Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7.

Ajanga már középkorú lónak számított a maga hét évével, ezért Engke ahogy csak tudta, óvta. De mintha Badmának se lett volna sürgős, kényelmesen kocogtak végig a Mennyei Birodalmon Kantonból Halháig. Engke úgy látta, hogy apja bajsza szürkébb és ritkásabb lett, de a szeme csillogása a régi volt, főleg, ha fiát hallgatta. 1876-ot írtak, a Kuang Hszü Császár uralkodásának második évét, amikor Badma eljött fiáért a kantoni jezsuita misszióba és hazavitte. Minden évben eljött, kétszer haza is mentek az egész nyárra, de a mostani búcsú az iskolától végleges volt. Engke bánta is meg nem is, hiányzott neki az anyja meg az otthona, de nehéz volt elképzeli, hogy az élet csak pásztorkodásból álljon. Apa is, fia is egyre hallgatagabb lett, ahogy a mongol sztyeppén lovagoltak. A domb mögül vékony füstcsíkok szálltak fel, de ahogy felértek a gerincre, nem a megszokott jurták, hanem alacsony vályogházak tűntek elő. Engke megrántotta a kantárt, és kérdőn nézett Badmára. Aki mintha vizsgáztatni akarta volna a fiát. – Kihez tartozik ez a legelő, Engke? – Engke gyanakodva vágta rá. – Dzsirgal vang zászlójához, a Szecsen Kán tartományában! – Dzsirgal vang a tél végén meghalt. Zászlóját a Kuang Hszü Császár felosztotta a vang két fia, Baján bejle és Bajir bejle között. – Engkét bosszantotta az apja szűkszavúsága, hát illetlenül kérdezett tovább. – És akkor most ez a legelő melyik bejle zászlójához tartozik, apám? – Egyikhez sem. Nem látod a sárga lófarkat? A vang tartozott az Erdene Zú kolostornak, és most a fiai megfizették. – Engke még mindig nem értette: – De a házak … Miért nem jurtában … – Ezek nem mongolok, Engke, nem látod?! A kolostor han telepeseknek adta a legelőt.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6.

Bár a parancs úgy szólt, hogy azonnal, Donggo hala-i Ajannak legalább félórájába került elverekednie magát Co tábornok sátráig. A cár engedett, Szentpéterváron aláírták az egyezményt, az orosz csapatok megkezdték az elvonulást az Ili-folyó völgyéből. A császár parancsára a kínaiak is. A völgyben futó úton sűrű sorokban meneteltek a zöldlobogós egységek, Ajan alig bírt átjutni a túloldali dombra, a fővezér sátrához. Co tábornok őrjöngött. A han születésű katona a mandzsu hercegeket megszégyenítve megszervezte a Hszian Hadsereget a tajpingok ellen, majd leverte Nyugaton a muzulmán huik lázadását, és most vissza akart vágni az oroszoknak a huszonhárom évvel ezelőtti megaláztatásért, amikor elragadták a Mennyei Birodalomtól az Amuron, kínai nevén Fekete-folyón túli tartományokat. De a Kuang Hszü Császár, vagy legalábbis a nevében uralkodó Ce Hszi anyacsászárné nem akart több háborút. Co tehát kénytelen volt visszavonulni, ám a szemét rajta akarta tartani az oroszokon. Ezért hívatta Ajant. – Méltóságos tábornok! – hajolt meg Ajan. Tudta, hogy Cot a császár kung, vagyis herceg címmel tüntette ki, de azt is, hogy a vén katona ragaszkodott a rangjához. – Nocsak, a niru edzsen mégis ideért? Lehet, hogy jobban meg kellene fontolnom az előléptetését! – fortyogott Co, de Ajan csak lehajtott fejjel, szótlanul várt. – Áthelyeztem Mukdenbe, a Tiszta Piros Zászlóba, és kineveztem a Medve ág vezetőjévé. Mit gondol, miért? – Co szerette meglepni a beosztottait. – Megerősítem a határvédelmet az Usszuritól délre, és mélységi felderítést végzek az orosz Távol-Keleten. – vágta rá Ajan.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5.

A Gandan kolostor iskolájának alacsony mennyezetgerendái már megfeketedtek, és a félhomályos terem hideg volt az ablakok résein befújó széltől, de Engkét ez nem látszott zavarni. Írópultja az egyik ablaknál állt, így épp ráesett a fény, ahogy kidugott nyelvvel másolta egy sárga imazászlóra a nyolc tagadás mantráját. Észre sem vette, amikor a többi tízéves elnémul körülötte, csak a halk köhintésre nézett fel. A szigorú tekintetű, sárgaköpenyes lámák között egy sápadt, vékony, gyulladt szemű fiatalember állt, és halvány mosollyal nézte a többi írópult reménytelen krikszkrakszai után a szépen lefelé tekeredő betűket. Engke körülnézett, és csak társai lehajtott fejét, összetett kezét és kővé dermedt tartását látva értette meg, hogy a Bogd Gegen tisztelte meg őket látogatásával. – El is tudod, olvasni? – kérdezte az élő Buddha. – Nem keletkezik, nem pusztul, nem örökkévaló, nem megsemmisülő … – olvasta Engke, de aztán nem tudott ellenállni a felmerülő kérdésnek: – Bogd Gegen, ha meghalsz, és újjászületsz, engem is meg fogsz ismerni? – A lámák felháborodása nem lehetett volna látványosabb, ám a Bogd Gegen csak szomorúan mosolygott. Engkét nem büntették meg, sőt többször meghívást kapott a Fehér Palotába, de kérdésére a választ sosem tudta meg. A hetedik Bogd Gegen már a következő télen, a Tung Cse Császár uralkodásának nyolcadik évében, azaz 1868-ban meghalt tüdőgyulladásban. Egy év múlva született újjá Tibetben és a Dalai Láma a Tung Cse Császár uralkodásának tízedik évében hivatalosan is beiktatta mint nyolcadik Bogd Gegent. A két éves fiúcskát azonban még sokáig Lhászában nevelték, és Engke már nem találkozott vele, mert ugyanebben az évben elhagyta Ik Hürét, a mongol fővárosul is szolgáló kolostorkomplexumot.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4.

