Michael Sandel a Harvard filozófiaprofesszora, egyben hihetetlenül népszerű előadó és erkölcsfilozófiai bestseller-szerző. Ráadásul olyan disztingvált úriember, aki éppen a demokráciát féltve kritizálja a liberalizmust. Az igazság nehezen megfogható fogalmáról, illetve a piacok káros hatásáról írt könyveit is ajánlom mindenkinek (itt és itt), de most a legfrissebbet szemlézem: The Tyranny of Merit (Az érdem zsarnoksága; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2020). Ahogy ezt tőle megszokhattuk, valamilyen nagyon konkrét, aktuális esetből indul a gondolatmenet. Az amerikai elitegyetemeket a közelmúltban hatalmas csalássorozat kiderülése rázta meg. Bizony nem csak a legjobbak kerülnek oda be, hanem hatalmas pénzekért elfogult szülők harmatos tehetségű csemetéi is. Az oktatás fontossága egyrészt mérhető tény, másrészt társadalmi mantra: akkor lesz jó állásod és jó fizetésed, ha jó képzésben lehet részed. Az elitegyetemekre bekerülni egyenlő az elitbe, mégpedig a jövedelmi elitbe bekerüléssel is. Igen ám, de ezek a szupergazdag és szuperkorrupt szülők nem egyszerűen sok pénzt akarnak a gyerekeiknek, hiszen az már megvan. Hanem presztízst, státuszt: aki az Ivy League valamelyik intézményében tanult, az biztos nagyon okos, tehát jogosan az elit tagja. Ez világítja meg a meritokrácia önellentmondását. Messze nem arról van csak szó, hogy az kerül magasra, aki megérdemli, hanem épp fordítva: ha magasra kerültél, az bizonyítja, hogy megérdemelted. De mi is ezzel a baj?

Tim Harford is közgazdász, mint oly sok általam ismertetett szerző, de nem az elméleti fajtából, hanem az ismeretterjesztőből. Remek könyvei a nagyközönségnek szólnak: közérthetőek, de megalapozottak, érdekesek és főleg humorosak. Ha valaki lemaradt volna, megtalálja a korábbi könyvismertetőket itt és itt és itt . Legújabb könyvét A csecsemőtápszer, a radar és a kettős könyvelés (Budapest, HVG, 2018; az angol eredeti: Fifty Things That Made the Modern Economy. London, Little Brown, 2017) címre magyarították, de én éppen nem ezeket emelném ki az angol címből kikövetkeztethető ötven jelentős találmány közül. Mert a szerző is elmereng azon az elején, hogy egyáltalán mit tekintünk találmánynak, és ami még fontosabb, hogyan állapítjuk meg, hogy jelentős-e. Mert vannak ugyan vitathatatlan esetek, mint például az eke. Mármint a jelentőségük vitathatatlan, azt nem tudjuk, hogy hogyan találták fel. Az eke tette lehetővé az emberi civilizációt: olyan földművelést, ami képes elegendő mással foglalkozó embert eltartani, akik aztán hajót építettek, szobrot faragtak, törvényt írtak és háborúztak. De a dolog még bonyolultabb, mert az ekének köszönhetjük a patriarchális társadalmat (mert ásóbotot nő is forgathat, de több ökröt irányítani csak férfi tud), a biodiverzitás katasztrofális csökkenését (mert erdők-mezők helyett unalmas szántóföldek borítják a világot) és a járványokat is (mert ennyi ember csak azóta él egy kupacban). 

Ötödszörre ismertetek könyvet Niall Fergusontől, de ezúttal temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. Jobban belegondolva, temettem már őt. Mert az első világháborúról tényleg szenzációs könyvet írt, a 20. század háborúiról tisztességeset, a „Mi lett volna, ha …” kérdéséről érdekeset szerkesztett, de a nyugati civilizáció hanyatlásáról borzasztót produkált. Hát akkor most még egyet. A The Square and the Tower (A tér és a torony; London, Penguin, 2018) című legújabb művét olvasva az jutott eszembe, amit Balatonfüreden a tárlatvezető mesélt Jókai Mórról. Hogy a felesége bezárta a dolgozószobába, és csak akkor jöhetett ki enni, ha megírta az aznapi penzumot, élni is kell valamiből. Ha megnézzük Ferguson bibliográfiáját, akkor azt látjuk, hogy a több egyetemen való tanítás, rádió- és tévéműsorok, publicisztika mellett egy-két évente ír egy könyvet. Ezeknek csak a kisebb része eredeti kutatásra alapuló munka, a többi összegzés, elméleti keretbe helyezve, nagy és provokatív gondolat bemutatása. De nagy összegzésekhez bölcsesség kell, a provokáláshoz meg végképp. Most éppen az a nagy ötlet, hogy a világtörténelmet valójában a hierarchiák és a hálózatok küzdelmeként is leírhatjuk. Igen, kitalálták, a hálózat a kulcsszó, manapság muszáj a hálózatokról könyvet írni. 

