Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A baconbe göngyölt szűzérmék a serpenyős krumplival isteni volt, Máté érezni kezdte azt a kellemetlen szorítást az öve tájékán, el is tolta magától gyorsan a tányért, nehogy elcsábítsa egy harmadszori repeta, és a vörösborát kortyolgatta, hátha az megkönnyíti az emésztést. A többiek is hasonlóan érezhettek, Viktor is nagyokat fújt a hasát simogatva – Pazar volt, Andi, egyszerűen csodás! Feltétlenül folytatnunk kell, legközelebb nálunk! – Máté mosolyogva megemelte a poharát: – Jövőre Jeruzsálemben! – Viktor meghökkenve bámult rá: – Hogy? Mi van? – Ja, ezt csak úgy szoktuk, már hogy ha valamit tervezünk, csak nehéz összehozni … – De mi az, hogy Jeruzsálemben? – Ja, az? Hát ez egy ilyen zsidó mondás, ilyen imaféle, vicces nem? Mi azóta mondjuk, amikor kiderült, hogy nem vehetjük meg a padlásteret. Tudod, meséltük, hogy az alattunk lakók megfúrták. – Iiigen, emlékszem, csak azt nem tudtam, hogy, hát szóval, hogy ők, na … – Hogy zsidók? Hát arra nem volt nehéz rájönni. Még be sem költöztek, csak megvették a lakást, már kirakták a mezuzát. Az egy ilyen kis hosszúkás cucc, olyan tokféle, amiben valami ima vagy mi van. Ja, nem, ez egyáltalán nem zavart, nem azért mondom. De ahogy viselkedtek, az annál inkább.

Nyilván ízlés dolga, de engem nem vonzanak a „nihilista”, meg az „egzisztencialista” könyvek. Ezért aztán Janne Teller Semmi című regénye (Budapest, Scolar, 2011; a dán eredeti: Intet, Frederiksberg, Dankslaererforeningen, 2000) sem vonz, sőt, kifejezetten taszít, ami viszont már önmagában nagyon fontos jel, de erről majd később. Bizonyos értelemben előolvastam, mert érzékeny korú és lelkű lányomnak keresek néha könyveket, és nem is igen akarózik a kezébe adnom. Mert milyen lehet az az ifjúsági regény, amit a fülszövege azzal reklámoz, hogy először betiltották (Dániában? Könyvet? Hm.), aztán meg kötelező olvasmány lett. Az a helyzet, hogy pont olyan: én is ingadozom, mit tennék vele. Talán a legjobb egy kis stoptábla lenne a borítójára: „Vigyázat! Csak magyartanárral olvasható!” Mert nagyon fontos dolgokról nagyon eredetien ír, iszonyú jót lehet róla tizenévesekkel beszélgetni (gondolom én), de. És erről a „de”-ről is szeretnék írni a következőkben, miközben három témát feszegetnék: a beavatásét, az identitásét és a metaforáét. Tisztára magyaróra. Akik a kezembe adták, azok is magyartanárok, lelkük rajta.

Alulról szerveződik az egyetem. Tegnap két kiváló előadást egy kiváló vita követett az ELTE-n, és még csak nem is a kar, pláne nem az egész egyetem, csupán egy intézet szervezésében. A dolog kiváltó oka a hírhedt matricázós eset volt, mely mutatta, hogy a HÖK-ből kidobott szélsőjobb milyen aktivitásba kezdett az ország legöregebb egyetemén. Az Angol-amerikai Intézet pedig elkezdte megvédeni az egyetemet.

Sajnos nem lehet ezt kétségbe vonni. Ezek a matricázók bizony valószínűleg magyarok voltak. Pedig nem lehetünk büszkék rájuk. Ők maguk sem lehettek túl büszkék. Akik egy nyolcvanhárom éves öreg tanárnőtől megijednek, azok nem komoly nácik.

Vajon Te, kedves Olvasó, kikkel tartasz? Azokkal, akik honfitársaikat feltételezett származásuk vagy vallásuk alapján ki akarnak taszítani a nemzetből? Vagy azokkal, akik ilyet - nem csinálnak?