– Miféle célt? Van nekem célom! – a félvér horkant fel hamarabb, de Ajannak is a nyelvén volt a kérdés. És persze a válasz. A mongol tajcsi nyugodtan ült tovább, nem nézett fel rájuk. Ajan tudta, arra vár, hogy Lucas folytassa. És folytatta is, a barbárok nem tudnak hallgatni: – Pénzt gyűjtök. Aztán visszamegyek Amerikába, és talán veszek egy farmot. – maga sem értette, miért mondta ezt el. Akkor sem szokott beszélni a terveiről, ha közvetlenül kérdezik. Gyorsan elfordult és kiköpött. Ajant megszállta az a nyugalom, ami a csata kezdetekor szokta: nem tudta, mindez hogy végződik, csak azt, hogy most csak a jelen létezik. Lassan leült a mongollal szemben. Engke Ajanra nézett, de továbbra is Lucashoz beszélt: – Egy farmot, Nyikolaj Szergejevics? – Ne szólíts így! – fordult vissza a félvér – Miért szólítasz így? Zsarolni akarsz? Kit érdekel, milyen néven születtem? – Igen, Nyikolaj Szergejevics, ez itt a kérdés. Kit érdekel? – aztán mintha elvesztette volna a Lucas iránti érdeklődését, váratlanul a mandzsut szólította meg: – És neked, Eje baki? Neked is van célod? – Ajan nem válaszolt, csak nézte a mongolt. Hallgatni ő is tud. – A szüleid meghaltak, Eje baki. Nincsen családod. – ez nem kérdés volt. És a hangsúlyban sem volt semmi sértő, Ajan mégis önkéntelenül a kardjához kapott: udvarias ember nem hívja fel a figyelmet a beszélgetőtársa veszteségeire. –  A zászló a családom! – kiáltotta, hangosabban, mint szerette volna. A tajcsit kísérő két mongol harcos pár lépésnyire guggolt és halkan beszélgetett, most elhallgattak és a vezérükre néztek. Engke arca továbbra is mozdulatlan maradt, de enyhén meghajolt ültében, és tekintete nem eresztette Ajant. – A zászló a családom. – ismételte meg az halkabban, viszonozva a meghajlást és eleresztve kardja markolatát.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3.

A tengeri vidra mancsa fázhatott, mert össze-összedörzsölte, ahogy kidugta a vízből, miközben békésen ringatózott a hátán. A szemét lehunyta, csak a bajszát mozgatta néha, ahogy élvezte a délutáni napsütést. Nyikolaj intett, hogy hagyják abba az evezést, csendesen suhant a bajdarka. Óvatosan igazított a kormánylapáton, hogy jobb kéz felől kapják el a vidrát. Aagluudax kiemelte a csónak aljából a szigonyt, finoman feldobta, ahogy fogást váltott és az egyensúlyt kereste. Már csak pár méter. Kitámasztotta a lábát, két társa átölelte egy-egy combját, hátralendítette, majd eldobta a szigonyt. A vidra azonnal kimúlt, testét behúzták, a másik három mellé fektették. Nyikolaj kiadta a parancsot az evezésre, és a bajdarka visszafordult Novoarhangelszk felé. Négy vidra nem számított rossz fogásnak 1867-ben, de Nyikolaj tudta, hogy a pénz most is csak arra lesz elég, hogy a következő vadászatig valahogy kihúzza. A nap lemenőben volt, feltámadt a nyugati szél, Nyikolaj fázósan húzta össze a bundáját. Ilyenkor sajnálta, hogy ő nem evez, csak az aleut legénység. A bajdarka befordult a Baranov-sziget nyugati oldalán a szitkai öbölbe, és meglátták Novoarhangelszk épületeit. Az amerikai fregatt már két napja a kikötőben horgonyzott. Nyikolaj felnézett a Kreposztyra, a dombon lévő erődre, és önkéntelenül felkiáltott. A cár kétfejű sasos sárga zászlaja helyén a csillagos sávos lobogót világította meg a lemenő nap fénye. Hát megtörtént. A cár eladta Alaszkát, a Tengerföldet az amerikaiaknak. Orosz-Amerika megszűnt létezni.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2.