Mindenki hazudik állítja Seth Stephens-Davidowitz a könyve címében (Budapest, Athenaeum, 2019; az amerikai eredeti: Everybody Lies, New York, HarperCollins, 2017). Értve ezalatt azt, hogy mindenki igyekszik jobb képet festeni magáról, azaz megfelelni a vélt társadalmi elvárásoknak. A hazugság sok esetben elhallgatás: nem mondjuk ki, amit gondolunk, nehogy kinevessenek, megvessenek, lenézzenek vagy kiközösítsenek. És igaz ez akkor is, ha ismeretlenek kérdezősködnek. Egy amerikai egyetemen a hallgatók 2%-a vallotta csak be egy névtelen kérdőíven, hogy átlaga gyengébb, mint közepes, holott a valóságban 11%-uké volt az. Ugyanitt 44% állította, hogy adakozott az egyetem számára, pedig csak 28% tette ezt meg ténylegesen. Hogyan juthatunk hát megbízható adatokhoz, kivel hajlandóak őszintén beszélni az emberek? Stephens-Davidowitz szerint egyetlen bizalmas barátunk a Google. Az internetes kereséseink elárulják, mire gondolunk és vágyunk, mitől félünk. A Google teljesen anonim, de földrajzi helyhez köthető keresési adatainak feldolgozásával jut a könyvében igencsak meghökkentő következtetésekre. És természetesen figyelmeztet arra is, hogy az anonim adatfeldolgozás forradalmasíthatja a társadalomtudományokat, de roppant veszélyes fegyver lehet az állam és a nagy cégek kezében, ha feltörik az anonimitást.

A klasszikus vicc szerint a kínai történészek azért nem jönnek el a francia forradalom kétszáz éves évfordulóján rendezett konferenciára, mert a nevezett esemény óta még túl kevés idő telt el, és nincs meg a történészi rálátás. Örök kérdés, hogy a történész meddig próbálhatja meg értelmezni a közelmúlt eseményeit. Mert egyrészt szavának önkéntelenül súlyt kölcsönöz hivatása, ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy nem lehetett képes sem a forrásanyag teljes feltárására, sem pedig személyes politikai nézeteinek a háttérbe szorítására. Akkor ne vizsgáljon a történész aktuális politikai folyamatokat? Mégsem lehet tanulni a történelemből? Nem én fogom ezt eldönteni, csak azt tudom, hogy Timothy Snyder legutóbbi könyve, A szabadság felszámolása (Budapest, 21. Század, 2019; az amerikai eredeti: The Road to Unfreedom, New York, Tim Duggan, 2018) felveti mindezeket a kérdéseket, de ettől még nagyon is megéri elolvasni. Valóban leggyakrabban sajtótermékekre hivatkozik, de hát az aktuálpolitikának, illetve a médiajelenségeknek azok nagyon is fontos forrásai. És valóban gyakran nem tud, mert jelenleg még lehetetlen ok-okozati összefüggéseket bizonyítani, ám az egybeesések mennyisége igenis felkeltheti a gyanúnkat. Én kívánom a legjobban, hogy Snydernek ne legyen igaza, legalábbis ne ennyire, de éppen ezért kell figyelni arra, amit mond. Mert a másik klasszikus vicc szerint az, hogy paranoiás vagy, nem jelenti még azt, hogy nem üldöznek. 

Jared Diamond minden könyvét imádtam. Ornitológusból lett geográfusként egyszerre vizsgálja madártávlatból és a legközelebb hajolva a világunkat, amelynek kevés szegletét nem járta be és nem ismeri személyesen. Legújabb könyve, az Upheaval (Felfordulás; New York, Hachette, 2019) is egyszerre mesél el elsőkézből megtapasztalt történeteket és kínál meghökkentően újszerű világmagyarázatot. A cím egyes országok életében bekövetkezett alapvető fordulatokra, válságokra utal, amelyeket Diamond a pszichoterápia eszköztárával igyekszik megvizsgálni. Mi kell a személyes konfliktuskezeléshez, és hogyan magyarázható ennek technikáival a nemzeti válságok sikere vagy kudarca? Fel kell ismerni, hogy válságban vagyunk, be kell látni a megoldásában való felelősségünket, de pontosan meg kell határozni, min is vagyunk kénytelenek változtatni. Ehhez szükséges a megfelelő önismeret és önazonosság (nemzeti identitás), az egyetértés a megváltoztathatatlan alapértékekben, de egyben rugalmasság a változtatás kivitelezésében. Természetesen mindebben segít, ha vannak mintáink a múltból, vagy hajlandók vagyunk tanulni másoktól, sőt ha esetleg segítséget is kapunk tőlük. A koncepció felvázolása után Diamond útra kel. Csupa olyan országot látogat meg, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, ahol személyes ismerősei vannak, sőt amelynek a nyelvét is beszéli! Ismertetőnkben nincs lehetőség végiggondolni Finnország, Japán, Chile, Indonézia, Németország, Ausztrália és az Egyesült Államok történetét, úgyhogy következzék csupán néhány ízelítő. 

