Amikor Akire Iriye és Jürgen Osterhammel főszerkesztők hatkötetes világtörténetének harmadik kötetét ismertettem, azt írtam, hogy „a vállalkozással, célkitűzéseivel, lenyűgöző eredményével és elkerülhetetlennek tűnő nehézségeivel szeretnék foglalkozni”. Az ötödik kötet végigolvasásának heroikus küzdelmei után annyit tehetek hozzá, hogy a hangsúly mindenképpen a kudarcon van. Az Emily Rosenberg szerkesztette kötet, Weltmärkte und Weltkriege – A World Connecting 1870-1945 (Világpiacok és világháborúk – Az összekapcsolódó világ; Cambridge, MA – München, Harvard University Press – Beck, 2012) a szerkesztési elv ötletessége és a történelemszemlélet modernsége ellenére kudarcot vall. Sajátos módon ez a kötet jelent meg legelőször, – hiszen az egyes köteteket önállóan is élvezhető műveknek is szánták – talán ezért viseli magán az első próbálkozás gyengeségeit. Itt a német cím sikerült erőltetettebbre: a könyvben alig esik szó világháborúkról, világpiacokról annál inkább. Az angol viszont pontos: a szerzőket nem annyira a világtörténelem, hanem a világ globalizációjának története érdekelte. A kötet öt fejezete ennek öt aspektusát járja körül: a modern állam megszületése, a gyarmatbirodalmak kiteljesedése, a nemzetközi migráció, a nemzetközi áruszállítás, végül a globalizáció egyéb fórumai kerülnek tárgyalásra.

Évekkel ezelőtt már a kezembe került Lee Child egyik Jack Reacher regénye. Élveztem, de mély nyomot nem hagyott. A mély jelző talán most is túlzás, de most az első hat regény egybecsomagolt változatát szereztem meg (New York, Penguin, 2001) – és nem tudtam letenni. Könnyen lehet, hogy a sorozat eleje egyszerűen jobb, mint a későbbi folytatások (erről néhány teljesen légből kapott gondolatomat majd később), vagy csak jó pillanatban kapott el, mindenesetre határozottan elgondolkodtam a sorozatgyártó iparosmester nagyszerűségéről. És egyszerűségéről. Mert Jack Reacher, a főhős figurája, illetve a regény szövegének nyelvi megformálása annyira, hm, hogy is mondjam, letisztult? Vagy áramvonalas? És éppen ez teszi a történeteket tökéletesen csereszabatossá. Mert az első hat regényben legalábbis a cselekmény tényleg mindig más: a legkülönbözőbb környezetben játszódik és a legkülönbözőbb motivációval és módszerekkel gyilkoló tettest kell elkapni. Jó, Bond-lány mindig van, bár finom különbségeket itt is kapunk, nem csak a hajszínben, hanem abban is, hogy az érzelmi szál épp csak vibrálni kezd, vagy a cselekmény egyik központi elemévé válik.

Ahogy két hete is írtam, a krimi tökéletes posztmodern műfaj. Mert nem csak az a kérdés, hogy milyen gyakran rakjuk ki a kirakóst, és még nem is csak az, hogy mennyire lesz meglepő a kirajzolódó kép, hanem, hogy vajon csak egyféleképpen lehet-e kirakni, sőt, tovább megyek, ki lehet-e rakni egyáltalán. Mitch Cullin nyilvánvalóan megragadta a Sherlock-reneszánsz kínálta lehetőséget, de kicsivel szemérmesebb volt, mint magyar kiadója, amelyik rögtön a címbe emelte a reklámot: Mr. Holmes (Budapest, Agave, 2016; az amerikai eredeti: A Slight Trick of the Mind, New York, Doubleday, 2005). Én is bedőltem, neki, de nagyon nem bántam meg. Reméltem, hogy az adaptációban lesz valami truváj, de nem erre számítottam. Kénytelen vagyok mindenkit figyelmeztetni, hogy bár Sherlock három rejtélynek is a nyomába ered, ez a könyv nem krimi. Nem úgy krimi. Határozottan szépirodalom. És rettenetesen szomorú. De annyira szép, annyira érzékenyen megírt könyv, hogy letehetetlen. Mert az öregedésről, az elmúlásról, az elszalasztott lehetőségekről, a megbánásról nem lehet mást írni, mint tragédiát. De mint tudjuk az igazi tragédia nem letaglóz a bemutatott szenvedéssel, hanem felemel.

Steven Levitt és Stephen Dubner szerint legalább négy. When to Rob a Bank? című könyvük (Mikor raboljunk bankot?; New York, Harper Collins, 2015) a Lökonómia tartós sikerét lovagolja meg újra. A valóban nagyszerű első kötetet egy hasonlóan kitűnő második követte, majd egy az előző kettő sikerén élősködő, de továbbra is szórakoztató harmadik. És íme itt a negyedik, amihez új ötletek sem kellettek, elég volt a szerzők blogjának (freakonomics.com) jobban sikerült posztjait egybegereblyézni, úgy tenni, mintha tematikus fejezetekbe rendeznék őket, írni egy önkritikusan szellemes előszót és kész. A könyv önmagában olvashatatlan: ha valaki nem ismeri a szerzők gondolkodásmódját és korábbi műveit, akkor a rövid írások nehezen értelmezhetők (főleg azok, amik meg sem kísérlik gazdasági köntösbe öltöztetni a focidrukker vagy pókermániás karcolatait). Ha azonban nem várunk tőle mást, csak amit ígér, hogy két okos fickó nem utolsó sorban a saját anyagi érdekeltsége miatt lehúz egy negyedik bőrt a rókáról, akkor továbbra is jól szórakozhatunk. Sőt, érdekes további olvasmányötleteket is kaphatunk, mint például a kalózdemokrácia működéséről és annak korlátairól: ugyanis a nagyobb szabadság teszi vonzóvá és sikeressé, de a siker eredményezi a parazita gazdasági tevékenység szükségszerű összeomlását is.

