Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mindez nem véletlen. Oka van. – mondta Annamari, és a kávéscsészével széles mozdulatot tette a Duna, vagy úgy általában a világmindenség irányában. A nagy árvíz már levonult a homokzsákokat is általában eltakarították. A bicikliúton itt-ott még víz állt, de simán áttekertek rajta, csak a cipőjük lett vizes. Annamari, Klári és Imola a szentendrei bicikliúton álltak meg egy kávéra. A gyerekeik iskolai táborban voltak, biciklivel mentek oda és vissza, és Kriszti néni megkért néhány szülőt, hogy segítsen a gyerekek kísérésében. Az odaút hétfőn elég borongós volt, visszafelé az anyukák fáztak is, pedig a gyerekek nélkül gyorsabban haladtak. Most, vasárnap, a tábor utolsó napján gyönyörűen sütött a nap, de nem volt kánikula sem, ideális túraidő. Reggel indultak a Margit-hídtól, majd a gyerekekkel ebédelnek, és délután együtt jönnek vissza. Közben beszélgettek. Imola nem igazán ismerte a mási kettőt, ezért csendesebb volt, figyelt, merre kanyarodik a beszélgetés fonala. Leginkább a gyerekekről volt szó, kinek nem ment a helyesírás, vagy ki hogyan mutatta be első szerelmét a szüleinek. Imola kíváncsian hallgatott. Abban biztos volt, hogy Annamari és Klári nagyon mások, mint ő, de azt csak most kezdte sejteni, hogy a felszín és a mély mennyire különbözik.

Azt gondolnánk, hogy a nácikról és a holokausztról már mindent tudunk. Pláne Németországban rágták csontig a témát, legfeljebb egy-egy unalmas részletre lehet még fényt deríteni. Aztán egyszer csak szembejön egy olyan könyv, ami új tényeket is bemutat, de még inkább olyan módon változtatja meg a perspektívát, hogy leesik az állunk. Ilyen volt Timothy Snyder Véres vidék című könyve, és ilyen mai ismertetőm tárgya, Götz Aly Hitler népállama című munkája (Budapest, Atlantisz, 2012; a német eredeti: Hitlers Volksstaat, Frankfurt, Fischer, 2005). Nagyon kézenfekvő kérdést tesz fel: hogyan érte el Hitler, hogy a németek tömegei legalább is passzívan tűrték a nácizmust? A korabeli személyes források (naplók, levelek) vizsgálatából ugyanis kiderül, hogy az ideológiai fanatizmus csak keveseket érintett (teljes indoktrinációhoz kevés is lett volna az a mindössze tizenkét év), és a diktatúra tagadhatatlan terrorja is csak elvétve csapott le. Aly szerint ebből a szempontból „szívességi diktatúráról” beszélhetünk: a nemzetiszocializmus valódi nemzeti szocializmusként anyagi juttatásokkal (béremelés, adócsökkentés, nyugdíj, családi pótlék, bővülő élelmiszer ellátás) vásárolta meg a németek elégedettségét, akik így jobban éltek, mint „mások”, konkrétan a zsidók és a legyőzöttek. Nem véletlenül: mindez az ő kirablásuk árán történt meg. Vizsgáljuk meg ebből a perspektívából a háborút, a holokausztot és a felelősség kérdését.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kati szaladt a villamosmegállóba. A nagyobbik fia, Ádám, ma csak tízre megy a tegnapi koncert miatt, így a kisebbiket, Gergőt, neki kell elvinni az iskolába. Persze nem tudtak pontosan elindulni, és a sarkon befordulva látta, hogy most állt be a villamos. Még éppen elkapták, lihegve kapaszkodott, amikor meghallotta az ismerős hangot: – Szia, Gergő, na, meglettél? – Gyorsan megfordult, hogy leintse Szandrát, de addigra már késő volt, Gergő magától elkezdte magyarázni, hogy az nem ő volt, hanem Ádám, de csak kicsit ijedt meg, és nem is sírt, csak ő otthon. Előző este ugyanis mindkét fiú kórusa fellépett a Bazilikában. Katinak semmi kedve nem volt hozzá, de muszáj volt elmenni, mert onnan egyedül nem találnak haza. Aztán fél nyolckor kiderült, hogy a kicsiket, így Gergőt elengedik, mehetnek haza, de a nagyoknak van még egy számuk, legalább kilencig eltart. Kati nem tudta, melyik ujjába harapjon. Gergővel nem akarta megtenni, hogy az ölében aludjon el, de Ádám sem talál haza egyedül. A mentőötlet Gábor volt, akinek csak nagyfia van. Kati megkérte, hozza haza Ádámot is, elég a Moszkváig, ha ott felszáll a villamosra, akkor már minden oké. Közben elkezdődött a következő szám, Kati már csak mutogatni tudott Ádámnak Gáborra, meg formázta a szájával a szót „haza”, Ádám meg nyugodtan bólogatott, hogy érti.