Nem kell szeretni Heller Ágnest, és mikor Tatár György (ajaj, még egy zsidó) az ÉS-ben kiosztotta György Pétert, a megsemmisítő kritika ("lényegi értelemben nem szerző") minden betűjét élveztem. Mégis, bármi rosszat (vagy jót!) halljak vagy olvassak róluk, tőlük, afelől nincs kétségem, hogy ők nem kérdőjelezik meg honfitársaik nemzeti hovatartozását.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Eltetted a fiúk rollerét? – dugta be Áron az ajtón a fejét. Vásárolni indult, az ajtón kilépve majdnem belebotlott a gördeszkába, és azt arrébb rúgva tűnt fel neki, hogy a két roller nincs a cipősszekrénynek támasztva. A rollereket karácsonyra vették a két fiúnak, a téli szünetben már kétszer kipróbálták. Ma volt az első tanítási nap, alig bírtak időben elindulni, úgy kellett őket kilökdösni az ajtón. Áron és Zsófi nagyon örült, hogy még szabadságon vannak, rendbe hozhatják a lakást az ünnepi sokadalmak után, elintézhetik a parkolási engedélyt, feladhatják a leveleket, szóval csuda hasznos lesz a nap. Áron tehát épp bevásárolni indult, amikor a rollerek eltűnését észlelte, és rögtön visszafordult, hogy megkérdezze, Zsófi tette-e el őket. Mert épp tegnap volt arról szó, hogy igazából nagyon útban vannak az ajtó előtt, meg eleve a lépcsőházban tartani két vadiúj rollert nem is túl biztonságos. Zsófi tágra meredt szemmel rázta a fejét. Baj van. A két roller alig egy hét használat után eltűnt.

Balog Zoltán megbánta, hogy átadta Szaniszló Ferencnek a díját. Védekezésül azt hozta fel, hogy nem ismerte Szaniszló múltját. Mi ennél a blognál jobbára amatőr módon foglalkozunk csupán politikával, mégis szerkesztőségi sörözéseinken évek óta visszatérő elem, hogy felkeressük Szaniszló gyöngyszemeit, melyeket az Echo TV képernyőjén ejtett el. Egy olyan politikustól, aki a közigazgatásért, oktatásért, szociálpolitikáért, egészségügyért, oktatásért, sportért, mellesleg a nemzetiségpolitikáért és "a romák társadalmi integrációjáért" is felelős minisztérium vezetője csaknem egy éve, az ilyen informálatlanság körülbelül olyan, mintha egy világot járt ifjú görög focista nem tudná, mi az a náci karlendítés.

Szívesen mondanám, hogy Seth Grahame-Smith a nyomtatott ponyva Tarantinója, ha nem ódzkodnék kifejezetten Tarantinótól. Bár ha jobban belegondolok, Grahame-Smith-t sem szeretem. Hogy mi a magával ragadó a ponyva műfaji kliséinek jobbára vérben és egyéb testnedvekben tocsogó újrahasznosításában, azt Tarantino filmjeiben sosem értettem (de róla most már többet ne essék szó), és bár Grahame-Smith Unholy Night (Szentségtelen éj; New York, Hachette, 2012) című bestsellerében sem értem, de a magával ragadás bizonyos pontig megtörtént. Ha megbocsát a nyájas olvasó, akkor egy kis személyes történettel untatnám még az elején: amikor a könyvről először hallottam, azért akartam elolvasni, mert úgy éreztem, saját ötletemet írta meg valaki. Régen felmerült bennem, hogy a három királyok története megérne egy grandiózus feldolgozást. Ha részt vennének Jézus Egyiptomba menekítésében, akkor valódi akció kerekedne belőle, a három különböző hátterű karakter belehelyezése a csoda teljesen valószerűtlen történetébe pedig még pszichológiai mélységet is kölcsönözhetne a műnek. Hát Grahame-Smith nem ezt írta meg, nem mintha ezzel azt akarnám állítani, hogy én jobban tettem volna. Az ő narratívájában három köztörvényes bűnöző akad bele a szent családba, a menekülés pedig igazi darabolós horror (de szívre a kezet: a betlehemi gyerekgyilkosságot lehet finoman elmesélni?). Realizmus, misztika, szürrealizmus.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Nagyi, segítesz a társadalomismeret háziban? – kérdezte Fruzsi a nagymamája nyakában lógva, rögtön a vonatról való leszállás után, nehogy elfelejtődjék, amire egész úton készült. – Hát persze, jaj, csak meg ne fojtsál, na, hadd nézzelek, mennyit nőttél, mióta nem láttalak, te jó Isten, egész kis hölgy lettél nyár óta! Miben segítsek? Társadalomismeret? Az meg mi a csoda? Olyan, mint a töri? Akkor miért nem azt tanuljátok? Én nem értem ezeket a modern dolgokat, mindenféléket kitalálnak, nekünk az elemiben, meg aztán a lánygimnáziumban is volt történelem, szépen elkezdtük az elején a görögöknél, nem volt mindenféle, micsoda is, társadalomismeret? Na és hogyan tudnék én segíteni? Hogy meséljek a régi dolgokról? Milyen dolgokról? A családról? De hát mit? Hogy ki hol lakott, milyen iskolába járt és mit dolgozott? De miért érdekes ez? Társadalmi mobilitás? Te jószagú atyaúristen, miket nem tanultok! Na jó, hát hol is kezdjem?

