Branko Milanovic könyve a címében hordozza az alaptézisét: Capitalism, alone (Csak a kapitalizmus; Cambridge, Harvard University Press, 2019), napjainkban a világtörténelemben először az emberiség egésze egyetlen gazdasági és társadalmi rendszerben él, a kapitalizmusban. A termelőeszközök java magántulajdonban van, a termelés jórészt bérmunka keretében történik, a gazdasági tervezés pedig decentralizált. Mindez azonban nem a történelem végét jelenti, hanem azt a kérdést veti fel, hogy miként alakul tovább a már eddig is több változatot megért kapitalizmus. A globalizáció ugyanis felerősítette a kapitalizmus alaptermészetét, a profitra való törekvést azzal, hogy lebontott minden fizikai és erkölcsi korlátot. A tőkeáramlás szabadsága aláássa a jóléti államot, mert a költségcsökkentés és az adóelkerülés józan döntéssé szelidül. A munkaerő áramlása még nem szabad, mert a migrációval szemben érzelmi fenntartások vannak. Talán fel lehetne adni a jogegyenlőséget: a bevándorlóknak nem adni állampolgárságot, így kizárni őket az újraelosztásból. Milanovic szerint a technikai fejlődéstől nem kell félni, bár leginkább azért nem, mert fogalmunk sincs, mit hoz. Eddig összességében és hosszú távon több munkát teremtett, mint amennyit megszüntetett. A mindennapjainkat viszont teljesen átalakítja a kapitalizmus, ahogy értékesíthető áruvá válik a szabadidőnk, a szórakozásunk s társas kapcsolataink.

Alexander Mikaberidze The Napoleonic Wars (A napóleoni háborúk; London, Oxford University Press, 2020) című könyve közel ezer oldal – még ha ennek a fele lábjegyzet is –, de ezt önmagában nem bánjuk, hiszen alcíméhez méltóan valóban világtörténelmi keretbe helyezi a bő húszéves konfiktussorozatot. A könyv egyszerre informatív és olvasmányos, de alapvetően hadtörténet. Sokszor elveszünk a csaták részleteiben az azokat vívó tábornokok teljes nevén és főnemesi címein kezdve az időjárási körülményekig. És mivel ezek a csaták hol Trinidadon, hol Dagesztánban, hol Portugáliában, hol pedig Finnországban zajlanak, nagyon kell kapaszkodni. Mikaberidze lenyűgöz az ismeretek mennyiségével és mélységével, néha mégis elvész a kapaszkodó. Rendben, hogy 25 ezer katona vagy hat sorhajó vett részt az ütközetben, de ez sok vagy kevés, mennyi volt összesen, hol volt a többi? Vagy értjük, hogy ki nyert és mit ért el ezzel, de mi ennek a jelentősége? Mégsem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ne lenne ez egy ragyogó könyv. Az. Csak talán lehetne még ragyogóbb, legalábbis az én ízlésemnek jobban megfelelne kicsit kevesebb csata és több összefüggés. Bár abból is van bőven, lássuk csak.

J. K. Rowling legújabb mesekönyve, A karácsonyi malac (Budapest, Animus, 2022; az angol eredeti: The Christmas Pig, London, Hachette, 2021) csak most került a kezembe, de március elején is épp olyan lenyűgöző volt, mint lett volna karácsony előtt. Az angol eredetit olvastam, de belenézve a magyar kiadásba, Tóth Tamás Boldizsár ezúttal is remekelt. Az író köszönetnyilvánításainak végén azt írja, hogy a hasonlóság saját családja tagjaival és azok játékaival teljesen tudatos. A posztom címével is ez a helyzet. Akit a könyv és ismertetése érdekel, attól még egy pillanat türelmet kérek. Iván nyuszi kék volt, sárga arccal, tappancsokkal és hassal és másodszülöttünk számára teljesen elképzelhetetlen volt nélküle az élet, de legalábbis az alvás. Iván nyuszi színét és állagát is megviselte a napfény, az utca kosza, a kicsorduló nyál és sok egyéb. Míg aztán egy óvodából hazajövet tett kitérő során el nem veszett. A világ végét egy darabig azzal lehetett késleltetni, hogy naponta fogadkoztunk, hogy újabb és újabb kutatóexpedíciókat indítunk megmentésére. Közben éjjel belevetettük magunkat az internet bugyraiba és körmünket rágva számoltuk a napokat, hogy mikor ér ide Hongkongból Iván nyuszi reinkarnációja. Aztán azon izgultunk, hogy hihető lesz-e a műanyagszagú, friss szőrű és élénkkék avatár. Sose fogjuk megtudni, mi történt a gyereklélekben, de a világvége elmaradt, és Iván nyuszi azóta is velünk él.