A Beck kiadó zsebkönyvsorozatában (Beck Wissen) az a zseniális, hogy százegynéhány oldalon ragadják meg egy-egy téma lényegét a legnaprakészebb tudományos szintézis szellemében. Ehhez a bravúrhoz ügyes témaválasztás és elegáns megközelítés kell. Hát ez nem sikerült Kurt Schubertnek Jüdische Geschichte (Zsidó történelem; München, Beck, 1995) című kötetével. Joggal, de mégis bosszantó módon szabadkozik az előszóban, hogy ez a téma túl nagy, túl definiálatlan, túl sok fajta szaktudást igényelne. Így van, ezért kellett volna szűkebbre szabni, mint ahogy azt egyébként meg is teszi a szerző, csak éppen következetlenül. Pedig a részletek itt is érdekesek, a példaszerűen bemutatott sorsok lenyűgözőek, legyen szó középkori vérvádakról, a muzulmán Spanyolország zsidó nagyurairól, a koraújkor önjelölt zsidó messiásairól vagy a 19. századi német udvari zsidókról. Mindegyik megérdemelne egy külön kötetet, és Schubert alkalmasnak tűnik bármelyik megírására, ezért még bosszantóbb, hogy ehelyett egy a kezünkben szétmálló fejes salátát kapunk, ahol a levelek lehántása után csak egy használhatatlan torzsát találunk. Hol és miért vallott kudarcot a kötet? Nem tudjuk meg, kik a zsidók; visszafelé olvassuk a történelmet; és hiányzik a történeti beágyazottság.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Elég sűrűn járok Erdélybe, és egy csomó ottani barátom véleménye ez. – mondta Csabi, közben sercintett egyet és a vagon lépcsőjére csulázott. A Bautzen-be tartó vonat nagyon hangos volt, rémesen zakatolt, főleg itt kinn a vécé mellet, de a focidrukkerek közé nem akartunk, nem mertünk beülni. Undorodva néztem Csabi buborékos csuláját, és tudtam, hogy most egy fél óráig őt kell hallgatnom. – Az ottani kezelési módszerek sokkal ésszerűbbek, és célravezetőbbek, mint nálunk. Az eredményt ott is az összetartás hozta meg, mármint a székelyek összetartása- a parazitákkal szemben. Egy kis csíki faluban többször is belebotlottunk a helyi önkormányzat teherautójába, mely a cigány portákon itt is ott is letett egy kupac tüzelőt. Kérdeztem helyi barátomat, hogy mi ez?  Mire mosolyogva elmondta, hogy tudod nálunk más a cigányok segélyezése, mint nálatok. Itt pénzt egyáltalán nem kapnak, csak ha családi szinten 180 nap munkaviszonyt fel tudnak mutatni. A 180 napot összehordhatják többen egy háztartásból, de ez a minimum követelmény, hogy egyáltalán kaphassanak valamit. Így aztán amikor az idénymunkák elkezdődnek a földeken, a cigányok szépen elindulnak napszámba, mint a többi rendes, dolgos ember. Ott nincs tele a kocsma, léhűtő, segélyből játékgépező, késelő cigányokkal.

Most jól becsaptam mindenkit, mert nem a gótikáról fogok írni. Hanem a gótokról. Herwig Wolfram Die Goten und ihre Geschichte (A gótok és történetük; München, Beck, 2001) című kötetét ismertetem, a Beck kiadó újabb gyöngyszemét. Posztom címe mégsem puszta átverés, hiszen a gótok a mai napig kultúránk szereplői. Hol a civilizáció lerombolásán fáradozó barbárok, és éppen ezáltal a „sötét középkor” művészetének névadói, hol viszont a legkülönbözőbb uralkodói dinasztiák, az újkorban pedig egész nemzetek hatalmát legitimáló dicső ősök. Retorikailag nyilvánvaló, hogy most azt fogom írni, a gótok pedig egyik sem voltak ezek közül, éppen ezért nem ezt írom, hanem azt, hogy a gót név ilyen továbbélése többet mond a gótokról minden történeti forrásnál. Mert éppen azt a lényeget ragadja meg tökéletesen, hogy gótnak lenni a történelemben folytonosan változó identitás, és az egyes korok gótjait ennek az identitásnak az adott korban hasznosítható interpretációs ereje köti össze, nem nyelv, kultúra vagy származás. Hogy ez minden népnévvel így van? Pontosan. Magyarnak lenni sem azt jelenti, hogy Árpádtól származni, hanem olyan identitás konstruálását, ami a magukat korábban magyarnak vallók attribútumait legitimációként hasznosítja. De vissza a gótokhoz.