Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Egy darabig napközben nem történt semmi, egészen meg is feledkezett róla. Az éjszakák persze mások, érezte, hogy amint elkezd sötétedni, és hát február volt még, tehát hamar kezdett, nő benne a feszültség, nem, mondjuk ki nyíltan, a félelem. De legalább nappal nem volt semmi, sőt reggelente rendszerint úgy ébredt, hogy eszébe se jutott, ez most persze elég hülyén hangzik, hiszen honnan tudhatná valaki, hogy mi nem jut az eszébe, de természetesen ez azt jelentette, hogy csak délután jött rá, hogy egész eddig minden simán ment, jókedvű volt, és, hát igen, eszébe se jutott. De ma megtörtént nappal is. Sőt, kétszer. Bár igazából nem úgy, ahogy számított rá, persze sehogy se számított rá, hiszen eddig nappal sose történt meg, de már többször eszébe jutott éjjel, hogy mi lenne, ha nappal törne rá. Mert éjjel legalább nem látja senki, csak a kialvatlanság nő, ahogy egyre nehezebben alszik el. És most, amikor megtörtént, mégsem az történt. De tudta, hogy csak idő kérdése. Legalább senki sem vette észre, gondolta, és közben szorongott, hogy az hogyan is lehet, mégis, mi a fene történik valójában, sőt, történik-e bármi is, vagy …

Európai szemmel mindig zavarba ejtő az amerikai nemzetek mibenléte: a nyílegyenes határok által elválasztott, azonos nyelvű, de a világ minden tájáról odaszármazott emberek hogyan is alkothatnak olyan közösséget, mint Európában az angolok, a németek vagy a magyarok? Colin Woodard American Nations című könyve (Amerikai nemzetek; New York, Penguin, 2011) szerint sehogy, merthogy érdemes különbséget tenni az Észak-Amerikát alkotó három államszövetség (Kanada, USA, Mexikó) és az őket benépesítő 11 nemzet között. (A szóhasználat kritikájáról majd később, de már itt megjegyzem, hogy Mexikóról valójában csak érintőlegesen van szó, ott további nemzetek élnek Woodard szerint.) De kik is alkotják a nemzeti tizenegyet? A három nem angol nyelvű nemzet léte a legkézenfekvőbb: Új-Franciaország (Quebec magja és egy kis enklávé New Orleans környékén), El Norte (Mexikó északi, és az USA déli határvidéke), valamint az Első Nemzet (Észak-Kanada és Grönland őshonos népei). De Woodard az angol nyelvű USA és Kanada területén is nyolc további nemzetet feltételez, mégpedig elsősorban különböző eredetű és vallású első telepeseik, és az eltérő alapértékeikből levezethető, azóta megfigyelhető jellegzetes politikai mozgásuk alapján. Az amerikai nemzetek határai nem csak az államszövetségek, de a tagállamok határait sem követik: Jenkiföld (Új-Angliától a Nagy-tavak vidékén át Közép-Nyugatig), Új-Hollandia (tkp. New York környéke), a Köztes Vidék („Midlands”, Pennsylvaniától a Közép-Nyugatig, de körülöleli Jenkiföldet a Nagy-tavak északi partjainál), Árapály („Tidewater”, kb. Virginia és Maryland), a Mély Dél (Észak-Karolinától Texasig), Nagy-Apalachia (Nyugat-Virginiától Texasig), a Távol-Nyugat (a nyugati prérik és a Sziklás-hegység) és a Balpart (a csendes-óceáni partvidék).

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A fejlődéslélektan sima ügy, muszáj, hogy az legyen, ismételgette magában Nóra. Előtte a jegyzetek, a bekapcsolt laptop, jó most éppen a facebookon, mert még gyorsan megnézte, hogy megjelent-e az Instagramra felrakott kép, de amúgy a szakkifejezéseknek akart utánanézni, ha szükség lesz rá, hatalmas bögre kávé, és persze az aszpirin. Szemezett vele egy ideig, nem lehet ennyire hülye, hogy kiüti magát este, most, hogy tényleg hajnal volt-e arról ne nyissunk vitát, aztán reggel, oké, délben, csak aszpirinnel bír leülni tanulni. Ráadásul fejlődéslélektant. Ami nyilván sima ügy. Minden fontos vizsga megvan, mindig a pepsziket hagyta a végére (pedagógia-pszichológia), ezzel is finoman jelezve, igazából nem is finoman, hogy ugye a fontossági sorrend, szóval, hogy ki nem szarja le, milyenek ezek a pepszi jegyek. De azért megbukni nem kéne, szóval be az aszpirint, és nézzük, mit is kéne tudni. A handoutok érdektelenek, az órai jegyzete kivehetetlenül kusza, meg különben is, nem-nem, nincs különben is, tessék figyelni. Csak épp a tegnap este, izé hajnal, oké-oké, tényleg hajnal lehetett már, meg a Peti. Micsoda hülyeség, komolyan venni. Nem, nem fogja komolyan venni, csak kicsit át kell gondolni, mit is mondott meg csinált, úristen, ugye nem, nem, biztos azt nem, annyira nem lehetett … Most mi van? „A regressziót személyes példákkal lehet a legjobban érzékeltetni :-)” Ez volt a jegyzetében. Emlékezett is arra az órára.