Tim Harfordnak már az ötödik könyvét ismertetem. Az Adatdetektív (Budapest, HVG, 2021) amerikai kiadásának is ez a címe, csak az eredeti brit lehet olyan sznobul kacifántos: How to Make the World Add Up (London, Little Brown, 2020). A téma ezúttal a statisztika, de Harford most sem a technikai részletekkel untat. Ha valaki meg akarja tudni, hogyan kell reprezentatív mintát kijelölni és mit jelent a statisztikai szignifikancia, akkor máshova forduljon. Ha viszont szeretné, hogy rendkívül szórakoztató és tanulságos történeteken keresztül meggyőzzék, hogy a statisztika igenis segít megérteni a világot, és létezik objektivitás, amire törekedhetünk, akkor nagyon ajánlom ezt a könyvet. A tíz szabály, amit Harford felállít nem valódi szabály, és nem a statisztikusoknak szól, hanem nekünk: mire figyeljünk, ha számokkal akarnak meggyőzni minket. A könyv végén ő is eljut oda, hogy az összes mögött a kíváncsiság aranyszabálya rejlik: merjünk kérdezni, akarjuk megérteni, hogy mi az állítás, mivel támasztják alá, és mit is bizonyítana mindez. A következőkben nem is megyek végig a tíz szabályon, maradjon ez meg az olvasónak, hanem kiemelek három, példákkal alátámasztott tanulságot. 

Amikor nemrég Klima László, a kiváló finnugrista, régész, blogszerző és nem mellékesen kapus tanulmánykötetét ismertettem, azt írtam, hogy az olvasó a sokszínűség öröme mellett sajnálja, hogy mindenből csak kóstolót kap, illetve, hogy összekötő ív híján nehéz ismertetni. Jelentem, tévedtem. A Párhuzamos történetek (Budapest, Martin Opitz, 2021) konferenciakötet, így Klima elsősorban szerkesztő és másodlagosan szerző. Emiatt egyrészt a legtöbb tanulmány esetén bőven elég, amit olvastam, hiszen az nem a műkedvelő nagyközönségnek, hanem a szakmának szól. Hogy mégis beleolvastam, az pedig azzal függ össze, hogy ha ív nem is, de közös vízió van. A történetek ugyanis azért párhuzamosak, mert írásos források híján az őstörténetet a régészet és a nyelvészet eredményeinek összehangolásával lehet feltárni. Ez nem újdonság persze, de örvendetes látni, hogy az újabb régészeti feltárások az eddigi elméleteik felülvizsgálatára sarkallták a történeti nyelvészeket. Ahogy azt is, hogy a régészek viszont igyekeznek a nyelvészet által felvetett kérdésekre is választ keresni. Minderről bővebben később. Merthogy hiányzik a harmadik, legújabb és egyesek szerint legígéretesebb tudomány az archeogenetika, pontosabban annak képviselői. Mert maga a tudomány nem hiányzik, hiszen a régészek igenis felhasználják az archeogenetikai eredményeket. A kötet részben éppen az archeonenetika kihívására adott válasz: a két régebbi tudomány már elfogadta, hogy nem fogja egyetlen, végleges és kizárólag általa gyártott elmélettel megváltani a világot. Az archeogenetikusok szellemi érése még várat magára.

Az igazán érdekes tudományos könyvek mindig arról szólnak, hogy mindent rosszul tudunk (vagy valójában semmit sem tudunk), és milyen témában szólhatna ennél jobban erről egy könyv, mint az emberi őstörténet. David Graeber antropológus és David Wengrow régész vaskos kötete, a The Dawn of Everything (Mindenek hajnala; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2021) azt mutatja be a világ szinte minden tájáról összegyűjtött példákkal, hogy az emberiség története az utolsó jégkorszaktól az államok kialakulásáig nem puszta előzmény, hanem már csak hosszánál fogva is roppant színes, ezért aztán nemcsak izgalmas, de korunk számára is tanulságos időszak. A könyv legfőbb erénye, ahogy a két kutató szakterületének újabb eredményeit mesterien egymásba szövi. Írott források híján persze a régészeti feltárások antropológiai értelmezése mindig is további vitára nyitott marad, de a példák garmadája arról mindenképp meggyőz, hogy mit tudunk rosszul, vagy mit nem tudhatunk. Arról viszont már kevésbé, amit a szerzők szerint ezek alapján gondolnunk kellene. Folyamatos zavart kelt ugyanis a kötet két egymást kizáró, ám folyamatosan visszatérő állítása. Egyrészt az, hogy a történelem nem egyenesvonalú fejlődés, ami óhatatlanul a mi világunk kialakulásához vezetett, sőt maga ez az elgondolás nem más mint mítosz, ízlés szerint a bűnbeesés vagy éppen a felvilágosodás mítosza. Másrészt viszont az, hogy a világban valami elromlott és az őstörténet kreatív, sokféle társadalmi berendezkedésével kísérletező világa a mai világunk megakadásához (?), sőt katasztrófájához (?) vezetett.