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Végre sütött a nap, és hamarabb haza is ért, úgyhogy Emese csak ledobta a táskáját, felcsatolta Mukira a pórázt és szaladtak a buszmegállóba. Épp jött a 21-es, pár perc múlva már a Normafánál voltak. Hétvégén lépni nem lehet majd a tömegtől, most hogy kitavaszodott végre, ezért ezt az ajándék szerda délutánt kell kihasználni. A játszóteres rétre érve aztán Emese meghökkent. Muki vígan szaladgált és szimatolt, de Emese zavartan bámulta a céges egyenpólós csoportot. Tréning, nyilván, de mit csinálnak? Először azt hitte tai-chi, a lassú karmozdulatokról, de aztán rájött, hogy a göndör srác egy imaginárius kötelet húz. A kötél másik képzelt végén egy bekötött szemű lány volt, de valami baj lehetett az imaginárius kötéllel, mert istennek se arra kóválygott, amerre a srác húzta, bár nagyon igyekezett a lány tétova lépései alapján utókorrigálni. Emese körbepillantott, nincs-e valahol kamera, de nem látott semmit, a többi pólós pedig komoly képpel, sőt kissé aggodalmasan szemlélte a jelenetet, csak a bézsszínű kurtába, ilyen térdig érő indiai ingbe öltözött kopasz fickó mosolygott, és bíztatta az egyre jobban izzadó göndör srácot, hogy erősebben küldje a jeleket, de ne ijedjen meg, mert nem csak rajta múlik, hanem a fogadón is.

Ifjúsági irodalmat talán úgy a legnehezebb írni, ha az mai fiatalokról próbál szólni hitelesen, és kénytelen lemondani a vámpírok, mágusok és testrablók méltán érdekfeszítő, de egyben definíciószerűen a valóságnak való megfelelés kényszere alól felmentést adó kliséiről. Stephen Chbosky Egy különc srác feljegyzései (Pécs, Alexandra, 2012; az amerikai eredeti: The Perks of Being a Wallflower, New York, MTV Books, 1999) című könyve a legnehezebbre vállalkozik: egy tizenhat éves srác saját szavaival adja vissza az első középiskolás év történéseit, tanulással, családi zűrökkel, szerelemmel, szexszel, droggal, rock’n’rollal. Azt, hogy ez tényleg a mai Zabhegyező-e, műveletlenségem okán nem tudom megmondani, de azt igen, hogy a nyelvi megformálás (angolul olvastam, a fordítást nem ismerem), a szituációk, a karakterek és a kapcsolatok gátlásos bukdácsolása hitelesre sikerült, személyes tapasztalat, ahogy kamaszok magukra ismernek a főhősben. Véletlenül egyszerre került a kezembe a könyv és a belőle készült film, és utóbbit is csak ajánlani tudom. Maga Chbosky írta a forgatókönyvet és rendezte is, mégis képes volt a műfaji különbözőségeket kihasználni, és dramaturgiailag is jól működő filmet csinálni levélregényéből.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Bálint szomorúan meredt a tükörből őt néző gyűrött arcra. Állán már őszült a borosta, amit pedig a homlokából erőteljesen visszavonuló haja ellensúlyozására növesztett, a szeme alatti táskákat még lehet a fáradtságra fogni, de az arca két oldalán lassan, de biztosan mélyülő ráncokat már nem, azok bizony a bőr megereszkedésének jelei. Többféle szögből is szemrevételezte magát, de tudta, hogy ha szemben még csak-csak okés, profilból a gigászi terhespocakká domborodó homloka uralja a képet. Türelmetlenül kifújta a levegőt az orrán, felhúzta a pólóját, beletúrt a hajába és kiment a zuhanyzóból, hogy csatlakozzon a barátaihoz, akik a kemping bejáratánál vártak rá. A tábor utolsó estéje volt, másnap hazautazás, úgyhogy a hagyományok szerint hatalmas buli következik a strand egyetlen éjjel is nyitva tartó kocsmájában, ahova az öregek is lenéznek. Jó, ez túlzás, csak ő öreg, gondolta Bálint, a többiek harminchoz közelítenek még csak, nekik persze könnyű a gimisekkel bulizni. Iskolai tábor volt ugyanis, Bálint neve alatt futott, de jórészt volt tanítványai csinálták. Jól sikerült az idei is, tudta az eszével, de ki szokott az utolsó este az eszével gondolkodni?