A gazdaságtörténet egyik legérdekesebb, mert egyelőre megválaszolatlan kérdése az, hogy miért gazdagodott meg a Nyugat. Maga a kérdés is bonyolult, hiszen sem az nem világos, mit értünk Nyugaton, sem az, mikor is gazdagodott meg, az meg főleg nem, hogy a Nyugat gazdagodása vagy a többiek lemaradása a magyarázatra szoruló jelenség. (És akkor nem is beszéltünk arról – sőt, javaslom, ne is beszéljünk –, hogy vannak, akik az egész jelenséget mint avítt haladás-fogalmat elutasítják.) Joel Mokyr A gazdagság gépezete (Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004; az angol eredeti: The Lever of Riches, London, Oxford University Press, 1990) című könyvében a technológiai kreativitást nevezi meg a Nyugat felemelkedése okaként. Bevezetőjében az ugrásszerű gazdasági növekedésnek négy formáját különbözteti meg, ezek hozzák létre a mindennapok közgazdaságtanában nem létező ingyenebédet: amikor a kibocsátás nem valamilyen más igény rovására, hanem önmagában, mégpedig jelentősen nő. A megtakarítások bővülése révén megnövekvő tőkejavak okozta növekedést (ún. solowi növekedés), a kereskedelem miatti specializáció eredményezte növekedést (ún. smithi növekedés) és a gazdaság (tkp. a népesség) növekedéséből következő volumenhatások miatti növekedést (ezt Mokyr nem nevezi el, de én boserupinak mondanám) a könyv nem tárgyalja, csak a tudáskészlet bővüléséből következő schumpeteri növekedést.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Munkabaleset az a baleset, amely a munkavállalót szervezett munkavégzés során vagy azzal összefüggésben éri, annak helyétől és időpontjától függetlenül. – Az igazgatóhelyettes úgy szavalta, mintha legalábbis a Toldi volna („Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”), Tünde már szinte azt is hallotta, hogy „írta Arany János”. Az év eleji munkavédelmi oktatás megszervezése és utána a bájcsevely a snájdig munkavédelmissel az igazgatóhelyettes feladatai közé tartozott, aki példaszerűen el is látta azokat. Most is ez okból szavalta a jogszabályt, amikor meghallotta, mi történt Tündével. Szokás szerint rohant otthonról, éppen néhány perccel később, mint szeretett volna, tényleg a szokásos reggeli rutin. Mire a gyerekek megreggeliztek („Mama, van még ribizlilekvár? Kiborult a kakaó, mit csináljak?), bepakoltak (Mama, hol az üzenőm? Aláírtad? Hányszor kértem, hogy este pakoljatok be?!), felöltöztek (Kivasaltad a fehér ingem? De ma zongoravizsgám lesz! Tegnap este miért nem bírtál szólni?!) és elindultak (Kulcs? Bérlet? Ne felejtsetek edzésre menni!), elment a villamos is, így rohant le a metrómegállóba. Utált így rohanni, beleizzad a blúzába, a frizuráját is szétfújja a szél, de nem késhet el. A bejáratnál kikerült néhány hajléktalant, meg a keresztbetolakodókat, akik még Metropolt akartak szerezni, és akkor volt, hogy zuhanni kezdett.