Hans Rosling svéd orvos 2017-ben halt meg hasnyálmirigyrákban. Utolsó évét arra szánta, hogy fia és menye segítségével könyvet írjon az őt legjobban foglalkoztató ellentmondásról. A WHO-nak dolgozó szakértőként ugyanis rendre azzal szembesült, hogy a világ jobb hely, mint azt a legtöbb nyugati ember hiszi. A Tények (Budapest, Libri, 2018; az angol nyelvű eredeti: Factfulness; New York, Flatiron, 2018) című könyv egy 13 kérdésből álló teszttel indul, amit Rosling az évek alatt számtalan helyen, de szinte mindig magasan képzett, vezető beosztású emberekkel csináltatott meg. (Ha érdekel, a szerző alapítványának honlapján is megnézheted.) Az eredmény lesújtó, egész picit nagyképűen mondhatnánk, hogy mindenki hülye. Az emberek nem egyszerűen nem tudnak semmit, hiszen a három megoldásos feleletválasztós teszten a csimpánzok is elérnének 30%-ot. Nem, az emberek rosszul tudják a dolgokat, méghozzá nagyon makacsul. Rosling első gyanúja az volt, hogy a felnőttek egész egyszerűen a gyerekkorukban tanultakat vetítik ki a világra, és azon nem hajlandók változtatni. Mert 30-40 éve a világ valóban sokkal rosszabb hely volt, és a nem nyugati országok szegénységi, egészségügyi, oktatási adatai tragikusak. De akkor miért tudják ugyanilyen rosszul a dolgokat a mai fiatalok? Valahol máshol lehet a gond. 

Mindenki, aki járt iskolába, tudja, hogy Darwin elmélete szerint az evolúció mozgatórugója a természetes kiválasztódás. A környezethez jobban alkalmazkodó egyedek esélye a szaporodásra nagyobb, így génjeik nagyobb mértékben öröklődnek át a következő generációra. Az már egyáltalán nem közismert, hogy maga Darwin nem ezt tekintette az evolúció egyetlen mechanizmusának. A másik a szexuális kiválasztódás lenne. Richard O. Prum The Evolution of Beauty (A szépség evolúciója; New York, Doubleday, 2017) című könyvében ezt nevezi Darwin igazán veszélyes gondolatának: olyan tulajdonságok kialakulását, amelyeknek nincsen a környezethez jobban alkalmazkodó előnye, pusztán csak szépek. Prum ornitológus és a madarak párzási szokásainak megfigyelésével jut ugyanarra a következtetésre, mint Darwin: a tollazat szépségét, a madárdalt, a násztáncot és hasonlókat nem lehet azzal magyarázni, hogy azok előnyt jelentenének a túlélésben. Ezzel szembemegy az ortodox darwinizmussal – ami Prum szerint valójában nem eredeti darwinizmus, hanem Darwin első, viktoriánus tanítványainak szűklátókörűsége –, ami ezeket úgy magyarázná mint az adott egyed életrevalóságának, erejének, nemzőképességének jeleit. De ez szerinte fordított okoskodás: evidenciaként elfogadjuk a természetes kiválasztódást, majd izzadtságszagúan ahhoz kényszerítjük a tényeket. Mi lenne az alternatíva? 

Kezdjük a könyv számomra legszívmelengetőbb konklúziójával: a bölcsészettudomány igenis fontos. Scott Montgomery és Daniel Chirot The Shape of the New: Four Big Ideas and How They Made the Modern World (A modernitás körvonalai: négy hatalmas elmélet, melyek világunkat alakították; New Jersey, Princeton University Press, 2015) című könyvükben azzal kísérelik meg igazolni ezt a tételt, hogy bemutatják, milyen óriási hatást gyakorolt mai világunkra négy (valójában öt) nagy gondolkodó, vagy talán inkább fő művük. Adam Smith A nemzetek gazdagsága című könyvében nem egyszerűen a közgazdaságtan alapjait tette le, hanem általában is megfogalmazta az egyéni szabadság erkölcsi dimenzióit. Karl Marx A tőké-ben az emberi társadalmak, és konkrétan a kapitalista rendszer kizsákmányoló jellegét próbálta tudományosan megragadni, de egyben örökre meghatározta, hogyan gondolkodjunk az egyenlőségről. Charles Darwin A fajok eredeté-ben a biológia számára dolgozott ki máig érvényes új paradigmát, az evolúcióét, ez azonban nem csak a többi természettudomány szemléletét változtatta meg, hanem átalakította a teljes világképet, a társadalmi-politikai következményekről nem is szólva. Végül Thomas Jefferson és Alexander Hamilton publicisztikái határozták meg nagyban a születőfélben lévő Egyesült Államok politikai berendezkedését, ám sajátos módon az amerikai ideológiai-politikai törésvonal máig leírható az ő elveikkel. És ez még csak a könyv első, igaz hosszabb és alaposabb fele. A másodikban a szerzők azt járják körül, hogy milyen befolyásos ellenmozgalmakat indítottak el ezek az elméletek, és hogyan kapcsolódnak tagadásuk tárgyaihoz. 