Tíz napot töltöttem Angliában, rég nem gondolkodtam ennyit azon, hogy érdemes lenne megpróbálni néhány évet külföldön élni. Ott mindenki nyugodtan vállalja az összes identitását, és legalábbis látszólag senki nem ítéli meg a tőle eltérő embereket látványosan. Itthon nem kell messzebb mennie senkinek a megítéléshez, mint a sarki pizzázó. Londonban a metrón annyiféle embert láttam feszültség és konfliktus nélkül, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ezután igazán jól érezhessem magam Budapesten. Az első adandó alkalommal fel is löktek a teljesen üres Körúton, pedig volt hely elég mindenkinek. Ettől persze még nekem is nyilvánvaló, hogy máshol sem tökéletes minden, de Hollandiában, Angliában élő barátaink szerint az biztosan igaz, hogy azok toleránsabb társadalmak.

A Beck kiadó ismeretterjesztő zsebkönyv-sorozatának lelkes olvasója és recenzense vagyok (legutóbb ezt olvastam). Némileg meghökkenve vettem nemrég kezembe a sorozat újabb szubzsánerét, A 101 legfontosabb kérdés szériát. Susan Arndt Die 101 wichtigsten Fragen: Rassismus (Rasszizmus: A 101 legfontosabb kérdés; München, Beck, 2012) című könyvét elolvasva gyanúm beigazolódott: a frissnek és érdekesnek szánt szerkezet erőltetett és egyszerűen idegesítő. Mert a kérdések részben egyszerűen fejezetek kérdéssé alakított címei. Máskor viszont egyfajta kis színesek, amik jól jönnek egy kompakt ismeretterjesztő könyvbe, de ez a szerkezet egy szintre emeli őket a lényeggel. És nem utolsó sorban a szerkezet egyszerű álca: éppen a szerkezet hiányát leplezi kevés sikerrel. A másik problémám a szerzővel volt: Susan Arndt a fülszöveg szerint az angol irodalomtudomány professzora, a téma viszont inkább történeti és/vagy szociológiai, esetleg pszichológiai. Mindenki írhat jó könyvet persze bármiről, de egész nyilvánvaló, hogy míg az irodalomtörténeti részek érdekesek és újszerűek, addig a történetiek, hm, erről majd később. Akkor most szidni fogom a könyvet? Szidtában dicsérni. Mert jónak, jobbnak kellett volna lennie.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vécsey Alíz puhán végighúzta a rúzst a száján, majd egymáshoz préselte az ajkait, miközben visszacsavarta rá a kupakot, felnézett a tükörbe, megigazította a gyöngysorát, a rúzst a retiküljébe ejtette, az előhúzott kisfésűvel pedig megigazította tökéletesen ondolált frizuráját. Bepattintotta a retikül zárját, felkapta a tankönyveket és kilépett az irodájából a folyosóra. Az időzítés most is tökéletes volt, éppen akkor csöngettek be, amikor lenyomta az osztályterem kilincsét. Ezt sose fogja megtanulni az a kölyök, gondolta, és már attól rosszallóan csóválta a fejét, hogy eszébe jutott a tegnapi bemutató óra. Miközben fogadta a hetes jelentését, beírta a hiányzókat, ellenőrizte a leckét, végig ez járt az fejében. Híres volt arról, hogy többfelé tud figyelni, és mégis mindig mindent pontosan tud. Ezért is lett igazgatóhelyettes. És ebből kifolyólag ülte végig azt a bemutató órát, ami alapján el kellett dönteni, felveszik-e azt a kölyköt. Már az első pillanattól ellenszenves volt, rövidnadrágot viselt, a gyerekeket rögtön leültette, meg sem várva a hetes jelentését, jópofáskodott, látszott, hogy fontos neki a népszerűség, mintha az tenné a jó tanárt, nem pedig a pontosság és következetesség. Meg is mondta neki utána, hogy nagyobb távolságtartást vár el tőle, és ha az igazgató úr döntése igenlő lesz (sajnos, az lett), akkor rajta fogja tartani a szemét e tekintetben. Ez az emlék elégedettséggel töltötte el, és ettől gyorsan eltelt az angolóra.