Most újra divat az antiutópia (disztópia?), valójában mégis véletlen egybeesés, hogy Margaret Atwood A szolgálólány meséje (Szeged, Lazi, 2006; az angol eredeti: The Handmaid’s Tale, London, Virago, 1987) című klasszikusa a kezembe került. Bár film, sőt opera is készült belőle, úgy érzem, Magyarországon alig ismert, a kötetet is leárazva vettem. A műfaji gettó ebben az esetben rosszat tett a műnek: sci-finek ugyanis túl komoly, de ha annak tekintik, mégsem veszik már komolyan. A kerettörténet (megtalált, sőt történészileg elemzett kézirat); az egyes szám első személyű, de mégis félelmetesen személytelen, hiszen névtelen („a szolgálólány”) elbeszélő; az ő korlátozott nézőpontja miatt rafináltan esetlegesen építkező történet; az állandó flashbackek, sőt a folytonos reflexió az emlékek rekonstruálhatatlanságára; a személyesen megélt rettenet domesztikáltsága; végül a provokatívan nyitva hagyott befejezés mind-mind olyan eszközök, amik eltántoríthatják, de ínyenc módra le is nyűgözhetik az olvasót. A közeljövőbe helyezett történetek általában rendkívül gyorsan elavulnak, Atwood meséjének is van néhány eleme, ami nagyon a ’80-as évekhez kötődik, leginkább a mérgező hulladékoktól ellepett, terméketlenné vált világ komor képe ilyen. De Gileád ultrakonzervatív-keresztény, szexista, totalitárius diktatúrája időt állóbb, és pont ezekről a vonásairól szeretnék a következőkben írni.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Szerintem a tapintat igenis nagyon fontos. Irtózom az őszinteség önjelölt bajnokaitól, máig emlékszem arra a seggfej Ivánra hetedikből, aki megmondta az ofőnek, hogy ő pedig nem ül a Julcsi mellé, mert annyira ronda, és amikor erre az rászólt, hogy ez nagyon udvariatlan, azt kérdezte, hogy miért, jobb a kegyes hazugság, mint az őszinte igazság? Hát szerintem igenis jobb. Illetve ez attól függ, de általában mégiscsak jobb. Mert semmi értelme csak úgy megmondani mindenkinek mindent, csak rosszkedv lesz belőle, meg sértődés, és mindenki kellemetlenül érezheti magát. Van, amit felesleges kimondani, vagy legalábbis nem úgy kell, vagy nem akkor. Persze lehetnek kivételek, amikor jobb mégis, de ezt annyira nehéz felmérni. Most például úton vagyunk Petyához, és Greg még nem tudja, mert szerintem ezt nem nekem kell elmondani, ha Petya nem mondja, akkor én csak azért, mert nekem mondta, nem adhatom tovább, sőt. Mondjuk adódhat ebből kínos szitu, de direkt, előre tapintatlannak mégse kéne lenni, nem? Mert ha teszem azt, én most elkotyogom, és a Greg jó szokásának megfelelően valami poént csinál ebből, akkor az ultragáz, és csak én tehetek róla, miért nem voltam tapintatos.

