Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Az első részt itt olvashatod.Menachem nem mozdult, amíg Bekele el nem tűnt a vállára vetett zsákkal és kezében a hosszú, kettős végű lándzsával. Nem aludt már, de nem akarta megzavarni a hatalmas termetű etiópot. Tudta, mi a dolga, de tudta azt is, hogy sosem fogja rávenni Mirjamot a menekülésre, ha az láthatja Bekele áldozatát. Becsúsztatta a sitara yabot, az asztrolábiumot, ahogy a görögök mondták, a kis zsákba, amiben Bekele a mirrhát és a tömjént hozta magával, ellenőrizte a vizestömlőket, felszíjazott mindent az öszvérekre és felrázta a családot. Azonnal indulniuk kell, és így is kicsi az esély, hogy eljutnak Caesareaba. Nem hagyott időt a tiltakozásra, szelíden simogatta hosszú, ősz szakállát, miközben feltuszkolta Mirjamot az öszvér hátára, és már indultak is. Nem hiába bízott benne Bekele, nem hiába hívták Menachemnek, a vigasztalónak. Valami nagy nyugalom szállta meg. Bekele öngyilkos harcra készül Arkhelaosz katonáival, az áruló megszökött az arannyal, ők pedig ostoba öszvéreken menekülnek a tenger felé. Kíváncsi volt, hogy ha újra elővenné a MulApin harmadik tábláját, akkor újra úgy értelmezné-e a csillagok állását, mint hónapokkal ezelőtt, amikor útra kelt. De a táblát, minden más csomaggal, ami csak hátráltatná őket, otthagyta, a tenyérnyi, bronzból készült sitara yab volt egyetlen, amitől képtelen volt megválni. Hasznát már nem veheti, de még mindig csillagász volt.


A
Steven D. Levitt
Újabb könyv került a kezembe
Akkor én vagyok az emberetek! Kiáltott fel a taxis, illetve, hogy így, tegezve, vagy inkább magázva mondta-e, az nem volt eldönthető, hiszen az eset London külterületén történt, és a mondat angol nyelven hangzott el. A taxisnak kék turbánja és pödört, fényezett és enyhén felfelé kunkorodó bajsza volt, de ennek végeredményben sem a mondathoz, sem az egész történethez semmi köze. Judit bevágódott a hatalmas, fekete Austinba a három gyerekkel, és megkezdődött a száguldás. Már csak fél órájuk van. Hogy az elején kezdjem, ahhoz vissza kell ugornunk a Pret a manger-ba. Vagy talán még előbbre. Judit a húga három gyerekét vitte nyaralni Londonba, régi ígéret volt, nagy készülődés, és iszonyú nagy élmény. Városnézés a Big Bus-on, aztán a Globe, a Tower, a Westminster apátság és persze a Heim Pál székesegyház, ahogy Zalán, a legkisebb nevezte a szállásukról is látható, hatalmas kupolát, nyilván óvodáskorának asztmarohamai emlékére, amikor sokat időzött az ezek szerint a londoni katedrálissal közös névadóval büszkélkedő gyógyintézményben. De a londoni kiruccanás csúcsa nyilvánvalóan a Pret a manger volt, mégiscsak gyerekekről beszélünk, és a szendvicsek, szárított mangó és frissen facsart narancslé szentháromságában oldódott leginkább a hangulat és a nyelvek.