Egy bestseller-listán láttam meg Michael Chabon könyvét, és nem tudtam ellenállni a képtelen címnek: The Yiddish Policemen’s Union (A Zsidó Rendőrszakszervezet; New York, Harper Collins, 2007). A fülszöveg aztán végleg olvasásra csábított. Gyerekkoromban szívesen olvastam krimiket csak az izgalom kedvéért, Agatha Christie-t vagy Conan Doyle-t, amíg bele nem untam. Aztán Umberto Eco nyilatkozatai A rózsa neve, és még inkább A Foucault-inga után ébresztettek rá, hogy a krimi tökéletes posztmodern műfaj. Alapvető kérdésfeltevései, hogy ki is tette, vagy hogy van-e terv, bármely egzisztencialista vagy transzcendens tartalom elrejtésére és egyben közvetítésére alkalmassá teszik. Így gondolhatta Chabon is, amikor krimibe csomagolta alternatív világban játszódó politikai thrillerét vagy a csoda és a hit mibenlétét boncolgató filozofikus regényét. Ezen a három szinten szeretnék mesélni a könyvről: a gyilkos személyét és a gyilkosság motivációját kutató kriminek, az alternatív valóság nagyon is ismerős politikai sakkjátszmájának és a zsidó Messiás-várás egyszerre reményteli és teljesen reményvesztett hitvilágának szintjén. És persze mindegyik szint mögött ott van a tökéletesen felépített, hihetetlenül szellemes, mert egyszerre döbbenetesen meglepő és testközelien hiteles világ: az alaszkai ideiglenes zsidó letelepedési övezet nyomasztóan klausztrofóbiás és közben világmegváltó lázálmokat dédelgető világa.

A tavalyi év egyik gazdasági sikerkönyve Alvin E. Roth Who Gets What – and Why (Ki kap mit – és miért; Boston, Houghton Mifflin Harcourt, 2015) című műve volt, amiben a Nobel-díjas közgazdász a piaci tervezés alapelveiről ír, leginkább nem hagyományos értelemben vett, tehát nem egymással helyettesíthető, tömeges árucikkeket kínáló piacok példáin szemléltetve. Mert a szabad piac alapelve, miszerint az kapja az árut, aki többet fizet érte, hiszen az eladó csupán a profitban érdekelt, a vevő pedig fel tudja mérni, mennyit ér neki valami, nem ilyen egyszerűen működik akkor, ha a két félnek sok szempont alapján kell választania egymást. A házasságkötés „piaca” talán a legszemléletesebb példa: nem elég, ha az egyik fél a kínálatot felmérve igyekszik a legtöbbet ajánlani, hanem a két félnek kölcsönösen éppen egymást kell választania. A piacnak egyáltalán nem feltétele, hogy az ”árut” pénzért adják-vegyék. Az ilyen helyzetek mégis piacok, hiszen a felek meg akarnak kapni valamit, azért hajlandók áldozatokat hozni, és az „üzletkötések” valószínűségét nagymértékben növeli, ha összeköthető minél több részvevő (a piac „sűrű”), ha az üzletkötés időtartama nem nyúlik a végtelenbe (a piac gyors), és ha a résztvevők megbíznak abban, hogy a piacon azt kapják, amit szeretnének (a piac biztonságos). Éppen ezért elkerülendők azonban a túlterheltség és a túlzott gyorsaság veszélyei, valamint az, hogy a felek taktikai okokból ne merjék feltárni valós preferenciáikat.

Amikor először megjelent magyarul, a címe megfogott (ez volt a célja, jó üzleti fogás, gratulálok), de a vastagsága és belelapozva a nyelvezete elriasztott. Aztán ahogy egyre híresebb lett, végül megvettem a fiamnak, aki le volt tőle nyűgözve, így én is belekezdtem. Susanna Clarke A hollókirály (Budapest, Agave, 2006; az angol eredeti: Jonathan Strange and Mr Norrell, London, Bloomsbury, 2004) című könyvét nevezik a felnőtt Harry Potter-nek is, ami nem csak a mágikus világ, de az ízig-vérig brit háttér miatt is érthető. Ugyanakkor, bár állítom, hogy a Harry Potter sokkal, de sokkal több könnyű kalandregénynél, mégis nagyobb levegővételt javasolnék A hollókirály elkezdésekor. A magyar címet már dicsértem üzletileg, de valójában sokkal merészebb az angol eredeti: ezt a könyvet csak az fogja végigolvasni, aki hajlandó kezébe venni 800 oldalt, ami két ismeretlen emberről szól. Igen, mágusokról van szó, de A hollókirály fittyet hány a jelenkori fantasy műfaji toposzainak: ez a mágia nem az a mágia, se kardok, se sárkányok. Britsége pedig nem egyszerű világépítés, hanem a paródia és a hommage hihetetlenül finom elegye, nyelvileg meg – állítólag – pastiche, azaz a 19. század nagy angol regényíróinak modorában készült. Végül érdemes ezen is kicsit elmerengeni: A hollókirály klasszikus nagyregény, nem eleve sorozat (azóta sem készült folytatás, bár Susanna Clarke tervezett egy ugyanabban a világban, de később és más karakterekre fókuszáló regényt), hanem leírásokban gazdag, lassan hömpölygő, hosszabb időszakot felölelő, sok szereplőt felvonultató, a főszereplők jellemfejlődését követő és a drámai cselekményt gondosan felépítő és lezáró könyv.