Aki járt már Észak-Németországban, az pontosan tudja, hogy a Hanza komolyan csengő márkanév, gyakorlatilag bármilyen terméket a megbízhatóság, békebeliség, hozzáértés patinájával lát el. Sőt maguk a városok is büszkén viselik ezt a címet (die Freie und Hansestadt Hamburg, még a rendszámok is HH-val kezdődnek). Mindezt azért bocsátottam előre, mert a Beck kiadó kiváló sorozatának újabb kötete, Rolf Hammel-Kiesow Die Hanse című könyve (A Hanza; Münche, Beck, 2000) került a kezembe, és olvasása közben végig az volt az érzésem, a szerzőben fel sem merült, hogy nem németek is olvashatják művét. Mert nagyon alapos és modern szemléletű áttekintést kapunk a Hanza történetéről és szervezetéről, de aki nem ismeri Németországot és történetét, annak kapaszkodnia kell olvasás közben. Ez a könyv is a mítoszrombolók sorába tartozik, bár magukat a mítoszokat éppen csak említi – újabb fricska azoknak, akik nincsenek tisztában a németek történelemszemléletével. De nem csak rombol, hanem épít is. A következőkben tehát én is megpróbálom bemutatni, mi nem volt a Hanza, de még inkább, hogy mi volt.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Halmossy Kálmán a gesztenye miatt került az öregek otthonába. A gesztenye miatt, ami pont olyan volt, mintha a lőverben termett volna. Sokat tűnődött ezen, a gesztenyén, amikor a szobájában ült, kedvetlenül bámulva a ’70-es években modernnek számító, kopott bútorokat és a drapp mintás tapétát, no meg az egyetlen saját tárgyat, a nagy túlélő levélnehezéket. Kentaur és lapitha harca. Az íróasztal, a papírvágó kés, a réz lámpa, de persze az egész négyszobás lakás eltűnt örökre. No meg a lőver. A tárgyak java része még a háborúban tűnt el. Amikor a Mikulás-napi bombázásban összeomlott a Karcsi bácsiék háza, és az Ernesztina nénit már csak holtan tudták kiásni, Halmossy Kálmán édesanyja pánikrohamot kapott. Attól kezdve nyüstölte a férjét, Kálmán apját, hogy amíg véget nem ér a háború, költözzenek ki a lőverbe, ő nem marad itt a városban, még a fejükre omlik a ház. Hiller Ignác – mert Halmossy Kálmán apját így hívták, de erről majd később – végül beadta a derekát, a szükséges ruhát és edényeket kiskocsira pakolta, az értékeket meg lehordta a pincébe és befalazta. Jóban vannak a szomszédokkal, főleg, hogy a két szomszéd ház is Hilleréké, a szomszédok meg bérlők, de azért mégis. Aztán kiköltöztek a lőverbe. Gesztenyéskert a város feletti dombon, csend, jó levegő, biztonság.

Amikor legutóbb Nádady Ádám nyelvészeti cikkgyűjteményét ismertettem, azt írtam, nehéz megragadni, mert nincs gondolati íve. Aztán mégis megpróbáltam ilyet találni benne. Másodjára már rutinosan álltam neki, ismertetőmben is ugyanazt a szerkezetet fogom követni. Nézzük meg, mit mond Nádasdy Ízlések és szabályok (Budapest, Magvető, 2003) című könyvében a szókincs változásáról, a nyelvművelésről, valamint a nyelv és a társadalom összefüggéséről. De mielőtt belevágnánk, muszáj még leragadnom egy kicsit a kornál, a könyv írásának koránál. Megdöbbentő, hogy abszolút kézzel fogható nyelvi változások zajlottak az elmúlt szűk évtizedben is. Nádasdy még rácsodálkozik a ’lebeszél’ igére, mármint a ’telefonon az előfizetési összegét’ értelemben, és szépen elmagyarázza, milyen igekötős szerkezetekkel mutat rokonságot. Vagy kijelenti az ’-ista’ képző elemzésekor, hogy olyan szó, hogy prózista nincs. (Oké, a word szerint sincs. Pedig.) De nem csak nyelvi változásról számolhatnék be, ha aktuálpolitikai posztot írnék, hanem a nyelvvédelem és a jobboldal változatlan összefonódásáról, amit akkor az ’idegen’ feliratok elleni küzdelem, ma pedig az Alaptörvény fémjelez. De vissza a nyelvhez.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Istvánnak már reggel rossz előérzete volt. Az emberben hamar kialakul az a létfontosságú hatodik érzék, amivel a párja hangulatát kitapogatja, a férfiban meg pláne hamar. Eszter hamar ébredt, lement a konyhába, bekapott valamit majd nekilátott a rendrakásnak. István érezte a növekvő feszültséget. Igyekezett gyorsan és hatékonyan tevékenykedni, megterített a reggelihez, berakott egy mosást, és újra, meg újra Eszterre sandított, hogy mi lesz. Próbálta kiérdemelni a dicséretet, de Eszter ezekben a helyzetekben kevés dolgot értékelt kevésbé, mint a buzgólkodó, szelíd készségességet. István erre persze a szokásos módon reagált: igyekezett elkerülni a konfliktust, az adott esetben magát Esztert. Kiment a kertbe, és ott matatott: kigazolta a kavicságyat, rendbe rakta a szerszámokat, feltekerte a locsolócsövet. A bentről kiszűrődő hangokból pedig egyre biztosabban tudta, hogy a robbanásveszély ettől egyáltalán nem csökkent. Tulajdonképpen nem volt ebben semmi váratlan. Második hete voltak a nyaralójukban, a nyári szünet két hónapjára ide szoktak költözni. Tanárházaspár, iskolás gyerekek, mi lehet ennél szebb. Az első hét mindig mámorító, hosszú alvás, nagy evések, tollasozás a kertben, a ház csinosítgatása. Aztán a második héten megjelenik az unalom és édestestvére, a lelkiismeret-furdalás. Biztos semmi dolgunk?

