Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Az első részt itt olvashatod.
Menachem nem mozdult, amíg Bekele el nem tűnt a vállára vetett zsákkal és kezében a hosszú, kettős végű lándzsával. Nem aludt már, de nem akarta megzavarni a hatalmas termetű etiópot. Tudta, mi a dolga, de tudta azt is, hogy sosem fogja rávenni Mirjamot a menekülésre, ha az láthatja Bekele áldozatát. Becsúsztatta a sitara yabot, az asztrolábiumot, ahogy a görögök mondták, a kis zsákba, amiben Bekele a mirrhát és a tömjént hozta magával, ellenőrizte a vizestömlőket, felszíjazott mindent az öszvérekre és felrázta a családot. Azonnal indulniuk kell, és így is kicsi az esély, hogy eljutnak Caesareaba. Nem hagyott időt a tiltakozásra, szelíden simogatta hosszú, ősz szakállát, miközben feltuszkolta Mirjamot az öszvér hátára, és már indultak is. Nem hiába bízott benne Bekele, nem hiába hívták Menachemnek, a vigasztalónak. Valami nagy nyugalom szállta meg. Bekele öngyilkos harcra készül Arkhelaosz katonáival, az áruló megszökött az arannyal, ők pedig ostoba öszvéreken menekülnek a tenger felé. Kíváncsi volt, hogy ha újra elővenné a MulApin harmadik tábláját, akkor újra úgy értelmezné-e a csillagok állását, mint hónapokkal ezelőtt, amikor útra kelt. De a táblát, minden más csomaggal, ami csak hátráltatná őket, otthagyta, a tenyérnyi, bronzból készült sitara yab volt egyetlen, amitől képtelen volt megválni. Hasznát már nem veheti, de még mindig csillagász volt.