Yuval Harari jeruzsálemi történészt Jared Diamond művei inspirálták Sapiens című könyvének (Budapest, Animus, 2015; a 2011-es héber eredetiből a szerző angol fordításában: New York, Harper, 2014) megírására. A célkitűzés azonban még ambiciózusabb: az emberiség (pontosabban a Homo sapiens, de erről még később) teljes történelmének felvázolása, és egyben a jövő lehetőségeinek feltárása a történelem értelmére való rákérdezéssel együtt. Igazat kell adni a kritikusoknak, hogy ez eleve lehetetlen vállalkozás, ami elkerülhetetlen hibákhoz vezet, de igaza van a lelkesedőknek is, hogy ilyen célkitűzés megér minden kockázatot. A leegyszerűsítő általánosságokat ezért nem fogom felsorolni, és nem azért, mert az amúgy tényleg lehengerlően szellemes próza az olvasót könnyen átlendíti ezeken, hanem mert mégsem ezeken áll vagy bukik a könyv. Hanem a kérdésfeltevéseken, amik akkor is megérnék az elolvasását, ha teljesen hamis válaszokat kínálna rájuk, de nem ezt teszi. A kérdés pedig az, hogy hogyan hódította meg az ember a Földet, hogy tartós lesz-e az uralma, és egyáltalán mi ennek az uralomnak az értelme, célja.

Bár általában is élvezettel olvasom, amit később ismertetek, régen volt, hogy éjjel egyig fennmaradva úgy faltam egy könyvet, mint J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt harmadik krimijét a Career of Evil-t (A gonosz pályafutása; London, Sphere, 2015). Úgy tűnik, minden évben kapunk egy folytatást, de így is nehéz kivárni a következőt. A második rész ismertetésében kételyeimnek adtam hangot, hogy fenntartható-e a kezdet magas színvonala krimiként, nagyregényként és stílusgyakorlatként is. A válasz most határozottan pozitív lesz. Mivel a klasszikus krimisorozatok inkább csak az azonos főszereplő(k) köré épített végtelenített és végteleníthető szériák, abban még most sem vagyok biztos, hogy Cormoran Strike és Robin Ellacott kalandjai a Harry Potter heptalógiához hasonlóan megtervezettek és szerkesztettek-e. Annak ellenére reménykedem benne, hogy igen, hogy ez egyben a végességet is jelenti. Mert az új kaland természetesen önmagában zárt egész krimiként, van új gyilkosság és a végén elkapják a gyilkost, de a regényszálak szépen szövődnek tovább, sőt sokkal többet kapunk, mint a második részben. Újra elmondom, hogy a Harry Potter második része kísért, ott is mintha elakadt volna az összekötő ív építése, de aztán persze kiderült, hogy mégsem.

Timothy Snyder a Bloodlands óta világsztár, de előtte is írt jó könyveket. Szinte nem is hittem a szememnek, amikor megtaláltam The Reconstruction of Nations: Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569-1999 (Nemzetek újjáépítése: Lengyelország, Ukrajna, Litvánia és Fehéroroszország; New Haven-London, Yale University Press, 2003) című művét: kedvenc témámról, a nemzetek „feltalálásáról” és „megvalósításáról” mégpedig Közép-Európában. A világ igazságtalan, és szláv nyelveken többen olvasnak, mint magyarul, ezért a lengyel történelemmel kell beérnünk, de nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat Magyarországgal. Snyder a bevezetőben világossá teszi, hogy a romantikus nemzeti mítoszokat annak tekinti, amik, és ahol nincs más út, ott iróniával fog hozzájuk közeledni. Ennek visszatérő illusztrációja a poszt címében is szereplő halhatatlan sor: Mickiewicz Pan Tadeusz-a lengyel nemzeti eposz, ami a hazaszeretet énekli meg! A három nagy fejezet közül az első a történelmi Litvánia (a mai Litvánia és Fehéroroszország) területén, és különösen Wilno/Vilnius/Vilnia/Vilne városában formálódó és versengő nacionalizmusokat mutatja be. A második a lengyel-ukrán határvidék, azon belül pedig Lwow/Lviv/Lemberg/Lemberik ezzel párhuzamos története. Végül a harmadik a 20. század végi Lengyelország páratlanul sikeres nemzeti és külpolitikájával zárja le a nemzetépítések történetét.