Donggo hala-i Ajan tűnődve forgatta kezében a rénszarvascsontból faragott hüvelykvédő gyűrűt. Rögtön megismerte, pedig tíz év telt el azóta, hogy utoljára látta. A Kuang Hszü Császár uralmának hatodik évét írták, vagy ahogy újabban mondják, 1881-et. A gyűrűt apjától kapta, családi örökség volt, de állandó használatban, védte az ujját nyilazáskor. Ezért ez volt az egyetlen értéktárgy nála annak idején, amikor életének megmentője zálogot kért tőle. A tajcsi naplementekor várja a fekete sztúpánál, szólt az üzenet, és a kölyökképű mongol katona már ki is hátrált a sátrából. A tajcsi a mongol nemesség, az Altan urag tagjainak címe, akik a nagy Dzsingisztől származtatják magukat. Ajan emlékezett a kékfarkas bundát viselő, görbe lábú öregre, és ezek szerint az sem felejtette el őt. Mennyi lehet most, talán hatvan? És mit akarhat a zálogért? Évek óta nem gondolt a zálogra. Különös, illékony dolog a hála, emlékezett rá, hogy akkor érezte, de most semmi késztetés nem volt benne, hogy lerója tartozását. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a másik megmentett, a szakállas félvér. Nem értette, miért veszik le a nyakából a kis keresztet, de a tiltakozáshoz is kába volt. Amikor másnap Ajan megpróbálta elmagyarázni neki a zálog értelmét, hangosan nevetett, még hogy őt bármire is kötelezhetné az a kócbajszú! Nincsenek véletlenek, így az sem lehet az, hogy most mindketten itt vannak az Ili-folyónál, és ezek szerint a mongol főnök is. Mégis csak érdemes lesz este elmenni a sztúpához, ha másért nem, hát azért, hogy megnézze, mit csinál a félvér.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az első részt itt olvashatod: 1.

Az ágyúk már három napja dörögtek, és Eje – akit akkor még nem hívtak Donggo hala-i Ajannak – érezte, ahogy az apja látszólagos nyugalma is szertefoszlik. Apja nem mondott neki semmit, de a gyerekek hírszolgálata kifogástalanul működött: Eje tudta, hogy a Sárkány és a Majom bástya közti falszakasz leomlott és a rés növekszik, hiába próbálják éjjelente eltorlaszolni. Az őrszemek pedig hiába lesték az erősítést, az nem érkezett meg, bár az ágyúzás füstjétől egyre ritkábban lehetett messzire ellátni. Legalábbis ezt mondták egymásnak a felnőttek. Aznap éjjel aztán elszabadult a pokol. Apja rázta fel Ejét, és türelmetlenül húzta maga után. Sárga egyenruhája szakadt és kormos volt, sisakját elvesztette, copfja szabadon lobogott. Az utcákon teljes káosz, rohanó asszonyok és gyerekek, köztük néhány kék egyenruhás próbálta a menekülést megszervezni. Aztán hatalmas robajjal ledőlt az egyik ház, ahogy gránát esett rá. A felszálló porból újabb kékruhás katonák menekültek, nyomukban az üldözőik. Ejét apja belökte a romok közé, a leszakadt, parázsló gerenda megégette, de csak tolta tovább. Elérték a rácsot, ami törötten lógott a csatorna bejáratán. – Eje, mássz be! A folyóhoz visz. Onnan felmászhatsz a császári útra. Peking felé indulj! A két Sárga Zászló úton van ide, biztosan tudom. Ha megtalálod őket, biztonságban leszel. – És anya? És te? – üvöltötte Eje, de apja durván belökte, rácsapta a rácsot, és megfordult, visszarohant a füstbe, porba. A Hszien Feng Császár uralkodásának harmadik évét írták, a világ másik felén 1853-at, amikor a Nagy Béke Mennyei Királyságának hadserege, ismertebb nevükön a tajping felkelők bevették Nankingot és lemészárolták a mandzsu helyőrséget.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.

1871-ben, a Tung Cse Császár uralmának tízedik évében későn érkezett meg a tavasz Szecsuánba. A márciusi nap hűvösen sütött és a fű még alig dugta ki a fejét a vöröslő domboldalakon. A Dadu vize barnásan csordogált a jéghideg, fekete kövek között. Donggo hala-i Ajan rosszkedvűen nézett véresre horzsolt, megkötözött csuklójára, a lukas talpú bőrcsizmájából szivárgó jeges vízre és a folyóra, aminek a rosszabbik partján kötött ki. Hadifogolynak lenni mindig rossz, de ennyire közel a sajátjaihoz és mégis a folyó másik partján, még rosszabb. A császári előőrsöt meglepték a tajping felkelők, Ajan még szerencsés volt, nem kapott nyilat vagy puskagolyót a testébe, mint legtöbb társa, de elfogták, megkötözték, és a lemenő nap puha fényénél áthajtották a Dadu-folyón. A Nagy Béke Mennyei Királyságának hadserege, ahogy a lázadók magukat még mindig nevezték, menekült, királya hét éve meghalt, fővárosa elesett. Si Dakai, a költő és hadvezér azonban még kitartott, seregének romjait nyugatra vezette, Szecsuán vöröslő földjeire. A császári erők közeledtek, Si Dakai mielőbb át akart kelni a folyón. A tajping tábor még a túlparton volt, de az egymás után befutó csapatokat gyors ütemben zavarták át a Dadun. Donggo hala-i Ajan foglyul ejtői most is az első vonalakhoz tartoztak, átkeltek, és megkezdték a környék felderítését. A császáriakat megkötözték, és a parton őrizték.