Legutóbb pozitívan csalódtam Ken Follett-ben, ezért aztán nekiláttam A titánok bukása (Budapest, Gabo, 2010; az angol eredeti: The Fall of Giants, London, Macmillan, 2010) című új nagyregényének, ami nem csak a maga nyolcszáz oldalával ijesztő, de ráadásul azzal fenyeget, hogy csupán egy trilógia nyitánya. El is nyertem méltó büntetésem. Nem mondom, megérdemeltem, ha már végigolvastam, sőt azt sem állítom, hogy kínszenvedés lett volna. Follett most is gördülékenyen és fordulatosan ír, a történet izgalmas, és fiktív világának azon díszletei, amiknek tényleg utánanézett, nagyon érdekesek. A történelmi érdeklődéssel igen, tudással azonban csak nagyon mérsékelten bíró olvasónak a könyv igazi csemege: valószínűleg sokan sóhajtanak fel, bárcsak így tanulták volna a történelmet! Valóban képes olvasókönyvvel állunk szemben képletes értelemben, az I. világháború kitörése, lefolyása, az orosz forradalom és a párizsi béketárgyalások története családtörténeti álcában, színes forgatagként vonul el a szemünk előtt. Ráadásul a szemlélet nagyon haladó, az olvasó természetesen a nőkkel és a munkásokkal azonosul a macsó elittel szemben, de közben azt is felismeri, hogy a bolsevikok rosszak, a németek viszont nem háborús bűnösök. Igazából nem is értem, mi a bajom, miért nem elégszem meg ennyivel. Ha röviden kell összefoglalnom, akkor a közhelyesség, az újrahasznosítás és a szerkesztésből fakadó hiteltelenség a gondom.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Zsófinak egyre csak a varázsgemma járt az eszében, pedig Marci folyamatosan beszélt hozzá. Ez is a szülővé válás része valamiképp, hogy az ember fogja azt a kis, puha kezet, néha odamosolyog, sőt még kérdez is, de közben hagyja csak folyni a csacsogást, és valahol egészen máshol jár az esze. Most épp a varázsgemmán, az oviból hazajövet is, mert a fotó, amit tegnap este Miki mutatott, nyugtalanította. Mikiékkel gyerekkori barátok, mostanában évente egyszer-kétszer tudnak összejönni, ilyenkor aztán mindenféle előkerül, munka, család, utazások, és Miki még nyáron volt Carnuntumban, ahol a múzeumban látott valami furcsát, hát lefotózta, és most megmutatta Zsófinak. Nem varázsgemma-e? Mert Zsófi azzal foglalkozott, a magyar gyűjteményekben lappangó varázsgemmákat katalogizálta. Mindig mindenkinek el kellett magyarázni, ezek olyan kis féldrágakő izék, amikbe belevéstek valami istenalakot és egy fohászt, szerencsét hozott az egész családnak, legalábbis a hellenizált egyiptomiak szerint. A véset a lényeg, amúgy csak színes kavics. És a képen bizony egy varázsgemma volt, Mithrásszal, amit Zsófi még nem ismert, és akkor most írnia kell a carnuntumi múzeumnak pontos adatokért, mert bár nem Magyarország, de mégiscsak Pannónia, vagy éppen ezért mégsem?