Gillian Flynn regénye, a Holtodiglan (Pécs, Alexandra, 2013; az angol eredeti: Gone Girl, New York, Crown, 2012) már egy ideje várt a sorára, hogy elolvassam, de nem akarózott, mert tartottam a túl sötét thrillertől. A filmet meg pláne nem néztem meg, bármennyire is dicsérték, már csak a sorrend miatt sem: mindig először a könyvet. (Hülyeség: mindig először az eredeti médiumot, ha könyvből lett film, a könyvet, ha filmből lett könyv a filmet, oké, utóbbi esetben a könyv szinte mindig hülyeség, de most már zárójel bezárva.) De a félelem alaptalannak bizonyult, a Holtodiglan izgalmas volt, sőt szórakoztató, de nem félelmetes. Nem azt akarom mondani, hogy ne lennének benne torokszorító fordulatok, vagy hogy a karakterek lennének túl könnyűek. Nem, a könyv működik thrillerként, pontosabban krimiként (nem tudom, miért kell manapság minden olyan krimit thrillernek nevezni, amiben a szereplők pszichológiai mélységet is kapnak). Persze pont a pszichológiai hitelesség (?) miatt működik a könyv az emberi kapcsolatokról szóló drámaként, sőt még mintha filozofálni is igyekezne. De a végén mégsem a rettenet vagy a nagy felismerés vár, hanem az elégedett mosoly, hogy majdnem sikerült átverned, de nem hagytam magam, ez az egész vicc, nagyon jól sikerült, nagyon szórakoztató és egyben nagyon intellektuális vicc.

A német kultúra szerelmesei számára megkerülhetetlen Peter Watson brit újságíró The German Genius (A német géniusz; London, Harper, 2010) című könyve. Megkerülhetetlen nem utolsósorban méretei miatt: közel ezer oldalon vezet végig az utóbbi két és fél évszázad német kultúrtörténetén, azt a szó lehető legszélesebb értelmében véve. Van itt minden a teológiától a műtrágyagyártásig, az egyetemektől a hadtudományig, a zenétől az irodalomig. És mivel Németország sokkal homályosabb fogalom, mint mondjuk Anglia vagy Franciaország, Watson németnek tekint mindenkit, aki németül beszélt, németül tanult vagy német területeken (is) alkotott, legyenek azok más narratívákban dánok, magyarok vagy csehek. Mindezt olyan könnyed természetességgel teszi, hogy az olvasó kénytelen elfogadni érvelésének sodrását (ha nem is mindig sebészi pontosságát). A könyv tehát kronologikus szerkesztésű enciklopédia, ahol az olvasó csodálkozik a legjobban, hogy élvezettel emészti az egymás után sorakozó életrajzokat, elméleteket és gyakorlati alkotásokat. Az összekötő kapocs azonban nem csak valamilyen misztikus németség (bár erről is ejthetünk még néhány szót), hanem az a két alaptétel, hogy a német kultúra sokkal többet adott a világnak, mint amit általában elismerünk, és hogy épp ebből kifolyólag is sokkal több, mint a nácik és Hitler.

Pszeudo-történelmi fantasyt írtak G. R. R. Martin előtt is, sőt a műfaj megújításával is sokan kísérleteztek már, de a Trónok harca óta mégis ő a megkerülhetetlen vonatkozási pont. Joe Abercrombie regénye a Half a King – Az uralkodó (Budapest, Athenaeum, 2015; az angol eredeti: London, Harper Voyager, 2014) pedig nem is nagyon kerülgeti ezt a vonatkoztatási pontot. A könyvnek csak egy főszereplője van, emiatt a történet feszesebb és rövidebb. A drámai ív kisebb, ezzel összefüggésben a világ is kevésbé kidolgozott. Ezek azonban nem minőségi jegyek, inkább azzal függenek össze, hogy a célközönség is valószínűleg fiatalabb. Mindez azonban nem jelenti azt sajnos, hogy újabb irodalmi mérföldkő született, inkább tisztes iparosmunkáról beszélhetünk, még ha a legjobb fajtából valóról is. Mert a karakterábrázolás árnyaltnak van szánva, azaz a szereplők nem fekete-fehérek, de ez mégsem martini magasság (akarom mondani: mélység). Mert a történet nagyon izgalmas, fordulatos, sőt a fordulatokat várjuk ugyan, de nem sejtjük előre, de a kaland mégis eltakar valami fontosat. Mert a világábrázolás – nos, itt leszek a legkevésbé kritikus, sőt: mert a világábrázolásban sokkal több van, mint amit kapunk. Mielőtt megnézzük közelebbről ezt a három témát, vesztegessünk még néhány szót a cím fordítására, illetve annak elmaradására. Nehéz elképzelni azt a kiadót, aki elhiszi, hogy ez a cím lefordíthatatlan (Félig király vagy esetleg Egy fél király?), vagy olyan bevett márkanév, ami már szervesült. Nem, igazából csak egy fantáziátlan és gyáva kiadót tudunk elképzelni, aki nem mer dönteni.