Bár a könyveket a tartalmukért olvasom el, nem közömbös a nyelv sem. Ismertetőimben mindig hivatkozom a magyar kiadásra, ha létezik ilyen, de az angolul és németül kiadott műveket igyekszem eredetiben elolvasni. A fordítás mindig hibalehetőség, a szépirodalomnál pedig a nyelv valójában az alkotás szerves része. Angolul és németül olvasni persze egyben nyelvgyakorlás is, de szerencsére mindkét nyelven olyan bőségben állnak rendelkezésre a könyvek, hogy mindig jót lehet olvasni. Így aztán most fordult elő velem talán először, hogy valamit csak a nyelve miatt olvastam el, arra számítva, hogy a tartalma harmatos lesz, és ebben a számításomban nem is csalódtam. Reimer Bull Över’n Weg lopen. Geschichten ut de Lütstadt (Amikkel az úton összefutottam. Kisvárosi történetek; Hamburg, Quickborn, 1988) című könyvét ugyanis alnémet nyelven írta. Német és angol nyelvtudással az egyszerű alnémet szövegek érthetők. Természetesen, ha az ember folyamatosan olvas, és nem akar szótárazni, akkor lesz rengeteg felismerhetetlen szó, sőt olykor akár egy fél oldal is érthetetlen. Ugyanakkor a szavak, néha a nyelvtani szerkezetek kitalálása jó móka, igazi sikerélmény.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Jancsi hallotta a dudálást, de a hátsó ülésről, beszorulva a két nagydarab fekete közé, nem látott semmit, és hiába kérdezte Zsófit, a középső visszapillantó használhatatlan volt a felpúpozott cuccok miatt, az oldalsót meg a karneváli tömeg töltötte ki. De amikor a teherautó bevágódott eléjük, leugráltak a katonák, fegyvert fogtak és a Jancsiék autóján kapaszkodó idegenvezetőt puskatussal leütötték, bizonyossá vált, hogy eddig is nekik dudáltak. Pedig nem így indult a Budapest-Bamako rally. Zsófi húszéves volt, most kezdte az egyetemet, és úgy tűnik, minden kalandvágy beleszorult, amit szülei elfojtottak magukban a vasfüggöny mögötti gyerekkorukban. Amikor először vetette fel otthon, hogy apjával végigcsinálná a Bamako túra-kategóriáját, nem vették komolyan. De aztán a lakás kezdett megtelni felszereléssel és még több post-it-tel, amik az elintézendőkre figyelmeztettek, már nem volt visszaút. A Külügyminisztérium az indulás előtt lefújta volna, a mali polgárháború miatt, de ekkor már Jancsi sem adta fel. A végcél Bamako helyett Bissau lett, és indult a futam.

Frank Schätzing egyik regényét, a Limit-et már dicsértem itt, de most nyelvgyakorlás céljából újra elővettem előző könyvét, a Raj-t (Budapest, Athenaeum, 2010; a német eredeti: Der Schwarm, Köln, Kiepenheuer & Witsch, 2004). Ez hozta meg a nemzetközi elismertséget az addig inkább hobbiként író reklámszakembernek. Olyannyira, hogy rá két évvel megjelent a regényhez egy ismeretterjesztő könyv is, Híradás egy ismeretlen univerzumból címmel. Regényei ugyanis látványosan egyre vastagabbak lesznek (az én puhafedeles német kiadásaimban a Raj 989, a Limit már 1312 oldal), mivel – és erről fogok még részletesebben is írni – irtózatos mennyiségű tényanyagot sűrít beléjük. A szerkesztőnek úgy látszik helyén volt az esze és a marketing-tippje is bejött: a regényből kihúzták az elviselhetőn felüli okoskodást, majd a siker farvizén eladtak egy másik vaskos, immár őszintén non-fiction könyvet. Most már csak a megfilmesítés van hátra, amiért a regény szinte kiált, bár a hossza itt is gondot okozhat. Minden egyéb azonban mintha eleve filmvászonra (is) lenne álmodva. A roppant élethűen felépített világ, a lektűrhöz mérten eléggé komplex főszereplők és mellettük a sokszínű mellékszereplők tömkelege, valamint a rafináltan előrelátható, mégis izgalmas cselekmény lesznek a továbbiakban a témáim.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Halmossy Kálmán rosszkedvűen nézte az ablakból a havazást. Húsvét vasárnap volt. A lánya, Sára az előbb telefonált, hogy mégsem jön érte az öregek otthonába, hogy hazavigye a családi ebédre, mert a kis Dávid belázasodott, és egyelőre az ügyeletre mennek. Újabb szürke, sötét nap, a zuhogó hódarában ki se érdemes menni. Korai húsvét, előfordul az ilyesmi, mondogatták a tévében, de Halmossy Kálmánnak eszébe jutott az a régi korai húsvét, amikor már javában virágoztak a fák. Az oroszok nagyszombaton vonultak be Sopronba, de Halmossyék, illetve akkor még, a névmagyarosítás előtt, Hillerék már nem voltak ott. Karcsi bácsi, Kálmán nagy-nagybátyja parancsot kapott, hogy a tűzoltóságot evakuálja, visszavonulás a Birodalomba. Mert a kormány, a Szálasi-kormány ugyan már elmenekült, de Magyarország maradék tűzoltósága, Kálmán emlékei szerint nyolc-tíz sötétszürke tűzoltókocsi, Sopronban állomásozott, ki Szegedről menekült, ki Bajáról. Kálmán édesanyja kijelentette, hogy ő nem marad itt, képzelje, Ignác, mit tehetnének velem ezek az oroszok, nézett jelentőségteljesen Kálmán apjára, így aztán ők is bezsúfolódtak az egyik tűzoltókocsiba, és irány Brennberg.

