebb igényei lennének, megelégedne azzal, ha megtanulna angolul, embert meg nem kell faragni belőle, jó az így is, ahogy született. Csak barátságos akart lenni, és mivel előző nap Flórián reggeltől jajgatott, hogy ma benn lesz estig, mert ötkor szülői, addig már nem érdemes hazamenni, az meg mindig elhúzódik, főleg kezdő osztálynál, nyilván minden szülő külön is akar vele beszélgetni. Persze Karcsi már akkor vágta, hogy az önsajnálatba mekkora adag önfényezés van csomagolva, de hát Flóriánnak végül is sokat köszönhet, ő volt a vezetőtanára, ő hívta ide a gyakorlat után, azóta is mentorának érzi magát. Na ja, de meddig még. Mert Flórián gondoskodott róla, hogy mellette kapjon asztalt a tanáriban, természetesnek vette, hogy segít megszervezni az erdélyi nyári tábort, visszautasíthatatlanul kérte fel osztályfőnök-helyettesnek, és legalább kétnaponta elhangzott az ominózus mondat: Karcsi, ma ráérsz, ugye?

Gyűlölöm az MSZP-t, mélyen megvetem, és viszolygok tőle. Mégis a baloldali összefogás listájára és a baloldali összefogás mszp-s jelöltjére fogok szavazni. Meggyőződésem, hogy hosszútávon az a baloldal és az ország egyetlen esélye, ha az MSZP egyszer örökre eltűnik a magyar politikából. Az mszp-sek ugyanis nemcsak távlati programjukat, értékeiket és az ország érdekét képesek könnyedén feláldozni, de gyakorlatilag bármit gondolkodás nélkül odadobnának, hogy elkerüljék a népszerűségvesztést és természetesen elsősorban az ezzel járó képviselői, bizottsági, felügyelőbizottsági helyek és üzleti pozíciók elvesztését. És mindezen a fiatalítás sem segít, az MSZP ugyanis hermetikusan lezárt alternatív univerzumként termeli ki a Szekeres Imre és Puch László klónok újabb és újabb generációit. Április 6-án mégis a Mesterházy Attila vezette listára és az MSZP jellegtelen, párttitkár kinézetű jelöltjére fogok szavazni.

Megint egy biológus, és nem is „csak” az emberi történelemről ír, de az egész emberi társadalomról erkölccsel, vallással, művészettel. Edward O. Wilson The Social Conquest of Earth című könyve (A Föld társadalmi meghódítása; New York-London, Liveright, 2012) egyfajta opus magnum, az érdeklődő laikus számára készült összegzés arról, mit tud mondani az evolúcióbiológia emberi mivoltunkról, arról, hogy miért és hogyan élünk társadalomban. Biológiai értelemben a Föld legsikeresebb fajai a társadalomépítők, egyszerűsítve: a hangyák és mi. (Nem erről szeretnék írni, úgyhogy csak zárójelben: a rovarok között nem csak a hangyák, de a termeszek, méhek és darazsak is lehetnek társadalomépítők.) Wilson végigvezet az emberré válás útjának ma ismert lépcsőin és a társadalomépítő rovarok elképesztő világán. Mindezt azért teszi, hogy bemutassa, milyen evolúciós erők hozták létre és tartják fenn ezeket a társadalmakat, és hogyan magyarázhatók evolúciós okokkal az emberi társadalmak leginkább emberi, az embert az állatvilág többi tagja fölé emelő vonásai.