Egy egészen kiváló, de mindenképpen hatalmas szabású sorozat zárult le azzal, hogy tavaly év végén megjelent James S. A. Corey Expanse (magyarul félrevezetően Térség-nek fordított) sorozatának (New York–London, Orbit, 2011–2021) kilencedik és egyben utolsó kötete: Leviathan Falls. A Corey írói álnév két szerzőt takar: Daniel Abraham és Ty Franck mindketten dolgoztak George R. R. Martinnal, már csak ezért is érthető, ha az Expanse-t a Trónok harcához hasonlítják. Ami teljesen jogos, de a legjobb értelemben. Ahogy Martin a high fantasy, úgy a Corey-páros a space opera műfaján csavart egyet: sötétebb, realisztikusabb, pszichologizálóbb művet alkotott aprólékosan kidolgozott világban, izgalmas karakterekkel és nagyívű, átgondolt történettel. Muszáj rögtön leszögezni: ez a legutóbbi az, amiben a tanítványok messze túlszárnyalták a mestert. Martin eposzának lezárására valószínűleg már hiába várunk, és joggal kételkedünk benne, hogy volt-e valaha is koncepció a vadul burjánzó, zseniális ötletek mögött. Coreyék viszont megbízhatóan szállították a köteteket, amik logikusan építkeztek és megnyugtatóan zárták le az emberöltőnyi történetet. Hogy a szintén nagyszerű, ráadásul izgalmas és látványos tévésorozatot miért kaszálták el a 6. évad után – miután az első három évad után egyszer már majdnem –, örök rejtély, hacsak az emberiség eredendő ostobaságát nem fogadjuk el magyarázatnak.

Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz (Budapest, Göncöl, 2017; az amerikai eredeti: Blueprint for Revolution, New York, Spiegel & Grau, 2015) című könyvét karácsonyra kaptam. Ritka jó találat volt: egy általánosan elismert könyv engem kifejezetten érdeklő témáról, amiről azonban még nem is hallottam. Popovics a Milosevics megbuktatásához nagyban hozzájáruló Otpor! erőszakmentes ellenállási mozgalom egyik alapítója és vezetője. A forradalom után ugyan belekóstolt a politikába is, de végül inkább létrehozta a CANVAS-t, ahol más országok erőszakmentes mozgalmainak kínálnak képzéseket. Így már érthető a könyvének címe is: példák és jó tanácsok erőszakmentes forradalmároknak, egy-egy konkrét esetre felfűzve. A végeredmény kifejezetten szórakoztató, mert a szerénytelenséggel nem vádolható Popovics még mindig rendelkezik elég egészséges önreflexióval. Igazából tanulságos is, ha az ember egyszerűen kíváncsi, és érdekesnek talál pár oldalt Harvey Milk kampányairól vagy éppen a Maldív-szigeteki tejberizs-partykról. De minden szerkesztői (és társszerzői) igyekezet ellenére a nagy tanulságok elég haloványak. A néhány megfogalmazott alaptételt az elmesélt történetek nem alátámasztják vagy igazolják, hanem inkább elfedik. Ami persze maga is lehet tanulság: hogy nem mindig tudjuk megmondani a tutit.

Jogos a kérdés, hogy ezt a könyvet meg miért olvastam el. Inkább el sem mesélem, mert én se igazán értem. Ez nem kritika – ahogy az remélhetőleg hamarosan kiderül –, hanem egyszerű ténymegállapítás: se az ír történelem általában, se az egyes konkrét történelmi események bemutatásának műfaja nem tartozik az érdeklődésem szűkebb körébe. Mindazonáltal Ivan Gibbons Partition (Felosztás; London, Haus, 2021) című könyve könnyen és gyorsan olvasható, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is beleveszik a helyi politika aktorainak és aktusainak dzsungelébe. De így is kirajzolódnak azok a sokkal érdekesebb kérdések és összefüggések, amikről szívesebben olvastam volna hosszabb gondolatmeneteket. Amúgy a téma maga érdekes. Mert eléggé meglepő, hogy az első világháború egyik győztes hatalma valójában szinte ugyanolyan arányban veszt területet – ha nem is lakosságot – mint a vesztesek. Ugyanakkor a brit közvéleményben sem akkor nem volt, és azóta sincs revíziós hangulat: sőt, mintha inkább megkönnyebbülés lett volna megszabadulni a legproblémásabb országrésztől. De az akkor ideiglenesnek szánt határ sokkal stabilabbnak bizonyult, mint az Európa keleti felén húzott véglegesnek szánt vonalak. Az ide vezető eseményeket meg sem próbálom bemutatni, inkább három fogalom köré építeném a recenzióm: az esetlegesség, az igazságosság és a tartósság.