„Úgy tűnik nekem, hogy a következő évszázad gyermekei az 1968-as évet ugyanúgy fogják tanulni, ahogy mi 1848-at.” Hannah Arendtnek ez a mondata többször előkerül, sőt a hátsó borítón is olvasható Nobert Frei 1968 című könyvében (Budapest, Corvina, 2008; a német eredeti: München, dtv, 2008). Végigolvasva a karcsú kötetet, a mondat nagyon is emblematikus, de nem igazságtartalma miatt, hanem éppen ellenkezőleg, az eseményekkel egyszerre megszülető mítoszt érzékelteti nagyszerűen. Frei könyve éppen ezért számomra egyszerre hiánypótló és hiányt okozó: szinte semmit sem tudtam az 1960-as évek történéseiről és azok szereplőiről (amolyan vakfolt ez: még nem tanultam róla történelemként, de már túl régi ahhoz, hogy személyes múlt lehessen), ám amit megtudtam nem túl érdekes. De még inkább hiánypótló és hiányt okozó a mítoszt illetően: az sem volt számomra sokáig világos, mitől is olyan nagyszerű 1968, ám nem csak most sem tudom, de azt is nehéz eldönteni, hogy Frei direkt nem alkot ítéletet („az olvasóra bízza”), vagy tényleg úgy véli, megússza anélkül. Hát én fogok.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Misi az őszi szünetet már nagyon várta, a szünet előtti utolsó tanítási napokat viszont annál kevésbé. Nem azért, hogy jaj még ma is, nem volt az a centivágós fajta, aki minden nap nyöszörgött egy kicsit a kollégáknak, hogy ma épp mennyire nincs kedve tanítani, nem is értette az ilyeneket, nem csak azt nem, hogy akkor minek tanítanak, de azt sem, miért pont neki mondják el minden nap ugyanazt. Hanem azért nem szerette az utolsó napokat, mert rendes órát tartani már nem lehetett, vagy inkább illett, de mindig kitalálni valami érdekeset, és főleg azoknak a gyerekeknek, akik már csak a szabadulásra bírnak gondolni, se egyszerű, se felemelő nem volt. Amikor este már úgy érezte, semmi nem jut eszébe, és majd csak lesz valahogy, a vasaláshoz keresett valami filmet, és kezébe akadt „A tizedes, meg a többiek”. Érezte, hogy meg van mentve, másnap a tizenkettedikesekkel megnézik, a dupla óra ki van pipálva. A hetedikesekkel még másnap is lesz órája, szóval ott még elvileg taníthat, a társadalomismeretet jobban is szokták bírni a kölykök, mint a törit, szóval azzal se lesz gond.