Kondor Vilmos kihagyta történelmi krimisorozatából az 1944-es epizódot, mondván, hogy az akkori borzalmak elmondására nincsenek szavak, vagy talán azért, mert morbidnak tűnhet hatmillió halott gyilkosai helyett csak egyetlenét keresni. Harald Gilbers Germania (München, Knaur, 2013) című könyvével megkísérelte a lehetetlent, és az eredmény lenyűgöző, esetleges hibái nem az alapötletből fakadnak. Sőt, ha valami minden jellemábrázolási és dramaturgiai fogyatékosságot felülír, az éppen az alapötlet. 1944 nyarán a brit légierő lassan, de biztosan porrá és hamuvá bombázza Berlint, a keleti front közeledik, a nyugati megnyílik, a Harmadik Birodalom tehát haláltusáját vívja, de még közel egy évig kitart. A náci hatalom otthon még sziklaszilárd, de a vezetőket igenis foglalkoztatja a nép hangulata. Éppen ezért titkosítják a nagy erőkkel folyó nyomozást egy olyan sorozatgyilkos után, aki nem egyszerűen szexuális aberrációja miatt kínoz és gyilkol nőket. Az áldozatok kiválasztása, a tett anatómiai részletei, a helyszín berendezése és a kísérőlevelek egyben azt is mutatják, hogy az eszme korrumpálásától félő hithű, ám elmebeteg náciról van szó. A nyomozást vezető SS tiszt végül Richard Oppenheimerhez, a volt gyilkossági nyomozóhoz fordul, akit zsidóként elbocsátottak, ám árja felesége miatt még nem deportáltak. Ennél bizarrabb és feszültségektől terhesebb kiinduló helyzetet nehéz kitalálni. Nézzük, hogyan működik a könyv krimiként, történelmi regényként és allegóriaként.

George Friedman jóslatát a 21. századról annak idején nagy élvezettel olvastam és ismertettem, így aztán kíváncsi voltam új könyvére, a Flashpoints-ra is (Gyújtópontok; New York, Doubleday, 2015). Főleg, hogy alcíme szerint Európa válságáról szól. Kifejezetten élveztem, miközben bosszankodtam a sablonosságán és anekdotázó hajlamán. Ráadásul a két érzés teljesen egybefolyt, hiszen a könyv kifejezetten érdekes részeinek éppen a szerző családtörténetének darabjai és számos európai utazásának kolőrlokálja bizonyult. Mert Friedman magyar zsidó származású, és az amerikai olvasó számára bennfentes sármmal festi meg Közép-Európa tájait és embereit. Ahogy Mark Twain mondta, jósolni nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan. Friedman könyve nagyon naprakész, a görög válsággal és az ukrán háborúval zárja a kronológiát, ám ma már ki beszél ezekről, amikor nyakunkon a menekültválság. Ugyanakkor éppen az lehet érdekes, hogy megnézzük, Friedman valóságértelmezése akkor is működik-e, ha általa előre nem látott, de mindenesetre nem elemzett eseményekre vetítjük.

Ian Morris Why the West Rules – For Now című könyvét (Miért a Nyugat uralkodik – egyelőre; New York, Farrar, Straus & Giroux, 2010) sokan dicsérték, ezért olvastam el. Köztük Niall Ferguson, aki szerint Morris olyasmit tett le az asztalra, amire a fizikusok régóta várnak: a nagy egyesített elméletet. A címben feltett kérdést már többen próbálták megválaszolni (maga Ferguson, Diamond, Acemoglu és Robinson, valamint Mokyr), de Morris könyve valóban egyedi abból a szempontból, hogy a Nyugat és a Kelet összevetését megpróbálja számszerűsíteni. Alkotott egy társadalmi fejlettségi indexet négy alkotórészből: az átlagos energiafogyasztásból, a városiasodottságból, az információáramlásból és a katonai erőből. Az indexet grafikonon ábrázolva az derül ki, hogy a Nyugat az élelemtermelés megindulásától kezdve vezetett, ám ezt a vezető szerepét kb. 500 és 1700 között átengedte a Keletnek. Morris azt ígéri, megmutatja, miért volt ez így, és hogy mi következik mindebből a jövőre nézve. Az eredmény egészen zavarba ejtő: a könyv nagy része rettenetesen érdekes, miközben a magyarázónak szánt részek meghökkentően egyszerűek, az index számítása pedig felháborítóan tautologikus.

Nem jó szívvel kezdtem el olvasni G. R. R. Martin és Lisa Tuttle közös könyvét a Windhaven-t (Szélkikötő; New York, Bantham, 2014). Mert nem ezt szerettem volna olvasni, hanem a Trónok harca folytatását, főleg most, hogy a tévésorozat több szálon megelőzte a könyveket, de most ezt hagyjuk, térjünk vissza a közös könyvhöz. Jó, hogy Martin nem egykönyves író, teljesen új világokat és alakokat is meg tud alkotni, de ezt eddig is tudtuk. És persze, ha már nem hallgat ránk, és a folytatás helyett ilyeneket ír, akkor elolvassuk. És nem bántuk meg. Mert a Windhaven saját jogán is kiváló fantasy. Méghozzá epikus fantasy, ha nem is végeláthatatlan sorozat. Vagy mégsem? Mert Martinról azt is tudjuk, hogy imád játszani a műfajokkal, kifacsarni, vagy ha úgy tetszik, megújítani azokat. Az epikus fantasy három kelléke a miénkétől különböző, kitalált világ, a hős fejlődéstörténete, felnövése a feladathoz, és maga a feladat, ami a jó és rossz örök harcának aktuális (vagy akár lezáró) fejezete. Nézzük, hogyan jelenik mindez meg a Windhaven-ben, és hogyan alakul át. Sajnos nem tudom megígérni, hogy nem spoilerezek.