Hagytam magam elcsábítani a címtől, aztán pedig a fokozódó düh és elképedés hajtott tovább. Roxanne Dunbar-Ortiz An Indigenous People’s History of the United States (Az Egyesült Államok őshonos népeinek története, Boston, Beacon Press, 2014) könyve alig mond bármiféle tényszerű újdonságot a témáról, sőt az eddig tudhatóról sem ad szerkesztett összegzést, fogalomhasználata és világlátása pedig vállalhatatlanul tudománytalan, leegyszerűsítő, sőt – megkockáztatom (és tényleg meg fogom kockáztatni) – tulajdonképpen rasszista. Történelmi népszerűsítésnek álcázott politikai pamflet. Már az elején gyanús volt, hogy az amerikai könyvekben kötelező dicséretoldalakon nem történészek, hanem indián politikusok szavai sorakoznak: egy kis hátbaveregetés körbe-körbe. Maga a szerző sem hallgatja el őslakos származását, amiben csak az a zavarba ejtő, hogy sem az nem derül ki, hogy pontosan milyen származású, sem az, hogy ez a származás milyen hatást gyakorolt az éltére, nem más ez tehát, mint egyszerű marketing: én is indián vagyok, szóval jobban tudom, pont. Hát nem tudja jobban, sőt nagyon rosszul tudja, pontosabban az a gyanúm, hogy akár jól is tudhatná, de nem azt mondja, kihasználva, hogy az elnyomott kisebbség haragos hangját jól nevelt fehér emberként igazságosnak, mi több igaznak kell hallanom. Hát juszt sem.

Hatkötetes világtörténetet olvasni lehetetlen vállalkozás, a hat kötet közül éppen a harmadikat pedig különösen érthetetlen. Akire Iriye és Jürgen Osterhammel főszerkesztők egyszerre angolul és németül megjelenő gigantikus vállalkozását véletlenül ismertem meg, amikor rábukkantam a Wolfgang Reinhard szerkesztette harmadik kötetre: Weltreiche und Weltmeere – Empires and Encounters 1350-1750 (Világbirodalmak és világtengerek – Birodalmak és találkozások; Cambridge, MA – München, Harvard University Press – Beck, 2015). A véletlen mellett mentségemre szóljon, hogy Osterhammelnek a 19. századot bemutató könyve után amúgy is inkább érdekelt a közvetlen előzmény, másrészt pedig a sok-sok szerző, és kötetenként különböző szerkesztők művei önállóan is olvashatók, sőt kifejezetten önálló olvasásra is szánták őket. A német cím jobban kifejezi a könyv szerkesztési elvét: öt régió köré szervezték a világtörténelem bemutatását, az eurázsiai kontinens, az iszlám világ, Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia és Óceánia, illetve az atlanti világ köré. Mindezt a szerkesztő fogalmakat és kereteket tisztázni akaró bevezetője előzi meg. A világ történetének még ez a négy évszázada is alig fért bele az 1200 oldalba (na jó, majdnem a harmada lábjegyzet), így itt meg sem kísérlem összefoglalni, inkább magával a vállalkozással, célkitűzéseivel, lenyűgöző eredményével és elkerülhetetlennek tűnő nehézségeivel szeretnék foglalkozni.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17.

Hezekiah Allen a Minerva korlátjának támaszkodott és nagyot köpött a nyikolajevszki kikötő zavaros vizébe. Bár ha jobban belegondolt, és gondolkodni éppenséggel bőven volt ideje, ebből csak a zavaros víz stimmelt, hiszen a homokpadok miatt a Minerva messze horgonyzott a rakparttól. De éppen ezért nem vitorláztak tovább Vlagyivosztokig, ahol igazi, mélytengeri kikötő volt. Nem akart a kikötésért fizetni és nem akarta, hogy a többi kapitány a fogásról faggassa, mivelhogy egyáltalán nem volt fogás, éppen emiatt nem akart fizetni. Pedig a Minerva egyszer már feltámadt. 1871-ben harminckét társával az Északi Jeges-tenger vízébe fagyott. Allen kapitány és tengerészei, no meg a többi hajó legénysége csak annak köszönhette az életét, hogy az új-angliai bálnavadász-flotta hét szerencsésebb hajója a tengerbe öntötte a keserves munka árán megszerzett bálnaolajat és -csontot, sőt a tengerbe dobták a felszerelést is, hogy társaikat megmenthessék. Harminckét bálnavadászhajót tört össze a jég, vagy használtak fel tüzelőnek az eszkimók, de a Minervát a következő évben teljes épségen találták meg. Hezekiah Allen új legénységet toborzott, amit aztán Alaszkában helybéliekkel egészített ki. Miután a bálnák már a Bering-szoros környékén is megritkultak, rozmárra kezdtek vadászni. De 1881-82 telén rozmárt is alig fogtak, a tavasz közeledtével viszont javítani kellett a korhadt palánkdeszkákat. Ezért kötöttek ki Nyikolajevszkben, és ezért köpködött Allen kapitány komoran a hideg, fekete vízbe.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16.