Sajnálattal látom, hogy a fantasytól kezdve a képregény adaptációkon keresztül az ifjúsági regényekig/filmekig egy sor műfajban a „realistább, komorabb”, de mondjuk ki magyarul: erőszakosabb alkotások divatja jött el. De ha már így alakult, érdemes ezen belül is valamiféle minőség után kutatni, és úgy érzem, találtam is ilyet, ez pedig Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiája (Budapest, Agave, 2009-2011; The Hunger Games, New York, Scholastic, 2008-2010). A külföldi sikert gyors magyar megjelenés követte, ami persze örvendetes, de megint azt jelenti, hogy a fordítás gyorsan készült. A tudatosan egyszerű nyelvezet (a főszereplő, akinek a szemszögéből látunk, műveletlen tini) fordítása nem egyszerű, könnyen fordul kínos lazáskodásba. A kitalált világ nevei sincsenek teljesen átgondolva. Mert Az éhezők viadala posztapokaliptikus antiutópia, közelebbről meg nem határozott jövőben és csak nagyon homályosan meghatározott földrajzi környezetben. Az előzményekről szinte semmit nem tudunk meg, ezt persze a regény szerkezete is meghatározza: a tudatlanság a világ lényege. Ügyes a minimalista futurizmus: ha a világunk romjain tenyésző elkorcsosult utódról van szó, akkor nem kell sokkal fejlettebb technika, elég, ha néhány „olcsó” tudomány fejlődött tovább, mint pl. a géntechnika. Ismertetőmben a regény előképeiről, az ifjúsági szálról és a számomra legérdekesebb témáról, a médiáról írnék.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A lehűlés hirtelen jött, szakadó esővel. Dani rosszkedvűen nézett ki az ablakon, a koszosszürke égből csurgott a víz, az aszfalton néhol bokáig érve hömpölygött, minden szemetet ide-oda pörgetve. Aztán eszébe jutott, hogy a fiúk szandálban és rövidnadrágban indultak el reggel, az órájára nézett, és már kapta is a slusszkulcsot. Persze az autóig már elázott, de bekapcsolta a fűtést és elindult. Lassan vezetett, mert a teljes gőzzel csapkodó ablaktörlő sem tudta eloszlatni a vízzel kevert levegő átláthatatlanságát. A suli előtt megállva azt mérlegelte, hogy kiszálljon-e, és ezzel ne csak egy újabb elázást, de egy esetleg meglepetésszerűen materializálódó parkolóőr büntetését is megkockáztassa, vagy beláthatatlan ideig várjon, hátha a fiúk maguktól elindulnak valamikor és észreveszik. Végül az ülés alatt talált térképet a feje fölé tartva beszaladt, és megkérte a portást, hogy hívja le az e célra rendszeresített walkie-talkien keresztül a fiúkat, sőt küldje ki őket a kocsihoz, ahová ő most a fent említett veszélyek okán visszaszalad. Alig pár percet ült csöpögő hajjal és gőzölgő pulcsiban, amikor kinyílt az ajtó, és nem csak Bálint meg Gergő, de Bálintnak a tőlük egy saroknyira lakó osztálytársa, Vince is beszállt. Szokása szerint éppen egy nagyszabású fejtegetés közepén lehetett: – ... és akkor édesvíz-nagyhatalom leszünk, csókolom, mert mindenki velünk akar majd szövetkezni a víz miatt!

Ilyen se lesz még jó nyolcvannyolc évig: a dátumkijelzős órán mindenütt ugyanaz a szám szerepel. És még csak nem is kell keresgélni, hogy honnan lehet leolvasni az órát: az összes számlap ugyanazt mutatja. Boldog Tizenkettőt!

Stephen Hawking nem egyszerűen korunk egyik legnagyobb matematikusa/fizikusa, hanem egyik legnagyobb márkaneve is. Most éppen egy nagyon igényes ismeretterjesztő könyvhöz adta nevét, amit nagy valószínűséggel jórészt a borítón kisebb betűkkel jelölt Leonard Mlodinow, egy sor ifjúsági természettudományos könyv szerzője írt: A nagy terv (Budapest, Akkord, 2011; az angol eredeti: The Grand Design, London, Bantam, 2010). A könyvet élvezet kézbe venni: gyönyörű betűk, nagyszerű színes ábrák és vicces karikatúrák teszik teljessé az olvasás örömét. A stílust a nagyközönségnek szánt könnyedség jellemzi, bár a szerzők érthetetlen okból úgy gondolták, hogy kötelező ötoldalanként valami vicceset írni a mondandótól függetlenül („Ha látsz egy zebracsordát, amint egy parkolóhelyért küzdenek, az azért van, mert tényleg létezik a parkolóhelyért harcoló zebracsorda”). De mi is a tartalom? Hawking három kérdést tesz fel a könyv bevezetőjében (Miért létezik bármi is, ahelyett, hogy semmi se létezne? Miért létezünk mi? Miért az általunk ismertek a fizika törvényei, és nem mások?), és azt ígéri a Galaxis útikalauz-nál komolyabb választ ad rájuk a könyv végére. Lássuk.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az ausztriai nyaralás nagyon jól sikerült, ezt András leginkább abból vette észre, hogy Violával rengeteget vitatkoztak. Igazából a házasságuk is egy vitával kezdődött, egy közös ismerős esküvőjére voltak véletlenül mindketten hivatalosak, és arról beszélgettek órák hosszat, hogy kinek legyen és kinek ne templomi esküvője. András számára felszabadító érzés volt, hogy minden veszekedés nélkül lehetett elméleti vitát folytatni, ráadásul egy tanárkollégával, ennek a felszabadulásnak hála aztán meg is kérte Viola kezét, és persze lett templomi esküvő is. No de kanyarodjunk vissza Ausztriába. A legtöbb vita természetesen akörül zajlott, hogy mégis miért jobb minden, de minden Ausztriában. Viola földrajzot tanított és újabban rákapott arra, hogy gazdasági témájú újságokat olvasson, így mindenre kész volt a válasza: Ausztriában működik a piac. András történelemtanárként irtózott a szimpla válaszoktól, legalábbis mindig ezzel kezdte az érvelését, de talán másnak is szerepe volt abban, hogy szenvedélyesen, és saját megítélése szerint szellemesen bírálta a piac rendszerimmanens hibáit. Akkor is épp vitáztak, amikor átgördültek Szlovéniába.