Scott Turow
– Jó napot! – Kezicsókolom! Segíthetek? – Igen, azaz nem, csak egy üveg mézet, tudom, ott van a hátsó polcon … Hm. Hárs nincs? – Lássuk csak. Úgy tűnik nincs. Mindjárt felírom, és rendelünk! Be tetszik jönni érte holnapután? – Nem is tudom. Most szerettem volna. Tudja, ez a fránya köhögés. Mindig jót szokott tenni. – Igen, arra egyszerűen csodálatos a hársméz! Ajánlhatok esetleg egy kiváló gyógyteát köhögés ellen? Csak természetes alapanyagból készült, mondhatni kézműves termék, semmi mesterséges nincs benne! Én magam mindig ezt iszom, ha köhögök, nem mintha gyakran köhögnék, tudja, ez is amolyan civilizációs ártalom, az a sok mesterséges anyag, amit az emberek esznek-isznak, nem csoda, ha allergizál, aztán ripsz-ropsz megfáznak és már köhögnek is, de nyilván magának nem kell ecsetelnem! – Nem, nekem nem kell. És miből is van az a tea? – Hát ez igazán különleges! Ez egy mexikói kaktusz virága, amit megszárítanak! – Kaktusz? – Igen, kaktusz. Nagyon egészséges! Sokan azt hiszik, hogy a kaktusz mérgező, de ez is csak amolyan civilizációs dolog: persze, hogy mérgező, ha nem megfelelő mértékben és formában fogyasztják, úgy minden az, de aki tudja, hogyan és mennyit, annak igazi csodaszer, én mondom! – Maga mondja. Értem. Tudja, én meg mit mondok?
Ha egy író híres lesz, akkor a korai műveit is el lehet adni.
Korán érkeztem, vagy nem is tudom, talán nem én érkeztem korán, hanem a többiek késnek, ha jönnek egyáltalán. Akkora divat már a kocsmakvíz, minden jobb helyen van, hogy nem mindenhova tolong a közönség. Vagy még nem tolong, legalábbis. Kértem a szokásos vicét, vörösborból, de szigorúan üvegesből, mit tudom én, mit akarnak itt rám sózni folyóbor címén, és leültem a szokásos sarokasztalhoz bevárni a csapatomat. Közben megjött Miki, a kvízmester is, hosszú ujjú fekete pólóra fehér alapon kockás rövid ujjú ing, bő piros nadrág, barna mokaszin, körszakáll és copfba fogott haj. Még sose láttam, mégis rögtön felismertem a leírás alapján. Múlt héten Vilma volt, én meg akkor jártam itt először, de a haverom szerint Miki is jó, sőt nekünk talán még jobb is, ő se csípi a természettudományos meg sportkérdéseket. Hát legyen, bár ahogy hallom, két hete főleg a baskírok meg a jezidiek körül forgott a kvíz, azért túlzásokba se kéne esni. Lassan szállingóznak a többiek is, akad még rajtunk kívül három csapat, mehet a kvíz. A kérdések nem rosszak, egyáltalán nem rosszak, de miért nem bírja befogni a száját? Maga a kérdés is egy végtelen mondat, de utána jön még újabb és újabb magyarázat, személyes anekdota és pontosítás, példák és ellenpéldák, rögtön kiver a veríték, hogy mikor mondja ki a megoldást is. De mégsem ebből lett a baj.
Kezdjük a vallomással: a poszt címe (rossz) szóvicc.
– Működő országban szeretek lakni. – ez a mondat visszhangzott Peti fejében, amikor bekanyarodott a ház elé. Matthias válaszolta mindenkinek ezt, amikor kérdezték, miért megy vissza Salzburgba, amikor már magyarul is ilyen szépen megtanult. A simára aszfaltozott utak, a virágoktól roskadozó erkélyek és a jól öltözött emberek elég meggyőzően bizonyították a kijelentés igazát. A ház előtti parkoló táblája, miszerint a jogszerűtlenül parkoló autókat a tulaj költségére elszállítják, kissé meghökkentette Petit, de aztán meggyőzte magát, hogy ha bérel egy apartmant egy hétre, akkor nem jogszerűtlen a parkolása (bár a kisördög csak tovább kérdezgette, hogy ezt vajon honnan tudja majd a parkolóőr, ha meg nem is foglalkozik vele, akkor mit ér a tábla?). A házba belépve tisztaság, de nem az otthonról oly ismerős hipószag fogadta. A falon az üzemeltető felhívása, hogy a síbakancsokat rögtön a bejáratnál vegyék le, mert rongálódik a lépcső, no meg a zaj miatt (Lärmbelastung). Oké, nem egy magyaros vendégszeretet, de hát működik, és lássuk be, fontosabb a tisztaság, rend, hatékonyság, mint a mimóza lelkek, különben is, ha betartod a szabályokat, nincs mitől félned, és megy is minden mint a karikacsapás. Nagyszerű lesz ez a hét, mondta a családjának, csalódás kizárva.