Ha olyan könyvet keres a kedves Olvasó, amin tényleg, de tényleg hangosan fog röhögni, akkor megérkeztünk: Jonas Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Budapest, Athenaeum, 2013; a svéd eredeti: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann, Stockholm, Piratförlaget, 2009) című művét ajánlom. A két szálon futó cselekmény lehetetlenül vicces: a karakterek akkor is szórakoztatnak, ha semmit sem csinálnának, de folyton elképesztő kalandokba keverednek, amikről nagyon jópofa nyelven értesülünk. (Sajnos a magyar fordításról nem tudok beszámolni, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt képzelem, hogy a skandináv könyvek hitelesebbek németül: mindenesetre a német szöveg a rengeteg konjunktívval és névszói szerkezettel fergeteges.) Az öregek otthonából való menekülés története modern kisvárosi Felix Krull: a következmények nélkül megoldódó képtelen kalandok habkönnyű sora. Allan évszázados élettörténete pedig a svéd Forrest Gump, ahol a történelmet erősen lábszagos alulnézetből vizsgálhatjuk, kacagásunk pedig némileg komolyabbá és sötétebbé válik. De attól tartok, a helyzet- és karakterkomikum, illetve a nyelvi humor önmagában nem tartana ki több száz oldalon, ha nem ágyazódna többféle intellektuális keretbe. És ezeket felismerve kacagunk tényleg.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Akkor ez már az örök szundi? – kérdezte Ágoston, ami, valljuk be, nagyon logikus kérdés, ha az ember négy éves, és érdeklődésére, hogy az Aranka néni mikor ébred fel, azt a kissé elhaló választ kapja anyjától, hogy Ágókám, ő már nem ébred fel. Krisztitől csak egy újabb sóhajra tellett, meg egy kis simogatásra, miközben gyilkos tekintettel próbálta ledöfni férjét, aki valószínűleg nem hallott arról, hogy az embernek meg kellene éreznie, ha valaki rossz szándékkal figyeli hátulról, ilyen kis bizsergésnek kellene lennie a tarkóján, meg felálló szőrszálaknak, de nem volt, nem lehetett, mivel tovább bámulta elmerengve vitéz szokolgrádai Gyurits Belizár császári és királyi altábornagy síremlékét. Halottak napjához képest ragyogóan sütött a nap, a temető kőfalára felfutó vadszőlő levelei égővörösek, az ösvényt szegélyező bükköké pedig aranysárgák voltak. A valószerűtlenül kék égen vadlibák V alakja húzott el. A temetőben érthető módon nagy volt a forgalom, Kriszti már kényelmetlenül is érezte magát, hogy mindenki őket kerülgeti, amiért csak úgy ácsorognak. De Vili nem bírt elszakadni vitéz szokolgrádai Gyurits Belizár sírjától, és az egésznek a Mimi néni volt az oka, bár ha jobban belegondolunk, és Kriszti napok óta mást sem csinált, mint jobban belegondolt, akkor Sanyi nagyapa, az Isten nyugosztalja.

Saját csapdámba sétáltam, amikor nemrég azt írtam, nem vonzanak a „nihilista vagy egzisztencialista” könyvek, pláne nem, ha ifjúsági irodalomnak vannak csomagolva. Mert amikor megláttam tanítványaimnál Seita Parkkola finn írónő Vihar című könyvét (Szentendre, Cerkabella, 2012; a finn eredeti: Viima, Helsinki, WSOY, 2006) csak nem bírtam ellenállni. Gyengeségemben nagy szerepe volt Jani Ikonen illusztrációinak, amik egyszerre illeszkednek tökéletesen a könyv minimalista nyelvezetéhez és szürreális történetéhez. Fekete-fehér, egyszerűen vagy alig árnyékolt geometrikus formák, amik mégis folyton görbült térbe vannak helyezve, technikájuk pedig nyilván nem véletlenül emlékeztet a festékszórós graffitikre. Tökéletesen dizájnolt termék, annyira kúl, hogy megtalálja olvasóit. A gondok persze itt kezdődnek (és végződnek), hiszen a hátam borsózik attól, hogy a könyv szereplőihez hasonló kiskamaszok kezébe adjam (ők tizenkét évesek), én is tizenöt évesek kezéből kaptam ki. De még akkor is nehéz és félelmetes olvasmány. De akkor kinek szól? És miről? A Vihar azon a határon táncol, ami a szimbólummá érett metaforát választja el az öncélúan művészkedő sületlenségtől. Finom és tehetséges tánc, egy jó beszélgetést biztosan megér.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A feje hasogatott és a szája teljesen ki volt száradva, innen sejtette, hogy baj van, különben a szempilláin átszűrődő zöldes fény megnyugtatta volna, az erdőben mindig zöld a fény. Gyorsan behunyta a szemét és összegömbölyödött, mert az ébredező érzékei azt súgták, nem az erdőben van. Pedig az utolsó emléke az volt, ahogy felnézett a levelekre, amiken átszűrődött a napfény. És a zúgás. Azért nézett fel, amiatt a különös zúgás miatt. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét. Zöld volt, amin feküdt, de nem falevél és fű, az biztos. Megszagolta. Olyan szaga volt, mint azoknak a fehér kannáknak, amiket a városiak hajigálnak el az útszélen, amikben olyan remekül lehet vizet gyűjteni. Kicsit jobban kinyitotta a szemét. Minden zöld volt. A falon egyforma négyzetes kövek, hidegek, csillogók. Végre meg mert mozdulni, felült, de vissza is hanyatlott, úgy fájt a feje. De akkor már látta a rácsokat. Egy ketrecben volt, még ha csak egyik oldalt voltak is rácsok, a többin falak. Kinn félhomály, nem látott messze, csak ugyanazt a zöldet mindenhol. Hol lehetnek a többiek?

Egy katolikus paptól hallottam ezt a nagyon bölcs mondást: "a szabadság nem csupán azt jelenti, hogy lehetőségünk van bármit megtenni, hanem azt, hogy képességünk is van a végtelen lehetőségekből kiválasztani a leghelyesebbet". A pap átugrott azon az apró bökkenőn, hogy ebből nem következik, hogy neki igaza van, amikor leghelyesebb útnak a keresztény vallást jelöli meg. De mindenképpen helyes a szabadságnak ez a szigorú értelmezése.