Ígérem, egy időre utoljára olvasok és írok gyarmatokról, de olyan ez, mint a Kazinczy utca, ha az ember egyszer betér valahova, akkor a többi kocsmát is kipróbálja, amíg meg nem unja. John Darwin könyve pedig ígéretes volt, miután nagyon élveztem az After Tamerlane című művét, belevágtam az Unfinished Empire-ba (Befejezetlen birodalom; New York, Bloomsbury, 2012). Az angol gyarmatbirodalom története lenyűgöző, ha nem is az utolsó birodalom, ahogy Kipling sejtette, de mindenképp az egyik legnagyobb és legglobálisabb. Darwin nem kronologikus történetet ír, és nem is veszi sorra módszeresen az angol gyarmatokat. Az elvileg tematikus fejezetek azonban mégis kínálnak egyfajta meta-kronológiát, a gyarmatosítás ideáltípusáét, hiszen a birodalom kitalálásával indít, aztán a felfedezéseken, a hódításon, a kivándorláson, az uralmi formákon, a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokon át jut el a lázadásokig és a birodalom bomlásáig. Az egyes fejezetekben aztán persze a különféle korszakokból és régiókból hoz nagyon szemléletes példákat, mindez a végére azonban már-már kuszává válik. De Darwin jó író és szerkesztő, így a kötet záró, összegző fejezete mindent a helyére rak. Ez a letisztult kép azonban azt is elárulja, hogy az Unfinished Empire-nak nincsen új tézise, Darwin inkább csak kiegészítette és alátámasztotta azt, amit az angol világbirodalomról máshol már leírt. Nem mintha ez nem lenne nagyon érdekes. Mert hogyan is jöhetett létre, mi is volt, és miért bomlott fel az „utolsó birodalom”?

Ha már akkora siker és mindenki ajánlja, és ha már film is lesz belőle (Matt Damonnal a főszerepben!), akkor el kellett olvasni Andy Weir A marsi című könyvét (Budapest, Fumax, 2014; az amerikai eredeti: The Martian, New York, Crown, 2014). Jóllehet az ajánlás azért nem volt egyértelmű, mert nekem a Gravitáció, amihez hasonlítani szokták, nem jött be, legyen bármennyire is kemény sci-fi. De nyilvánvalóan fordítva is így van: a finnyás ízlésű kiadók sokáig elutasították Weirt, aki ezért a könyvet 2011-ben egy weboldalon keresztül ingyen adta közre, sőt az első Amazon-kiadás ára is névleges volt. Amikor siker lett, végre megvették, bár Magyarországon egy zsánerkiadó reagált villámgyorsan. A lényeg: most már mindenki olvashatja Mark Watney kalandjait a Marson. Leginkább persze arra vagyok kíváncsi, hogy a nagyobbik fiamnak hogy fog tetszeni, azért kapja szülinapjára, mert mintha neki találták volna ki. Merthogy kémia-, fizika- és biológiaórákkal dúsított kalandregényről, pontosabban robinzonádról van szó, ami így megfogalmazva tényleg nem tűnik akkora dobásnak. Pedig az, lássuk miért!

Jürgen Osterhammel opus magnuma után gyorsan kézbe vettem és elolvastam a Jan C. Jansennel közösen írt karcsú kötetét: Dekolonisation (Dekolonizáció; München, Beck, 2013; igen, újra a megunhatatlan Beck-féle tudományos zsebkönyvsorozat). A gyarmatosítás irodalma örvendetesen bővül, hiszen lassan túljutunk mind a gyarmati múltat megszépítő nosztalgikus, mind pedig a sommásan elítélő, túlzottan is ideologikus megközelítésen, mint ahogy ezt Osterhammel és Jansen a kötet bőséges hivatkozásaiban is érzékelteti. A könyv nem általában foglalkozik a gyarmatok függetlenedésének kérdésével, hanem „csak” konkrétan az európai gyarmatbirodalmak 20. századi szétesését tárgyalja kronologikus, földrajzi és tematikus fejezetekben. Így kimaradnak belőle a 18-19. századi amerikai függetlenségi mozgalmak éppúgy, mint a nem európai birodalmak széthullása és/vagy átalakulása, de még Oroszország speciális esete is. Ha valakit a gyarmatosítás tágabb elméleti kontextusban érdekel, akkor nagyon ajánlanám a szerzőpáros egy korábbi kötetét (Kolonialismus; München, Beck, 1995). A most ismertetett könyvből a következőkben a dekolonizáció egyértelműségének vagy esetlegességének kérdését, a gazdasági szempontok érvényesülését, illetve a folyamathoz kötődő és azt magyarázó ideológiai hátteret kísérlem meg bemutatni.

Jürgen Osterhammel Die Verwandlung der Welt (A világ változása; München, Beck, 2009) című, bő másfélezer oldalas könyvének alcímét nehéz visszaadni a szerénységet tükröző határozatlan névelő miatt: A 19. század egy(ik) története (Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts). A terjedelem azonban ne riasszon el senkit, Osterhammel szerkesztési elve is innovatív. Miközben a bevezető és a zárszó nagyon is ad értelmezési fogódzókat a 19. század történetéhez – ha narratív keretet nem is, de erről majd még részletesebben később –, az egyes fejezetek magukban is lezárt történeti esszék, amik közül szinte szabadon válogathat az olvasó. Szó sincs tehát kronologikus áttekintésről, a fejezetek mind tematikusak (még ha csoportosításuk a Panorámák illetve Témák alcím alá homályos marad), és általában végigpásztázzák a világ több régióját, és időbeli kitekintést is adnak. Olvasásukhoz szükséges a század alapvető eseményeinek ismerete, de a szerző sosem várja el, hogy az olvasó ezen túl az adatokkal és részletekkel is tisztában legyen. A tematikus miniesszék magukban rejthetnék az önismétlés veszélyét is, de egy-egy esettől eltekintve a könyv ezt a próbát is kiállja. Másfélezer oldal világtörténelem esetén a miről is szól kérdését nem szeretném itt egy oldalban megválaszolni, de felvetnék három szempontot, amitől az olvasás számomra érdekessé vált.