A teológia, a filozófia és a pszichológia egyik örök kérdése, hogy jó-e az ember. Nicholas Christakis Blueprint (Tervrajz; New York, Little, Brown Spark, 2019) című könyvében adottnak veszi a választ: az ember társadalomban, mégpedig jó társadalomban akar élni, és ezért képes és hajlandó is tenni. Az ember jó, és minden adott ahhoz, hogy jó társadalomban élhessen. Christakis eredetileg orvos, de laboratóriuma a Yale Egyetemen a természet- és társadalomtudományos kutatás szimbiózisának eredménye. A könyv azzal a rácsodálkozással indít, hogy mennyire egyforma minden emberi társadalom, legalábbis minden sikeres vagy ideálisnak tartott társadalom. Ha a hajótöröttek kényszerű társaságait vizsgáljuk, vagy éppen zárt vallási közösségeket, sőt akár kutatóbázisok mesterséges mikrovilágát, mindig ugyanazt tapasztaljuk. A siker kulcsa az együttműködés, amit a kiegyensúlyozott társas kapcsolati háló, a csoportot működtető enyhe hierarchia (vagy mondjuk úgy alapvető egyenlőség) és ezek révén az egymástól való tanulás tesz lehetővé. A közösséggel való azonosulásnak paradox előfeltétele az egyéniség elismerése, kötőanyag pedig – hangozzék banálisan – a szeretet. Ha az ember félelmetes közösséget akar elképzelni, éppen ezek hiányával írja azt le, legyen szó sci-fi disztópiákról vagy éppen rovartársadalmakról. Ha pedig így van, akkor kézenfekvő, hogy mindennek genetikai alapja van: jóra vagyunk tervezve.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.

Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Dani azzal a hirtelen mozdulattal ébredt, amivel az alvó ember érzékeli, és egyben megakadályozza, hogy leessen az ágyról. Atavisztikus ösztön, olvasta valahol, a fán lakó ősöktől, akik nem eshettek le álmukban, aztán rögtön hihetetlenül szánalmasnak érezte, hogy a szilveszteri buliból ébredve, amikor azt se tudja hol van, kinek az ágya ez és mi nyomja a karját, rögtön valami okoskodás jut eszébe. Érezte a kihűlt izzadtságot a testén, a szája teljesen kiszáradt, és fájt a feje, de nem csak a halántéka hasogatott a dehidratálódástól, hanem valahogy a feje hátulja is tompán. Valaki megmoccant mellette és a bicepszéről hirtelen eltűnt a nyomás, annak a valakinek a feje szorította el teljesen, hangyák kezdtek el szaladgálni, ahogy újraindult a vérkeringés. Óvatosan megfordult, és belenézett az arannyal pöttyözött barna szemekbe, amik döbbenten tágultak ki, ahogy tulajdonosuk felismerte ágytársát. Mindketten hirtelen ültek fel, Dani szeme előtt el is sötétült egy pillanatra a világ, a vérnyomása nem tartott lépést az eseményekkel. Mire kitisztult a kép, Léna már az ágy mellett a földről kapdosta össze a ruháit. Hirtelen megtorpant, végignézett magán, majd végigcikázott a tekintete a szobán. Dani szinte hallotta a fogaskerekek kattogását: miért vagyok melegítőnadrágban, ki öltöztetett át, valami ilyesmi futhatott át Léna agyán. Aztán a füléhez kapott, ó jaj, ez meg hova lett?

Forradalom zajlik a genetikában, egyfajta ipari forradalom, és ennek köszönhetően számos történeti tudományág fog gyökeresen átalakulni. David Reich Who We Are And How We Got Here (Kik vagyunk és hogy jutottunk idáig; New York, Pantheon, 2018) című könyve talán az első nagy összegzés az ősi emberi DNS vizsgálatában bekövetkező forradalom eredményeiről. Mert még egy évtizede sincs, hogy ugrásszerűen növekszik a teljes egészében feltérképezett régi emberi génállományok mennyisége, a régi pedig pár ezer évestől pár százezer évesig bármi lehet. A technika fejlődött, aminek köszönhetően néhány csonttöredékből is kinyerhető a teljes emberi DNS, és teljes egészében fel is lehet térképezni. Lassan kibontakozik belőle az emberi népességek eddig csak nagyon áttételesen vizsgálható története. A legfontosabb tanulság tulajdonképpen banális, de mégsem lehet elégszer hangsúlyozni: emberi szivárványok vagyunk, keveredések végeláthatatlan keveredéseinek eredménye. Ami a történelem utolsó fél évezredében a szemünk láttára zajlott, Amerika lakosságának a részleges kicserélődése és a különböző csoportok keveredése, az volt mindig is a főszabály. Minden emberi népesség korábbiak keveréke, és egyetlen emberi népesség sem ott él, ahol az ősei éltek.