Megaspoiler, mert a végével kezdem. Egy rettenetesen különc, ám szeretetreméltó médiaceleb napjainkban egy berlini kórházban lábadozik, miután neonácik megverték az utcán. Fogadja a politikusok jókívánságait, akik egyben pártjukba is beszerveznék politikai műsorai és megveretése miatti hőssé válása okán. Ő azonban saját pártot alapít és kampányba kezd. Szlogenje: Nem minden volt rossz. Neve: Adolf Hitler. Timur Vermes alapvetésében abszurd, kivitelezésében szatirikusan realista regénye a Nézd, ki van itt (Budapest, Libri, 2013; a német eredeti: Er ist wieder da, Köln, Eichborn, 2012) ide fut ki. Egyszerű vicc vagy gondolatébresztő provokáció? Nem csak azért nehéz eldönteni, mert a könyv tudatosan csak kérdez, és nem válaszol, hanem azért is, mert ez az erénye esetleg csak gyengeségéből kovácsoltatott. Vermes rutinos ghost writer, viccesen és hangulatfestően ír, de regényíróként elsőkönyves szerző. Bombasikerrel indított, amit persze jelentős részben a témaválasztásnak köszönhet: Hitler napjainkban, zseniális. De tényleg az, Hitler az egyik leglenyűgözőbb történelmi figura, bármikor eladható márka. Vermes nagyon jó érzékkel csavar ezen, és az alapötlet maga elviszi a könyvet. Utána kezdünk csak töprengeni, hogy mit is olvastunk: min is nevetünk, mit is kritizálunk, és mit vegyünk komolyan. Mielőtt ebbe belevágunk, szögezzük le még egyszer nyomatékosan: Hitler nyelvezetének megidézése kitűnően sikerült, a szöveget feltétlenül németül kell elolvasni. Muss sein.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

1985 nyara sokkal jobban indult, mint az előző évé. Anyáék még tavasz elején bejelentették egy vacsoránál, olyan igazi ünnepélyes pózban, csillogó szemmel, hogy külföldre utazunk. Életemben először! Amikor csak hitetlenkedve néztem egyikről a másikra, apa mondta még, hogy a bátyjától kapunk majd meghívót, meg van most rá egy kis pénz és különben is … aztán furán anyára nézett, akinek megtelt a szeme könnyel, és gyorsan kiment a konyhába a tejért … most, hogy nagyapád, szóval, érted, most utazhatunk, hm, és a pénz is tőle, na, hát ez, mondta apa, és gyorsan nagyot harapott a kenyérből. Nagypapa tavaly halt meg, anya évekig ápolta, nem nagyon utaztunk. Zavartan szöszmötöltem a tányéromban, akkor most örüljek, vagy szégyelljem egy kicsit magam, de aztán vége lett a vacsorának és kezdődött a Derrick. Apát és anyát mintha kicserélték volna, hol iszonyú lelkesen szerveztek valamit, hol majd felrobbantak a feszültségtől, és bezavartak a szobámba. Nem jött meg a nagybátyám meghívólevele, és anya nem hitte el, hogy tényleg postázta, és persze apa volt a hibás, amiért nem kérdez rá egyértelműen, amikor Laci bácsi telefonál, mert mindig ő hív minket, általában szombatonként, neki olcsó, neki mindig minden olcsó, legalábbis anya szerint, apa meg túl udvarias és csak hajbókol, pedig testvérek, nem igaz, de igaz. Aztán megjött a levél, de az Ibusznál kiderült, hogy csak egyikük válthat valutát.