Daniel Kahneman könyve egyszerre hihetetlenül lebilincselő és rettenetesen fárasztó olvasmány. A szerző pszichológusként a közgazdasági Nobel-díj birtokosa, Gyors és lassú gondolkodás (Budapest, HVG, 2012; az amerikai eredeti: Thinking fast and slow, New York, Farrar, Straus & Giroux, 2011) című könyve pedig leginkább arról szól, mennyire nem vagyunk tisztában azzal, mit miért is gondolunk és hiszünk. Az utóbbi évtizedek pszichológiai kutatásait összegezve Kahneman bemutatja, hogyan működik agyunk két rendszere, az intuitív és a tudatos, azután azt, miért nem racionálisak gazdasági döntéseink, végül pedig hogy milyen óriási a különbség az eseményekben részt vevő, illetve azokra később visszaemlékező két énünk között. A könyv stílusa első látásra könnyed, már-már csevegő, a példák (kísérletek) pedig kifejezetten szórakoztatóak, főleg, hogy a legtöbb esetben ki is lehet próbálni őket. A példákon keresztül való bemutatás elvileg nagyon jó ötlet, de bizony az apró betűkkel teli oldalak százain át kapaszkodni kell, hogy követhessük Kahneman gondolatmenetét. Biztosíthatok mindenkit, hogy megéri. Kezdetben mókásak a személyes élmények is (főleg a szerző izraeli fiatalkorából, illetve házaséletéből), de ezek egy idő után zavaróvá válnak, különösen annak fényében, hogy a könyv egyik tétele a személyes tapasztalat és az egyedi esetek irrelevanciája.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mayer Ernő az első próbán keserűen csalódott. Amikor megkeresték, hogy rendezze meg a Varázsfuvolát a malmöi operában, rögtön igent mondott. Éppen egy moszkvai vendégrendezésen volt túl, és az egy hónapos küzdelem a túlhajszolt színészekkel, a zseniális, de őrült karmesterrel és az egész egyszerűen rosszindulatú műszakkal, és mindez oroszul, hiszen senki sem beszél nyelveket, kimerítette. De Skandinávia más. És tényleg más volt. A koppenhágai pályaudvaron az angolul tudó vécésnéninél bankkártyával is lehetett fizetni, a vonaton pedig volt csendes fülke, ahol tilos mobilozni, zenét hallgatni, beszélgetni. Mayer Ernő érezte, ahogy a skandináv atmoszféra gyengéd vasalóként kisimítja az idegeit. A malmöi a legjobb opera Münchentől északra: bőséges büdzsé, korrekt zenekar, a legjobb vendégszólisták. A próba pontosan kezdődött, mindenki nyugodt és mosolygós volt, amikor megszólalt az egyik fuvolás mobilja, felvette, belevakkantott, majd felpattant. Az ajtóból még visszaszólt, hogy nem hinné, hogy másnap be tud jönni. Mayer Ernő a megdöbbenéstől csak ekkorra nyerte vissza a lélekjelenlétét, és amikor üvöltve kérte ki magának a prompt távozást, a fuvolista csak annyit vetett oda, hogy ha nem tetszik, beszélje meg a főnökével. És bevágta az ajtót.