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.

Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mangold Brigitta megigazította a csipketerítőt az intarziás asztalon, mert az elmozdult középről, amikor letette az ezüsttálcát. Jobb kézzel felemelte a porcelánkannát, bal keze mutatóujjával lefogta a fedelét és elegáns emelkedő mozdulattal kitöltötte a csészébe a teát. Finoman megfogta a csésze fülét és a csészealjat, leült a necopf stílusú fotelba és mintha az üvegajtós könyvesszekrényre meredt volna, a teljes Brehm-sorozat indigókék gerinceire. De Mangold Brigitta, barátnőinek – akiket nagyrészt már eltemetett – csak Gittácska, tanítványainak pedig – akik nagyrészt már elfelejtették – csak Gitta néni, nem a Brehmet nézte, amikor megfújta a gőzölgő teát és elmosolyodott. A csiga jutott az eszébe. Pedig anyák napja volt, nem a mosolyok ideje. Mint minden évben, Gitta néni délelőtt kisétált az evangélikus temetőbe. Jót tesz a séta a májusi napfényben, mondogatta. És persze így elment az egész délelőtt, már csak a nap másik felét kell egyedül kibírni, érezte legbelül. Mint minden évben, fehér gerberát vitt édesanyja sírjára. Anyák napján azt illik, mondogatta. És persze nem is drága és sokáig nem szárad el, vallotta be magának. Gitta néninek nem volt gyereke, így az anyák napja mosolytalan nap volt. Minden évben, de most nem.

Nem most olvastam, de munka miatt elővettem, és ha már, akkor ismertetem is. Nem mintha nagyon kellene, hiszen Timothy Snyder Fekete föld (Budapest, 21. Század, 2016; az amerikai eredeti Black Earth; New York, Penguin Random House, 2015) című könyvét elég gyorsan lefordították magyarra, és sokat írtak is róla. Leginkább, mert megérdemli, és persze azért is, mert a szerzőtől megszokott módon újszerű, meghökkentő, elgondolkodtató. Sőt, már az alcímével provokatív: a holokauszt nem csak történelem, de figyelmeztetés is. Mert Snyder szerint a holokauszt nem egyedi és megismételhetetlen, hanem létező problémákra adott borzalmas megoldás. És problémák mindig lesznek, hasonlóak is, és borzalmas megoldásokat kiagyaló emberek is. Éppen ezért figyeljünk arra, mi is történt hetven éve, hogy felismerjük a katasztrófa jeleit, és megakadályozzuk. A könyv persze elsősorban a történelemről szól, mégpedig a nyugati olvasók számára meglepően, de Snydertől éppenséggel megszokott módon erős kelet-európai fókusszal. És az új tények vagy a régi tények új fényben való vizsgálata éppen azokat a kérdéseket vetik fel, hogy miért éppen Kelet-Európában történt a holokauszt, és mi ebből a tanulság. 

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.

Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Viola remegett belül a dühtől, a szégyentől, a megalázottságtól. Nem látszott persze rajta, és nem csak híresen érzelemmentes, maszkszerű arckifejezése miatt, hanem mert most tényleg maszk volt rajta. Úgy hírlett, hogy hamarosan elrendelik a kijárási korlátozást mindenféle szigorításokkal, és akkor biztosan nem lehet vizsgázni sem. Sosem lesz jogosítványa. De nem a szigorításokra volt dühös, sőt most kivételesen nem is a koronavírusra. Az oktatója váltotta ki belőle ezt a sötétzöld – igénytelenebb szerzők azt írnák, méregzöld –, nyúlós, buborékokat öklendezve fortyogó indulatot. Hogy megint átverte, megint lehúzta. Most is elkaszálják a vizsgán, most is az oktatója intézte így és most is fizetni fog. Pedig nem így indult. Tibi, az oktató nagyon jófejnek tűnt. Laza volt, türelmes, sőt igazából sármos, úgyhogy Viola azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban simítja a füle mögé hosszú, mézszőke haját. A barátnői rég kiszúrták, és nagyon jól szórakoztak rajta, hogy ez a legbiztosabb jele, ha egy pasi bejön neki. És Tibi figyelmes is volt. Amikor Viola egyszer alig bírt koncentrálni, kihúzta belőle, hogy aznap van a papája szülinapja, és még nem vett ajándékot. Tibi csak pár kérdést tett fel, és máris megvolt a megoldás: az órát a Mammutnál fejezik be, Viola beugrik a Media Marktba és vesz egy Braun férfiborotvát. Akkor teljesen elolvadt attól, hogy Tibi így segít, utólag persze a düh zöld trutymója a borotva krómozott emlékét is korrodálta.