Ha nincs e-book, és nem olyan könnyű könyvekhez hozzájutni, akkor ezt biztos nem olvasom el. De egy rakás szakkönyv után (amik persze roppant érdekesek voltak, ahogy az elmúlt hetekben a kedves olvasó is megtudhatta), átfutottam a James Lowder szerkesztette Beyond the Wall című antológiát (A Fal mögött; Dallas, Ben Bella, 2012). Az első néhány írásba csak belelapoztam, sőt később is akadt néhány hasonló: na, ez az, ami nem érdekel, amatőr rajongók tejesen érdektelen véleménye G. R. R. Martin amúgy nagyszerű A tűz és a jég dala ciklusáról. Volt, hogy a téma láttán lapoztam rögtön: a képregény-alkotás nehézségei, vagy a könyvgyűjtők viszontagságai az elektronika korában sajnos hidegen hagynak. De aztán az egyik írás elkapott, és onnan kezdve sorjáztak azok, amik miatt mégis megérte az egész. Mint egy jó magyarórán. Azt ugyanis nem bánom, hogy Martin műve is a fantasy gettó rabja, ezért az akadémikus esztétika nem vesz róla tudomást, hiszen ilyet nem nagyon olvasok. Annak viszont nagyon örülök, amikor egy jó értelemben vett műkedvelő a kedvenc regénye értelmezéséhez új szempontot ad, gyakran saját szakmájából, élettapasztalatából merítve. Ilyennek találtam az elbeszélés történetiségének, a kitalált világ erkölcsiségének és a karakterek pszichológiájának kérdését.

Az már eleve jól kezdődik, ha két közgazdász szellemes szójátékkal indít. Uri Gneezy és John A. List könyvének a címe, The Why Axis (A miért-tengely; New York, Public Affairs, 2013) utalás a koordináta rendszer Y tengelyére (kiejtve mindkettő: váj), azaz a könyv fő üzenetére: amit nem tudunk – és a világ dolgainak zömével így van – azt meg kell mérni. Ezt erősíti meg a borítókép dupla nyíl végű Y betűje, hiszen a mérések aztán egész különös irányba terelhetik a gondolkodásunkat. A könyv szerkezete kristálytiszta: néhány jelentős társadalmi problémát (férfi-női egyenlőtlenség, gyenge közoktatás, faji és egyéb diszkriminációk, jótékonykodás korlátai) vizsgál meg a viselkedési közgazdaságtan szemszögéből – rengeteg kísérlettel. Igen, kísérlettel. A döntéshozatal nagy csapdái a bejáratott módszerek melletti kitartás vagy éppen a tapasztalattal „alátámasztott” megérzésekre hallgatás a leghalványabb empirikus bizonyíték nélkül. Ha nem tudjuk, mi miért nem működik és/vagy hogyan működhetne jobban, akkor kísérletezni kell: ellenőrzött módon, kontrollcsoporttal megvizsgálni több lehetőséget. Gneezy és List nagyon meggyőzően mutat be sok hatalmas mintán végzett kísérletet, és ezek alapján jó arányérzékkel javasol jelentős vagy apró változtatásokat, vagy éppen további kutatásokat. Az egyetlen problémám a könyvvel az volt, hogy túl jó, ezért aztán már több eredményéről olvastam másoktól, főleg az előszót is jegyző Steven Levitt-tól, vagy Tim Harfordtól. (Az egyik témát, az anyagi motivációjú diszkriminációt emiatt ki is hagyom ismertetőmből.)