Rakovszky Zsuzsa
Na, mit szóltok? Remélem, nem hangzik nagyképűnek, de ezt a feladatot különösen jól sikerültnek gondolom, ez a kedvencem. Annyira megragadott az egész, amikor olvastam róla, mert sajnos nem teljesen eredeti ötlet, valljuk be. Szóval most olvastam, hogy milyen szépen visszavezethetők ezek az előítéletek a 19. századba, de ami igazán döbbenetes, hogy az is kimutatható ezzel, hogy előbb volt az előítélet, és csak utána a jelenség. Hogy ezt mi bizonyítja? Azt hittem, ez egyértelmű … Hát, itt van ugye ez a karikatúra, ahol a csendőrnek rajzolt miniszterelnök dologra szólítja fel a cigányoknak rajzolt ellenzékieket, és mellette ez az adatsor, hogy a cigányoknak szinte mind van munkája. Erre gondoltam, tehát, hogy annak ellenére, hogy dolgoznak, ugyebár mégis van ez a közvélekedés, mert hát nem lenne érthető a karikatúra vicce, ha nem azt gondolnák … Problémás? Mármint micsoda problémás? Az egész feladat? De miért? Nem, még nem olvastam a lektorikat, nem is tudom, miért. Mert azok szerint problémás? Jó, akkor megnézem, és ha kell javítom … Pedig tényleg azt hittem, hogy tetszeni fog, mert egyrészt ugye a források, hogy karikatúra, az azért érdekes, meg másrészt hogy ilyen egyértelműen cáfolható, és akkor nem fogják azt írni a vizsgázók, hogy … Értem, jó, akkor megnézem.
Különös érzés egy nagy klasszikus recenzálása.
Rég olvastam ilyen lassan, sok kihagyással tudományos ismeretterjesztő könyvet, mint
− Tanár úr! Visszamehetünk a szállásra? – kérdezte Milán, de mintha a plafontól és a szemközti ablaksortól akarná tudni a választ, úgy tekergette a nyakát, sőt a vállával és a hosszú karjaival is sikerült valamilyen leírhatatlan hullámzó mozdulatot tennie. – De miért? – hökkent meg Misi, miközben a fánkról a szájára ragadt porcukrot törölgette. A kisvendéglőben rendelt reggeli nagyszerű volt, csakúgy mint az ebéd és a vacsora, a gyerekek persze nyavalyogtak, de hát ez a dolguk. Kényelmesen evett mindenki, utána még vécére mennek, a jókislányok fogat is mosnak, a rosszkislányok elszívnak egy cigit, szóval idő még lenne, de miért akarnak visszamenni a szállásra? A prágai osztálykirándulás második napja volt, a vendéglőből együtt metróznának be az Óvárosi térre, egyenesen a Mucha Múzeumba. Ráadásul pont Milán, aki mintha kétoldalt felnyírt hajával, piros boxeréről ágyékig letolt farmerjával és neonzöld tornacipőjével igazolni akarta volna a mai tinikkel szembeni előítéleteket, ha a tavalyi igazgatói intője az igazolatlan órák miatt és a szülei által rendszeresen elvégzett, és gyakran pozitív drogtesztek nem bizonyították volna, hogy esetében rég nem előítéletekről van szó. – Nincs meg a telefonom. – vonta meg a vállát és túrt bele a hajába – Nem találtam reggel, és még megnézném néhány helyen. – Jó, de siessetek, egészkor indulni szeretnék. – válaszolta kelletlenül Misi.