Daron Acemoglu és James Robinson is régi ismerőseink, Miért buknak el a nemzetek? című könyvük azóta (Mióta? Hát azóta, hogy ismertettem …) magyarul is siker lett. Tegyünk ezért most kísérletet újabb munkájuk promotálására. A The Narrow Corridor (A szűk folyosó; London, Penguin, 2019) sokban hasonlít az előzőre: gazdaságtudományi módszerrel vizsgálják a történelmet, pontosabban a társadalomtörténetet, még pontosabban a politikai intézményrendszer és a társadalmi részvétel kölcsönhatását. Mindig nagyon szórakoztató, amikor komoly tudósok nem a szűkebb szakterületükről írnak, hanem friss szemmel, elfogulatlanul tekintenek át nagy kérdéseket és kínálnak új, akár meghökkentő értelmezési kereteket. És persze mivel a könyvet a művelt nagyközönségnek is szánják, érdemes összekacsintós kultúrtörténeti utalásokat is tenni, sőt mivel posztmodernek vagyunk összekacsintós popkulturális utalásokat is. Mert Acmeoglu és Robinson a különböző államszervezési modelleket Thomas Hobbes klasszikus műve alapján Leviatánoknak nevezi, az államhatalom és a társadalom közti megnyerhetetlen versengést pedig Lewis Carroll Alice-meséi nyomán Vörös Királynő-effektusnak. 

Ha egy házaspár marha jó könyvet ír közösen, az nagyon jót mond róluk. Ha pedig ezt megismétlik nyolc év múlva, akkor végképp ők a hőseim. Esther Duflo és Abhijit Banerjee ráadásul másodjára messzebbre merészkedett. Nem szűkebb kutatási területükről, a szegények gazdasági viselkedéséről, a szegénység elleni küzdelem lehetőségeiről írtak, mint előző könyvükben, hanem úgy általában arról, mit tud a közgazdaságtan mondani korunk nagy kérdéseiről. A Good Economics for Hard Times (Jó közgazdaságtan nehéz időkre; New York, PublicAffairs, 2019) nem csak azért született, mert nehéz időket élünk, hanem azért, mert a szerzők szomorúan látják, hogy tudományterületük megítélése negatív. Ennek oka részben félreértés: a nagyközönség nemigazán tesz különbséget a cégük profitját növelni akaró üzletemberek és a közgazdaságtudomány művelői között. (Nálunk is az ún. közgazdasági egyetemeken és karokon inkább business-t tanítanak, ami nem baj, csak épp az nem economics.) A másik viszont, hogy minden társadalomtudomány ki van téve a világnézeti vitáknak. Ha valaki támogatja vagy ellenzi az abortuszt, akkor valószínűleg ugyanígy a bevándorlást is: nem valószínű, hogy külön-külön és racionálisan alakította volna ki véleményét. De Esther és Abhijit feltűrik az ingujjukat, és megpróbálják elmagyarázni, mit tudhatunk és mit nem a világról. 

Jonathan Haidt megint nagyon fontos könyvet írt, de ezúttal nem egyedül, hanem Greg Lukianoff-fal együtt. Mi lehet a közös témája a szociálpszichológusnak és a szabadságjogokkal foglalkozó jogvédőnek? Könyvük címével, The Coddling of the American Mind (Az amerikai elme dédelgetése; London, Penguin, 2018) az amerikai egyetemeken tapasztalható aggasztó folyamatokra utal – és aztán persze sok másról is szól, mindezek okairól és következményeiről, ősi bölcsességekről és modern pszichológiai eredményekről. A szerzőtől megszokott módon mintaszerűen felépített és egyszerre tűpontosan és közérthetően fogalmazó mű három nagy hazugsággal indít, amik megfertőzték a mai – leginkább a liberális, szociálisan érzékeny, igazságkereső – gondolkodást. Az első hazugság a törékenységé: meg kell védenünk magunkat, és legfőképpen gyerekeinket minden kellemetlenségtől, sőt a kellemetlenséget ártalomnak kell tartanunk, sőt az ártalom alapvetően agresszió eredménye. A második hazugság az érzések megbízhatóságáé: mindenkinek „joga” van az érzéseihez, így aztán azok megsértése elítélendő, a sérelem mértékét pedig csak a sértett tudja megállapítani. A harmadik hazugság pedig a jók és rosszak harcáé: az érzéseink megsértésével kárt okozó agresszorok rosszak, akik ellen minden eszköz megengedhető.