Niall Fergusontól akkor se lehet elvitatni a tehetséget, ha már többször mérgelődtem a könyvein. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többször viszont dicsértem. És most nemcsak arra gondolok, hogy az is tehetség, hogy történészként mennyire ráérez a kurrens témákra, milyen gyorsan könyvvé formálja a gondolatait azokról, és milyen gazdaságosan beépíti ebbe a legkülönbözőbb korábbi írásait. Hanem ezúttal úgy írta le őszintén, hogy mi mindent nem tud, hogy közben kifejezetten érdekes maradt a könyvben kibontott összes részlet, de közben az azok értelmezésére nyújtott keret is. Az aktualitás természetes idén mi más lehetne, mint a koronavírus. Egy világjárvány közepén a legpiacképesebb a katasztrófákról és az azokra adott emberi reakciókról írni. A Végzet (Budapest, Scolar, 2021; a brit eredeti: Doom. London, Penguin, 2021) nem csak a legváltozatosabb katasztrófák – háborúk, éhínségek, járványok, balesetek – panoptikuma, hanem egyben valódi és csak látszólagos hasonlóságaik elemzése, az emberi viselkedéssel, különösen a politikával való összjátékuk kiemelése. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a koronavírusjárvány kapcsán a Kínával kapcsolatos álláspontját is átértékeli Ferguson, még ha persze ki nem is mondja, hogy ez történik.

Richard Osman brit tévés komikus, aki váratlanul írt egy krimit, aztán egy folytatást és itt állunk térdig világsikerben, egy Spielberg-féle megfilmesítés előszelében. A csütörtöki nyomozóklub (Budapest, Agave, 2021; az eredeti: The Thursday Murder Club. New York, Viking, 2020) és A férfi, aki kétszer halt meg (Budapest, Agave, 2021; az eredeti: The Man Who Died Twice. New York, Viking, 2021) tökéletesen tervezett és kivitelezett termékek, amivel alkotójuk nagyon is tisztában van, ezért sikerült a kiadók közti árveréssel az egekbe tornászni a tiszteletdíját. Ezt az üzleti siker vissza is igazolta. De lehet-e jó könyv valami, amit profi módon raktak össze jól bevált elemekből, a hatás maximalizálása érdekében? Igen, lehet. Sőt nagyon szórakoztató könyvek lettek, és bár nem szeretnék túlzásokba esni a mélységük dicséretét illetően, a hangulat és a karakterek nem az azonnal elfelejtős típusba tartoznak. A cselekményszál mindkét esetben meghökkentően bonyolult és alkalmanként a karakterekhez nem illően akciódús. Gyanús, hogy az illendőnél gyakrabban áldozza fel a logikát a dramaturgia oltárán és nem szégyell deus ex machinák-hoz sem fordulni, de mindezért bőven kárpótol a nemzetközi ízléshez igazított, de felismerhetően brit humor.

Hamarosan magyarul is megjelenik Daniel Kahneman ezúttal szerzőtársakkal írt új könyve, a Zaj (Daniel Kahneman – Olivier Sibony – Cass R. Sunstein: Zaj. Budapest, HVG, 2021; az amerikai eredeti: Noise. New York, Little Brown Spark, 2021). Előző, zseniális könyvét a kétfajta emberi gondolkodásról és azok hibáiról lelkendezve ismertettem. A Zaj nem mérhető a Gyors és lassú gondolkodás-hoz, de nem is egy tudományos életút népszerűsítő összegzése. Hanem gyakorlati útmutató a fel nem ismert, és ezért még inkább káros döntési hibákhoz és azok csökkentési lehetőségeihez. A könyv olyan döntési helyzetekről vagy ítéletekről szól, amelyek pontossága csak utólag ellenőrizhető (pl. gazdasági előrejelzések, orvosi diagnózisok), vagy éppen sehogysem, mert értékelő jellegűek (pl. bírói döntések, munkaerőfelvétel). Gyakran esik szó ezekben az esetekben elfogultságról, és vált ki botrányt az így okozott sérelem. Kahneman és társai azonban most nem ezzel foglalkoznak, hanem azzal, hogy a döntések könnyen azonosítható ok nélkül és nem egy meghatározott irányban szórnak. Ez a zaj. Egy céltáblás hasonlattal, ha a lövések mind felfelé hordanak, mert rossz a puska irányzéka, az elfogultság, ha viszont látszólag össze-vissza csapódnak be, az a zaj. Ha a céltáblát megfordítjuk, és nem tudjuk, hol a közepe, az elfogultság nem felismerhető, a zaj viszont igen.