A tévésorozatok instant sikerreceptje történelmi (és áltörténelmi) témák esetén már egy jó ideje a vér és cicik. Míg az előbbiben a hivatalos történetírás sem szenvedett sosem hiányt, utóbbi méltatlanul alulreprezentált volt, egészen mostanáig, amikor is szabályos bestseller lett Faramerz Dabhoiwala The Origins of Sex című könyve (A szex eredete; London, Penguin, 2012). Az eredeti témaválasztást talán nekem sem kell tovább dicsérnem, és az is teljesen egyértelmű, hogy a könyv valóban hatalmas forrásanyagot mozgat meg, ráadásul nem a szokványos formában. Magánlevelek, irodalmi alkotások, pamfletek, újságcikkek egészítik ki a hivatalos iratokat, amiken keresztül a szerző bemutatja, no és igen, itt az első probléma, mert nem a szex eredetét (hiszen mit is keresne az egy történelemkönyvben), hanem az általa első szexuális forradalomnak nevezett átalakulást a 17. század végétől a 19. század elejéig. Vagy talán nem is csak azt, hanem tovább az egész 19. századot, azaz a viktoriánus erkölcsöt, – kompromisszumot, ahogy ő nevezi – és aztán persze máig tartó hatását. A könyv alapállítását én abban foglalnám össze, hogy a 17. század végétől gyökeresen átalakult az európai felfogás a szexről, a viktoriánus erkölcs ennek az átalakulásnak egy törékeny equilibriuma volt, ami aztán törvényszerűen torkollott a 20. század második felének szabadságába. Miközben a könyv gyakran állítja, hogy az európai, sőt a nyugati mentalitás történetét vázolja fel, valójában csak Angliáról szól, egészen pontosan Londonról. Ami ezek szerint szexuális szempontból is a világ közepe.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Gyere csak, kisfiam, mutatok valamit! Apádnak küldték, biztos a városszépítők miatt, de ez most nem érdekes, szóval gyorsan átlapoztam, és akkor meglátom benne ezeket. Nézd csak! – De mi ez, anya? – Nem ismered meg? Pedig te is odajártál, nem? Az iskola! Az orsolyitáké, vagy hogy is hívták, amikor te jártál oda, belvárosi, vagy mi. – Tényleg! Olyan ismerős volt, csak nem tudtam … mert, ugye, nem olyan iskola-szerű, ezek a szűk folyosók … és hát nem ma volt. Mikor is? Harminc éve, atyavilág. – Hát amikor én jártam oda, ez még nem is volt iskola. Mármint ez a rész. Csak a nagy épület. Itt hátul ez a zárda volt, ahol a nővérek laktak. – Igen! Mi is zárdának hívtuk, bár fogalmunk se volt, mit jelent, de olyan jól írta le, hogy zárda, le van zárva, nem volt persze lezárva, csak olyan szűk, sötét, nyomasztó volt. Utáltam, amikor ott volt óránk, főleg az orosz. Ahhoz kis terem is elég volt. Meg persze amúgy is utáltuk volna. – A mi időnkben még rács választotta el az iskolától, és nem mehettünk be oda, legalábbis elvileg, mert egyrészt néha berendeltek valakit, ha különösen sok volt a rovásán, emlékszem, engem is, amikor, de ezt most talán hagyjuk is. Másrészt meg volt, hogy beszöktünk. A csillagvizsgáló miatt. – Tényleg! A csillagvizsgáló! Azt még mi is láttuk az udvarról, csak persze nem tudtuk, mi az, csak toronynak hívtuk, és mindenféle mesék keringtek, hogy életveszélyes, meg denevérek laknak benne. Nagyon félelmetes volt, nem is tudom, miért mentem be …

Bizonyára egyetértünk abban, hogy lehetetlen elmenni egy könyv mellett, aminek a címe The Invention of the Jewish People (A zsidó nép kitalálása; London – New York, Verso, 2009; a héber eredeti: Matai ve’ekh humtza ha’am hayehudi? Tel Aviv, Resling, 2008). Shlomo Sand izraeli történész végigvezet minket a zsidó történelem historiográfiáján és bemutatja, hogyan uralkodott el rajta a cionista ideológia, és ez miért és hogyan eredményezte a zsidó múlt teljesen történelmietlen rekonstruálását. Tézise, hogy a mai Izrael (és persze a világ) zsidósága nem az ókori júdeai zsidó nép leszármazottja, sőt a zsidóság semmilyen szempontból nem tekinthető népnek. A könyv úgy volt számomra revelatív erejű, hogy egyrészt elméleti kiindulópontja ismert és egyértelmű: a modern nemzeteket a 19. században politikai közösségekként konstruálták meg, amelyhez kreatívan használták fel az adott terület népességének (ethnoszainak) nyelvét és kulturális emlékeit (erről kicsit részletesebben lásd Benedict Anderson könyvének ismertetőjét itt). Másrészt tisztában voltam a zsidó történelem ellentmondásainak és a nyitott kérdéseinek egy részével, leginkább ami a diaszpóra eredetét illeti. Harmadrészt személy szerint kevéssé érdekel az izraeli identitás-politika, ami a könyv aktualitását és rettenetesen polarizált fogadtatását adta. Mégis lenyűgöző az impozáns olvasottságú Sand kínálta intellektuális hajsza a heterogén és töredékes történelem (történelmek?) egységes, ezért aztán egyrészt hamisító, másrészt elhallgató nacionalista narratívába öntése nyomában.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kauni hasító fájdalmat érzett a bal alkarján, és azt, hogy valami meleg végigcsordul rajta. A vére. Felszakította, amikor kitaszította az ajtót. Futott, rohant, ahogy csak bírt, próbálta kitépni az agyából ezt az őrültséget. Szúrt a tüdeje, fénykarikák táncoltak a szeme előtt, de a fülében visszhangzott, amit a boszorkány mondott neki. Elbotlott, felállt, beverte a fejét egy alacsony ágba, de rohant tovább. Egyáltalán minek kószál éjnek idején, miért nem maradt otthon az ágyban, a testvérei mellett? Hirtelen nevetségesnek érezte a kérdést. Hogy maradhatna pont ő otthon, amikor ő nem egy közönséges … Felüvöltött, hiszen érezte, hogy lassan bizonyosságként szivárog az elméjébe a boszorkány szava. De nem, ő csak egy közönséges parasztgyerek! Majdnem elhitte! Félt, reszketett, de a lábai még vitték. Méghogy belőle varázsló lehet! Nem, nem akar varázsló lenni! Csak ugyanolyan, mint bárki más a faluban. Dehogy olyan, hiszen mennyivel hatalmasabb lehet! És akkor elűzheti a démont, véget vethet a szárazságnak! De nem lesz hatalmasabb! És a falu? Megmentheti a falut? Meg kell mentenie a falut! Sietnie kell, a mestere már várja. Zavartan megállt. Milyen mester? Úgy érezte, mindig is tudta, hogy a hegyen túl vár rá valaki, miközben ugyanolyan pontosan tudta, hogy az előbb még fogalma sem volt semmilyen mesterről. Nem akar varázsló lenni, nem akar hős lenni! Ekkor botlott meg másodszor, és verte be a fejét a kőbe. A varázslók nem ájulnak el ilyen ostobán, gondolta, és elájult.