Yuval Harari ott hagyta abba Sapiens című remek könyvét, hogy mit is hozhat a jövő az emberiség történelmében. Most innen folytatva egy újabb egész könyvet szánt a kérdésnek, hogy aztán jó történészként előző állításait jól zárójelbe is tegye egy még meghökkentőbb értelmezési keret kedvéért: Homo deus (Budapest, Animus, 2017; a 2015-ös héber eredetiből a szerző angol fordításában: London, Harvill Secker, 2016). Hogy a könyv önmagában is megálljon a lábán, gyorsan összegzi a Sapiens tételeit: az ember a kognitív forradalomnak köszönhetően képes lett nagyobb tömegben együttműködni, ezért tudott a világ minden tájára kirajzani. A mezőgazdasági forradalom következtében képessé vált létszámát megsokszorozva a Föld urává válni. De csak a tudományos forradalom eredményeként lett képes életminőségét lényegesen javítani. Nem mindegy mindez, ha úgyis csak a jövőre vagyunk kíváncsiak? Harari szerint a történelem nem úgy tanulságos, hogy bármi is újra megtörténhetne. Hanem csak úgy, hogy általa értjük meg, hogy a jelen nem determinált, mindig számtalan lehetőség van, az emberi cselekedetek alakítják a világot, és meg is változtathatják.

A fiaimnak vettem, de miután a húsvéti szünetben napokig nem tudták letenni, én is elolvastam Pierce Brown Vörös lázadás című könyvét (Budapest, Agave, 2014; az amerikai eredeti: Red Rising, New York, Del Rey, 2014). Igen, sci-fi-ről van szó, és igen, egy újabb YA (vagy mondjuk régimódian: ifjúsági) regényről. Ebből egyenesen következik, hogy akit a műfaji korlátok taszítanak, az semmiképp ne kezdjen bele. Mondhatnánk persze, hogy a műfaji korlátokon belül is lehet egészen kiemelkedőt alkotni, de hiába mondanánk, mert a Vörös lázadás minden erénye ellenére – mert vannak neki olyanjai – sem kiemelkedő alkotás. Ha viszont valaki izgalomra vágyik, és néhány csöppet sem eredeti ötlet szellemes újrahasznosítására, akkor uccu neki. A Vörös lázadás nem lesz klasszikus, de magasan az antiutópikus tini-regények átlaga fölött suhan el. Olyan magasan, hogy egész biztos elolvasom a folytatást, és remélem, nem fogok csalódni annyira, hogy lemondjak a harmadik részről.

Szoktunk otthon egymás ajánlására könyveket olvasni, de kötelező olvasmánnyá semmi sem lett nyilvánítva – mostanáig. Bryan Stevenson Just Mercy című könyvét (Igazságos kegyelem, bár a cím valószínűleg tudatosan kétértelmű, érthetjük úgy is, ahogy az ajánló címében szerepel; New York, Spiegel & Grau, 2014) eredetileg én szereztem a feleségemnek, és nem gondoltam, hogy nekem is el kell olvasnom. De kellett. És mindenkinek kellene, aki igazságszolgáltatással, büntetés-végrehajtással, szociális munkával, szociológiával vagy politikával foglalkozik, vagy az bármennyire is érdekli. Bryan Stevenson ugyanis az Equal Justice Initiative (Egyenlő Igazságszolgáltatás Kezdeményezés) nevű non-profit szervezet alapítója, ami eredetileg az USA déli tagállamaiban kivégzésükre váró halálraítéltek jogvédelmére szerveződött. Sikereik nyomán a szervezet tevékenysége nem csak földrajzilag terjedt ki, hanem ma már a fiatalkorú, illetve a szellemi fogyatékos elítélteket, valamint a gyerekgyilkossággal vádolt anyákat is igyekeznek igazságos ítélethez juttatni. Stevenson beszélt a TED-en is, és szervezete számtalan kitüntetést kapott, többek között az Olof Palme díjat.

Németül akartam olvasni, hosszút és izgalmasat, ezért elővettem Andreas Eschbach egy korábbi könyvét, a Herr aller Dinge-t (Mindenek ura; Köln, Bastei Lübbe, 2011). A korábban már ismertetett két Jézus-regényét zseniálisnak találom, de mást is olvastam tőle, és azzal is elégedett voltam. Alapvetően most is az vagyok, bár a könyv nem problémátlan. Eschbach regényeit sci-finek nevezhetnénk, noha tipikusan a jelenben játszódnak, mindig nagyon fordulatos kalandregények és általában felvetnek valamilyen etikai kérdést is. Most is ez a helyzet, de valahogy az arányok, az igyekezet és a dramaturgia nem találkozott tökéletesen. Ahelyett, hogy egymást erősítenék, inkább szétesik a három nagy gondolati ív, a technikai sci-fié, a világmegváltó utópiáé és a melankolikus szerelmi szálé. Szétesik annak ellenére, hogy Eschbach nagyon igyekszik a főszereplő megváltó figurán keresztül mindent egybefonni. De nem temetni jöttem a könyvet, hanem ajánlani, mert az alapötletek most is kiválóak és a könyv tele van remek jelenetekkel.