A Demokratikus Koalíció tegnap szép, kerek közleményt adott ki Gyöngyösi Márton ügye kapcsán (a teljes közlemény itt, az idézet kiemelései tőlem):

Betelt a pohár. A Demokratikus Koalíció nevében ma Molnár Csaba ügyvezető alelnök az alábbi kezdeményezést tette a zsidókat listázni akaró jobbikos képviselő szavaira reagálva:

1. A Demokratikus Koalíció, amely eddig is következetesen, elvi alapon tagadott meg a Jobbikkal mindenfajta együttműködést, közös akcióban való részvételt, fölhívja a parlament többi pártját, hogy a Jobbikot együttesen zárják politikai karanténba [...]

3. Végül a DK követeli az ügyészségtől, hogy teljesítse az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény 11. § (3) bekezdése szerinti kötelességét, és nyújtson be keresetet a bírósághoz fentiek megállapítása, és a Jobbiknak az idézett törvény 11. § (4) bekezdés szerinti feloszlatása, betiltása érdekében. [...]"

A Jobbikot betiltani? Az ilyen ötletek éppenséggel nem a demokratákra jellemzők, inkább a Jobbik politikai kultúráját idézik. Nem is idézik: az ötlet, hogy egy képviselő véleménynyilvánítása miatt egy pártot bezárjanak, a nácikkal együtt a skála antidemokratikus végére löki a DK törekvéseit.

"A párt szerint Magyarországnak nem a Jobbiktól, hanem a cionista Izraeltől, valamint az azt itthonról is kiszolgálóktól kell félnie."

A Jobbik, miközben Gyöngyösi Márton tegnapi igen cifra zsidózása miatt kért bocsánatot, elég rosszul magyarázkodott. Bár célja szerint a rasszista megkülönböztetést az állampolgársági alapú megkülönböztetéssel akarta szalonképesebbé tenni, valahogyan mégiscsak becsúszott ugyanaz a hiba. Merthogy ki szolgálja ki itthonról is a "cionista Izraelt"? Hát persze, hogy a zsidók, hiszen Gyöngyösi képviselő úr is erről beszélt tegnap, csak nem tudta, hogy melyik ponttól kezdve kell hagyni, hogy a szavazótábor magától vonja le a tanulságot.

És itt az igazi csavar. Ha az a baj Izraellel, hogy cionista, azaz hogy a zsidók Izraelbe vándorlásáért tevékenykedik, akkor miért baj a Jobbiknak, ha a gonosz magyarországi zsidók ebben Izraelt támogatják? Hát legalább annál hamarabb elmennek; ki tudja, talán mire Gyöngyösi összeírná a zsidókat, már egy sem lesz itt, mert mind elcionizált Izraelbe.

A Jobbik retorikája fájdalmasan egyszerű. Amikor valami konkrét, megmutatható ellenséget kell találni, akkor "a cigányokra" kell beszólni, hiszen olyat már mindenki látott. Amikor pedig ismeretlen ellenségtől való félelmet kell gerjeszteni, akkor "a zsidók" a cél, vagy másik nevén "a cionista Izrael és segítői". Azt ugyan nem tudjuk, hogy ők kik, de az biztos, hogy a sajnálatos Harmadik Birodalomnál is erősebb Izraellel együtt törnek világuralomra.

A látható és láthatatlan ellenség, konkrét és filozófiai politizálás közötti váltogatásban csak akkor következik be törés, amikor valakiről mégiscsak kiderül, hogy zsidó. Akkor aztán bajban van az ideológia, és össze-vissza beszélnek.