Douglas Murray brit konzervatív publicistának már olvastam egy könyvét, az Európa furcsa halálá-t (az ismertető nem tudom, hogyan maradhatott el), és akkor is azt éreztem, amit a most bemutatandó A tömege tébolya esetén (Pécs, Alexandra, 2020; a brit eredeti: The Madness of Crowds, London, Bloomsbury, 2019). A szerző bátran nyúl egy kényes témához, szellemesen, elegánsan ír és csak udvariasan provokál, példái remekek, de anekdotikusak, hiányzik belőlük a statisztikai (értsd: tudományos) mélység, és meg sem próbál megoldást kínálni a felvetett problémákra. Mindezek miatt és mindezek ellenére nem lehet elmenni mellettük vállvonogatva. Mert maguk a témák, esetünkben a szexuális orientáció, a nemi szerepek, a faji kérdés és a transzneműség átpolitizálódása és mindent elsöprő tematizálása kikerülhetetlen. Hogy mennyire az, tegyünk egy próbát Murray nyomán. Írja be a kedves olvasó a Google képkeresőjébe, hogy black man vagy hogy gay couple. Híres vagy csak szép fekete férfiakat és meleg párokat fog látni, ahogy azt várjuk is. Tegyünk egy ellenpróbát, és írja be, hogy white man vagy hogy straight couple. A képek jelentős része most is fekete és meleg lesz. Vagy fehér bűnöző. Vagy szivárványos zászlót lengető heteró. Mintha a Google algoritmusa azt feltételezné, hogy fehérekre és heterókra rákeresni eleve gyanús, érdemes az illetőt a találatokkal is nevelni. Mi történik velünk?

Michael Pollan The Omnivore’s Dilemma (A mindenevő dilemmája; London, Penguin, 2006) című könyve két alapvetéssel indul. Az egyik, hogy az ember mindenevőként folyamatos döntéskényszerben van: miután szinte bármit megehet, folyton figyelnie és tanulnia kell, mi az, ami tápláló és egészséges. A másik, hogy a mai amerikaiakat elképesztő mértékben nyomasztja ez a dilemma, aminek egyik oka talán a stabil „nemzeti” konyha hiánya a maga tradícióival, következménye pedig az étkezési divatok szélsebes és gyökeres váltakozása. Pollan tehát jó tudományos újságíróként elindul, hogy feltárja, mit is eszünk, vagy hogy mit ehetünk, esetleg hogy mit kellene ennünk. Az alcím szerint a könyv négy étkezés története. És valóban végig követhetünk egy-egy ipari, organikus, fenntartható és paleo „élelemláncot”, a növényi és állati eredettől a vacsoraasztalig. Közben nemcsak érdekes figurákkal és szórakoztató kalandokkal ismerkedünk meg, de a bő négyszáz oldalon van idő tudomány-, társadalom- és politikatörténeti kitérőkre épp úgy, mint filozofikus eszmefuttatásokra. Ismertetőmben meg sem próbálom a teljes élelemláncokat bemutatni: rövid áttekintésük után inkább egy-egy velük kapcsolatos dilemmára térnék ki.

Tim Marshall könyve a Falak. Életünk kerítések árnyékában (Budapest, Park, 2021; az angol eredeti: Divided. London, Elliot & Thompson, 2018) állítólag nagyon aktuális, ehhez képest nem siették el a magyar kiadást. Pedig a szöveg java napjaink falairól szól a szó legszorosabb értelmében. És elég furcsa úgy olvasni Trump faláról vagy Orbán kerítéséről, hogy a kontextus azóta azért változott. A falak persze nem új dolgok, a legelső városokat a falaik tették azokká, amik. A nagy birodalmak falai pedig évszázadokra, sőt napjainkig kijelölték a határokat. Angliát és Skóciát Hadrianus fala választja el, és a kínai nagy fal is csak azért tűnik úgy, mintha az ország belsejében lenne, mert a mai Kína – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem nemzetállam, hanem gyarmatosító birodalom. Marshall újságíró, ennek megfelelően könyve nem tudományos elemzés, hanem útirajz sok-sok személyes tapasztalattal. A falak egyszerre nagyon konkrétak (miből készültek, milyen terepen épültek, hogy próbálnak átjutni rajta az ottaniak), és egyszerre metaforikusak, ahogy erre mindjárt visszatérek.

Thomas Piketty még mindig ellenszenvesen pökhendi, és új könyve, a Capital and Ideology (Tőke és ideológia; Cambridge, Harvard University Press, 2019, a francia eredeti: Capital et Idéologie, Paris, Éditions du Seuil, 2019) is feleslegesen unalmas és hosszú. Ráadásul nem folytatása az előző, A tőke a 21. században című kötetnek, hanem inkább annak újraírt, felduzzasztott, megalomán változata. Akkor minek elolvasni és ismertetni? Azért, mert amiről ír, az rettenetesen fontos és érdekes, és a társadalmi igazságosság kérdésével akkor is foglalkoznunk kell, ha magukat rocksztárnak képzelő, nárcisztikus francia közgazdászok mondanak csak róla érvényeset. Az alapállítások nem változtak. Piketty szerint a vagyoni és jövedelmi különbségek igazságtalanok, az utóbbi három évtizedben tapasztalt gyors növekedésük veszélyes, és az államok feladata ennek gátat vetni, sőt a folyamatot megfordítani. Ami a könyvében új, az egyrészt az időbeli és térbeli horizont kitágítása: az egyenlőtlenséget nem csak a modern Nyugaton vizsgálja, hanem a múltban és a jelenkori fejlődő világban is. Másrészt a modern demokráciák politikai pártjainak, programjainak és a választói magatartásnak az elemzése. Végül mindebből fakadóan még szélesebb és még mélyebb reformok sorozatának javaslata, amit egyáltalán nem szégyell szocializmusnak, mégpedig demokratikus és részvételi szocializmusnak nevezni.