Malcolm Gladwell az a fajta újságíró, aki szakterületéről a nagyközönségnek is olvasmányos, de a szakemberek által is elismert könyveket tud írni. A Dávid és Góliát (Budapest, HVG, 2014; az amerikai eredeti: New York, Little, Brown and Co., 2013) arról szól, hogy a legszebb történetekben az esélytelenek, a gyengék, az elnyomottak győznek, és még inkább arról, hogy ez nem is annyira meglepő, hiszen nagyon sokszor alapvetően félreértjük az esély és esélytelenség jelenségét. Nagyon vicces, ahogy a címadó történetet halálosan komolyan veszi, és a filiszteus óriást legyőző parittyás pásztorfiú történetét előbb katonai szakírók, majd orvosok segítségével elemzi. A történet lényege szerinte nem az, hogy csoda történt volna, hanem, hogy mindkét sereg zöme félreértette az esélyeket. Góliát közelharcra kiképzett és felfegyverzett nehézgyalogos volt, és könnyen lehet, hogy ebben a kategóriában nem volt méltó ellenfele a zsidó seregben. Csakhogy Dávid képzett parittyás volt, egyfajta ókori tüzér, akinek komoly esélye volt a győzelemre, ha túllépünk azon, hogy feltétlenül két azonos kategóriájú harcos küzdelmét várjuk. Ráadásul Góliát a leírás alapján akár olyan agyi elváltozásban is szenvedhetett, amitől ugyan óriásira nőtt, de látása és értelmi képességei korlátozottak voltak. Így már inkább az a csoda, hogy miért csodálkozunk olyan régóta az összecsapás kimenetelén.

Én is a filmet néztem meg először (Érkezés), és utána láttam neki Ted Chiang írásainak: Életed története és más novellák (Budapest, Agave, 2016; az amerikai eredeti: Stories of Your Life and Others, New York, Tor, 2002). Jól tettem, mert így nem lőttem le magamnak a film nagy csavarját, sőt utána meghökkenhettem, hogy a novella mennyire nem erre a csavarra épül és mennyivel logikusabb. Chiang ugyanis nem sztorizik. Bő húsz év alatt alig 15 novellát írt, amik rendszeresen begyűjtötték a műfaj legjelentősebb díjait (Hugo, Nebula, Locus). Szinte mindegyik olyan világot mutat be, amiben bőven elférne egy hosszabb regény. Chiang azonban nem sokat vacakol karakterépítéssel (ilyen szempontból a film alapanyaga, a kötetnek címet adó Életed története még a legkidolgozottabb), a cselekmény is elmondható pár mondatban, sőt a zseniálisabbnál zseniálisabb fiktív világokból is épp csak annyit kapunk, ami a mondandó kifejtéséhez kell. Mert ez a lényeg: a novellák gondolatkísérletek, sőt inkább tanmesék. Elég sajátos célközönségnek ír: olyannak, aki hajlandó a legabszurdabb ötletet elfogadni kiindulópontnak, utána pedig elviseli, hogy leginkább filozófiai fejtegetést olvashat az alapötlet rettenetesen szigorú – ám általában meghökkentően rövid – kibontásáról.

Nem kell alternatív történelmi regényeket olvasnunk, a valós történelem is tele van értelmezendő alternatívákkal. Norman Davies Vanished Kingdoms (Eltűnt királyságok; London, Allen Lane, 2011) című könyvét csak annak ajánlom, aki nem fárad bele egyhamar sosem hallott uralkodók sosem hallott területeinek történetébe, de azoknak nagyon. A koncepció egyszerű: egy útikönyvszerű bevezető bemutat egy mai helyszínt, amiről nem is gondolnánk mindazt, amit a középső hosszú rész bemutat, majd a záró bekezdések összegzik a történeti felejtés mértékét. A könyv nem egyszerűen furcsaságok gyűjteménye, de nagyon fontos tanulságokat is leszögez újra és újra: 1. Az államok – mint minden társadalmi képződmény – nem örök életűek. 2. Igaz ez a mai államokra is: létük nem véletlenszerű, de nem is valamiféle fejlődés tökéletes végtermékei. 3. Történelemszemléletünket nagyban torzítja, ha a mai állapot kialakulását akarjuk csak bemutatni és ezzel kihagyunk minden mást. 4. Különösen veszélyes ez, ha ráadásul mai fogalmakat, leginkább pedig a modern etnikai nemzetet próbáljuk visszavetíteni a történelembe. 5. A nyugati történelemszemlélet hamis felsőbbrendűség tudatból hajlamos szerencséjét erénynek, mások szenvedését pedig megérdemelt kudarcnak látni. 6. Végül – mivel nem tapasztalta meg – következetesen szerecsenmosdatja a kommunizmus bűneit.