A nyugati, boldogabb népeket úgy általában szokás irigyelni, mai témánk szempontjából konkrétan meg hol azért, mert joggal lehetnek büszkék történelmükre mint sikersorozatra, hol viszont azért, mert képesek egyszerűen kinevetni a történelmet, és nem méltóságteljes vigyázzba merevednek, ha szóba kerül. Az igazság, mint oly sok hasonló közhelyes-anekdotikus vita esetén, ennél bonyolultabb, hogy egy újabb közhellyel éljek. John O’Farrell humoros áttekintése az angol (pardon: brit) történelemről, An Utterly Impartial History of Britain (London, Doubleday, 2007) valóban humoros, ami már önmagában nagy teljesítmény, hiszen ötszázötven oldalon át kell fenntartani az érdeklődét és a szellemességet az egymás után sorjázó nyavalyás tények zuhogásában. A humor persze gyakran csak annyi, hogy egy felsorolás végére odabiggyeszt valami nyilvánvalóan anakronisztikust, vagy egy eseményt a későbbi irodalmi-filmes feldolgozás puszta alapanyagaként állít be. Sokszor párbeszédesíti a történteket, ami nem csak a terjedelmet növeli jótékonyan, de tényleg vicces is lehet: „Elvesztettünk egy csatát! De elvesztettük a háborút is? – Öööm. Igen.” De nyilvánvalóan a legjobb, amikor a jelennel von párhuzamot: „Csak az olajért vonultok be! ¬– Nyilvánvalóan. Ellenérv?” Vagy csak szimpla leírásszerűen: „És soha többé nem fordult elő, hogy valaki kórházból olyan betegséggel távozzon, ami nem volt neki, amikor bevonult.” És humoron kívül van más is? Van, és éppen az a bonyolultabb.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gergő lazán panyókára vetett melegítőnadrággal lépett be a szobába, jobbra-balra nézegetve vigyorgott és merev, kinyújtott lábbal, földre vert sarokkal menetelt körbe a dohányzóasztal körül. – Anyaka, bepisiltem! – jelentette be derűsen. Márti felugrott és odaszaladt, kikapta a kezéből a feltehetőleg pisis nadrágot, és gyakorlott anyai mozdulattal végigsimította négyéves fia alsógatyáját. – De ez nem is pisis! Hol pisiltél be? – A vécében. – Jött a logikus válasz, közben Márti megvizsgálta a melegítőgatyát is, és valóban a szárán, a boka fölött volt egy szép nagy folt. – Te nem is bepisiltél, hanem lepisilted a nadrágod! – Igen! – Gergő sugárzott a boldogságtól, hogy anyja kivételesen ilyen hamar felismerte a nyilvánvaló igazságot. – És mindent körbepisiltél a vécében?! Mehetek fel takarítani? – Igen, mehetsz! – és azzal a menetelésből futásba váltott, a kisgyerekek egyenes hátú, merev, eltartott karokkal végzett futásába, és Csilla meg Kriszti már gurultak a nevetéstől, hogy milyen iszonyú cuki, és cseppet sem sajnálták Mártit a vécétakarításért, elcserélték volna, ha újra négyéves lenne a kamaszgyerekük. Márti felszaladt, nem lehetett nagy a baj, mert hamar visszatért, kezében egy tiszta melegítőgatyával, elkapta Gergőt felráncigálta rá, és már ő is nevetett, hatalmas puszit nyomott az arcára, és elengedte, mert már nagyon kalimpált. Gergő földet érve rávigyorgott a nénikre, tenyerével alaposan lesuvickolta arcáról a puszi helyét, és felszaladt a lépcsőn.

Az ember tanulhatna a saját hibájából: egyszer már írtam ifjúsági regénysorozat ígéretes első darabjáról, aminek a folytatásai nem igazán nőttek fel az alapötlethez. Félő, hogy ezúttal is így járok, mégis nem csak elolvastam, de ismertetem is Scott Westerfeld Leviatán című (Budapest, Ad Astra, 2012; az amerikai eredeti: New York, Simon & Pulse, 2010)  steampunk ifjúsági regényét. A Leviatán egy trilógia első regénye, ami rögtön átverés – és az ilyet nagyon nem szeretem –, ugyanis szó sincs három, összekapcsolódó regényről, hanem egy hosszúról, amit az író egyszerű üzleti számításból feldarabolt. A steampunk divatos szubkultúra, de mint ilyen nehezen talál tömeges népszerűségre. (Ha valaki újonc e téren: a steampunk lényege, hogy az 1900 körüli technika valamilyen futurisztikus változatát használja díszletként az alternatív múltban/jövőben/világban játszódó cselekményhez.) Westerfeld viszont profi író, aki gondosan kicentizi és ifjú olvasói ízléséhez igazítja a műfaj kellékeit. Ezt erősítik a nagyszerű illusztrációk: nagyon igényes, gyönyörű rajzok, amikbe akkor is beleszerettem, ha egészen máshogy képzeltem el a regényben leírt fantasztikus gépeket és lényeket. A belső borító térképe pedig önmagában telitalálat, a 20. század elején divatos, az országokat ember- és állatalakokban ábrázoló térképek zseniális újraértelmezése. Az élményből a fordítás von le nagyon sokat: a mondatok döcögnek, néha a nyelvtan is az érthetőséget kockáztatva bicsaklik, és a fordítónak bámulatosan kevés érzéke van ahhoz, hogy milyen szavakat kellene eredetiben hagyni hangulatfestés céljából, és melyek egyszerűen bosszantóak lefordítatlanul.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Nem nagyon szoktam szeretni a novembert. Addigra már nagyon megunom a kistanárokat. Szeptemberben-októberben persze jó, amikor elkezdenek tanítani, átveszik az óráimat, én meg hátul ücsörgök, nézelődöm, figyelek. Nem kell óráról órára készülni és izgulni, hogy vajon tetszeni fog-e méltóztatni a büdös kölköknek, nem kell tízszer átgondolni, hogy jól reagáltam-e a szemtelenségükre, és persze nem kell dolgozatokat javítani. Mindez a kistanár dolga, ami elég hülye szó, de a hivatalos tanárjelölt még hülyébb. A kistanárról persze mindig beugrik, amikor Anna elkezdett oviba járni, gyakorlóovi volt, tiszta véletlenül, nem direkt írattuk olyanba, és amikor meghallotta, hogy jövő héttől kisovónénik jönnek, egészen eksztázisban volt mindaddig, míg ki nem derült, hogy a kisovónénik sem kerti törpe méretűek. Végül is a kistanár elég jól leírja a lényeget, tanárszerű, de határozottan kisebb, némelyik egóját kivéve. Na, és azért nem szoktam szeretni a novembert, mert minden kényelem ellenére addigra nagyon megunom őket. Akár jók, akár rosszak. Az ember azért megy ripacsnak, hogy ripacskodhasson, szokta volt mondani egyik kollégám; ezt a mondatot sokszor sütöttem el, pedig nem is mondta senki, én mondom. És hátul ülni először pihentető, aztán érdekes, majd egyszerűen csak álmosító.