A π egy irracionális szám. A Pi élete, Yann Martel regénye (Budapest, Európa, 2010; az angol eredeti: Life of Pi, Toronto, Knopf, 2001) viszont egy nagyon is racionális regény az irracionalitásról. Az első rész indiai anekdotázása, a második rész klasszikus kaland- és fejlődésregényi íve, majd a lezáró harmadik rész szürreális, posztmodern dialógusa újra és újra meghökkenti a gyanútlan olvasót, míg az el nem jut a felismerésig, hogy mindez nagyon is tudatos, megtervezett, sőt pszichológiailag rafinált írói stratégia. A regény kezdetén elhangzó zavarba ejtő ígéret, miszerint ez a történet eléri, hogy higgyünk Istenben, folyamatos reflexióra kényszeríti az olvasót. Pedig úgy tűnik, hogy Martel nem szándékozik túlzottan rejtjeles üzenetet közvetíteni. A címválasztás is olyan kód, aminek a megfejtése nem túl bonyolult, a szöveg is kellően felépíti, de azért mégis megszerzi az olvasónak a labirintusból való kitalálás örömét. A szerző egy interjúban a következő három mondatban foglalta össze a regény lényegét. 1. Az élet egy történet. 2. Te választod a történetedet. 3. Az a jobb történet, amiben Isten is szerepel. Merész felvetés a szekularizált modern világban (Martel kanadai, és nem amerikai!), mégis nagy siker a könyv, sőt a belőle készült film is. A hárommondatos összefoglaló alapján próbálkoznék én is az értelmezéssel, és nem tudom megígérni, hogy közben nem árulok el részleteket a történetből.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A zenekari próba szünetében a fúvósok kinn dohányoztak az udvaron. Volt egy kis fedett rész, valaki kitett néhány műanyag széket meg egy hamutartót, és kész is volt a dohányzósarok. Valahogy mindig csak a fúvósok jártak ki, a vonósok féltették az ujjaikat, legalábbis ez a pletyka terjedt, és hát a vonósoktól sok minden kitelik, lássuk be. A késői, márciusi hó miatt a dohányosok nagykabátban topogtak, kezüket váltogatva zsebre dugták (kivéve Zsókát, aki mindig kéz nélkül cigizett, senki sem értette, mitől marad ott a cigi a szája sarkában, azt viszont mindenki értette, mitől hamufoltos minden ruhája). Akkor érkezett meg a Jenci. A parkoló is az udvaron volt, mindenki nézte, ahogy beáll a bordó Suzukival. – Bedugult az egész már Keszi után, vazze! – mondta rögtön, és gyorsan még rágyújtott, amíg tart a szünet – Na, de múlt héten, leárazva vettem ezt a cipőt, már jövő télre, erre kiderül, hogy még idén fel kell vennem! Bélelt, gyerekkorom óta nem volt bélelt cipőm. De nem izzad ám bele a lábam! Átereszti a párát! Gore-tex, rá van írva, apám, Gore-tex! Figyelj csak, így megyek a hóban, aztán semmi, meg sem érzem! Lemegyek vele a bányába, ha akarom!– Mindenki röhögött, mert a Jencin muszáj röhögni, akármit mond, úgy mondja. – Na, erről van egy sztorim. – szólalt meg ekkor a Gyula.

John Darwin After Tamerlane (Timur után; London, Allen Lane, 2007) című könyve konzervatív mítoszromboló. A világtörténelem a birodalmak története, mondja, és miközben elmeséli mindezt 1400 körültől napjainkig, sikeresen cáfol meg két közkeletű mítoszt. Egyrészt nem igaz, hogy a világtörténelem legalábbis a kora újkortól Európa (a „Nyugat”) fokozódó fölényéről szól, és még kevésbé, hogy ezt bármiféle eredendő intézményi, kulturális vagy faji előny okozná. Önigazoló mítosz csupán a nyugati dinamizmus szembeállítása a keleti mozdulatlansággal. Másrészt nem igaz, hogy a nem-európai világ ártatlan áldozata lett volna az nyugati agressziónak. A könyv egyik alaptétele éppen az, hogy minden nyugati behatolás ellenére Eurázsia nagy államai nagymértékben képesek voltak az ellenállásra és máig megőrizték önálló identitásukat. A jobbára csak a köztudatban, semmint a történettudományban elterjedt mítoszok rombolásán túl azonban Darwin meglehetősen szűkmarkúan bánik a magyarázattal. Érvelése szerint a birodalmak interakciója inkább kiszámíthatatlan tényezők összejátszásának, semmint valamilyen nagy folyamatnak az eredője. A figyelemfelkeltő cím is különös: Timur 1405-ös halála Eurázsia egyesíthetetlenségének, a birodalmak önálló és mégis folyton egymást keresztező fejlődésének jelképe.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kéri Antal óvatosan vette ki a postaládából a szokatlan alakú, vastag papírból készült borítékot. Rossz előérzete volt, főleg a tegnapi telefon után. A novelláskötetét szerkesztette, de az egyik ciklus sehogy se akart összeállni. Félretolta, és odalépett a telefonhoz. A fiától tudta, hogy Mártát, az anyóstársát (menyének anyját) műtötték: zsibbadt a keze, alagút szindrómát diagnosztizáltak és végül a kézsebészeten kötött ki. A telefon kicsöngött, de nem vették fel, csak az üzenetrögzítő: „Vránics lakás, nem vagyunk itthon”. Na, majd később. Alig merült bele újból az „Idegen” munkacímet viselő ciklus rendezésébe, amikor megcsörrent a telefon. Felvette. – Tóni? Itt Márta. – Márta? Ez hihetetlen! Épp az előbb hívtalak! – Igeen? – Persze! Hogy van a kezed, mi van vele? – A kezemmel? – Igen, a műtéttel. Fáj? Mit mond az orvos? – Dehogy fáj! Az orvos meg azt mondja, hogy jobb már nem lesz. De most ezt miért kérdezed? – Nem lesz jobb? Ezt másnap már tudják? De akkor … nem értem … hogy-hogy miért, hát most műtötték … – Most? Te viccelsz? Tavaly volt! – Tavaly? Nem értem … halló … Márta, te vagy az? – Igen, mondtam, Füzi Márta, most mi bajod? – Füzi? Ja, úgy! Izé, én azt hittem, szóval nem ismertem meg a hangod, összetévesztettelek … – Igeen? Hát én csak azért hívtalak, mert felmerült tegnap a neved, érted, a bizottságban. Gondoltam, jó, ha tudod.