Végre itt van
− Holnap csütörtök van, próbálja meg a piacon a románoknál, aranyoskám! − mondta a lángosos, vörösre festett ötvenes nő, nem sokkal idősebb Andrásnál, de hangjából a megszerezhetetlen élettapasztalat áradt, ami bizonyos szempontból igaz is volt, fővárosi tanárként a tiszántúli kisváros legalább olyan, mint Gaugainnek Tahiti. A románokat nyársvétel céljából ajánlotta a lángosos, miután kiderült, hogy nála már csak huszonhárom darab van (a lángosos lakókocsi előtt voltak kitéve bográcsok, grillezők, no meg nyársak), Andrásnak pedig úgy ötven kellene. Az egész szalonnasütés el volt átkozva, a kezdetektől fogva. Eredetileg azért találták ki, mert hiányzott egy esti program a nyári iskolai táborban, és hát a tábortűz, ugye, gitárszó, éneklés, miegymás. Aztán jöttek az anyagi gondok, kevesebb volt a jelentkező, takarékoskodni kellett. A szalonnasütés sokkal olcsóbb, mint egy vacsora az étteremben! Így tűnt Budapestről: kell pár kiló szalonna, hagyma meg kenyér, aztán annyi. A helyszínen, a tűzrakó helyet körüljárva viszont rögtön kiderült, hogy nyársak és fa sem ártana. Se közel se távol olyan erdő, ahol vágni és faragni lehetne, de ha a nyársak darabja négyszáz, akkor az olcsóságnak lőttek, és András próbálta kitalálni, miből fogja kifizetni.
Szeptember 1. Kicsit aggódva néztem körül, de egyben reménykedve is. A sok ismeretlen arc azt jelentette, hogy kezdhetem elölről, de egyben azt is, hogy most sikerülhet. A padtársam, Matyi, használhatónak tűnt, rögtön el is mondtam neki a tervet, és megtettem helyettesemnek. Tetszett neki.
Azt, hogy
Mintha tűvel szurkálnák a karomat. Szinte látom magam előtt a fecskendőben elkeveredő vért, bár persze fogalmam sincs, hogy a vér elkeveredik-e egy fecskendőben, vagy kis gömbökként lebeg, nem látunk mi igazi vért, csak képeken. Mindent csak képeken. A tükörből egy idegen arc néz vissza rám, de meg sem lepődöm. Üres minden és idegen. Tegnap még együtt ültünk a körhintán, forogtunk, villogtak a vásári fények, a sötétség eltakarta az olcsóságot és a tubicám jókedve öröklétet ígért. Most meg itt vagyok, és csak arra tudok gondolni, hogy elment, hogy elvitte, hogy elment vele, hogy becsaptak. Az a szalonnaszerű képe lebeg előttem, ahogy rám vigyorog a körhintán, a képe, amiről mindenki kérdezgette, hogy miért ilyen, de amivel én nem törődtem, mert a cimborám volt. Reggel van és szürkeség, de forog még velem minden. A körhinta üresen áll, a tócsákban csikkek, a füvön eldobott műanyagpoharak és üvegek, fekete-fehér a világ. Az asszonyok a késeket élezik a konyhában, énekelnek talán, de egyre rosszabbul hallom. Fekszem valahol, de mintha mozogna alattam az ágy. Nem szédülök, már nem forog a világ, inkább zötykölődik, fel-le, nézem az eget, a rohanó felhőket: hova visztek, kik vagytok? Kapaszkodom az asztallapba (igen, egy asztallapon fekszem!), és a tubicámra gondolok, meg arra, hogy miért jobb egy idegen.
Nyelvgyakorlásnak indult, a kiszámíthatatlan véletlenszerűség kegyéből: egy hamburgi könyvesbolt turkáló-ládájában akadt a kezembe