Amin Maalouf könyve, A keresztes hadjáratok arab szemmel (Budapest, Európa, 2002; a francia eredeti: Les croisades vues par les arabes, Paris, Èditions Jean-Claudes Lattès, 1983) az összeurópai lelkiismeret-furdalás és polkorrektség maradandó emléke, de kevésbé lehetett volna félrevezetőbb fülszöveggel ellátni, mint azt az Európa kiadó tette. Mert a „vérbeli történész” „pontos látlelete” nem más, mit egy jó tollú regényíró olvasmányos és alapos kompilációja a kortárs arab krónikákból. Nagy fegyvertény ez, véletlenül sem vitatnám, hiszen a középkori katonai sikereket még ma is belengi a romantikus múltszemlélet, nem árt az áldozatok szenvedéseinek bemutatásával lerántani róluk ezt a leplet. De ahogy maga a szerző is elmereng rajta a rövidke utószóban, a keresztes hadjáratok története valójában a 20. század konfliktusainak és nemzetépítő stratégiáinak megértéséhez nyújt adalékot, nem a régmúlt hiteles feltárásához. Akit csak az események, főleg azok eddig kevésbé ismert, mert muszlim szempontú részletei érdekelnek, annak tetszeni fog a könyv. Történészként kicsit hosszú alapanyag egy jóízű vitához a múltszemléletről és nacionalizmusról. Naiv amatőrök kezében viszont színtiszta méreg.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A kivégzése napjának reggelén Dani elég mogorva volt. Állítólag nem aludt jól, meleg volt a túl vastag paplan alatt és megizzadt, de lehet, hogy valójában csak az idegesség okozta. Ami nem lenne csoda a bekövetkező események súlya alatt. Nehezen lehetett rávenni, hogy először reggelizzen meg, és csak utána öltözzön föl, a megrögzött szokásaihoz mereven ragaszkodott, észérvek nem hatoltak át a „csak” páncélján. Pedig a fehér ingét nem kellene leennie, csak egy van neki, és ez az előírt viselet aznapra. Fehér ing, fekete vagy sötétkék nadrág és fekete cipő, ami nem lehet sportcipő. Jó, hogy mégsem azt vette föl először, mert persze a kávéscsésze pont aznap reggel borult fel, és a fürdőköpenyből még csak-csak kijön, ha meg nem, hát ott ette meg a fene, de a fehér ingből tuti nem jött volna ki. De így az megmenekült. Reggeli után felöltözött, némi veszekedés árán azt is hagyta, hogy szépen betűrjék az inget a nadrágjába, sőt kegyesen azt is megengedte, hogy bekössék a cipőfűzőjét. A sérült ujja miatt ugyanis csak gyenge csomót tudott kötni, az meg kellemetlen lenne, ha pont a bitófa alatt esne hasra a kibomlott cipőfűzőben.

J. K. Rowling megpróbált túllépni Harry Potter hosszúra nyúlt árnyékán. Jelentem, sikerült. Átmeneti üresedés című regénye (Budapest, Gabo 2012; az angol eredeti: The Casual Vacancy, London, Little Brown, 2012) sok kritikát fog még kapni, hogy figurái nem nélkülöznek bizonyos sablonosságot, a cselekmény szerkesztése nagyon is művi, és az emberi kapcsolatok és sorsok feltárása súrolja a közhelyességet. De a bő ötszáz oldal elképesztően olvastatja magát, pedig itt nincsenek varázslók és varázslatok. Legyünk őszinték, ha a szomszédainkról akarnánk regényt írni, akkor lenne köztük fonnyadó szépasszony és gyerekét pofozó apa, és a kamaszlány nyilván utálná szingli anyja új pasiját, a csúnya és lassú harmadik gyereket pedig elképesztően frusztrálná a testvérei sikere. Akkor ez sablon és közhely? Ha úgy van megírva, ahogy Rowling tette, akkor semmiképp, hiszen a figurák nagyon is hús-vérré válnak, nem engedelmeskednek a zsigeri dramaturgiának: pont annyira összetettek és következetlenek, amilyenek mi vagyunk. A cselekmény valóban nagyon felépített (regényben járunk, halló), a váratlan haláleset hírének terjedésével ismerkedünk meg a főszereplő nyolc családdal, akik élete a kisvárosban ezer szállal kötődik egymáshoz, majd a végső tragédia előtt még egyszer a szó szoros értelmében mindenki összefut. De ez a regény az életről szól, és az bizony a katarzis után is folytatódik minden megoldatlanságával.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vajon abban, hogy a kismartoni (Eisenstadt) kastélyban újabban vannak magyar feliratok meg audioguide, mekkora szerepe lehet annak, hogy Burgenlandban már szinte csak magyarok dolgoznak? Ez a kérdés azután ötlött fel Majában, hogy a mosonszentandrási (St. Andrä am Zicksee) kemping recepciósa azonnal az anyanyelvére, magyarra váltott, hogy Maja egy kérdésre ahá-val felelt. A kissé meglepett kérdés amúgy az volt, hogy tényleg sátorozni szeretne-e? Mivel ez egy kemping recepciósának a száját hagyta el, Maján volt a sor a meghökkenésben, így a magyar nyelv örvendetes térhódításának távlati hatásai témájában elindult eszmefuttatását kénytelen volt elfojtani, és két kézzel kapaszkodni a valóságba. Mert itt nem nagyon szoktak sátorozni. Nem-e? Nem, itt a kempingben főleg Dauercamperek laknak. Hogy micsodák? Hát ilyen állandó lakók, vagyis hogy nem állandók, mert csak nyáron, de állandóra bérlik a helyet. Na de minek? Mert ők nem sátraznak, hanem legalábbis lakókocsiban, de még inkább faházakban laknak. Azt is lehet bérelni? Nem, nem, azt mindenki maga építi. A kempingben? Ott, tessék csak megnézni. A tessékre amúgy Maja allergiás volt, miért nem tudnak az emberek rendesen magázódni, de már hetek óta a Dunántúlon nyaralt, megszokta, hogy vidéken ez a tempó. És ment megnézni, meg sátorhelyet keresni.