Joshua Greene annyit emlegette két hete ismertetett könyvében (Moral Tribes) Jonathan Haidt munkásságát, hogy muszáj volt elolvasnom a The Righteous Mind (Az igazságszerető elme; New York, Pantheon, 2012) című művét. És érdemes volt. Persze ha az ember egymás után falja az evolúciós pszichológiai tárgyú értekezéseket, akkor ne csodálkozzon, hogy újra és újra beleütközik ugyanazokba a kísérletekbe, hivatkozásokba, elméletekbe. Nem csodálkoztam. Sőt, le voltam nyűgözve. Mert laikusként igenis kell a többoldalú megerősítés, hogy alapvető dolgokat kell másként gondolnom. És Haidt kitűnő tanár: könyve az egyik leglogikusabban szerkesztett mű, amit valaha is olvastam, kristálytiszta előszóval, szimmetrikus fejezetbeosztással, állandó összegzésekkel, majd az újabb fejezet végén szuper-összegzésekkel, a legvégén pedig mindent összefoglaló hiper-összegzéssel. És akkor még nem beszéltünk a vezérmetaforákról, amik igazán szemléletessé tesznek mindent, és amiknek posztom címe is köszönhető. Mert valljuk be, hogy az elefánt és lovasa, a hat ízt érzékelő erkölcsi nyelv, no meg a csimpánz és a méh keveréke jól sikerült képek. Szomorú hírem van a filozófusoknak: egy újabb tudományterület szakadt ki, és kelt önálló, természettudományos megalapozottságú életre. Erkölcseink és erkölcsi konfliktusaink megértéséhez az evolúció és a neurológia eredményeit felhasználó pszichológia visz a legközelebb. Es war doch recht schön, Ihnen zuzuhören, Herr Professor Kant.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatod.

A keleti látóhatár már kezdett derengeni, és a szél is feltámadt. Gershem már nem izzadt, úgy érezte, soha többé nem fog, a vizestömlője is rég kiürült. Fájt a tüdeje és a bokája, ahol két éve eltört, de csak meredt maga elé, és mintha nem is az övé lenne, úgy nézte a két, sarus lábfejét, bal, jobb, bal, jobb, nem megbotlani, nem megállni, főleg most, hogy már egész jól látja őket a derengésben. Úgy számolta, hogy Megiddo talán három parsaotra van, óránként meg kell tennie egyet, ezért indult rögtön sötétedés után, alighogy a többiek elaludtak. Az aranyat elhozta, bár tudta, hogy ezt végképp árulásnak fogják tekinteni. Pedig az eleve az övé volt, és hát szüksége lesz rá. Az első óra után azt hitte, nem fogja bírni a tempót, a vize is gyorsabban fogyott, és a sötétben az utat is csak találomra követte. A vén Menachemnek elég lett volna egy pillantás az égre, de most egyedül volt. De bírta, és jól számolt, három óra múltán elérte Megiddót. Az éjszakai rohanás azonban nem ért véget, pedig Gershem már tántorgott. Néha a nyakához nyúlt, tenyerébe szorította a láncon lógó tesseráját, az egyetlen dolgot, amivel itt az Isten háta mögött is igazolhatja római polgárjogát. Megiddóban persze a tessera nem volt elég, de erre számított, azért kellett az arany. Rántott egyet az övén, hogy a gladius máshol verdesse a lábát, és futólépésre gyorsított, ahogy ráébredt a hajnal közelségére. Az egész szökésnek semmi értelme, ha nem teszi meg a második három parsaotot is napfelkeltéig.

Joshua Greene Moral Tribes (Erkölcsi törzsek; New York, Penguin, 2013) című könyvében az evolúciós pszichológia legfrissebb eredményei alapján elmagyarázza, hogyan működik az erkölcsi érzékünk, hogyan és miért hibázik gyakran, milyen erkölcsöt kellene éppen ezért követnünk, és ennek segítségével hogyan oldjuk meg a világ gondjait. Nagyképű? Nem, de ambiciózus. És rettenetesen érdekes. A könyv központi metaforája a modern pásztorok kísérlete a közerkölcsök tragédiájának elkerülésére. A közgazdasági tanmese szerint a közlegelők tragédiáját az okozza, hogy minden pásztor abban érdekelt, hogy újabb állatokat hajtson a közlegelőre, így jutva több haszonhoz, ám így az tönkremegy. Greene és a pszichológia szerint azonban erkölcsi érzékünk elég jól kivédi az ilyen helyzeteket: ha meg is szegjük néha, valójában tudjuk, mi az erkölcsi szabály. Amire nem képes, az a közerkölcsök tragédiájának elkerülése: amikor az új legelőkön különböző erkölcsi törzsek pásztorai találkoznak, és képtelenek egyetérteni abban, mi erkölcsös és mi nem. Engedélyezzük vagy tiltsuk-e az abortuszt vagy a melegházasságot? A kérdés nem az, hogy erkölcsösen vagy erkölcstelenül járunk-e el, hanem, hogy kinek az erkölcse szerint.