Arthur C. Clarke 1973-as sci-fi regényében Rámának nevezik el a Naprendszerbe belépő, henger alakú, titokzatos idegen űrhajót. Nem véletlenül ajánlották sokan ezt a nevet a 2017-ben felfedezett, első bizonyítottan a Naprendszeren kívülről érkező tárgynak, amit a Nemzetközi Csillagászati Unió végül hivatalosan 1I/2017 U1-nek, amúgy meg ’Oumuamuanak nevezett el. Nem véletlenül, hiszen bár a csillagászok többsége természetes eredetűnek tartja, Avi Loeb szerint sok-sok furcsaságának legészszerűbb magyarázata, hogy mesterséges tárgy. Ha úgy tetszik: idegen űrhajó. És Avi Loeb nem egy Erich von Däniken, hanem nehézsúlyú csillagász és elméleti fizikus, aki a világegyetem keletkezésétől a fekete lyukakon át a földönkívüli élet lehetőségéig mindennel foglalkozik. Mégis sokatmondó, hogy a fősodron kívüli tudományos ismeretterjesztő könyvét Amerikában egy tankönyvkiadással és gyerekkönyvekkel foglalkozó kiadó, nálunk pedig a minőségi sci-fi-terjesztés zászlóshajója jelentette meg. A Földönkívüli (Budapest, Agave, 2021; az amerikai eredeti Extraterrestrial, Boston, Houghton Mifflin Harcourt, 2021) valóban nagyon olvasmányos, izgalmas, szórakoztató és tanulságos, kifejezetten nekünk, laikusoknak szól, és még csak nem is hosszú. Hát lássuk, miért olyan különös az ’Oumuamua, milyen falakba ütközött Loeb és mi az egész ügy tétje?

Vannak könyvek, amiknél az elejétől fogva tudod, hogy nem fogsz választ kapni a feltett nagy kérdésre, és mégis, sőt inkább éppen ezért az őszinteségéért olvasod őket végig. Carl Zimmer Life’s Edge (Az élet pereme; New York, Dutton, 2021) című könyve is ilyen, az alcím szerint annak jár utána a szerző, hogy mi is lenne az élet. Az ilyesfajta kérdéseknek kétféle esetben van értelme. Egyrészt nagy ritkán előfordul, hogy egy vizionárius meghökkentően új választ ad, bár sokszor addig fel sem tett kérdésre. De Zimmer nem vizionárius, még csak nem is igazi természettudós, hanem kiváló tudományos író: nem csak érdekli, amiről ír, de érti is azt. Másrészt intelligens baráti körben szokás feltenni azokat a nagy kérdéseket, amikről senki nem gondolja, hogy meg tudná válaszolni őket, de izgalmas szellemi kaland végigtapogatni, mi mindent érintenek. Igazából ezt csinálja Zimmer. Egy-egy fejezet erejéig bemutatja, miket szokás az élet velejárójának tekinteni, vagy éppen azt, hogy mi mond ennek ellent. Minden fejezet egy vagy több konkrét kutató és projektje személyes bemutatásával kezdődik, ha kell tudománytörténeti kitekintéssel. Majd a legvégén visszakanyarodunk a definíciós kérdéshez, ami ezek után nem is meglepő módon a legkevésbé érdekes.

Susanna Clarke A hollókirály című könyve világsiker lett, és már akkor is sokan mondtuk, hogy ez nem egyszerű zsánerirodalom. Nagy volt hát a várakozás, lehet-e tartani ezt a színvonalat, főleg tizenhat év, betegséggel súlyosbított kihagyás után. Most már tudjuk, hogy lehet. A Piranesi (Budapest, Agave, 2020; az angol eredeti: London, Bloomsbury, 2020) rövidebb és szerkezetében egyszerűbb is, de ugyanannyira zseniális. „Piranesi. Így hív engem. Ami azért furcsa, mert amennyire csak emlékszem, nem ez a nevem.” Ki beszél? Hol járunk? És miért Piranesi? Megpróbálom eköré a három kérdés köré szervezni az ismertetőmet anélkül, hogy a történetről túl sokat elárulnék, hátha mégis érthető, sőt, szándékom szerint kifejezetten kedvcsináló lesz. A Piranesi is fantasy A hollókirályhoz hasonlóan, a csodáról szól tehát, ám mesteri logikával szerkesztve. Formailag egy naplót olvasunk, pontosan dátumozott bejegyzésekkel – az elsőt az ötödik hónap első napjáról abban az évben, amikor az albatrosz a délnyugati csarnokokba érkezett. A napló ráadásul indexszel is rendelkezik, aminek segítségével az elbeszélő főhős aztán visszakeres régebbi bejegyzéseket. Miközben mindez tökéletes játékszer egy whodunnit krimi megszerkesztéséhez, sőt az emlékezés és az identitás bizonytalanságának érzékeltetéséhez, folyamatosan fenntartja az elképedés feszültségét a leírás realizmusa és a leírt valóság (?) szürrealizmusa között.