Tíz nap gőzhajón nagyon unalmas. Sztyeppei pásztoroknak, akiknek a többsége jó, ha hírből hallott róla, és aki látott már ilyet, az is csak a part biztonságából, pedig félelmetes is. És ahogy telnek a napok az egyre szélesebbé váló fekete vízen, az egyre idegenebb tájon, az egyre szűkebbnek tűnő és egyre mocskosabb fedélzeten, úgy egyre félelmetesebb. A Jelizavetát, az Olgát és a Katyerinát nem személyszállításra tervezték, és a hetven-nyolcvan utas nagyon szűkösen fért el rajtuk, csomagjaikat pedig a raktérbe zsúfolták, ahol nemigen fértek hozzá. Engke tudta, hogy a menekülés az Argunynál fog csak igazán elkezdődni, mégis azt remélte, hogy a majdnem végzetessé váló hajóra szállás után a kedélyek megnyugszanak. Nem így lett, és a fiatal tajcsi erejét megfeszítve igyekezett fenntartani a lelkesedést, eloszlatni a kételyeket és elsimítani a konfliktusokat. A hajók sötétedés után megálltak, senki sem akart zátonyra futni. Engke minden este átevezett egyik hajóról a másikra, így minden hajón háromnaponta voltak a tábortűz melletti beszélgetések. Kicsinyke meleget és még kevesebb fényt persze csak a vaskályha adott, a fafedélzeten szigorúan tilos volt tüzet gyújtani, de a mongolok akkor is így nevezték az esti gyűléseket. Leginkább a jövőről faggatták Engkét, aki minden szavát százszor megrágta, hiszen se becsapni, se megijeszteni nem akarta népét. Lassan, nagyon lassan, hitetlenkedve és sok félelemmel kezdték el felfogni, hogy odaát, ahol felkel a nap, nem egy jobb és üresebb új Mongólia várja őket.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15.

Ajszin Dzsioro hala-i Fijangu, a Tiszta Piros Zászló Medve ágának dzsalan edzsenje elgondolkodva nézte katonáit. Fijangu valójában csak az első mandzsu nyíl niru edzsenje volt, de mivel Ajan távozásakor rábízta a teljes ág vezetését és Fulín, a Zászló gusa edzsenje, Fijangu nagybátyja, azóta úgy tett, mintha a kinevezés végleges lenne, a katonák is dzsalan edzsennek szólították. Fijangu némileg zavarban volt, hiszen bármennyire is utálta tisztavérű mandzsu családja a mandzsusítottakat, a fiatal tiszt pontosan látta, milyen rátermett vezető Ajan. Ezért aztán nagybátyja rosszallását is kockáztatva folytatta a határőrizet megerősítését, sőt jó példával elöl járva maga vezette az első mandzsu nyilat az Amurhoz. Már visszafele tartottak Mukdenbe, amikor Hulun Buirnál a felderítői elfogták a mongol bakit. Nugáj, azt mondja, ez a neve. És hogy Ajannal lovagolt el Halhába. Aki valójában katonaszökevény, sőt, annál is rosszabb, hiszen a császár alattvalóit készül megszöktetni. Ha hinni lehet Nugájnak. Állítólag csak nemrég döbbent rá, mire használja fel őt Ajan, ezért csak most szökött meg. És majdnem megölték, innen a sérülései. Az arcán futó karmolás nyomokat ez persze nem magyarázza. A szökés azonban nem hazugság: miután visszafordultak, az Arguny kifolyásánál megtalálták a kis mongol tábort. A felderítői szerint egy másik mongol csapat is közeledett dél felől, csak harcosok, mintha üldöznék a szökevényeket. Ajan, az áruló, ízlelgette magában. Eltűnne az akadály az előreléptetés útjából, de rossz fényt vetne a Zászlóra.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14.

A Gandan nagy tróntermének ajtaját nyitva hagyták, hadd szellőzzön, hiszen majdnem száz ember tolongott odabenn. A huzat meglebegtette a trón mellett két oldalt kifeszített imazászlókat. A nyolcadik Bogd Gegen kezével végigsimított a legközelebb eső, az öt elem színeiben pompázó zászlókon, kék, fehér, piros zöld és sárga, és a ráírt mantrákat olvasta, vagy legalábbis úgy tett, hogy leplezze zavarát. A Bogd Gegen tizennégy éves volt, és bár már nyolcadszor született újra, még mindig nem tudott elég jól mongolul. Most viszont a Szecsen Kán tartományának mind a huszonnégy zászlós hercegét mutatták be neki. Egymás után léptek be a terembe, prémes fövegben, csillogó vértben, nehéz köpenyben, egy, két vagy három szolga hozta rangjuk egyéb jelvényeit, és féltékenyen méregették egymást, nem lépte-e át valaki a szokások szigorú törvényeit. A trón két oldalán a sárga sapkás és köpenyes szerzetesek sorakoztak, a Bogd Gegen jobbján Norbu rinpócse állt és súgta a fülébe a soron következő kung, vang vagy bejle nevét. – Igen, emlékszem rád. – mondta ilyenkor a Bogd Gegen, hangosan elismételve a herceg nevét, áldást mondott rá, és érdeklődést színlelve meghallgatta mondandóját. A válaszadás szerencsére Tenzin rinpócse feladata volt, aki a balján állt, és méltóságteljes orrhangon közölte, hogy a Bogd Gegen örül vagy szomorú, és az ügyet ide vagy oda utalja. Az idősebb vangok és kungok sorra ellépdeltek a trón előtt, és már csak néhány fiatalabb bejle volt hátra.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13.