Charles C. Mann 1491 című könyve, amit két hete ismertettem, annyira tetszett, hogy rögtön nekiláttam a folytatásnak. Ez az 1493 címet viseli (New York, Knopf, 2011): ahogy az előző a prekolumbiánus Amerikáról szólt, úgy ez utóbbi a posztkolumbiánus világról. Mann most is a legjobb tudományos ismeretterjesztő hagyományokat követi: konkrét helyszínektől, személyektől, eseményektől jut el újra és újra a könyv alaptéziséig. Jó ötszáz éve ugyanis valóban korszakalkotó esemény történt, Kolumbusz, az első globalizátor, olyan hálózatot teremtett a világ különböző részei között, ami nem egyszerűen az ötletek, de maguk az élőlények addig nem tapasztalt mértékű és gyorsaságú cseréjéhez vezetett (ez lenne a „kolumbuszi csere”; az angol szakkifejezés – Columbian Exchange – hivatalos fordítását nem lelem). Az új korszaknak nem csak az emberiség történetében van jelentősége. Mann a földtörténeti korszakmegjelölések mintájára homogenocénnek nevezi az azóta eltelt időt, mert egyik legalapvetőbb, de nem kellően reflektált jellegzetessége a világ élővilágának teljes keveredése, homogenizálódása, melynek csak egy, még ha oly jelentős példája is a Homo sapiens mozgása. A következőkben e nagyszabású csere két tájékáról, az atlanti és a pacifikus kapcsolatokról, illetve az egész folyamat beláthatatlan, ám számításba veendő következményeiről lesz szó.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Laci hat előtt pár perccel ébredt, talán a galambok burrogására, mindesetre egyáltalán nem érezte kipihentnek magát. Rápillantott a vekkerre, nyögött egyet, de azért lenyomta, ne csörögjön, a gyerekek még alhatnak egy fél órát. Kimászott az ágyból, hogy Ritát ne ébressze fel, kiment a konyhába, felrakta a teavizet, teríteni kezdett. A víz felforrt, elővett két filtert, betette a kancsóba és ráöntötte a vizet. Annyira tompa volt még az álmosságtól, hogy akkor is csak csodálkozva nézett, mint aki filmet lát, amikor a kancsó szétpattant és az erdei gyümölcsös filtertől pirosra festett forró víz szétfolyt az asztalon, rá a pizsamanadrágjára. A konyhába belépő Rita volt az, aki sikított, elrántotta az asztaltól Lacit és lerángatta a nadrágot, mielőtt a víz megégeti a bőrét. Éppen időben, semmi nem történt, csak a konyhát kellett feltakarítani, az üvegcserepeket összeszedni, mielőtt a gyerekek kijönnek. Laci a fürdőszobába ment, zuhanyozni és felöltözni, közben szórakozottan simogatta a sebhelyet a lábfején. Eszébe jutott a vízitúra. A Kőrösre mentek abban az évben, és mindez a pihenőnap előestéjén és azt követően történt.

Charles C. Mann 1491 című könyvéről (New York, Knopf, 2005) csak mostanában értesültem, pedig nagy sikert aratott Amerikában. És amikor hallottam róla, akkor se nyűgözött le rögtön, hiszen miért esnék hanyatt attól, ha valaki azt állítja, mindent rosszul tudunk a Kolumbusz előtti Amerikáról (innen a cím). Valószínűleg túl beképzelt vagyok ahhoz, hogy ne higgyem, viszonylag modern képem van az indiánokról. És a könyv három alapállítása, miszerint az indiánok sokkal többen voltak, sokkal régebben érkeztek és sokkal komolyabb mértékben átalakították a környezetüket, mintsem hinnénk, elsőre inkább csak mára világossá vált tudományos tények népszerű köntösben történő eladásának tűnt. Részben az is: Mann tudományos újságíró, nem régész, de elképesztő mennyiségű ténnyel ismertet meg. És miközben az egyik érdekes részlettől eljutunk a másikig, mégis kezd megváltozni valami: az indián kultúrák elvont számokból megelevenednek, és újra és újra rácsodálkozunk eurocentrikus előítéleteinkre. Ahogy ezt a tudósok is tették, mert Mann könyve tudománytörténeti túra is, az izgalmasan elmesélt viták során oszladozik a múlt köde. Kukkantsunk át rajta mi is a három alapkérdést követve.