Klima László Válogatott rénhíreim (Budapest, Finnugor Népek Világkongresszusa, 2020) című kötete minden öregedő blogger álma. Persze, tudjuk, hogy ma már minden fenn van az interneten, de azért mégis van valami varázsa a jó öreg papírnak, meg a könyvészeti hivatkozásoknak: hogy itt és itt, ekkor és ekkor, ez és ez adta ki, oldalszámmal és mindennel. Mert a Rénhírek a Nyelv és tudomány (nyest.hu) pároldalaként régóta a finnugrisztika tudományos népszerűsítő fóruma, ráadásul szórakozásnak sem utolsó. Különösen igaz ez, ha a posztok szerzője zegernyei. És most zegernyei megbízásából offline avatárja, Klima László kötetbe rendezte az általa legfontosabbnak (legérdekesebbnek) vélt írásokat. Nem igazi coming out ez, hiszen eddig sem volt titok, hogy a két személy egymás alteregója, a nevek – ahogy a könyv előszavában is tudatják – csupán a tevékenységi területeket kísérlik meg elhatárolni: a szigorúan szakmai nyelvezetű tudóst a csípősnyelvű bloggertől. Hogy aztán persze itt most jól összekeveredjenek. (Ha már a személyeskedésnél tartunk: Kolbenheyer kiléte sem titok, de annak idején ésszerűnek tűnt látványosan elválasztani a szakmájából kifolyólag semlegesebb fellépésű Doppelgängerétől. És aztán ez így maradt.)

Anne Applebaum politikai esszéje, a Twilight of Democracy (A demokrácia, alkonya; New York, Doubleday, 2020) a klasszikus, liberális konzervatív, reagani vagy thatcheri irányzat megszűnéséről, pontosabban Trump, Johnson, Kaczynski és Orbán felemelkedéséről, még pontosabban az „írástudók árulásáról”, azaz a konzervatív táborból indult értelmiségiek ebben játszott szerepéről szól. Applebaum nagyon igényes újságíró és szakszerű, ha nem is vizionárius történész. Most sem ígér világmagyarázatot, de nagyon hitelesen és józanul mutatja be a folyamatokat és azok szereplőit, akiket mind személyesen ismer, és ha tehette, meg is interjúvolta őket. Már ha azok szóba álltak vele. Mert persze minden kellemetlen kérdezőt el lehet hessegetni azzal, hogy a „tudjukkik” szekerét tolja. Csak éppen ostobaság. Mert Applebaum ugyan amerikai zsidó, és akinek ez már elég is, azt nem fogom meggyőzni. De mindenki másnak mondom, hogy nem, nem kommunista: nagyon szakszerű és nagyon egyértelműen ítélkező könyveket írt a holodomorról (Vörös éhínség), a Gulágról (A GULAG története), és én is ismertettem a Közép-Európa szovjetizálásáról szólót (Vasfüggöny). És nem, nem kívülálló, kioktató amerikai: a férje, Radek Sikorski volt lengyel honvédelmi és külügyminiszter miatt a rendszerváltás óta nagyrészt Lengyelországban él. És nem, nem vak a baloldalról jövő szélsőséges, antidemokratikus hangokra, ebben a könyvben is egyértelműen elítéli az identitáspolitikát és a cancel culture-t. Csakhogy egyelőre nincs hatalmon olyan szélsőbalos politikus, aki leépítené a demokratikus intézményrendszert. A másik oldalon annál inkább.

Nem szoktam az ismertetett könyvek szerzőivel hosszasan foglalkozni, de most muszáj. Joseph Henrich repülőmérnöknek és antropológusnak tanult. Miután a mérnöki munkát megunta, egyetemi tanár lett: pszichológiát és közgazdaságtant tanított. Jelenleg éppen a Harvard evolúciós biológiai tanszékét vezeti. Nem véletlenül nagy rajongója Jared Diamondnak, aki orvosnak tanult, majd ornitológusból lett földrajztanár: mindketten kívülről néznek rá tudományterületeikre, no meg a történelemre, és egészen meghökkentő, amit látnak. A The WEIRDest People of the World (A világ legfurább emberei; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2020) ugyanis arra keresi a választ, hogy miért a nyugati (western) civilizáció az, amelyik a leginkább iskolázott (educated), iparosodott (industrialized), gazdag (rich) és demokratikus (democratic). Egy nagyon szemléletes példával indít. Tudta-e a kedves olvasó, hogy nagy valószínűséggel módosították az agyát, aminek következtében pl. romlott az arcfelismerő képessége, de javult a részletlátása? Mindez fiziológiai elváltozásokkal is jár, de ennek részleteit most hagyjuk. És azt, hogy kik módosították és miért? A tanítónénik, amikor megtanították olvasni. És azt, hogy mikor és miért vált tömegessé az olvasnitudás? A reformáció után, mert az európaiak meggyőzték magukat, hogy csak az Írás ismeretében üdvözülhetnek. Mit szemléltetnek ezek a példák?