Michael Sandel Mi igazságos … és mi nem? című könyve (Budapest, Corvina, 2012; az amerikai eredeti: Justice. What’s the Right Thing to Do? New York, Farrar, Straus and Giroux, 2009) a Harvardon évekig tartott erkölcsfilozófiai előadás-sorozatából nőtte ki magát. A születési körülmények alapvetően határozzák meg az egész mű szerkezetét: logikája hihetetlenül következetes és világos, érvelése körültekintő és precíz, ugyanakkor mentes az elidegenítő filozófiai szakkifejezésektől, és emelkedetten hétköznapi nyelven íródott. Annak ellenére, hogy minden könyv lényegileg monológ, ezt olvasva mégis egy vita résztvevőjének érezheti magát az olvasó, ráadásul olyan vitának, amelynek aktív résztvevője, ahol felvetései meghallgatásra találnak, kérdéseire pedig válasz érkezik. Sandel rengeteg példával operál, ránézésre lehetetlenül különbözőekkel. Némelyek teljesen elméletiek (Igazságos lenne-e, ha egy kövér embert a száguldó vonat elé löknék, ha biztosan tudnánk, hogy ezzel megállítjuk azt és így megmentjük a síneken odébb gyanútlanul ácsorgó másik ötöt?), mások viszont nem is lehetnének valóságosabbak (Igazságos volt-e, amikor a Katrina hurrikán után a katasztrófa-övezetben a kereskedők felemelték a hiánycikkek árát?). Előbbiek arra valók, hogy érveinket teszteljük: mi is álláspontunk alapelve? Utóbbiak pedig a gyakorlat próbái: ha így és így vélekedünk, tényleg konzekvensen döntünk-e a valóságban is? Mindeközben pedig filozófiatörténeti sétán veszünk részt, szigorúan nem kronológiai, hanem logikai sorrendben.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Mondd csak, tényleg kocsmai verekedésbe keveredtetek? – kérdezte az igazgatónő, de olyan hangsúllyal, hogy Áron nyakán felállt a szőr. Ezt meg ki mondta neki? – Á, neeem! Ez így erős túlzás … az utolsó este volt egy kis izgalom, de semmi komoly … – Hát én nem így hallottam, és kíváncsi vagyok, mit szólnak a szülők. Azért ez egy kicsit veszélyes, nem gondolod? Különben is, iskolai táborban kocsmázni … – Az álszentség egy kicsit még jobban bosszantotta Áront, mintha lehetne gimnazistákkal osztálykirándulni vagy táborozni sörözés nélkül, és mintha ezzel nem lenne tisztában mindenki, aki nem dugja direkt homokba a fejét. De most higgadtnak kell maradnia, nem éghet rá ez a pletyka. – Nem volt kocsmázás. A búcsúestét a szabadstrand büféjében rendeztük, a gyerekek csinálták a zenét, hétköznap este volt, rajtunk kívül senki sem volt ott. Elismerem, megihattak egy-két sört, de végig tanári felügyelet alatt voltak és biztonságban. – Akkor mi ez a verekedés dolog? – Az este egyik pontján odajött három helyi fiatal, zenét kértek, ami pont nem volt meg, erre az egyik hangoskodott egy kicsit, de a társai hazavitték. Mi, felnőttek, végig ott álltunk a keverőpultnál, mondom, hogy mindent kézben tartottunk. Szerintem a többség észre sem vette az egészet. – Hát, nem is tudom … így persze más … na jó, akkor ezt lezárhatjuk. – És az igazgatónő új áldozat után nézett. Áron felsóhajtott, és arra gondolt, hogy végül is igazat mondott.

Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner hazudott nekünk Freakonomics című könyvében. Azt állították, hogy a könyvükben szereplő, különc közgazdasági kísérleteknek nincs összefogó témája, ám választ adnak mindenre. Míg utóbbit nyilvánvalóan költői túlzásnak szánták, addig az előbbi egyszerűen nem igaz. Az emberek reagálnak az őket érő ösztönzőkre, bár nem feltétlenül a szándékolt formában: ez lenne a fő üzenet, és ez maradt a most bemutatandó folytatásban a Superfreakonomics-ban is (New York, William Morrow, 2009). Akit érdekel, hogy miért keresnek sokkal kevesebbet most a prostituáltak, mint száz éve (mert a szexuális forradalom következtében sokkal egyszerűbb következmények nélküli szexhez jutni), miért születik Ugandában minden évben egy-egy, de folyton változó hónapban sokkal több fogyatékos gyerek (mert Ramadánkor fogantak, aminek ideje viszont a holdnaptár miatt változó), miről lehet valóban felismerni egy potenciális öngyilkos terroristát (nincsenek megtakarításai és életbiztosítása, és nem vesz fel pénteken pénzt automatából), vagy hogy a pénz fogalmát csak mi, emberek értjük-e (nem, kapucinus majmokat is meg lehet tanítani a pénz használatára, igaz, hogy csak két dolgot vesznek rajta: élelmet a gondozóiktól és szexet egymástól), az feltétlenül olvassa el a könyvet. A rengeteg meghökkentő, elgondolkodtató és mindig szórakoztató példából most három nagyobb falatot emelnék ki, az altruizmus kérdését, az olcsó megoldások nehézségeit és a globális felmelegedés elleni küzdelem problémáját.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A sör nem alkohol, az asszony nem ember, a mackó nem játék. Ez a székelység három törvénye. – mondta Csaba, és Péter nem volt egészen biztos benne, hogy érti, miért. Csabának szokása volt, hogy vezetés közben válogatott székely bölcsességekkel traktálta hallgatóságát. Péter ült az idegenvezetői ülésben, mert a kollégák érthetetlen okból kifolyólag úgy vélték, hogy a történelem szak minden releváns információ birtoklásával egyenlő, ha az ember külföldre utazik és sóher idegenvezetőt fogadni. Szerencsére ez a gondolat, mármint hogy van idegenvezetőjük, de mégsem került semmibe, annyira megnyugtatta a kollégákat, akik nyári tanári kiránduláson vettek részt Erdélyben, hogy a buszba ülve minden nap rögtön testületileg elaludtak, így Péternek nem kellett sokat mesélnie a számára is teljesen ismeretlen tájról és városokról, viszont hallgathatta Csabát, aki félénk kérdéseire székely bölcsességekkel valamint bőséges élettapasztalatának morzsáival halmozta el. A fenti axióma például abba a történetbe ágyazódott, amikor Csaba a román rendőrfőnököt vitte fel a Gyergyói-havasokba medvére vadászni. A rendőrfőnök ugyan elejtette a puskáját, és majdnem összeszarta magát, amikor tényleg megjelent egy háromméteres anyamedve, de az élményért, és főleg Csaba diszkréciójáért (értsd: csak magyarországi vendégeinek mesélte el a történetet) annyira hálás volt, hogy azt mondta Csabának, ha bármikor bajba kerül, csak hívja fel. Állítólag.

Alapvetően ódzkodom a modern szépirodalomtól, ami valószínűleg valamilyen kisebbrendűségi komplexus következménye, de ez talán most nem annyira érdekli az olvasót. Csak azért mentegetőzöm előre, mert egy nagyon hosszú, monoton buszút tehető a felelőssé azért, hogy kénytelen voltam álmában picit nyálát csorgató útitársam olvasnivalóját magamévá tenni, ami nem volt más mint Gerlóczy Márton Check in című műve (Budapest, Scolar, 2012). Így talán még érthetőbb a mentegetőzés, hiszen ráadásul divatos szerzőről van szó, ráadásul, és akkor itt el is kezdődik a kritika, a könyve nagyon szórakoztatott, de csöppet sem tetszett. A repülőutakból font történetfüzér végig humoros, mert maguk a helyzetek és a figurák azok, minden erőlködés nélkül. A könnyed nyelv se nem izzadtságszagú, és még csak nem is kínosan kopott, pedig a pár évtizedes szleng könnyen válik azzá. És persze közben végig csorog az olvasó nyála, hogy a szerző, pardon az elbeszélő, hol mindenhol járt. Csakhogy mi van emögött? Mi végre íródott mindez? Próbálok rájönni, ez a töprengés következik alább. A suttyóság reflexiója, az elvágyódás metaforája vagy az önostorozás kéje?