Ceceg és Oktáj megilletődötten állt a jurta előtt a hosszú ujjú selyemruhában. Náluk csak Ajan volt megilletődöttebb. Igyekezett nem kilöttyinteni a tejet a jobbjában tartott kis ezüstedényből, és nem rálépni a baljával fogott selyemszalagokra, ahogy méltóságteljesnek remélt lassú léptekkel közeledett Ceceg szülei felé. A tél még nem ért teljesen véget a mongol sztyeppén, de a nap már sütött, a jégcsapok olvadtak, és az esküvőt az indulás előtt akarták megtartani. Oktáj volt az első, de az általános vélekedés szerint nem az utolsó az Ajannal érkezett mongol bakik közül, aki a Badma-szálláson talált magának feleséget. A sztyeppei szokás szerint a vőlegény apja kéri meg a menyasszony kezét a szüleitől, selyemszalagokkal és egy kupa tejjel fejezve ki jó szándékát. Ők pedig az ajándék elfogadásával és a tej megivásával jelzik, hogy elfogadják az ajánlatot. Oktáj szülei azonban már nem életek, és rokonság híján a dzsalan edzsennek kellett az apa szerepét eljátszania. Ajan éppen abban reménykedett, amikor fiatal, félig vagy egészen árva bakikat választott maga mellé Mukdenben, hogy megtalálják a helyüket Engke népe körében. De arra nem gondolt, hogy neki kell kiházasítania őket. Miközben ő maga, de ezt a gondolatot inkább elhessegette. Hiszen őrültség volt. Két hónapja már, hogy Badma-szállásra érkeztek, és az első csoport holnapután elindul a Hulun Nur-hoz. Nem lehet tovább halogatni, mert közeleg a tavaszi áradás, és Mukdenben is előbb-utóbb kérdések merülnek fel távozása miatt. Ideje lenne felejteni.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12.

Dzsalajnur kis kereskedelemi telep volt az Arguny partján. Majd kétszáz éve, a nyercsinszki szerződésben jelölte ki az Argunyt határfolyónak a mennyei császár és a nyugati fehér kán, ahogy a kínaiak az orosz cárt nevezték. Nick lassan poroszkált a hólétől sáros utcán a fából ácsolt raktárak között a kikötő felé. Még a domboldalról látta a gőzhajó füstjét, itt talán megtalálja, amit keres. Dzsalajnur még a Csing Birodalom része, de az orosz hajósok és kereskedők erről nemigen vettek tudomást. Kezét az övébe csúsztatta, és még mindig csodálkozva tapogatta meg Engke bizalmának jelét. Az első kurultájt teljesen felbolygatta érkezésük, de Ajan lélekjelenléte végül Engke malmára hajtotta a vizet. A mongol pásztorokat a mandzsu dzsalan edzsen hódolata győzte meg arról, hogy Engke tajcsi követésre érdemes vezér. Nick sokat gondolkodott azon, hogy mi játszódhat le a mandzsusított mongol katonában. Miért dobja el karrierjét, hogy az álmodozó, fiatal tajcsit kövesse és segítse. És hogy miért bízik meg őbenne. Mert Ajan volt az, aki a második kurultájon a javaslatot tette. Badma-szálláson orosz kurultájként emlegették ezt az alkalmat, amikor Engke másodjára is összehívta a férfiakat, hogy megbeszéljék a menekülés részleteit. A hajóra szállás és az amuri utazás megrémisztette a lovagláshoz szokott pásztorokat. És Ajan akkor megszólalt, felkérte a kurultájt, hogy Nick Lucas hadnagyot küldjék el a Hulun Nur-tóhoz, hajókat szerezni. Orosz hajósokhoz orosz hajóst kell küldeni. De miért ne hagyná cserben őket, és szökne meg a rábízott erszénnyel?

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11.

A határról újra Mukdenbe lovagoltak. Engke és a mongolok azonnal tovább indultak haza, de Ajannak törődnie kellett a katonáival is. A búcsú kellemetlenre sikerült. Engke megpróbált ugyanolyan nyugodtan viselkedni, mint első találkozásukkor a fekete sztúpánál, a bizalom megingathatatlan szobrának látszani. De Ajan inkább csak az igyekezetet látta, és nem tudta, hogy igazat adjon-e a tajcsinak esetleges kishitűségéért, szégyellje magát, hogy még mindig nem érdemelte ki a bizalmat, vagy sértődjön meg a bizalmatlanság láttán. Nick Lucas többször nagyot fújt, mintha a kavargó érzelmek savanyú szagát akarná az orrából elűzni, morgott valami viszlátot és sarkon fordult. – Három hét. – mondta Ajan, mást is akart, de aztán csak a kezével intett. Visszament a helyőrségi palotába, jelentést diktált Co tábornoknak, elolvasta a felgyűlt levelezést, utasításokat küldött futárokkal a kisebb helyőrségeknek, a rosszallásról tudomást sem véve merev arccal három teljes nyilat rendelt a határhoz járőrözésre. Csak akkor mosolyodott el, amikor az ablakon kinézve látta, hogy Lucas hadnagy lőgyakorlatot tart a mongol újoncoknak, de azt is, hogy a sarokban nyeregre szerelhető, vízhatlan bőrzsákokat raknak meg puskákkal, munícióval. Ajan a következő napokban végigjárta a mongol nyilak szállását, és egyesével választott ki húsz újoncot. Olyanokat, akiknek még nincs családja, akik jól lőnek és lovagolnak. De leginkább olyanokat, akikre ha Engke szemével nézett, bízni akart bennük.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10.