Umberto Eco utolsó műve tizenkét, Milánóban tartott előadása kötetbe rendezve: Óriások vállán (Budapest, Kossuth, 2019; az olasz eredeti: Sulle spalle dei giganti; Milano, La nave di Teseo, 2017). Éppen ezért érdemes előre figyelmeztetni az olvasót: a bölcsészettudományok kvintesszenciáját tartja kezében. Miközben szinte minden mondat sziporkázik, minden másodikban van valamiféle utalás egy kora középkori gót szerzetesre vagy egy romantikus olasz festőre, minden bekezdés meghökkent és elgondolkodtat, az egész kötet nem vezet sehova. Vagy éppen mindenhova. (Igen, aforizmákról is lesz szó.) Sőt, talán igaz ez az egyes előadásokra is. Van ugyan témájuk – ami persze nem mindig következik a címükből –, de Ecoban fel sem merül, hogy azt a teljesség igényével, vagy akárcsak egy logikai szálra felfűzve kellene bemutatnia. Ehelyett ravasz mosollyal mesél és figyeli, tudjuk-e követni. Általában minden lépését tudjuk, csak épp arról nincs fogalmunk, hogy hol is vagyunk a kultúrtörténet erdejében. Mert viccesen meghökkentő, de teljesen érthető, hogy a pápa és a dalai láma valószínűleg vitatkozna azon, kicsoda is Jézus, de abban biztos egyetértenének, hogy Superman Clark Kent.

John Kampfner, évtizedekig Németországból (pontosabban akkor még Nyugat-Németországból) tudósító brit újságíró friss könyve a Why the Germans Do it Better (Miért csinálják jobban a németek?, London, Atlantic Books, 2020). De mit is csinálnak jobban szerinte a németek? Nagyjából mindent, és mindjárt rá is térek néhány szempontra. De előtte még két kitérő. Az első: a könyv – mint sok-sok más idei mű – egyik apropója a koronavírus járvány. Miért sikerült Németországban viszonylag sikeres, és alapvetően hiteles módon védekezni, míg Nagy-Britannia az Egyesült Államokhoz hasonlóan teljesen idiótán, kapkodva viselkedik. Ahogy a könyv alcíme is mondja: Németország felnőtt ország. A második: Nagy-Britanniában még mindig rendkívül humorosnak számít a németeket nácikként leírni, és teljesen természetes a briteket pedig hős győzteseknek. Ez a kisebbrendűségi komplexusban gyökerező berögződés teljesen hamissá teszi a Németországról alkotott képet. Pedig Németország himnusza már régen nem a Deutschland, Deutschland über alles (Németország mindenek felett), hanem az Einigkeit und Recht und Freiheit (Egység és jog és szabadság).

Olvastam és ismertettem egyszer már könyvet elméleti fizikáról, konkrétan a húrelméletről, talán azért is ajánlotta az Amazon Sabine Hossenfelder Lost in Math (Elveszve a matekban; New York, Basic Books, 2018) című könyvét. Nem gondoltam, hogy sokat fogok érteni belőle, de vannak kihívások, amik elől nem ugrik el az ember. És Hossenfelder amúgy nagyon jól ír, a könyv koncepciója pedig kifejezetten olvasóbarát. Szerzőnk részecskefizikus, akit egyre jobban nyomaszt, hogy tudományterülete mennyire elszakad a valóságtól (erről majd később), ezért aztán fogja magát, körbeutazza a világot, hogy elbeszélgessen az elméleti fizika kortárs nagyágyúival. Ezekből az interjúkból és a szerző hozzájuk fűzött kommentárjaiból áll össze a könyv, amit kifejezetten szórakoztatóan fűszereznek az interjúalanyok és a környezet leírásai. Mert ahogy Hossenfelder jó adag öniróniával megjegyzi, a fizikusok is emberek – ő alapvetően a tévedéseikre, illetve a tévedéseikhez való ragaszkodásra céloz –, akik hol kioktatnak, hol hízelegnek, saját könyvükből idézve pöffeszkednek vagy éppen két szörfözés között grilleznek. De miért is lenne válságban az elméleti fizika, ha naponta olvashatunk újabb elméletekről a húrelmélet, a szuperszimmetria vagy a multiverzum témakörében?