Kurultáj. Ízlelgette magában a szót. Tömör tudta, mi az, a régi nagy kánok hívták össze, Dzsingisz, Kubiláj meg Altán. És Engke tajcsi tőlük származik, nem vitás. De akkor is, manapság senki nem hívott össze semmilyen gyűlést, a bejlék örültek, ha a tajcsik véleményét nem kell meghallgatniuk. Az egyszerű pásztorokat meg még sose kérdezte senki. Kurultáj. Micsoda nagyképűség, gondolta Rincsen, Rasi apja. Tegnap a fiam halálhíre, ma meg ez. Mit képzel magáról a taknyos? Kurultáj. Altáj arca kifejezéstelen maradt, de gyomrában jeges gombóc volt a félelem. Megint a bajt keresi Engke? Nem volt elég a kalandozás a lámák, aztán a kerekszemű barbárok között? Ulán és Majdar végigjárta a Badma-szállás összes jurtáját, hirdetve, hogy Engke tajcsi kurultájt hív össze „minden szabad mongolnak” a következő holdtöltére, majd ellovagoltak, hogy a közelben, a Kerülen partján telelő családokat is értesítsék. Engke a jurtája előtt állva nézte őket. Bár az apja már egy éve meghalt, a szállást még mindig az ő nevével emlegették, ahogy a kegyelet kívánta, és ez így marad még évekig, már ha akkor még létezik ez a szállás. Engke tudta, hogy minél többfelé jár a hír, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb Baján bejle fülébe is eljut. De nem tehetett mást, minél több emberhez el kellett jutnia a hírnek, hogy van szabadulás. Mielőtt belépett a jurtájába, kelet felé nézett, mintha észrevett volna valamit, de aztán csak megvonta a vállát és bebújt a nemezfüggöny mögé.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10.

Engke vadul rugdosta sarkával a szürke ló véknyát, bal kezével hosszúra eresztette a szárat, és a jobbjában tartott ostorral szinte folyamatosan ütötte a tomporát, hogy már belefájdult a csuklója. Sajnálta a szürkét, de még jobban sajnálta volna a saját lovát, a szegény tizenöt éves Ajangát verni, és persze reménytelen is lett volna, hiszen már nem tudott így vágtázni. Miért ragaszkodik ahhoz az öreg lóhoz, kérdezte folyton az apja, jutott Engke eszébe, és ettől még vadabbul kezdte verni a lovat. Dava szerencsére emlékezett rá, hogy Ajangával indult Ik Hürébe, és a hír mellé hozott egy vezetéklovat is, a szerencsétlen szürkét. Engke megvadultan száguldott a sztyeppén Badma-szállás felé, messze lehagyva Davát, aki kantárszáron vezette Ajangát. Az apja megbízásából volt Ik Hürében, nem az ő hibája, hogy pont most nem volt otthon, de ha otthon lett is volna, mit tehetett volna, hogy megakadályozza, amiről Dava akadozva beszámolt. Pedig megvannak a nevek, és azt is tudja már, hol és hogyan találkozhatnának mindkettővel. A Rasi esküvője utáni tavaszon, a Kuang Hszü Császár uralkodásának hatodik évében, azaz 1880-ban lovagolt el Ik Hürébe, hogy kiderítse, hol szolgálhat most a két zálog eredeti gazdája, ha élnek még egyáltalán. A nevükre emlékezett Badma, sőt az egyenruhájukra, így aztán az egységükre és a rangjukra is. Ik Hürében, a kolostorok kegyéből több megnyomorodott veterán él, akik találkozhattak Ajan bakival és Lucas őrmesterrel.

Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8.

Rasi temetésére már Mandzsúriában került sor. Egész nap lovagoltak, hogy lerázzák az esetleges üldözőket, de az Usszuri túloldalán a mongolok megálltak, és hosszú, erős karókat kezdtek vagdosni a fiatal fákról. A mandzsuk elképedve nézték, ahogy a karókból vagy két méter magas emelvényt ácsolnak és a tetejét hordágyszerűen képzik ki. Rasi testéhez csak Nim és Dava érhetett, vérrokonok híján a legközelebbi barátok. A többiek összecsomagoltak, lóra szálltak, és sötét pillantásaikból a mandzsuk is megértették, hogy Rasi utolsó útjának nem lehet más szemtanúja. Félórányi lovaglás után letáboroztak, és a mongolok hatalmas máglyát gyújtottak. Magasan járt még a nap, és a távolból odahallatszott egy gőzhajó dudaszava, de már biztonságban voltak. A mandzsuk kissé távolabb húzódtak, de Engke a máglyához hívta Ajant és Nicket. – Rasi testét a végtelen égboltnak adjuk, de a lelkétől elbúcsúzunk. – mondta Engke. A mongolok a tűz körül ültek, és miközben körbejárt a kumiszos tömlő, Rasira emlékeztek. Engke tolmácsolt, bár Ajan egyre többet értett a mongol beszédből: – Barsz arról mesél, amikor a lovakat billogozták, és a fehér csődör elszabadult … Ulán találkozott vele először, amikor a szállásunka költöztek … Majdarral haragban voltak egy rosszul sikerült birkanyírás miatt, és most a lelkét próbálj kiengesztelni … – Hamarosan Nim és Dava is csatlakozott hozzájuk, szótlanul telepedtek le a körbe, a testet senki sem hozta szóba. Végül Engkére került a sor.